»Tudod, az a kis szőke, aki minden reggel ott ment el az egyetem előtt, aki után annyit szaladgáltunk! Nálunk fekszik; az én betegem.« Ezt Pali önérzettel beszéli a minap egy fiatalabb kollégájának; mert ő ötödéves és így már kissé sejtené is, mit kellene tenni betegével, ha az asszisztens urak mindig előre meg nem mondanák.

Akik ismerték, állítják, hogy nagyon szép leány volt. Egyebet nem is tudtak róla, csak azt, hogy nem volt senkije és hogy varrni járt, igazán varrni, nem csupán úgy; mert hisz többen, még pedig ügyes fiúk jártak utána sokáig hiába. Mikor a klinikára került, egyszerre föltünőleg sokan kezdtek érdeklődni a tüdővész iránt. Kevés betegnek akadt annyi és oly szorgalmas észlelője, mint néki.

Ott feküdt egy öreg, szívbajos kulcsárné mellett, aki már majd egy éve eszi az állam kenyerét és szolgálja a fiatalság tudományát; ott jutott helye mindjárt a nagy fali óra alatt, mely mindig elkésik, mintha ő is húzni, halasztani akarná a végzetes pillanatot. Ágyát folyvást egész csoport vette körűl. Kérdezgették, hogy történt, mikor történt, hol hűtötte meg magát, és más dolgokat, nem éppen a kór előzményéhez tartozókat.

Alig tudott mit felelni. Neki nem volt története, legalább nem olyan, amit elmondani, vagy még kevésbé leírni érdemes lett volna. Hiszen az emberi életben oly ritkák a nagy, a különös események! Fölébredni, ébren lenni, enni, inni s aztán újra meg újra aludni. Mellette a köznapi munka, mely vagy a kezet vagy a szívet töri föl, mellette a köznapi örömek, melyek a sok testi, lelki kincs után, amikbe kerültek, kamatot csak elvétve ha hoznak. Minden oly egyforma, oly unalmas, oly ritkán ér valami szép és magasztos. És az élet mégis úgy telik! Benne úgy elkicsinyeskedünk, hozzá úgy megszenvedünk, parányi dolgok közt nagy bánatot viselve: a boldogtalansághoz nagyon kevés kell, sokkal kevesebb, mint a boldogsághoz. Valami napról napra rágja ezt a rossz tüdőt, s az ember napról napra sötétebb mélységbe sűllyed. Csekélység, köznapi dolog, de neki végtelenűl elég.

Csekélység! De a szép leány orczáiról az egészség s a fiatalság rózsái mégis eltűntek. Helyükbe halálvirágok ültek. Hasonlók amazokhoz. Épp oly pirosak, épp oly mosolygók és mégis mennyire mások! Reggelre el-elhervadtak, de estére kelve, mindig csak újra kivirúltak.

Mikor én először láttam, arcza már megnyúlt, bőre oly finommá, átlátszóvá lett, hogy homlokán és halántékain az ereknek kékes kanyarúlatai mindenütt áttűntek. Sokat változhatott; csak a szemei maradtak a régiek: beszédes, sötétkék, majdnem fekete szemek. Csak ezek szépségének nem ártott a láz, sőt talán növelte. Valami mély tűz égett bennök, valami bánatos sejtés. Eleinte a vigasztalásokra csak szomorún mosolygott s kétkedőleg rázta a fejecskéjét; pedig akkor még nem is volt olyan rosszúl. Nemsokára lemondtak róla, és ő ekkor kezdte hinni a biztatásokat. Kissé vígabb lett és újúlt reménynyel tervezgetett. Keserű volt hallgatni, tudva, hogy már most minden nap közelebb viszi a sírhoz, de elébb – a bonczoló asztalhoz.

Külömben nagyon csöndes, jó beteg volt. Egész nap türelmesen elfeküdt fehér ágyában. Öreg háziasszonya, akinél lakott, hozta neki a fehér ágyneműt a kórházi tarka helyett. Csak délelőttönkint kelt föl egy-egy fél órára, mikor a téli nap bágyadt sugarai belopództak az ablakon és a padolatra vetődtek. Pali reggeltől estig mellette időzött; észlelte. Még sohse láttunk ily buzgalmat nála, aki máskor mindig sokkal többet látogatta a kávéházakat és a váczi-utczát, mint az egyetemet.

Egyszer délután oda néztem a hatoshoz. Ez volt ágyszáma. Már kezdődött a szürkület, kínos órák e házban. A kis beteg sokat köhögött. Éppen vánkosa alá igyekezett rejteni egy zsebkendőt, melyen kerek vörös foltok látszottak. Kérdeztem, mint érzi magát? Mosolygón válaszolta, hogy már sokkal jobban van. Pali ott állt az ablak előtt és fejét a keresztfához támasztotta. Ugy tett, mintha az alant járók nagyon érdekelnék, mintha különösen fontos volna megtudnia, hogy az a gyümölcsös kofa, aki a szemközti kapu alól jön ki, jobbra vagy balra tér-e? A lányka feleletére mégis visszafordult és boszús pillantást vetett felém. »Ejnye Pali, talán félted tőlem a betegedet, hogy úgy haragszol?« Nem felelt; csak a homlokával ütögette a keresztfát. A mi szőkénk kaczagott; de hirtelen erős köhögés fogta el. Minden köhintésnél piros vércsöppök tapadtak kendőjére.

Úgy takargatta azokat a szép csillogóan vörös foltocskákat, úgy nem akarta látni! Szerette volna elhitetni magával, hogy mindez csak álom, sötét, nyomasztó álmodás, amiből majd ragyogó, vidám valóra ébred. Szívesen mondtam volna én is. Az egész élet csak álom, halál a valóság. De ez néki nem vigasztalás!

Harmadnapra meghalt. Találkoztam Palival. Csak ennyit mondott: Meghalt! És igyekezett közönyös arczot mutatni, mint ahogy orvoshoz illik. Nem volt nehéz eltalálni, kit ért? Sohse hittük volna, hogy a végkifejlés ily hamar bekövetkezzék.

Másnap már hidegen, hófehér tagokkal feküdt egy fekete deszkán, a bonczoló-asztalon az a kis varróleány, a Pali betege, aki után ő annyit epedt, bár mindig tagadta. Ide jött búcsúzni tőle, vagyis – amint állítá – mert az eset érdekelte. A halott dús szőke haja oldalt leomolva, csaknem a földet érinté, szemei félig nyitva maradtak, fakó ajka nem bírta fogát eltakarni. Más még nem volt a teremben, melynek ablakai szűk udvarra nyilnak, hová a napsugár ragyogását sohse pazarolja, üdítő szellő soha el nem látogat. Nappal is gázlángok égnek, és lobogó világuknál a széles, puszta falakon szűntelen változó árnyak lejtenek. Még korán van; a bonczoló-szolga is csak most szedi elő a sokféle kést és végig rakja őket a halott lábain. Aztán nagy ollót fog és a csillogó aranyhajat tőben lemetszi. Mire volna ez majd abban a szűk lakásban? Pali elkéri; ád ő annyit érte, mint a parókás. Zsebkendőjébe szépen gondosan összehajtja és keblére teszi. Meleget fog az ott tartani – ilyen téli időben.

Közelg az óra. A szolga megteszi az előkészűleteket, hogy a bonczolónak kevesebb dolga legyen. A fényes pengéjű kés oly gyorsan, oly vígan suhan tova azon a puha testen! Pali úgy szeretné megragadni és – ő maga se tudja, mit tenni vele. Úgy gyűlöli, szeretné megfojtani ezt a torzomborz embert, aki itt gorombán lökdösi szegénykét, az ő betegét, aki valódi kanibáli kedvvel szabdal, fürészel, mezteleníti le a bordákat, tárja föl a mellkast.

Szerencséje, hogy gyülekeznek. Megérkezik a nagyságos úr. Ő maga fogja végezni a bonczolást: segédje bizonyosan megvágta az újját. Nagy megtiszteltetés a halottra nézve! Itt vannak azok is, akik az élőt kezelték a klinikán, a tanár úr és az ő udvara, hogy diadalmasan bebizonyítva lássák, mily helyesen jártak el a gyógyításban. Mert hát a beteg esetleges fölgyógyulása mit sem bizonyít; a bonczolási jegyzőkönyv tanusága az igazi, az ő tudományuk koronája.

A nagyságos úr szakértő szemmel nézegeti a holttestet. »A hulla középtermetű, mérsékelten táplált, bőrszine halvány…« Így diktál ékes magyar nyelven. Hogy ez a bőr olyan, mint a bársony, hogy e formák tökéletes voltát még a kór is alig csorbíthatta, hogy ez arcz valaha igazán szép lehetett, azt az ő híres jó szeme nem látja meg. Ilyesmi nem kerűl a jegyzőkönybe, ennek semmi köze a diagnozishoz. Szépség, ifjúság nem segíti elő a pusztulást, de meg se gátolja.

‚Ejnye pajtás, de halovány vagy!‘ »Nem aludtam az éjszaka; korhelykedtünk. Álmos, fáradt vagyok, alig állok a lábamon.« Csak annyi igaz, hogy egész éjjel a szemét se húnyta le. Bizony nem tudna megállni, ha egy szék hátába erősen meg nem fogódznék. A hallgatók egymás hátán szoronganak az asztal körűl és erősen szivaroznak; szembántó a világítás, nyomasztó a hőség. Éppen a szívet adják kézről kézre és kiváncsian sorra vizsgálják. Egyik feléje nyújtja. Ez hát annak a vídám leánynak a szíve, azé a kis szőke varróleányé? És ez még tegnap dobogott volna? Pali rá bámul, de kezét nem bírja emelni utána, pedig nehány hete mit nem adott volna érte! A most már haszontalan húsdarab bevégzi körútját; aztán félrelökik valami tálba több hasonló közé.

Pali csak áll szótalan, mozdulatlan. Hallja, hogy a tanár úr basszusa végig dörög kollégái feje fölött; hallja, de nem érti. Látja a sorba rakott késeket, amint véres hegyük feléje fordúl; látja, és úgy rémlik előtte, mintha föl s alá tánczolnának és egyik, a legnagyobb, torkára ugranék. Érez, tudja hol van, de agyában csak vergődik a gondolat.

A jegyzőkönyv be van fejezve, a halál oka megállapítva. Vége a bonczolásnak. A tudós gyógyítók büszke öntudattal távoznak: igazuk volt. Hiába! itt aratják klinikusaink valódi diadalaikat. Elmehetünk mi is.

Szerteszéllyel összeszabdalt testrészek feküsznek; a tikkasztó légben sűrű füst kavarog, a gázlángok őrülten lobognak, a nyirkos falakon sötét szárnnyal halálmadarak csapongnak. Pali egyedűl maradt. Kimerűlten roskadt le egy székre, arczát két kezével eltakarta és… Nehány kolléga állítja, hogy nedves, kivörösödött szemmel tántorgott ki nagysokára a teremből. Az a füst, meg az éjszakai tivornya. Hej! csak nagy korhely ez a Pali; sohse lesz belőle doktor!