Ez is afféle régi nóta régi szerelemről. Volt egy szegény virág árván, gondozatlan. Boldog tavasz igéretére növelte bimbóját; de kinyilás előtt szúró nap pörzsölte le, levelét megtépte a szélvész, szárára pókháló akaszkodott, s az út pora megölte benne az életet. Késő ősszel újra kihajtott, martalékul a dérnek…

Keskeny folyosóból elrekesztett darab ott a régi klinikán. Két ablakának tábláit vén akáczok ágai verdesik; a szemközti magas fal örökös árnyat vet reájuk. Három ajtó csapkodása váltogatja egymást szűntelenül. Sok, sok fiatal ember jön, megy zajongva, nevetve vagy komolyan, ünnepélyesen. Egyik-másik körűl is néz és látja mindennap ugyanazt, hosszú fapadokon, tarka sorokban számos alakot, akik szenvednek és várnak.

Ez a járóbetegek váróhelyisége, nem terem, de még csak szoba sem.

A tanév már vége felé járt. A várakozókat egyéb bajukon kivül a nagy hőség, meg a friss levegő hiánya is gyötörte. Az utolsók közt űlt egy öreg úr. Tisztes, de kopott fekete kabát, szőrevesztett, széles karimájú czilinder, fehér nyakkendő, ősz haj, sima áll: megszokott alak estefelé a sétatéreken, ahol előre hajolva, lassan járkál vagy üldögél, ha nem szednek két krajczárt a helyért, és beszédbe ereszkedik a kis gyermekekkel, akik bácsinak hívják és észreveszik hiányát, midőn egyszer csak elmarad. Az alamizsnát kérő koldúsnak keserű mosollyal nyújtja filléreit; mert hisz ő maga nem koldús, bár annál talán jóval szegényebb és többet éhezett életében.

A rongyosak némi tisztelettel húzódtak félre az öreg úrtól, aki keztyűs kezével, szótlanul simogatta sokat kefélt kalapját. Röstelte, hogy annyian fordítják feléje tekintetüket, és igyekezett karját úgy tartani, hogy könyökének kopása ne lássék. – Pöcséten, szakadáson lehet segíteni, oh! de nagy, keserves művészet takarni a kopottságot, amely ellen nincs orvosság. Pedig a kopott embert még a piszkosak is lenézik.

Társai sugdosódtak, és a suttogásból itt-ott eleget lehetett érteni. Közbe-közbe mások is érkezének. Utoljára valaki halk köszönés és bocsánatkérés után, minden hely el lévén már foglalva, az öreg mellé ült. Ez viszont üdvözölte és új szomszédjára pillantott. Reá nézett és tekintetét nem tudta róla levenni. Szemében lassankint szokatlan csillogás kelt, amint pillantását amannak, nagy fekete szeme visszadta. Emlékében az a szintén feketeruhás, megtört, vékony termet sugár alakká egyenesedett, az ó divatú kalaptól árnyalt homlokról elsimúltak a ránczok, és ő nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa: »Emlékszik még reám?«

Igy találkoztak újra, hosszú idő után. Egy egész nagy életen át, mikor együtt mehettek volna, majd akarva, majd kényszerülve kerülték egymást, és most, hogy bekopogtattak a kapun, ahol minden pálya véget ér, a kapunyitásra együtt várakoznak.

Társaik az előleges vizsgálatról már sorra visszajöttek és elfoglalták előbbi helyüket, amig később, az előadás után a tanteremben határozni fognak fölöttük. Ők összeszorúlva ültek a szűk padon. Csak néha-néha ejtének halkan egy-egy szót, egy kérdést és el-elgondolkoztak sokáig, mint egykor ifjan, midőn tavaszi vasárnapon valódi lombok hajoltak föléjük, eltünt a heti rabság érzete, és testi fájdalom még nem kiáltotta fülükbe a legszebb pillanatban: Ne hazudj, nem vagy boldog!

Egyik-másik a várakozók közül gúnyosan intett: ni a szerelmes pár! Legtöbb tán észre se vette őket.

Itt egy kihivóan tollas kalapú, választékosan öltözött hölgy sötéten néz maga elé, amott a beteg anya könnyezve csitítja rongyokba burkolt kisdedét, akit elhagyni készül. Ez az erős fiatal ember roskadozó apját támogatja; amannak külsejérül a bűnnek és a nyomornak minden jele kiált, szeméből még ki nem aludt mámor bámul bután a világba. A betegfölvezető két hallgató rendelkező szava, a türelmetlenek rimánkodása az elsőségért, félénk suttogás és el nem fojtható zokogás a körösztül-kasul járkálók lármájával zavart morajba olvad; de a két öreg lelkéből ifjúságuknak föltámadt álmait nem tudja elűzni.

»No öreg, jőjjön már,« kiáltja ki a mellékszobából az egyik betegfölvezető úr, »mindjárt vége az előadásnak, siessen, mert nem vezethetjük be különben, ha föl nem vesszük a jegyzékbe.«

»Hány éves? – Hol született? – Foglalkozása, állapota? – Nőtlen? Hát nem a felesége, akivel odakünn turbékoltak? Vigyázzon bácsi, belé ne szeressen!«

Ez aztán szellemes ötlet volt; mindenki kaczagott rajta. Igazán nevetséges: egy összeszáradt aggszűz és egy totyogó agglegény!

»Mije fáj, mit akar?« Kérdezik tovább, ismét komolyra húzva arczukat. »Jól van, kimehet; várjon, mig majd újból sorra kerül. – Csakhogy már a végére jutottunk! Igaz, küldje be a szómszédnőjét!«

Azzal is végeztek gyorsan, hivatalos méltósággal. Leülhettek újra egymás mellé.

Az öreg úr sietve hozta rendbe kibomlott nyakkendőjét és egyengette ingét, amelynek drágán keményített hófehér elejét az elővizsgálaton vigyázatlanul összegyűrték. Sehogyse tudta keztyüjében ujjai számára a kellő helyet megtalálni. Igazán, nagy zavarba hozták azok a doktor urak! Ő előtte mindig csinosan jelent meg, és most… csak valahogy meg ne ítélné ezért, hisz nem tehet róla!

A kisasszony is bocsánatot kért, hogy kalap nélkül, összekuszált hajjal, rosszul gombolt derékban jött ki a vizsgálószobából. De ott benn nem engedték, hogy öltözetét rendbeszedje. Ugy, ahogy volt, sietve kiküldték, azt mondták: kün is elvégezheti. Egy leánynak ilyet mondani! És hogy épp ő előtte történik. A ránczos leánykaarcz mélyen elpirult; ifja udvariasan vigasztalta, keztyüjét feszegetve, nyakkendőjét igazgatva. Lassankint mégis megnyugodtak és vártak békén tovább.

Külömben nagyon együgyű párocska volt. Mosolyogtak egymásra bájosan, fogatlanul; sőt a leány kaczagott is, kaczagása köhögésbe fult, szeme azért tovább nevetett. Sovány kezét megfogta a legény az ő reszkető kezével; de csak ritkán váltottak nehány szót. Még csak nem is panaszkodtak egymásnak. Úgy látszék, nem sok elmondani valójuk van. És mi is lett volna?

Nem valami költői, mélyen megható drámai ok gátolta boldogságukat annak idejében. A rang külömbsége, zord szülők tilalma, irigykedők ármánya, tiszta égből villámként váratlan lecsapó baj, mind nagy ok, de az életben vajmi ritkán szerepel. Rendesen sokkal szerényebb, köznapibb körülmények teremtik a legnagyob boldogtalanságot. A mindennapi életnek annyi a nyomorúsága! Idegenek észre se veszik. Egyenkint nézve, mind csekélység, de összevéve untig elég a létet megkeseríteni.

Egymáséi lehettek volna ők is egészen közönséges módon, minden regényesség nélkül, valami külvárosi templomban, szerényen fizetett papnak ásítva elmondott áldása után, és mégis bánatos magányban folytak le éveik. Az okot költő talán röstelné is hőseinél szerepeltetni: nem anyira a lélekben, mint inkább a gyomorban s a testnek efféle prózai részeiben rejlett. Hiába! ezeknek is megvannak, még a szerelemmel szemben is, a maguk igényei. Ki nem elégítve, bizonyos kellemetlenségeket támasztanak: Nem olyan nagyokat és magasztosakat persze, mint mikor valakinek a nagy jóllakottság után a lelki egyensúlya megzavarodik, és ő öngyilkosságot forgat agyában, ha a pezsgő megrontja az emésztését. Szerető pár és egy kis kunyhó: minő szép dolog! Műveletlen köznapi lelkülettel nem tudták, hogy a szerelmesek egymásban mindent megtalálnak, hogy nincs az egész világköltészetben szerelmes, aki éhségről panaszkodnék. Ők együgyűen azt hitték, hogy az embernek sokkal jobban esik magánosan űlni az üres asztal mellett és így hallgatni, hideg szobában, a gyomor korgásait, mint látni, hogy oldala mellett az is éhezik, akit szeret. Hát még ha a csöndes kis lakot, ahol ők csak megvoltak, nemsokára valami vékony, keserves hang riasztja föl, olyasféle, amit közönségesen gyermeksirásnak neveznek?!

De hisz a szerelmeseket az Isten mindig megsegíti. Ott a mezők lilioma! Hát az a szép mese a madárról, aki mindig talál tápot, ruhát?

Ejh! könnyü azoknak ott künn a mezőn, az erdőn. Mindkettőjük örökre a városhoz volt kötve.

Az ifjú úr volt, keztyüt kellett viselnie – ő legalább úgy hivé, – rongyos kalapban sem járhatott, s a leányt kisasszonynak nevezték. Mi lett volna az egyik s mi a másik azok közül, akik nem koldulhatnak, mert urak, és éheznek, mert szegények, nyomorognak rangjuknál fogva. Az ifjú napidíjas volt valahol és az is maradt egész életén át; a leány varrt kis korától fogva és varrt még az utolsó napon is, mielőtt ide került.

Midőn elválva egymástól, még meg nem tört reménynyel előretekintének akkor, az élet gazdagon, végtelen sok gyönyörrel tele állt előttük. Visszanézve most, látják, hogy az élet üres volt, és elviselni mégis roskadozó vállakba került. De volt mindeniknek lelkében egy emlék, ami azt a görnyedt hát daczára is megtartotta ifjan, ami a megnyugovásnak egy örökös mosolyát őrizte meg a fonnyadt ajkakon is: igaz szerelem és néhány boldog óra képe, távol mögöttük, ott valahol a gyermekkor határán.

A legény évről évre várt. Egyhangú életének ez volt legfőbb foglalkozása. Várt és minden tavasszal úgy érezte, mintha valami lehullana, valami eddig zöld levél, és segítene eltemetni a többit, a rég megsárgultakat. A jobb sors nem érkezett, a napidíj egyformán kijárt, és az idő elmúlt. Ha szerény tükrébe pillantott, az ősz fürtök halántékai körül szomorún intettek feléje: vége van, elmult örökre, késő, késő! De valami rejtegetett érzés a szívnek egy zugában félve azt rebegte: talán mégse, talán még nem késő; ha már nem lehetett együtt élniök az élet ifjuságát, delét, talán lehet alkonyát, talán még együtt halhatnak meg valaha.

A leány sorsa is csak így folyt. Szorgalma árán kenyér került csupán és az arczra ránczok…

Egyéb elmondani valójuk nem volt, ezt meg úgyis tudta mindenik. A hosszú várakozási idő nékik mégis gyorsan lefogyott; de nem a többieknek. A könnyebb betegek ásítoztak, zúgolódtak; ez fütyörészett elgondolkozva, az káromkodott vagy helyén ide-oda feszengett. Ám hallgatott, aki igazán szenvedett.

Beszólították őket sorra az előadási terembe. Egyik szomorún, aggódva lépett be és megvigasztalódva távozott, őszinte bizalommal a markában szorongatott rendelvény iránt. A másik ingadozó léptekkel, lesujtva jött ki. Azt mondták neki, menjen haza; ha pedig ott éhen halna, a Rókusba. A részeg dühösen tépte szét a neki adott papírt; egy beesett arczú, magas ifjú töprenkedve nézte: ebédeljen-e máma, talán utoljára, vagy az orvosságot vegye-e meg? Az anyát délután 3 órára rendelték újra be. Leült éhező gyermekével és várt tovább: nagyon messze lakik, hogyan jőjjön vissza újra?

Végre az öreg urat s aztán a kisasszonyt szólították. Fölvették mindkettőt. Az eset érdekes volt, bár kissé hosszadalmas.

Elbúcsúztak egymástól. »A viszontlátásra!« mondá, reszkető fejével bólintva a leány. ‚Itt?‘ – kérdé szorongó hangon az ősz legény, hosszasan tartva a feléje nyujtott kezet s mintegy a távolba merengve, túl e szűk falakon. »Talán itt«… felelt a leány, »vagy ha nem, hát odafönn.« És az ablakot verdeső akácz lombján körösztül, onnét fölülről, egy tiszta kék szem mosolygott le rájuk. – – –

Az agglegénynek ágya ablak mellett volt, ott, ahová a reggeli nap első sugarait küldé; szemben vele állt a régi oltár; tetejéből a megfeketűlt Máriakép jóságosan intett feléje.

Néha-néha még itt is vidám gondolatok keresték föl, nem nézve gyér fürtjeinek ezüstjét, se vértelen, vézna tagjait. Életüknek hátralévő kevés napját mért ne fűzhetné össze szorosabb kötelék? Most már a nyomorúság sem akadály, hisz koruknak immár nincs igénye, már most az éhenhalás se veszedelem. Meggyógyulnak, és ki tudja, mi történhetik?

Ilyenkor oly béketűréssel, oly szívesen ült föl ágyában akár húzsszor is egymásután, ha a leendő doktor urak állapotára kiváncsiak valának. Sőt még meg is mosolyogta erőködéseiket, midőn ez vagy az a hallgató csővel sehogy se tudott boldogúlni.

Ki tudja, mi történhetik? gondolta heteken át minden hajnalon. A hajnalokra hosszú nappalok, s aztán sorban jöttek az esték, és ő bizalmából minden este többet veszített. Pedig a fiatal doktor urak biztatták, hívja meg őket is a lakodalomra. Közbe azomban egymásra néztek, szótlanúl is érthetően mondva: Rozoga gépezet ez, nem lehet ezt már összetákolni!

Betegtársai is, ki meghalt, ki eltávozott; a doktorok vakácziózni mentek, ő egyedűl maradt a nagy kórteremben a megfeketűlt Máriaképpel egyedűli társaságúl.

Kiürült a szomszéd kórterem is. Utolsó lakójával egy árnyaiban is tikkasztó este gördült ki a szegényes gyászkocsi a kapu alacsony boltozata alól. A mély dördülés végigjárta az immár kevés lakóju házat, és harangszó helyett a lovak patkócsapásait hangoztatták vissza a puszta falak.

Az öreg úr, valami kínos sejtelemtől űzve, elhagyta ágyát, az oltárhoz térdelt és késő éjszakáig imádkozott. Hogy megzavarja, már nem igen törődött vele senki. Érezte, hogy az a valaki, akit szeretett, tőle most messzebb távozik, mint amennyire egymástól éltük szétzavart útain valaha voltak, messzebb, sem hogy még találkozhassanak, ha csak nem ott, ahol majd újra várakozni kell – a végitéletre, az örökélet küszöbén. És lassú, néma könnyek ivódtak föl az oltár poros takaróján…

De mit is kerestek ők itt köztünk, furcsa maradványok a régi világból, köztünk ma már úgyis idegenek. Ők más idegekkel, néhány grammnyival kevesebb agyvelővel születtek, mint a mai nemzedék; más érzelmekre alkotta őket a teremtő. Ők még abból a meseszerű korból valók, mikor voltak, akik csak egyszer szerettek, és szerelmük eltartott az egész életen át, még akkor is, ha nem táplálta vagy pótolta hitvesi megszokás. Talán igaz volt valaha, ami ma csak elkoptatott, üres mondás: az örök szerelem.