Nem fényes, nem is nagy a menet. Nem állja el az útat kiváncsi nézősereg; rá se tekint, ha találkozik vele valaki. Két sovány, roskadozó térdű ló húzza keservesen a szekeret, amely a külvárosi kövezeten nyikorogva, döczögve halad tova. Szegény párák! erősen át vannak hatva hivatásuk szomorú voltától. Nyakukat előre nyújtva, fülüket lekonyítva lassan czammognak előre és minden lépésnél nagyot gondolkoznak, ennél a hátralévő hosszú útnál nem volna-e jobb nékik is elfeküdni itt az utcza közepén, megvárni, hadd vigye már egyszer őket is valaki, akárki, akárhová. De a kocsis nagyokat pattint ostorával és kegyetlenűl káromkodik. A mellette űlő koporsóvivő könnyebben veszi a dolgot; az eget bámulva, vígan fütyörész. Semmi rojt, semmi ezüstös paszománt, ami az ünnepi egyformaságot zavarná, minden fekete. A posztó kopott ugyan, a fáról a fösték lepattogzott, de az egész annál gyászosabb, az alkalomhoz annál illőbb. Drága koszorúk a kocsi terhét nem növelik. A legszerényebb virágokból kötve csak egy koszorú simúl a barna fakoporsóra; de ez az egy is nagyon sokba, nem egy kenyér árába kerűlt. A koporsóhoz hátul egyszerű fejfa támaszkodik, keserű panasz kiált róla még alig megszáradt bötűkkel: Élt húsz évet!

Csak egy lény kiséri e húsz éves pályafutás legvégső szakaszát és mégis végtelen sokkal több bánat, mint amennyit visznek prüszkölő tüzes lovak díszes hintókon a gazdag örökhagyó után. Az után maradt, talán egy viruló család számára, a jólétben vigasztalás, de ez után semmi, senki, csupán egy régóta özvegy öreg anya. Itt ballag a szekér nyomán lehajtott fővel, reszkető, törődött tagokkal a tísztes ősz. Könnyei némán peregnek le arczán, le az utcza sarába. De fölszállnak a sárból, föl kell hogy törjenek az égre, megkérdeni, lesz-e számára valahol igazság, jutalom, ha itt csak szenvedés jutott? És az ég felhőin áttörnek a napsugarak és föl-fölcsillanó fénnyel környezik annak alakját, akinél többet senki sem áldozott, és akinél többet senki se veszített.

Egyetlen vigasztalója, gyámola volt öreg napjaira, de azért meghalt. Az a szerető aggodalom, amellyel rajta csüggött, az a kétségbeeső fájdalom, amellyel végső reményének lassú megsemmisülését látta, fiának életéhez csak egy perczet sem adott. Pedig az az élet csak most kezdte megteremni gyümölcsét, jutalmúl annyi önfeláldozásért, amibe megtartása húsz éven át kerűlt Ott gyógyították a klinikán olyan doktorok, akiknek a gazdagok százakat elfizetnek és csakugy elköltöznek, ha üt az óra, mint elhagyott kunyhója mélyén a legszegényebb. Ő legalább ingyen érte el azt, amit más nagy összegért. Egész életén át tandíjmentes volt, illő, hogy ez útjában se szedjenek tőle vámot.

A jó öreg asszony a látogatásra megszabott órákban mindennap föltipegett az emeletre. Ismertük már mindnyájan ó-divatú fejkötőjével, viseltes, de mindig tiszta ruházatával; ismertük idő előtt megránczosúlt nyájas arczát, alázatos köszönését, amint a kórterembe csöndesen belépett és gyöngéd, aggódó pillantással az egyik szélső ágyhoz tartott. Fájt látnia fia szenvedését, de mégis jól esett, hogy így is mellette tölthet néhány órát, vánkosát megigazíthatja, száraz ajkához egy pohár vizet tarthat, kezével végig simíthatja homlokát, azt a homlokot, ahová majdani büszkeségét látta írva. Ha ilyenkor a beteg ráfüggeszté hálát és szeretetet sugárzó szemét, nem tudta hinni, hogy ez a jó fiú oly szívtelen legyen és itt hagyhassa őt, a gyámoltalan öreget – és ilyenkor megvigasztalódott.

Egy nap azomban a terem küszöbén megállították. Neki nincs többé ott benn mit keresnie. Fiát már elvitték.

Elvitték? Hová? A szolga lenéző szánalommal tekint reá, hogy az ilyesmit valaki még kérdheti. Hát a bonczterembe vitték, át a szomszédba; de azért, ha tetszik, eltemettetheti. Ő tud ajánlani – persze illő borravalóért – helyet, ahol szép és olcsó temetést lehet kapni. Ha nem tetszik, csak menjen haza.

Temetést az ő fiának! Hát mégis itt hagyta a hálátlan? Hisz jól tudta, hogy kívüle nincsen senkije… Menjen haza! Mit keressen már most otthon, mitévő legyen? Két keze után próbáljon megélni? Nagyon öreg és gyönge ő már ahhoz, semmire se lehetne használni. Kolduljon? Ruhája még nagyon tisztességes, alamizsnát csak a rongyosaknak adnak. Minek is neki már az élet? Arra, hogy éhen halhasson? És még azt sem engedték meg, hogy fiának halálos ágyán magát kisírhassa! Tagjai tán ki se hűltek, már is elvitték arra a borzasztó helyre, amelyre gondolni is félelem. Csak legalább ne bánnának vele durván, hisz ő azt nem szokta meg!

Arczán lepergő könnyekkel ért haza, könnyeivel áztatta azt a pár forintot, amit a fiókból összeszedett, hogy rajta illő temetést rendeljen. Szíve repedne meg, ha nyugvó helyére ki se kísérhetné, ha nem dobhatna hantot koporsójára.

A temetésért igen sokat kértek. Alig maradt nehány krajczárja. Valóban nagy fényüzés és tőle nagy oktalanság a földbe dobni azt, ami kenyérre volt szánva, amit a szükség napjaira gyüjtögetett.

Oktalanság! De hát nem a bölcseség ád vigaszt, nem bölcseség ád boldogságot a szívnek. Előkereste fiának legszebb fehérneműit és ünneplő ruháit. Csomóba rakta és elvitte abba a bizonyos intézetbe, hogy majd reá adja. Hadd nyugodjék legdrágább, legjobb ruháiban; itt már úgy sincs gazdájuk.

Földszintes ház alacsony tetővel, sárgára meszelt falakkal, amelyek, bárhogy tatarozzák, mindig szurtosak maradnak. A pinczékből fölszivárgó nedvesség derékig megfogja a vakolatot és zöldes penészt termel, fullasztó szagot terjeszt; a nehéz, rossz levegő mindenütt nyomokat hágy. Szomorú hajlék kívül, még szomorúbb belül. Pedig egy kis kertje is van; de ebben virág sohse nyílik. A sok járó-kelő, tanulók és halottvivők, sirató rokonok és rongyos bámészkodók, a piaczok és a földalatti odúk lakói úgyis letaposnák. Középütt van egy kerek, gyöpnek hagyott tér. Minden tavaszszal megkísérti, hogy pázsitot növeljen; de nyárra mindig beleún a hasztalan fáradságba és marad kopáran, kiaszva. A kipadlózott, sáros út fölé elvénült bokrok nyujtják kopasz ágaikat. A házmester gondozza, amennyiben folyvást nyesi őket. Fizetése nincs, fűteni valót se adnak az emberek, juttassanak legalább a bokrok. Örülhetnek, ha úgy is megmaradnak e fölösleges czifraságok: nincs helye itt pompának, hivalkodásnak.

Sűrű, füstös köd tartá a várost déltájt is félhomályban, reggel óta csöpögött az eső. Ködön, esőn át, a város másik végéről eljött a gyászoló anya, hóna alatt hozva a ruhákat. Nagykendőjét gondosan rájuk terité; őt magát csapkodhatta az eső, az ő ruháját, azt az egyetlen tisztes fekete szoknyát összeverdeshette a sár. Most már nem árt. Még így is tovább eltart, mint ameddig szüksége lehet rá.

A tornáczon nem volt senki, benyitni nem mert. Ott ácsorgott sokáig, dideregve. Majd nevetgélő fiatal urak siettek el mellette, de egyik se vette észre: nem ő az első, aki itt órákat töltött kínos várakozásban. Nagy kendőjével váltig a fia ruháit takargatá és ő maga fázott. Az üvegajtón belül jöttek, mentek, el-eltüntek másik szobákban: talán most metélik az ő fiát… Ijesztő képek tolongtak elébe… és ő csak ácsorgott a fagyos ködben ott a tornáczon sokáig. Egyszerre valami durva hang szólalt meg mögötte. Magas, bozontos fekete szakállú, marczona képű alak lépett hozzá, szennyes, kék köténynyel, vérfoltos tarka ingújjban.

Az öreg asszony ijedtségtől akadozva kezdé beszélni, mi járatban van. A bonczolószolga egy darabig csak nézett, csodálkozva nézett rá, és aztán vállat vont. Furcsa! Ez a vén bolond azt hiszi, hogy itt még magyarúl is tudnak. Még csak az kéne! Azért a kevés fizetésért talán bizony nem elég, ha németül gorombáskodnak azokkal, akiket rossz sorsuk idevetett? »Fiam van itt, a fiamat szeretném látni!« Vállvonogatás, fejcsóválás, meg valami mormogás volt a felelet; az a barna marok pedig úgy nyult előre, hogy holmi tisztességes borravaló éppen elfért volna benne.

Az anyóka összeszedte, ami nehány krajczár még rejtőzködött zsebében, összeszedte végső erőfeszitéssel, ami pár német szó még volt elméjében. Ez már más! Kezdik egymást megérteni. A holttest még nem látható, még nincs fölbonczolva. Lenn van a pinczében a többi között; majd csak holnap kerül rá a sor. A ruhák azért itt maradhatnak. Felöltöztetik ők annak idején szépen. Idegennek úgy se szabad a halotthoz nyúlni, mert az itt egyetemi tulajdon. Menjen csak nyugodtan haza, majd elintézik ők, amit kell.

A ruhákat bevitte, az öreg asszonyt künn hagyta. A nagykendőjét is elfeledte visszaadni. Elmehet így is. Hadd áztassa az eső hazáig. Bánná is ő azt, csak szegény fiát láthatta volna, aki most egy sötét, dohos pinczében alszik. Bizonyára nagyon rossz álmai lehetnek abban a – ki tudja, miféle? – társaságban.

Másnap délelőtt újra eljött. A kékkötényes úr, akinek a ruhákat átadta volt, eleinte meg se akarta ismerni. Nem csoda; annyi ilyes dolga van a jámbornak! Utóbb azonban azt mondá, hogy a halottat már nem láthatja, mert már föl van bonczolva, de összerakva és felöltöztetve még nincs.

Jőjjön délután. Úgy is csak akkorra van rendelve a temetés; a koporsó már itt is van. Csak várhat délutánig?! De mit is alkalmatlankodik itt annyit? Azt hiszi, arra való az egyetem, hogy csak neki szolgáljon? Jól van, jól – mentegetődzék az anya – elmegy ő; de legalább szépen bánjon a fiával. Erre az egyre kéri. És ezért az egyért a kékkötényes úr majd hogy el nem kergette. Hiába! a látogató zsebe már nagyon üres volt, és itt olyankor az idő fölötte drága.

A kitűzött órára a halottas kocsi megállt a kert régi léczkerítése előtt. A koporsót a hátsó kis udvarban szabad ég alatt állították föl. Tetejét a bonczolószolga már eleve leszegezte, csupa gondosságból, hogy az alatta fekvőt semmi baj se érhesse, hisz az öreg asszony váltig azt beszélte: vigyázzanak a fiára, jól bánjanak vele! Már a pap is elvégezte nagy sietve a dolgát, el is ment már, hogy másokat is ellásson az útravalóval és a gyászoló anya még nem jött meg. Hol lehet? Talán összeroskadt a hosszú útban, vagy talán elbágyasztá a sok bánat, otthon elszenderült és álmában most fiát szorítja szívére, fiát látja gazdagon, boldogan…

No de itt szűk a hely, el kell vinni minél előbb, akinek a tudomány több hasznát nem veheti. Éppen föl akarják venni a koporsót, midőn az egyedűl érdekelt fél, kimerűlve a nagy sietéstől, végre megérkezik, koszorút is hozva magával. Könyörög, hogy ne vigyék még el a koporsót, nyissák föl néhány pillanatra, hadd nézze meg utoljára a fiát, hadd csókolja meg hideg homlokát, hisz mióta meghalt, még nem is látta. Csak nem akarják így bucsútlan elragadni tőle? Ez borzasztó volna!

»Nyissátok föl, a fiamat akarom látni!« A kétségbeesés daczával a ravatalra veti magát, görcsösen átkulcsolja az érzéketlen, kemény fát, könnyeivel, csókjaival hinti ott, ahol talán az az ónszinű arcz fölfelé tekint és nem lát maga fölött többé soha mást, mint sötét koporsófödelet. A durva szolgák se merik ekkor háborítani; megilletődve huzódnak hátra ők is.

De fönn a folyosón már hallik a délutáni előadásra gyülekezők zaja, a szolgának dolga lesz, vinni kell a koporsót. Hangosan beszélgető ifjak csoportjain hatolnak keresztűl vele, azok észre se veszik. Sokak vidám kaczaja és csak egynek elfojtott zokogása hangzik utána.

Nyikorogva, sűrű ostorcsapások közt megindúl a menet és lassú méltósággal – gyorsabb nem is telik – vonúl tova a hosszú néptelen utczán és végre kiér a sürgés-forgás közé, a nagy útra. Sokan találkoznak vele, kevesebben látják meg, még kevesebben szánják. Se hat ló, se fáklyakiséret, se hosszú kocsisor: nem érdemes rajta sajnálkozni. Hogy ez az egy szál vén asszony épen oda tartozik, ki tudja? Mi ő s az ő bánata a világnak? De hát néki a világ, az összes emberiség azon az egyen kívül, aki már nem is ember?

Hintók robognak el közelében, a sarat arczáig csapkodják, százan jönnek, mennek, mellette, előtte, körötte csengés-bongás, kürtölés, hangos zűrzavar: és ő mégis kietlen pusztában halad, hol minden kihalt, hol könnyei fátyolán keresztül csak valami gyászos árnyat lát maga előtt, amint az egy végzetes czél felé mozog és nincs hatalom, hogy visszatartsa.

S ott távol a czélnál egy tátongó gödör. A gödör betelik, a kopár kis halom egyik végében a fejfa, rajta a drága koszorúval. A koszorút letépi a téli vihar, a fejfát kimossa az eső… De megjő majd a tavasz, a hanton fű terem, a fű közé virágot ültet és az könnyeitől szépen fog nyílani. Virágok közé jobb lesz el-elsírni a ki nem apadó bánatot, virágok alatt jobb lesz annak hallgatni a zokogást, a hiába hívó beszédet… Hogy holnap és holnapután és a míg tart a tél, mi lesz? arra többé nem gondol. Hogy az élet pénzbe kerül, hogy utolsó filléreit, annak halála után is, fiára költé, az nem jut eszébe.

Kiértek a vámon. A kocsis elúnja a dolgot, teljes erővel megvagdossa lovait és visszakiált: »Jó lesz sietni, mámi, sohse érünk ki!« Bizony már sok ideje jönnek. Belátják ezt a lovak is és megkisértik, talán tudnák egy kicsit gyorsabban is rakni lábaikat. A kisérlet pompásan sikerűl, az asszonyt messze hátrahagyják a már beállott szürkületben. Hallik ugyan hátulról nehány kiáltás, de nem sokáig. A kocsi befordul a temetőbe és eltünik a fasorok közt.

Jóformán éjszaka van, mire roskadozva, lihegve az öreg is odaér. Merre vitték, hol lesz a sír? Nincs senki, aki útba igazítsa. Megáll a szerte ágazó ösvények előtt és egy darabig gondolat nélkül bámul a sötétbe. Kiáltani szeretne. Nem bir, de úgy se hallanák. Nehéz kábulat fogja el. Már-már azt se tudja, miért jött ide. Aztán eszébe jut, hogy fiát eltemetik anélkül, hogy koporsójára egy hantot dobott volna, hogy tudná, hol pihen? Nem is bucsúzott el tőle, nem is látta halottan és most még azt se! Meg kell, hogy találja, kell, kell!

Nőttön nő a homály, ködrongyokat szaggatt a szél a fa ágairól; mind egyforma az ösvény, mindeniken csak a szél jár. A halottak hallgatnak, senki se szól, csak a szél zúgja, kaczagja: Szép temetés volt, drága temetés, de nem maradt holnapra kenyérre való!