Ilyenkor, midőn a kora szürkület már beállt, de még nem gyújtották meg a lámpákat, ágyamat a környező sötét oly jól elválasztja a többitől, és engem senki se láthat: elfelejtem, hogy mások is vannak itt kivűlem, elfelejtem, miért vagyok itt magam, s aztán békés otthonba szunnyadozom át: a kandalló mellett ülök elmerengve, és – alulról, az utczáról föl-fölcsillanik egy-egy láng – a kandalló tüze süt rám a rostélyon körösztűl. Mennyi kéjt ád nyugton töltött néhány olyan óra, mily kevéssel boldog lehet az ember!

Ne siessen doktor úr! Üljön ide, mellettem a székre. Azt mondá tegnap, a kórelőzményt kell tudnia: most elmondom, ha tetszik. Ajakatlan szájból furcsán hangzik ugyan a szó, de azért talán megért. Ön még nagyon fiatal ember, sok ősz szálat vegyített már az én hajamba a tapasztalás nyomorúságban, szenvedésben. Pedig lássa, öreg én se vagyok: abban a korban, midőn az élet útját egyengető fáradozásnak már meg kellett volna hoznia gyümölcsét, midőn az ember a lét gyönyörét már kiérdemelte és bízvást fogna hozzá, hogy élvezze, nem az ifjú hevével, hanem a férfi nyugalmával. Velem, oh! nem így volt. De hát ez nem érdekli önt, doktor úr!

Az orvos miért nem pap is egyúttal?! Nem lehet így teljes sohsem a műve. Hisz a test az ő szerének úgyis vajmi ritkán enged. És ha már föltárjuk előtte testi bajainkat, miért ne adhassuk hozzá azt is, ami lelkünkre nehezűl? Nagyon igaz, hogy a szenvedő lélek megbénítja a testet, oh! de mennyivel inkább megnyomorítja a bomladozó test a hozzá fűzött, hozzá kényszerített lelket! A nagyobb kín itt is mindíg a léleké marad. Önnek jó szíve lehet, uram! és e hosszú, nehéz pályán még nagyon sok ilyen szegény fog útjába akadni: legyen könyörűletes, ne kérjen akkor tőlük puszta diagnózishoz száraz adatokat, hallgassa meg inkább türelemmel szívük vallomásait és, ha már nem is tud segíteni a testen, adjon legalább a léleknek nyűgeitől föloldozást biztató, résztvevő szavakkal. Tanúlja meg szerepét a lelkiatyának. Fiatal ember! hallgassa meg az első gyónást!

Eltöltöttem egy szép ifjúságot szakadatlan munkában, megfeszített törekvésben és eltoltam ajakamtól a gyöngyöző borral teli pohárt, lefejtém nyakamról a leányka ölelő karját; tavasz virága mellett elhaladtam vagy reátapostam, s az ősznek garmadába rakott gyümölcsét messze kikerűltem. Dolgozni, önerőmből sokra vinni akartam, és nem pazarolni hiába a drága időt. Miért? Hogy majdan a férfi több gyönyört találjon az ifjú nyomora árán. Oh, ha tudtam volna, hogy a férfi üdve sohsem ér föl az ifjúéval! A gazdagoknak dúsan terített asztala csiklandozta ínyemet, – és én a legszegényebb csemegével sem akartam enyhíteni mindennapi kenyeren egyforma unalmát. Balgatag én! Szerelemre őrűlt módra sovárgék, – és elűztem a kínálkozó pillanat élvezetét, hogy majdan torkig lakhassam belőle. Nem sejtém, hogy egyetlen útszéli, ellopott csók külömb öröm akkor, mint később az összes húrisereg. Tomboló gőggel szerettem volna porba alázni minden parancsolót fölöttem, s én mégis csúszva másztam, meghajoltam az előmenetelért, hogy majd később visszafizessek. Pedig rokkant vállon sohsem áll többé egyenesen a fő.

Csak mentem előre vakon a gyönyör után; jó lett volna már megállni a gyönyörért. Szerényebb igénnyel immár minden enyém lehetett volna, amit kívántam, de kapzsi voltom még többet akart. És, íme, rám csapott a büntetés, ajkam elől elillant a pohár, melyet míg közel ért, nem találtam elég telinek. Sokat akartam: mindentől megfosztva maradtam…

Szám szélén kis pattanás támadt. Ártatlannak látszék, semmit se fájt. Nem törődtem vele, mentem tovább, pedig az isten újja már felém intett: »Állj meg, nézz körűl a világban, és élvezd, amit halogattál. Késő lesz, vigyázz!« Nem hallgattam reá, mentem tovább. – A pattanás nem gyógyúlt, sőt mindinkább elterűlt. Körülötte ajkam megkeményedett. Újra hangzott az intés, de hiába. Ejh, mit! majd elmúlik, jerünk tovább; még nincs elég, még nem lehet megállni!

És a pattanásból élő, terjedő seb lett. Szélei földudorodtak rózsapiros szegélyben, de közepéről szürke váladék nyomúlt ki. Megütődtem. És a szózat újra hangzott: »Van még valami kevés haladék, siess megállni.« Haboztam. De elszokva az élet élveitől, örömet csak fokozódó reményükben találtam. Meggyógyulok mégis előbb-utóbb. Addig csak növeljük tovább az öröm tőkéjét, hogy aztán annál szebb kamatokat hozzon. Úgy jártam, mint az éhes farkas, aki fösvénységből magába pattantotta a nyílvesszőt.

És a sebből fekély lett, bűzös evet szűrő: látni útálat, érezni pokol. Állom, nyakam minden mirigye mogyorónyira duzzadt. Egyszer, kis tükröm előtt, reggel elfogott a borzadás és az ijedtség. Hallottam már az intő szózatot, fülembe zúgott vad szidalomként. Siettem egy ismert műtevőhöz. Hajmeresztő műtétet állottam ki éberen, iszonyú kínjaimban azt híve, hogy tüzes agyam körösztűlégeti koponyámat és szemem rémületében kiugrik üregéből. A gyűjtögetett tőkének ez volt első kamatozása.

Gyógyúlófélben, bekötözött arcczal és nyakkal üldögéltem a kandallóm előtt, nézve a sziporkázó zsarátnokot, mint annyi másszor, mosolyogva büszke álmaimban, éppen arra büszkén, hogy tudom tűrni gyomrom korgásait és rideg magányomat, jóllehet csak rajtam áll a változtatás. Most ajkam a hegtől síróra húzódott, és én elhatároztam, hogy ezentúl az életet én is kaczagással töltöm. Utófájdalmaimat nyögve, beláttam, hogy itt az ideje, fölhasználni a lét gyönyöreit: szerelmet, mámort, jóllakást, uraskodást.

Mire sebeim begyógyúltak, a metszés helyén kiújúlt a fekély és terjedt rohamosan, még gyorsabban, mint előbb. Világossá lőn előttem a rettenetes való. Rákfekélyt sütött reám az Úr bélyegző átokúl éppen oda, ajakamra, amely leginkább sovárgott a tőle megtagadott legnagyobb gyönyör, a leányka szerelmes csókja után.

Még eleinte reméltem; hisz oly nehéz elhinni, hogy nincs menedék. Nem bízva többé józan orvosi segélyben, gaz kuruzslók szereihez fordúlék. Egymásután ittam a sok mindenféle teát, használtam a kenőcsöket: ez is, az is esküdözött, hogy balzsamának nyomában jár a gyógyúlás, és eltéve a pénzt, kikerűlt. Én meg csak vesztegettem az időt hasztalanúl, napról napra jobban elzárva mögöttem a visszaútat e pokolból. Majd a türelemnek végső szálaival komoly orvosi könyvekhez akaszkodám. Éjeken át gyötrődtem, hogy készületlen eszemmel kiértsem titkaikat. S az eredmény méginkább lesújtott. Ezek már csak nem is bíztatának. Oh, mi borzasztó éjszakák voltak azok, midőn olvastam ítéletemet! Külömben oly meghitt, barátságos dolgozólámpám vörösen serczegő kanócczá vált; haragos fényében a bötűk izzón tánczolának és kínos ígézettől rájuk tapadó szememet tűzként égeték. Itt volt már előttem tisztán, lángbötűkben megírva az intés, de későn.

Az enyhébb ítélők azt mondák, mindjárt eleinte ki lehetett volna írtani a bajt gyökeresen. A szigorúbbak, akiknek tán inkább igazuk van, a teljes gyógyúlást sohse tartják lehetőnek. Örökös a bélyeg, amit így ránk süt az Úr. Hiába hasítja ki az éles kés, újra meg újra kifejlik.

Még egyszer alávessem magam annyi kínzatásnak? Mikor úgyis tudom, hogy nem tart a haszon, csak ideig-óráig! Éreztem előre, mint kotorász húsomban újra az éles kanál; láttam, mint vetik kitépett mirígyeimet a véres tálczára. Nem volna-e jobb a zaklattatásnak véget vetni önkényt, hisz éktelen gyötrelmek után előbb-utóbb úgyis elpusztúlok. És eszembe jutott a sok megtagadott gyönyörűség: eltaposott virág, visszautasított csók, földhöz csapott tele pohár. Végtelen düh fogott el önmagam iránt. – Újjam érintette a pisztoly hideg ravaszát, belenéztem a még hangtalan, sötét csőbe, és lehűltem. »Minek hagyod itt a világot? – súgta lelkemben egy szó – a világ oly szép, mint valaha volt.«

Kinéztem ablakomon. Tiszta téli tájról verődött vissza a napsugár. A zuzmara csillogott és apró pelyhekben hullott le a földre. Az ágakon verebek ugráltak, és fönn az égszínen hollósereg kóválygott. Minden ragyogó, minden úgy marasztott. Kinyitottam a táblákat, a friss levegő üdítőn csapódott arczomra. Jól emlékszem ma is a kéjre, ahogy szívtam. Szomjan epedő vándornak hűvös korty sohse volt nagyobb áldás. »Ne hagyd itt a világot, hisz még mitsem élvezél! Sietve élvezz, hátha lehet még?!«

Miért ne várnám meg a magától jövő véget, miért ne használnám az életet addig is élvezésre? Hogy az üdv perczei rövidek lesznek, s aztán jön a kárhozat, ok-e arra, hogy ne üdvözűljünk? Immár megértettem a jelen pillanat becsét, amelyet egy következőért sohsem szabad odaadni. Fiatal ember! dobja félre könyveit, ha a tűnő percz örömre hívja. A gyönyört határidőre megrendelni nem lehet.

Föltettem én is, hogy ezentúl elmerűlök az élvezésben: terített asztalnál, tüzes bor mellett, tüzes ölelés közt érjen a halál.

Dúsan megrakott asztalhoz űltem. Ott volt előttem minden, ami egykor vágyamat sarkalá, ami olvasatlan pénzért az iny gyönyörére csak előteremthető. Éhes ifjúságom álmai valósúlásban. Ime a tőke kamatozása – gondolám. Mohóságtól reszketőn fogtam hozzá, de a falat keserű volt, számból az első falat is kifordúlt: az evés már gyötrelemmé vált. Ime a tőke kamatozása – jajgatták kínjaim. – Színig töltve, pezsgő arannyal gyöngyözött kezemben a pohár, magasra emelten. A vidámság apró démonai kaczagtak belőle rám. Ajkamat érte az első illatos csöpp: kínomban fölordítva vágtam földhöz a kehelyt!

Vigasztaljon meg hát puha karok hév ölelése. A szánalom nem szerelem: hitvesnek való leány megkönnyezett legfölebb, de csókra nem hajolt felém. – Mindegy már most, csak élettől meleg női keblet érezzek keblemen! Kerestem ott, ahol pénzért lehet.

És aki nem retten vissza az apagyilkos csókjaitól, önkénytelen borzadállyal húzódott félre tőlem a húsárúló leány. Érezte, inkább mint valaha, hogy a hústól a lelket elválasztani nem lehet. De elébe tevém az aranyat, amit első ifjúságom óta boldog családi életre gyűjtögettem minden erőmmel. Szemét behúnyva, reszkető ajakkal, fekélyes ajkamat csókjaival borította. Ez a csók, ez az ölelés az ő hazug, erőtetett tüzével mindennél iszonyúbb volt.

Útálattal taszítottam el, de csakhamar mély szánalom fogott el: ez még nálam is nyomorúltabb! Arczomat a kerevet bársonyába temettem és sírtam keservesen ott, ahová gyönyört keresni mentem. Ez is a tőke kamatozása…

Azért is! Minden áron élvezni akartam. Elhitettem magammal, hogy elmulasztott keserves kötelességet teljesítek. Vakon rohantam a legőrűltebb tobzódásba. Pajtásra elégre akadtam, aki az ingyen élvezetért velem jött és még jobban bíztatott. Nem volt már szükség reá: csak tíz év előtt lett volna valaki! Éjet éj után undok tivornyában tölték, azelőtt lázas munka idejét, büszke önérzet perczeit. Most a mámoron körösztűl is marczangolt az önvád. Szerettem volna néha szégyenletemben a föld alá sűlyedni, máskor daczosan ütöttem volna arczúl a sorsot. Fájdalmamban fölszisszenék, valahányszor ajkamhoz ért a pohár. Csak azért is egyre ürítém. Elhanyagolt sebeim arczomat úgy elundokíták, hogy józan pillanatimban visszahőköltem önnön képem előtt. Duzzadt szám széle rongyosra rágva fogamat se takarta, bal pofám a maró fekélytől mélyre bevágva, eves váladéktól összecsapzott szakállal. »Csókold!« Rivaltam dühösen a reszkető leányra, s az csókolá, és én kaczagtam éktelenűl, vadúl, hisz a csók helye égett. Örűltem, hogy minél aljasabb állat lehetek.

Hónapok múlva ocsúdtam föl e rémes álomból, akkor, midőn először találtam üresen zsebeimet a nélkűl, hogy lett volna miből megtölteni. Az erőszakos élvek lelkemet nem tölték be, de pénztáramat végkép kiüresíték. Koldussá lettem, és meg kellett érnem, hogy az emberek megvetőn tekinthessenek reám. Minden ponton utólért hát a büntetés. Ifjúságomban azért alázkodám meg, hogy majdan büszkén nézhessek le rájuk, és most fölrúgtak volna, ha útjukból ki nem térek, akik vígasztaltak, dédelgettek, míg a pénzbe tartott. Még ez is a tőke kamatozása!

Mit tegyek? Még a kierőszakolt gyönyörök forrása is elapadt. Mit adhat még az élet a nem messze lévő halálig? Már most semmit, nem érdemes többé várni. Borzasztó napok voltak ezek, melyekben már az éhséggel is kellett küzdenem; mert a munka többé nem ment. Pusztúlt idegzetem a tollat sem engedte fognom, hogy legalább itt keressek még utoljára vigasztalást. Úgy éreztem, én vagyok a világon a legnyomorúltabb. Ám legyen mindenkinek, nékem nem érdemes élni. Újra tapintá újjam a pisztoly hideg ravaszát, újra a sötét, hangtalan csőbe néztem…

Nem tudom, mi szállt meg hirtelen. Ismét valami homályos szózat: Méltán sújt a büntetés; viseld! A kakas fölhúzva maradt, és én kitámolyogtam odúmból. Künn vert az eső, tépett a szél. Nem emlékszem helyre, útra; de valami idehozott.

Doktor úr! ha valaha, – ne adja isten! – nagy bánat érné, ne káromolja az eget, ne mondja, hogy ön a legszerencsétlenebb. – Nincsen siralom oly nagy, hogy nála nagyobb ne lehetne, nincsen, aki mondhatná, hogy ő a legnyomorúltabb. Oh! köszönet, hogy ide bevettek. Ez a tanúlság nékem egy életet ér: rongyos élet, de mégis élet, amelyet nem szabad eldobni. Látom itt a mellettem lévő ágyon tizedszer kiújúlt rákfekéllyel ezt a szegény öreget, akinek arczán most fog tizedszer dúlni az izzó platinakés, serczegve, füstölögve. Tizedszer fog recsegni holnap állkapcsának csontján a kaparó, és íme, ma reggel az ablakon kinézett, egy verebet látott a párkányon, hallgatta csicsergését és félajkú szájával dúdolni kezdett ő is, dúdolni valami víg dalt. Oh istenem! még így is lehet az életnek örűlni! Az öröm csakugyan kötelesség, s a bánat gyávaság! – És most reménytelenűl bár, de bátran nézek a műtét elé.

Köszönöm, doktor úr, hogy meghallgatott; jól esett elmondanom, ami szívemen feküdt, s ami, mióta itt vagyok, annyiszor vonúlt el lelkem előtt. Köszönöm! Megírhatja már most a kórelőzményeket, úgy-e?