Pár nap multán a majori kukás pajtában fűztek a lányok. Az estalkonyat hamar leszállt, künn nagy a borulat. A mestergerendáról lecsüngő egyetlen ligroinlámpa éppen csakhogy a fűzőket világítja meg. A padmalyról száz kötéllel is csüngött már a dohánylevél. A munka gyorsan haladt. Mindegyik rekesz más családé. Mangáék épp az Annusék mellett fűztek. Annus Terka átjött a komájához, Julcsához fűzni. Ott ül most egymás mellett a két leány, mindakettő munkának vetkezve. Annus Terka kerek termetét csak egy nagy virágos vékony gyolcsruha fedte. Ujjai feltűrve, feje menyecskésen bekötve, hogy be ne keverje haját a dohányról leváló nehéz por.

Mindegyik leány kezében hosszu vastű, a melylyel nagy gyorsasággal, ügyesen fűzték a levelet.

– Az a, Julcsa! Úgy mondták nékem a bánomi legények.

– Hazudtak, mert én voltam az első szeretője, tudom.

– Lehet, – felelt rá Terka s nagy gyermekszemeivel csodálkozva nézte Julcsát. Öt éve, hogy egy házban laknak, de azért még mindig megbámulja pattogó szenvedélyét, szikrát hányó szemeit. – Én ugyan nem bánnám, ha lett volna neki tíz is… A Czombos Mihály még gyereklegény, így nem is lehetett neki… Elég baj rám nézve, hogy azt kell tudnom, hogy utánam lesz még neki vagy tíz…

– Hát nem várod meg?

– Megvárjam? Hogyan? Én tizennyolcz éves vagyok, a Mihály meg négy év mulva kerül sor alá, aztán meg még legalább két év… Öreg leány lennék, mire elvehetne, akkor meg már úgy se kellenék neki.

– És te ebbe beletörődsz?

– Mit tegyek?

– De ha csókol, nem szalad át a hátadon a hideg, hogy a jövő nyáron már tán mást ölel a karja?

– Ugyan ne ríkass hát meg, – s a leány sírva fakadt.

– No ne sírj hát, hisz csak kérdem. No te bolond gojhó. – És Julcsa nagy hévvel össze-vissza csókolta a sírástól csak úgy ziháló, nagy, kerekre hízott leányt. – Ne bomolj. Gyerekember szerelmét könnyü pótolni. Hisz még azt se tudja, mért csókol. – Mihály után lesz egy derék gazdád, a ki megbecsül s ha átfogja derekadat, tudja azt is, hogy ilyen derék leányt nem ölelt még, ilyen meleg szív nem volt az övé…

Annus Terka mosolyogni kezdett a könyei alatt.

– Aztán… tudnál ilyet? – kérdte halkan.

– No nézzék ezt a csifincset, máris erre gondol. Hát a Mihály?

– No most meg azt nem akarod, hogy megvígasztalódjam. Julcsa, de nehéz is veled. – És a leány megint sírni kezdett.

– No nézzék ezt a két lányt, összeül sírni, a helyett, hogy dohányt fűzne, – szólott át a rácson egy fiú, ki e perczben lépett be a pajtába. Végig nézett nagy méltósággal rajtuk, lassan bejött hozzájuk. Nagyot lépett, lassan mozdult, akár csak egy királyfi. Fiók Szent Lászlónak is csúfolták a gányók. Czombos Mihály volt, a Terka szeretője. Oda állt a lányok elé s nyugodtan felvett egy csomó dohányt és nézegetni kezdte.

– No Mihály, épp a szeretődet vigasztalom. Azt mondja, meghal, ha nem mehet hozzád.

– Tüstént el nem vehetem, – felelt rá a fiú, méltóságos lassúsággal leülve közéjük.

– Nem veszed biz azt el soha, mert nem lesz bolond megvárni.

– Elébb, mint téged a Bálint, – viszonozta Mihály s fűzni kezdett ő is.

– Hallgass, mert megbánod, – szisszent föl Julcsa, odadobva a lába elé egy köteg dohányt, a melyet kezében tartott.

– De úgy van. Büszke lány vagy Julcsa. Mi nem kellettünk neked soha. Nagyravágyó; tudja az egész major. Kávén, meg mazsolán akarsz ezentúl élni, meguntad a vöröshagymát.

– Azt mondják? Azt?

– Azt. Meg hogy a Bálint csak bolondít. Én nem bánom, semmi közöm hozzá. De néked jobb lesz tudni róla, azért mondtam el.

– Ugyan hagyd el, ne bosszantsd a Julcsát, – vágott szavába Terka s odasimult hozzá.

– Gazda ember lenézi a mi fajtánkat. Ezért nem szeretem, ha gányó utánuk jár, – folytatta Mihály, nem hagyva magát félbe szakíttatni, épp oly méltósággal és komoly hangon.

– Hát én, én, – pattant fel ülőhelyéről most Manga Julcsa, – jártam valaki után vagy látott valaki valaha egy lépést legény felé tenni. A nőválaszon nem ültem mindig… mert nincs a véremben, hogy én kérjek meg egy legényt… te mégis azt mered mondani.

– Én azt mondom Julcsa, a mit tudok, hogy gőgös vagy és szegény vagy. A szegénynek meg alázatosnak kell lenni, hogy boldoguljon.

– Te se vagy a rátóti zsidó keresztfia.

– Nékem nincs szükségem arra, hogy gőgös legyek, arra se, hogy alázatos. Hétköznap a dohánylevél között ülök… de dalolok az alatt is. Vasárnap meg, ha bálba megyek, a gányó lányok megismernek, akkor is, ha csak hat forintos a csizmám, s megismernének, ha színaranyban állanék is előttük.

– Meg ám Szent László.

– Annak neveznek, mert felfelé nézek, hogy a mestergerendába be ne üssem a fejemet.

– Majd a Terka lakodalmán beszélek még veled egyszer, – és Julcsa felnevetett.

– Azon is eltánczolom veled a csárdást, ha a gazdák ülve hagynak is.

– Ugyan legyetek egy kis nyugodalommal, Julcsa már úgy is eltépte mind a dohánylevelet…

– Az az ő dolga. A Bálint elveszi így is. Ha az ő felesége lesz, úgy se fűz többet.

De most már Julcsa nem figyelt. A szérüs kertről nóta hallatszott. Egy gányó nóta, de tudja jól, hogy gazda dalolja. Oda vetette egy csomóba a dohánylevelet, rá se nézve azokra, kisettyent az ajtón.

– Megbánja még, meglátod.

– Nem jóra visz az, ha a leány fut a legény után, kivált ha gazdag a legény.

– Ne hidd, hogy a pénzét szereti, én ismerem. Csak a szíve kapja el… Most is csak annak a szavára hallgatott…

Csak annak a szava felelet nélkül ne maradjon…

– Mihály… az én szavamra ki felel?

– Az, a ki a dohányod fűzésében is segítségedre vagyon, – felelt a legény s nagy méltósággal átfonta a leány derekán a karját.