A hallgatók elhagyják helyüket és a színpad körűl csoportosúlnak. Mindenki jól akarja látni a most következőket, mindenki előre tolakodik. Soron van a járó betegek fölvezetése, a napi látnivalók utolsó szakasza, a harmadik fölvonás idebenn. Ott künn a kórteremben kevésbé vidámat játszik, aki az első és második hőse volt. Ez itt azomban igen mulatságos, sőt tanúlságos dolog. Legalább ezt bizonyítja előre is az a türelem, mellyel a jó helyen állók elszívelik, hogy a mögöttük lévők rájuk támaszkodjanak, a rácshoz nyomják őket és lehelletükkel elfogják előlük a levegőt. Pedig hát a bonczolótermek illatát csak el lehet viselni, de a kollégákét: keserű föladat!

Súlyos műtét volt az előadás tárgya. Szerencsésen sikerűlt, az illető még nem halt meg. A segédek könnyebbűlten lélekzenek föl, a tanár úrnak is jó kedve támadt. A még mindíg mély bódulatba merűlt beteget épp most tólták ki a magas szárnyajtókon. Egy kis szünet állott be, hogy a díszletekben megtörténhessék a kellő változás.

A véres vizet a nagy ónozott medenczékből a szolga kiönti, a spongyákat kifacsarja, a késeket s a fényes réztálczákat törölgeti. A kék-zubbonyos segédek kezüket mossák, a tanár úr már ül az ablaknak háttal fordított székén és nyugalommal tisztogatja fínom körmeit. Mögötte sűrű félkör beszélget halkan, és az egész csoportra a tető üvegén át derűlt világ vetődik.

Egy intés – majdnem csöngetést várnánk az első jelenethez – az ajtó kitárúl, jön a betegfölvezető és olvassa az első beteg nevét, aki meghunnyászkodva áll mögötte. Szabály, hogy a legszegényebbé az elsőség, kivéve a sürgős eseteket – és az urakat.

Ime, úgy látszik itt is hirtelen segély kell. Hatalmas legény, pedig összegörnyed. Széles melle fölött a rongyos ing sárral és vérrel bekeverve. Bután néz maga elé, talán még részeg. Homlokáról – bocsánat, a színdarab kissé realisztikus – egy forró csöpp siet alá arczán szájáig. Lenyalja. Azt se tudja, hol van. Mikor szóllítják, úgy kell előre lökni a tanár úr előtt álló székig. Leültetik. Kocsiról esett le, a lovak megtaposták, a kerék körösztűl ment a fején, nehéz kocsi kereke. Koponyája bizonyosan meghasadt, csoda, hogy még él. Először is meg kell mosni. Egyik szemhéja lehasítva csak úgy lóg; arczán odaszáradt vér. Bozontos hajához a segéd úr félve, undorodva nyúl. De a tanár úr egy szava elfeledteti vele, hogy glacé-keztyűt szokott hordani, és a vér néhány percz alatt letisztúl, a haj lehull: mit se tesz, ha a gyors borotva itt-ott egy darabka bőrt is levakar. Sőt jól is esik, mert a vendég ezalatt békésen elszundikál. Csak akkor ébred föl, mikor a repedés mélységét kutatják. Csekélység, mélyebbnek látszott: oda se nézzen neki! Szemhéját néhány ügyes öltés fölvarrja. Mehet! A vízvezetékhez tuszkolják, hogy a sűrűn omló vért lemossák, a sebeket bekötözzék.

Addig is jőjjön más. Sápadt, sovány asszony támolyog be: ez lesz a tragikai hősnő. Az ajtónál akaratlanúl megáll, darabig nézi az oldalt most már jajgató véres hőst: csak neki dől a szarufának szótlanúl, meredt szemmel. Hamar ki vele! Nem tudja még jól a szerepét, van addig más. A tapasztalatlanabb hallgatók nem átallanak kisietni, hogy megnézzék. A tanúltabbak mosolyognak ezen a kiváncsiságon. Mit láthatnak ott? Az asszonyt végig fektették az előcsarnok márvány padlatán, egy csomó kész és készűlő doktor körülállja. Ez locsolja, az rázza, és egyesűlt erővel életre gyötrik. Mire majd egészen magához tér és kérdi ámultan: hol vagyok? a saját csepegő vére fog néki idebenn felelni.

Addig is szebbet látni. Jön egy remek nyelvrák és vele egy öreg ősz pap. Az országnak távol részéből utazott föl gyógyúlásért, vagy legalább vigaszért. Ez a komoly jellemszerep. A tanár úr nézi, tapogatja. Mióta van? Fáj-e? Nagyon fáj? Hány éves a tisztelendő úr? Hetven!… No akkor már nem baj. Kár volna bántani. Hetven éves ember belenyugodhatik a sorsába… Egy évig még így is elélhet. – Ez utóbbi mondat a hallgatóknak szól, de a tisztelendő úr is hallja és visz magával haza szépszavú vigasztalást, meg egy kis theára való reczipét orvosságúl.

Következik egy czifra nyakkendős boltos segéd. Ez a darab komikusa Nagy sopánkodással beszél. Nincs porczikája, amelyre ne jajgatna. – »No mijét vágjuk le?« – kérdi leereszkedőleg az itélő bíró élet és halál fölött, itt a karszékben. A komikus ijedten dadog, a hallgatók kötelességüknek tárják, hogy nagyot nevessenek.

Átvizsgálják tetőtül talpig: nem találnak semmi baját. – Nos? itt csak olyanokkal foglalkozunk, akiken vágni lehet. Milyen kést méltóztatik parancsolni a sok közűl? Nézze csak ezt példáúl, milyen szép fényes. – És a nagy beteg ferdén köti föl a czifra nyakkendőt, szalonkabátját félregombolja és ijedtében annyira meggyógyúl, hogy hármasával szedi lefelé a vörös lépcsőket és meg sem áll a kapuig.

Vértelen operáczió; pompásan sikerűlt. Akad itt-ott nehezebb is. De azért egymást éri a tréfa a legzordonabb komolyságban. Akinek kezén oly sok élet fordúl meg, nem csoda, ha már játék vele bánnia. A kés meg az olló serényen dolgozik; gyermek és aggastyán, férfi és nő – ez a fölvonás változatos – mindenik hágy itt valamit: ez bőrt, az húst vagy csontot, vagy legalább egy kis vért. A nagyságos úr bámulatos kedvében van. Híres keze ma különösen remekel. Csupa tiszta munka, jó munka. Ma talán még csak nem is fáj a vágás, amit ejt. A várakozók sora hamar lefogy. A hallgatóság meg van elégedve.

A végén, hogy valami a magasabb bohózatból menjen közkivánatra befejezésűl, egy nagyon vén, sovány kis emberke mutogat a csípőjén meg a keresztcsontján kékes foltokat, melyek száraz, sorvadó bőrén tenyérnyi helyeket fognak el. Félig olaszúl, félig németűl beszél, nagyon gyorsan, nagyon furcsán. Azt mondja, hogy megverték, s úgy el-elsóhajtozik, mialatt avúlt gunyáját magára szedi. Megverték? Úgy úgy! bólogat, és hosszú, sárgás-fehér szakálla meg-megrezdűl reszkető, kopasz feje mozgásira. – Hol esett hát ez a nagy esemény? – Három ölnyire a Buzalkától. No igen. Mit nevetnek? A küszöbtől annyira lökték.

– Ejnye öreg! Mit keres maga vén létére a Buzalkában? Nem szégyenli magát?

Hej, hej, nem mulatni ment ő oda. A figuráit, mert ő gipszfigurákat árul, eltörték; a hordozó tábláját a hátán zúzták össze. Azóta alig tud járni. Úgy fájnak azok a golyók csípőjében, amelyeken az egész test nyugszik!

– De tudós ember maga öreg!

Persze, persze! Hetvenhárom éves; és az ember sokat tapasztal. De nem birja már a figuráit. A tábla nehéz, sokat kell járkálni még éjjel is – a kávéházakban. A mulató urak néha vesznek. – A nagyságos úr ma szokatlanúl türelmes volt, elhallgatta ezt a sok beszédet. Szeretné magát fölvétetni ide.

Nem lehet, nincs rajta mit tanúlni. Menjen kórházba! Öltözködjék hamar, hamar!

Nagyokat sóhajt a bolondos öreg. Oly nevetséges igazán, amint öltözködik, de lassan, lassan, amint sopánkodik, és a szakálla rezeg. És folyvást beszél: a hallgatóság jóizűen kaczag.

Azt hadarja, kézzel lábbal magyarázva és közbe-közbe egy hevesebb mozdulatnál följajdúlva, hogy hiszen volt ő már a barak kórházban, de nagyon komiszúl bántak vele. Pedig ő tanúlt ember; nagyon sokat gondolkozott, ámbár hogy iskolába járjon, nem volt vagyona. Hetvenhárom évig gondolkodott, mindig, mindig gondolkodott…

Most is addig-addig gondolkodik, míg a teremben egyedűl marad. A tanár úr bevégezte, eltávozott; vele a segédek is. Aztán a hallgatók. Az öreg még mindíg beszél, öltözik és gondolkodik, mikor már söprik is a termet.

Végre elkészűl. Megy. Kis batyuját a várószobában összeszedi, nyakába akasztja tábláját, melyen most is van néhány figura. Oly szeretettel nézegeti sorra, nem esett-e valami bajuk. Úgy dörmög magában, mintha beszélgetne velük. Talán panaszkodik nekik: »Lássátok, elküldtek innét, még ki is nevettek. Úgy-e rosszak az emberek? Jertek haza, ott senki se bánt. Ott megvagytok ti is békességben, nem visz el senki. De legalább enni nem kértek, hisz magamnak sincs.« Neki indúl, elér a lépcsőig, ott leül pihenni. Hányszor ennyi van hazáig!

Nehány medikus még ott lézengett az előcsarnokban. Kiváncsian körűlvették, kérdezősködtek, faggatták, hisz nagyon mulatságos emberke. Örűlt a megtiszteltetésnek és figuráit kínálva a mai kenyér árának fejében, beszédbe eredt velük.

Sohse volt senkije. De mégis: a figurák. Ők voltak barátai, velük együtt gondolkozott csöndben, békességesen. Sorban állnak a polczon. A kis fiú pityeregve ímádkozik, a leányka virágot árul, egy másik hangosan énekel, az a macskával játszik, ez papircsákóban botpuskával sétál és így sorban mindeniknek más a dolga. Híven megteszik: a fiúcska nem únja el a pityergést, se a lányka árúlgatni virágait napról napra, évről évre. De az csupán úgy látszik, mintha mást nem tennének. Az öreg csak a megmondhatója, mennyi mindent tudnak, mily okosak. Esténkint, mikor az udvarról a lámpa besüt a lépcsőalji zúgszobába, és egy régi pokrócz jó meleget ád, a lányka virágai százféleképen illatoznak, az éneklő csak úgy váltogatja dalait, a katona vesszőparipára, csatajátékra fölhívja a többit is, a macska bukfenczeket hány, és úgy vigad mindenki, hogy a pityergő fiúcska is nevetésre fakad, elfeledi az imádságot meg a mama virgácsait.

Csak ne kéne kimenni az emberek közé. Miért nincs gipszből ő is! Sokszor már úgy rémlett, maga is elmeszesedett és fölállt a polczra a többihez. Hiába, azokat is le kell szedni és el-elvinni házról házra, az utczákon föl s alá, dideregve, éhesen.

A minap is egy úr azt mondta, hogy éjjel 10 órára vigye ki a kis fiúkat a Buzalkába, ott majd vesz belőlük néhányat. Szívesen kiment, pedig a Ferenczvárostól messze van odáig. A tábla nehéz volt, sokat rakott reá, azt hitte sokat ád el oly gazdag uraknak. Az eső esett, az út síkos volt, és a földet a táblától alig láthatta. Hat órakor útnak indúlt és már pontban féltízkor ott volt. Leült egy szögletbe és békésen nézte a mulatozókat, akik oda-oda szóltak és mámoros fővel ingerkedtek. Ő csak tűrt mindent, legföllebb figuráit kínálta. Ezt meg csak szabad?! Tessék elhinni, nem garázdálkodott. Igy csak telt az idő, már éhes is volt, szomjas is lett, pedig annyi sört hordoztak, annyi ételt vittek. No majd fog enni-inni ő is, vegyenek tőle, akik igérték. Tizenegy órát elütötte, nem érkezének. Elütötte a tizenkettőt is. Ekkor jött meg lármázva, czimboráival együtt az az úr. Leültek egy asztal mellé, ettek, ittak, majd tánczra kerekedtek, a szegény öreget ott a szögletben észre se vették. Utoljára megsokalva a várakozást, oda ment és figyelmeztette az urat igéretére – tessék elhinni, egész tisztességtudással. Még is dűhbe jött, összeszidta, koldusnak, tolakodó gazembernek nevezte. Kérte még egyszer, legalább valamit vegyen tőle, hogy étlen ne kelljen hazamennie. Bizony nem szólt neki semmit mást, és az mégis ellökte durván, hogy majd csaknem hátraesett.

Mit volt mit tennie, késő volt az éjszaka, összepakolódzott és kiment szomorúan, fohászkodva, panaszkodva, de nem gorombán, ne tessék hinni. Azok az urak mégis fölbőszűltek, azt mondták: hallatlan szemtelenség. Utána futottak. Úgy érezte, igazán, mintha ágyúlövés érte volna hátulról, és egyik járdától a másikig röpűlt. Nagyon, de nagyon fájt; azok meg kiröhögték. Föl se tudott kelni sokáig, a figuráit se tudta többé összeragasztani. A legszebb, legdrágább macskák rapittyára zúztak. Ki lábát, ki fejét törte el, egy se maradt épen.

A fiatal orvos urak jót nevetve, vigasztalásúl a vállára veregetve nyájasan, egyenként eltünedeztek, de figurát aki vegyen, nem akadt. Minek nekik?!

Hanem a mai komédia: az nagyon jó volt.