Ezalatt Bálint csak ivott.

A menyasszonyát, Zalai Örzsit, épp csak akkor látta, mikor a paphoz mentek együtt. De ez fel se tűnt azoknál. Hisz gazdák, ezek meg a tempót szeretik. A szerelmet – ha van is – jobb nem mutatni, így illendőbb. Ezt szokta mondani Böske néni Örzsinek, ha tán az kérdőleg vetette volna reá a könyektől alig-alig felszáradt szemeit.

Bálint szülői azt hitték, hogy az esküvő után megváltozik. Azért siettették is a lakodalmat, még szörnyű savanyu, karczos volt az újbor s mégis október negyedikére tűzték…

A lakodalomra nagy előkészületeket tettek. Egy nappal előtte ott sütött, főzött a Csepcsányiék minden asszony rokonsága a konyhában. Böske néni vezette az asszonyok hadát. Hazajött a Bálint nénje is, Monusné, a vásárhelyi pusztáról, az urával. Böske egyre-másra kanyarította ki a szép fonatosokat, Monus Mari meg rakta befelé a kemenczébe.

– Hej néni, mikor még az én lakodalmamra rakták így a fonatosokat, de jó idő is volt az.

– Jó-e?… Jó az most is. No nézzék, nem ízlik neki az a fehér kalács, a mivel az ura tartja.

– Ízlik az Böske néném, de jobb volna sokszor egy darab száraz kenyér annál.

– Hát mi bajod?

– Az a bajom, hogy még máig se szeret az uram.

– Nyolczvan holdja van a vásárhelyi pusztán, nagydarab föld, úgy se tudnád telesírni, – mondta Böske néni, feltűzve a kötényét.

– A tenger medrét telesírtam én már nyolcz esztendő alatt!

– Hát mást szeret az urad?

– Azt hiszem, nem szeret az senkit, semmit, csak az aranypénzt.

– Hisz akkor jól van. Mi kell több ennél. Így bizonyosan nem halsz meg éhen az oldalán.

– De elszomjazok… Nincs a ki szeressen.

– Ti mind olyan hóbortosak vagytok. Mind a hány. Látod húgám, engem szeretett a megboldogult Boldizsár, – s az asszony az égre vetette a szemeit, – mégis nyomorogtunk hat éven által. Abban az időben, mikor én férjhez mentem, még olcsón adták a lányt. Te kikaptad mindjárt az anyád jussát.

– Bárcsak az uram szerelmét is megkaptam volna vele.

– Mit tettél volna akkor, ha úgy kellett volna nyomorogni évszámra, mint nékem. Úgy loptam meg magamtól krajczárról-krajczárra a mai vagyonkánkat. Bálba nem jártunk, szalag soha se látta a nyakamat Selyem átalvető kendőt, két éve, hogy az elsőt vettem.

– És aztán, mit ér el vele?

– Azt, hogy most már megvan.

– És ez a boldogság?

– Nem, nyugton vagyok. Nem félek attól, hogy éhen halok meg. Lesz, ki megfizesse a temetésem árát.

– És ezzel mit ér?

– Mit érek? Hát te mit érsz el azzal, hogy furt azt vitatod, hogy az urad nem szeret?

– Ezzel könnyítek a lelkemen.

– Úgy, mint Bálint az ivással.

– Ezt is tönkre tettétek. Meglátod, Böske néném, ennek nem jó vége lesz.

– Nem-e? De hát mi kell ennek a fiúnak. A lánynak hatvan holdja van az orosházi szőlők alatt. Hisz ez kincset ér. Ötszáz forintot is megkaphatnak holdjáért. A lány szép… Van olyan, mint az a rongyos Gányó Julcsa volt…

– Mit ér neki, ha nem szereti.

– Meg fogja szeretni. Ha meg nem fogja… Hát eltölti az időt a felesége hatvan holdjával. Az ad majd neki munkát, a munka meg a legjobb búfelejtő.

Böske néni beszélt, beszélt, de nem jött ki nyugalmából. Fonta egyre-másra a fehér kalácsot… Egyszerre csak felpattant az ajtó és Bálint lépett be rajta.

– Jöjjön át a másik szobába néném, – szólott oda a nénjéhez.

Mónusné letörülte a két kezét s átment a szobába vele.

– Hol vannak az öregek? – kérdte Bálint mogorván.

– Bementek Orosházára, még egyet-mást vásárolni a holnapi napra.

– Tönkre is tették testem-lelkem üdvösségét, – mondta Bálint tompa hangon.

És Mónusné ugyanazt ismételte most Bálintnak, a mit elébb Böske néni mondott neki: hogy a lány szép, pénzes… Csak Gányó Julcsáról nem tett említést.

– Mit ér nékem? Kelmed legjobban tudhatja. Mert hisz, a mióta férjnél van, egy boldog percze se volt. Kelmedet is feláldozták, mint engem.

– De én szeretem az uramat, – felelte Monusné megadással.

– Hát így a kelmed dolga még könnyebb. Mivé lettünk. Az a gazdanép nem akar más egyebet látni a földön, mint a mi kézzel fogható. Nem kell néki se nóta, se táncz, csendes leszen a föld. Tán még a madarak is elhallgatnak… Hej! csúnya, csúnya világ ez Mari néném.

– Hát azzal meg mit érsz, ha iszol?

– Akkor elkábulok… Ilyenkor még úgy érzem, érek valamit.

– És… Julcsát láttad azóta?

– Annak se kellek már. Pedig azt tudtam, ott hagyok érte mindent… Megutált. Tán hivőnek készül.

– Van jó dolga, – nevetett fel hangosan most Böske néni, ki egy tálba kalácsot hozott. – Gányó Julcsából csárdás Julcsa, azután meg hivő Julcsa. De sokszínű viganója van a lelkemadtának, akad minden alkalomra.

– Elhallgasson néném, el! Mert úgy segéljen az Úr Jézus, hogy nem hagyok rá mondani még egy rosz szót se. És ma még kevésbbé, mint régen. Hisz hogy gányó-lány volt, arról nem tehetett. Mert hisz csak a kelmedék fagyos világában szégyen a szegénység. Hogy aztán csárdás-lány lett, azt daczból tette. Én tudom, mert hisz azóta győzöm az italt, mióta így van. Hogy hivő lett belőle… Az Isten megáldja érte. Tán juttat a lelke üdvösségéből minekünk szegény bűnösöknek is valamit. A jó Isten áldja meg mind a két kezivel.

– A menyasszonyodról beszélsz, Bálint? – kérdte az öreg Csepcsányi, a mint belépett a szobába s a port leverte sötétkék ünneplőjéről.

– Nem, a szeretőmről… A régi szeretőmről apám…

A fiú hangos zokogással odaborult az apja vállára, kit nagyon szeretett s a kinek föláldozta boldogságát.