»Édes anyám azt ígérte, Karácsonyra hazavisz, és ma ide se jött. Pedig úgy-e, ma karácsony van? Nem jött el édes anyám; de majd eljön holnap, tudom, és hazavisz. Ugy-e haza mehetek holnap, hiszen már semmi bajom. Csak szomjas vagyok és a nyelvem olyan száraz!… Néni, adjon egy kis vizet!… A doktor urak is azt mondják, hogy meggyógyúltam. Ugy-e haza megyek holnap?«

»Haza, kis leányom, igazi hazádba« – gondolja magában az apácza, mialatt a betegnek, aki alig tud fölülni, egy pohár vizet tart ajkaihoz. A száraz ajkaknak oly jól esnek a hűsítő csöppek! Sovány kezével, melyen mint kékes vonalak látszanak az erek, ő is megfogta a poharat, de maga nem igen tudná tartani reszkető újjai közt. Szomja nehány perczre lecsillapúl, s ő visszahanyatlik a párnára. Ápolója szomorú mosollyal tekint reá. Munkától érdes kezével, mely már annyi haldoklónak szemét zárta le, végigsimítja a halvány orczácskákat és rajtuk azt a két tüzes foltot, a láz rózsáit, végig a forró homlokot s a puha szőke hajat, ahová már aligha menyasszonyi koszorút tesznek.

»Mennyivel szebb lett volna otthon a karácsony! Istenem, hogy köhög, hogy zihál az a szép feketehajú néni ott túl! Ő meg fog halni – súgja oda az apáczának félénken és összeborzadva – a fiatal doktor urak mondták… De én nem halok meg?!…«

»Nem, nem, kicsikém; majd szépen hazamész testvérkéid közé, majd szépen eljátszogattok, mint azelőtt!« És a jámbor nőt most egy csöppet se bántja a lelkiismeret, hogy nem mond igazat.

»Vajjon csinálnak-e otthon az idén is karácsonyfát, mint tavaly? Oh! milyen szép volt; én csináltam hozzá az aranyos lánczokat.«

A leányka csak beszélget tovább magában is. El-elszomorodik, kesereg egy kissé, de megvigasztalja magát: majd máskép lesz nemsokára; mert hisz a nehéz beteg csak a maga baját nem tartja veszélyesnek. A remény ott van a halálos ágyon is és boldogító álomba ringat.

Az apácza mindenik ágyhoz odanéz, végig a nagy kórtermen, ahol két sorba vannak állítva a vaságyak, fejjel a fal felé. Mindeniknek baján tud enyhíteni valamit, itt bíztató szóval, ott könnyítő csöppekkel.

Mert bíz itt most, karácsony estéjén, se szenvednek kevesebbet, mint bármikor. Miről is tudják, hogy ma karácsony van? A mai nap is oly lassan, oly egyhangúan múlt el, mint a többi; ma is végig kopogtatták a betegeket az orvosok csak úgy, mint máskor, ma is őgyelgett az ágyak körűl – a szűnnapok daczára – néhány hallgató, kiváncsian szemlélve az érdekes eseteket. Elmúlt a nappal, a léptek kopogása a síma, fényes márványpadlón elhangzott, beállt az est, karácsony estéje Az ágyak fölé mindig sűrűbb árny borult, s a szürkület új kínokat hozott a szenvedőknek. Megkezdődtek a lázas látományok, itt érthetetlen mormogás, ott hangos jajgatás, panasz vagy átkozódás.

Elmúlt az est is; helyébe jött a hosszú, rémekkel teli éjszaka, midőn a szenvedő kínos nyögései álom után hiába epedő szomszédjának tán még jobban fájnak, mint néki magának. A fölügyelő orvos sietve lerobotolta az esti látogatást, a gázlángokat eloltották, csak egy szerény mécs maradt égve, hogy a nagy teremben némi félhomályt tartson fönn. Minden elkészűlt a nyugalomhoz, lehet nyugodni…

Egy szép feketehajú leány, második szomszédja annak a kis szőke gyermeknek, már jó ideje alig mozdúl, légzése se hallik. Az apáczá óvatosan, zajtalanúl odalépdel hozzá, megfogja kezét, majd szívéhez tapint és szinte megdöbben: az élet forrása immár oly lassan csörgedez, hogy alig-alig érzi. A beteg kialvó tüzű szemével hálásan tekint annyiok jótékony szellemére. Ez erős bort tölt egy kanálba és megkínálja vele. Alig ért ajkához az első csöpp, a leány undorral taszítja el magától a kanalat és egész testében reszketni kezd: »Borzadok ettől… úgy, mint azon az éjszakán…« Súgja az apáczának, aki szánólag hajol fölébe. »Azon, azon az éjszakán…!« Ajka még néhány szóra mozdúl, szeme lassanként bezárúl.

Oh! akkor, akkor utálta meg egész lelkéből a bort s a mámor hozta hazug kedvet, akkor utálta meg igazán először a pénzért adott hazug szerelmet, akkor utálta meg önmagát s életének minden hazugságát. A pajzán dalolás közt, idegen ölében magasra emelt pohár, tele pezsgő, gyöngyöző arannyal, hirtelen kiesett kezéből, torkát valami vasmarokkal össze szorította, és ő fölugrott, kitárta az ablakot, kihajolt a hideg éjszakába. Oly jól esett a csipős szél, amint csapkodta égő arczát, puszta keblét! A többiek kaczagtak rajta; hangzott a poharak kocczanása, a csókok csattanása s a dal tovább folyt féktelenűl. És ő úgy szeretett volna elterűlni ott lenn mélyen, az utcza kövezetén és meghalni tüstént vagy legalább zokogni, zokogni sokáig…

Pezsgett a bor, csattant a csók, s a csillagok sugarai a tiszta, téli égről a leány fekete hajára simúltak, majd föltekintő szemébe gyűltek – talán lelkébe is. Óh! de későn, nagyon későn. És mégis, ez a néhány percz oly jó volt szegénynek; szívébe lassankint némi nyugalom, a szabadúlás előérzete szállt. Hisz még soha sem volt előtte a föld oly gyülöletes, soha még neki a csillagok oly szépen nem ragyogtak, mint akkor utoljára, azon az éjszakán!

Az az ezüstsugár kisérte lázálmaiban, ez vezeti át most már lassan-lassan, észrevétlen a megváltás honába: teste életéért többé nem kell meghalnia lelkének.

Az apácza halk imát mormol, de nehéz sohajtások a szomszéd ágyhoz, egy öreg anyókához szólítják, akit ennek a két nagy betegnek a sorsa, tőle jobbra és balra, még akkor se hagy nyugodni, ha saját kínjai engednék.

»Istenem, istenem, hát én, nyomorúlt öreg asszony, lássak meghalni két ily szép fiatalt! Csak mennék már én is nem sokára, hisz jobb volna nekem odaát.«

»»Az anyóka meggyógyúl és elél még sokáig«« suttogja az apácza hozzáhajolva.

»Meggyógyulok, elélek még sokáig… Mi haszna? Csúnya hideg tél van; hallod, hogy zúg odakünn a szél? Mi lenne belőlem?! Megölne a hideg, meghalnék éhen, a fejemet se tudnám, hová hajtani. Volt egy derék fiam, nem tudom, mivé lett, nem látam régen, régen… Fulladok, oly nehéz a levegő… Leányom is volt, van; de nem ismer. Jobb is… Milyen csöndes most az a szép, fekete hajú lány… az enyémnek is jobb volna még itt is… Nincs senkim, mihaszna gyógyúlnék meg?«

Mi haszna?! – mondja magában az apácza is, némit igazítva az öszegyűrt vánkosokon. Kár az egészség csak azért, hogy tudjon az ember fázni, hogy érezze az éhséget!

Az egész teremben senki se szól. Itt-ott egy-egy száraz köhintés, tompa, mint mikor az első rögöt dobják a koporsóra. Itt-ott egy mély sóhajtás, elfojtott nyögés, vagy sűrű, halk pihegés. A négyszögű nagy óra a falon fáradtan ketyeg, mintha únná tisztét; a halálóra valamelyik éji szekrény fájában rá-rákopog és a kínok közt virrasztók kérdéseire felelget. A mécs a sarokban csöndesen pislog; az ellenzővel hosszú szüntelen mozgó árnyat vettet végig a márványpadlón. Az apácza egyik fülkében meghúzódott és mélázva morzsolja olvasóját – szent Karácsony éjszakáján.

Elütötte a tizenkettőt, megkezdték az éjféli misét. A templom szokatlan fényben úszik, fölharsan a hivők hálaéneke, hisz öröm van a világban, megszületett a megváltó. A tömjén illata leng mindenfelé, az orgona hangja komolyan, szívrehatóan rezeg végig a templom hajóján, majd hirtelen ujjongva tör az ég felé; hisz öröm szállt a világba, megszületett a megváltó.

Öröm szált a világba, két gyötrődő tesbe, szívbe nyugalom, megváltás a kínoktól. A kis leány csöndesen alszik és elalszik; lelke – mert tán sajnálja fölkölteni utoljára – lassan, szelíden hagyja el a testet, hogy a földieknél szebb karácsonyi ünnepre siessen. Az a másik, a feketehajú leány mereven szögezi szemét a széles, puszta falra. Csodás, fényes képek rajzolódnak arra. Föltünik ott minden, amit valaha életében őszintén szeretett, s elvonúl ott mindenki, akik őt szintén szerették, s akiknek ő csak bánatot okozott, csak szégyent hozott. Most egy se mondja megvetéssel, mint egykor: becstelen vagy, eltaszítlak! Mindenik szánón, szeretettel mosolyog és hívja magához, könnyes szemmel sóhajtva: szegény leány, megbocsátunk!

Ámen! szól imádkozva az apácza, és egy szem ismét legördűl olvasóján…