(Belényesy Mária grófnő naplója).

Budapest, május 3-án.

Ma reggel jött el először hozzánk. Mama azt állítja, ő az egyetlen, kihez mehetek. Én istenem, hiszen meglehet, de hát akkor miért mondja meg. Így még lehetőségét is elveszi annak, hogy belészeressek valaha. Mama pompásan tud számolni. Azt mondja, néked 35 ezer forint jövedelmed lesz, ha meghalunk (miért beszél haláláról akkor, midőn épp az én szerelmemről lenne szó, nem tudom). Egy pesti palota, a mely azonban a senioratus jövedelméből épült, így tehát nagy a ház, kicsi a vagyon, s így mindenkép gazdagon kell férjhez menned. Nos megteszem. De hát elég ez? Tegnap este az estély után végig mentem a salonokon. Megnéztem szegről végre. A tánczterem tele aranyozással tetszik. A parquettáján úgy siklik az ember, mint madár a légben. A nagy salon ajtajából sok mindent lát meg az ember. Ezek alatt a nagy bársony függönyök alatt mama folyton engem figyel. Áldom érte. Anyai gondoskodása sok unalmas órámba került. Tegnap reggel is nagy predikácziót tartott: Légy mindenkivel nyájas – mondta. – De? – tettem hozzá nevetve. – No igen, légy tartózkodó a schmudlival (jő a schmudli magyarázata, Istenem hányadszor; kik nincsenek egészen benn, kiket csak úgy a nagy estélyekre hivunk, a noblesse de robe, azok, kiknek nincs censusok s mégis a feleségeikkel meg (sőt!) lányaikkal jönnek báljainkba, stb. stb.). Aztán kikkel még nem? – folytattam ártatlan arczczal beugratva a mamát. A tánczosokkal, kiket csak ágyutölteléknek hivunk meg. Ezekkel legfeljebb tour tánczot szabad járnod. Tudom. Csend. Mama folytatja, meg a kisebb partiekkal, ámbár ezekkel igen nyájas lehetsz akkor, ha az illető feltünik a láthatáron. Ezzel izgatod. Nos, az illető feltünt.

Íme az illető: Bálványosy Sándor gróf cs. kir. kamarás (hozzá teszem, mintha – mama mondaná – a gentryhez tartozna, ezek mindig accolirozzák), hat láb magas (az anyja angol volt – Lady Sarah Spencer), olaj-barna arczbőr (Indiába járt, ott sült le végleg – ezt különben nem szeretem), szürke szemek, sötét haj, deresedő szakál (hegybe vágva) s hosszu, kissé túlhosszu bajusz. Egy méter széles vállak, hatalmas mellkas, hosszu, nagy lábak (de keskenyek) s kezek. Hangja mély, tudom, mert most mindenki énekel. (Hangját szeretem még legjobban.) Foglalkozása: a Bálványosy család ifjabb ágának, a grófinak feje. Kora 40 év (kissé vén, no de mindegy). Tud hajtani, kitünő vadász (hat tigrist lőtt Indiában), volt azt hiszem mindenütt. Fog utaztatni, – mondja mamám – mert anyja angol volt, s unja magát. De tán ez nem is igaz, ezt mama csak azért tette hozzá, hogy érdeklődjem iránta. Nos én érdeklődöm. Investigátiómmal kideritettem, hogy 250 ezer forint évi jövedelme van tisztán. Ezzel – az én 35 ezremet hozzácsatolva – megélhetünk. Mint a mama nevetve hozzá tette, telik lámpaolajra. Ha férjhez mész, majd minden este minden salonban fog égni a lámpa. Hát ha telik olajra, hozzá megyek. Basta!

*

Budapest, május 4-én

Tegnap a casinóban mulattunk. A czigány húzta, csak 12-en voltunk. Very select. Papa adta az ebédet, elég jó volt. Bár, tudja az Isten, de a mi tót szakácsunk jobban főz, mint az a hires franczia. A kis barna salonban ettünk. A Bálványosy-család volt még meghiva, Sándor nénje, az öreg herczegné, ki olyanokat mond, hogy az ebédeknél minden fiatal lányt hatodik helyre ültetnek tőle, hogy ne hallják, mit beszél. Azt mondják, Mária Teréziára hasonlít. Vele volt két kiállhatatlan fia. Igazi majmok. Milyen szerencsém van, hogy papáék nem akarnak hozzájuk kényszeríteni. No már az egyikhez, t. i. ahhoz, a ki herczeg s a család feje. Szerencsémre csak unmittelbar leányt vehet el, ez benne van a majorátusi levélben. S az ilyen szegény magyar comtesse nem elég neki. Bécsből kell házasodnia. Egyáltalán hiba van a családfánkon, mama sokszor elpityergi. A papa egyik anyai őse fakereskedő volt, s aztán báróságot kapott s egy megyét. De ezt a foltot már eltöröltük s jogtalanul bár, de ő is udvarképes és k. u. k. kämmerer. De – igaz a, az estéről? Volt még ott egy álmos kinézésü, hosszu haju fiatal ember, Vezekényi Elek. A Vezekényinek mondom, hosszu haja van, sápadt fakó szinű képe, nagy kék szemei. Most ez a divat külföldön, mondta az öreg herczegné. S hosszu előadást tartott arról, hogy a mai asszonyoknak miért nem kell corset s a fiatal uraink miért sápadtak s miért szavalják Baudelaire-t. Igaz, ezt az utóbbi poétát susogva ejtette ki – nem nékem való olvasmány, azt mondta. Megvettem, de még nem volt időm elolvasni.

«Les fleurs du mal.» Majd Vezekényitől megkérdem, minő. Itt még a Gyallay Lőrincz, ez olyan tiszteletbeli czigány. Hosszu nógatásra kivette a hegedűt a primás kezéből s primázni kezdett. Szépen játszik. No de elmondom, még kik voltak itt. A Bajmóczyné férjével. Igen boldogtalan asszony, a mamája rontotta el, azt mondják, s most már sehogyse tud boldogulni. Most olyan æsthetical módon mulatja magát. Nem tudom, miből áll ez a mulatság. Még egy asszony, egy özvegy miniszterné, nem egészen copurlhic. De a mama ma reggel hivta meg hamarjában, mást nem mert volna, kisegítőnek. Mert Bálványosy Liza… a gyönyörü Liza! lemondott. Nékem a családot kellett megnyernem. Ez volt esti teendőm. De hát jövendőbelim mellettem ült, avval mulattam.

Tegez… Tegez, nem hiszem, hogy rokonok lennénk. De úgy illik (ezt a papa mondta multkor neki), hogy egy Belényesy s egy Bálványosy rokonok legyenek. Kimutatták, hogy mindketten Stibor-ivadékok vagyunk. A Stibor ivadéka igen furcsa lélek. A sauce tartar-t átnyujtva (addig hallgatott), megszólal: Mini (Mininek nevez, mintha erre feljogosítottam volna; Mária is megtenné, de 250,000 forintja van évente, gondoltam, s zsebre raktam a Minit), szereti a czigányt? Ekkor vettem csak észre, hogy a hangja majd csaknem olyan mély, mint a bőgő hangja. Én kinyitottam a legyezőmet s mintha igen melegem lenne, egyszer-kétszer meglegyeztem magamat, majd becsukva kissé szemeimet: igen, elmerengtem. S tréfán kivül tetszett a muzsika, új nóta volt a Czóbel Minkától. – Látod Mini, ha az ember messze-messze országokba jár, akkor sokszor elgondol arra a perczre, midőn először fogja a nótáját hallani! Az nem volt új, se nem valami igen érdekes s én mégis behunytam a szemeimet s abbahagytam a tok á la tartar felszelését s úgy hallgattam. Egyszerre csak észreveszem a mamát, ide néz s érzem a szeme tüzének változó fényéből, hogy bátorít. Nagyon elszégyeltem magamat. Ejha, csak tán nem. Józan fejjel fogunk csak azért is leülni a Bálványosy ifjabb ág dominiumaiba. – Hogy értem-e? s most már komédiáztam. Rövid idő multán elfogyasztottam a tok á la tartar szeletet.

– Midőn fenn tanyáztam a Himalájában, sokszor elgondolkoztam azon, leszek-e én még boldog valaha.

– Kin áll, ha nem rajtad, – mondtam nevetve, de – hozzá kell tennem – ártatlan arczczal.

– De hát a boldogsághoz kettő kell.

– Hiszem… Sándor, de furcsa vagy, hogy azt te mondod. – Az öreg Bálványosyné minket vizsgált, láttam s ez boszantott, nem akartam, hogy úgy nézzek ki, mintha…

Sándort nevetésem, úgy látszik, lehangolta. Félreértette intentióimat. Titokban végig néztem rajta, csak olyan igen sötétbarna ne lenne. Kicsit vadóczszerű, ki hinné, hogy anyja angolnő volt. Másik szomszédomhoz, Elekhez fordultam.

– És hát igen messze járt?

– Messze? mindenütt ugyanaz! – volt a gyors, kissé meglepő válasz; ez a fiu bágyadt és kedvetlennek látszott.

– Nem hiszem, lássa, már a hajviselete is más, mint nálunk. – Megjegyzésemet elég ostobának tartottam, de nem akartam semmikép sem belemélyedni a társalgásba.

– Az más, hosszu a hajam, mert utálok fodrászhoz járni.

– Akár csak én – szólott bele Sándor a maga mély hangján – és Elek, hogyan áll Párisban a világ?

– A moulin rouge kereke forog, az anarchisták szabadon sétálnak s a Bougival Grenouilliérejének évadja is elkezdődik nemsokára.

A két ember összenevetett.

A Sándor nevetését jobb szerettem, melegebb, férfiasabb. Eleké metszett, de azért hozzá fordultam, szája ize szerint akartam beszélni, hisz rokona s legjobb barátja Sándornak.

– Olvas sokat?

– Miért olvasnék, oly ritka a jó könyv. Nézek, látok s ez elég.

– Ugyan ne affektálj – rikácsolt Niki az asztal túloldaláról, – a multkor is, hogy táskádat kipakoltad, 10 kötet könyv volt benne, meg egy hálóvánkos. Azzal érkezett meg Londonból.

– Volt más táskám is, Niki! – nevetett Elek.

– Reménylem – tettem hozzá okos arczczal. – És mondja, mik voltak azok a könyvek?

– Én tudom, – mondta Sándor, – az Elekismus kátéi, egy Baudelaire (már megint Baudelaire!), egy Huysmans, pár Zola (pfui, mondtam s még jobban figyeltem rá, mit mond), Berge, Rollinat (megjegyeztem mind, ha a komornával kimegyek, titokban egyenként megveszem).

– Ugyan hagyd el, én már jó ideje, hogy semmit sem olvasok.

– Akár mint Loti – tette hozzá Sándor.

– Az ám.

– Mondja maga, úgylátszik, rá ért az olvasásra is messzi útjain.

– Nem igen. De egy-két könyvet csak elolvastam.

– Ugyan hagyjátok a sok könyvet – s Bálványosy herczegné egy bécsi dalt rendelt a czigánynál. Elhallgattunk. Sándor mintha hozzá ért volna kezemhez… Pedig igen széjjel ültünk. Nem mertem rá nézni, pedig úgy szerettem volna. Hogy lehet az, ha valaki az emberbe szerelmes? Milyen arczot vághat. Vigyázva, óvatosan, mintha az asztal túlvégén keresnék valamit, feltekintettem; tekintetünk találkozott. Egyik szemével mintha végig simított volna – lágyan. Furcsa, hát ez az? Olyan különös volt, mikor aztán egy óra multán a karjai között találtam magamat a keringő hangjánál. Úgy éreztem, erős karjai vannak, meleg lehellete is közel járt az arczomhoz. Furcsa! eddig még táncz közben nem vettem észre, hogy ez így szokott lenni.

Később igen meleg lett, kinyitották az ablakot, a hatvani-utcza járókelői megálltak bebámulni. Úgy éreztem, hogy büszke vagyok, hogy az ő (ő-nek neveztem, diadal – még belészeretek!) karján járom a csárdást.

Reggel 6-kor párbeszéd a kocsiban.

Mamám (nagyokat ásít, de azért kinyögi): Nos, hogy vagytok?

Én (kissé ártatlanul): Kivel?

Mamám (idegességében felocsudva): Ugyan ne affektálj. Hát Sándorral.

Én: Jól tánczol, erős karjai vannak (no ez igaz is), szépen tud nézni.

Mamám: Ugyan őrült leány, hát nem látod, hogy azért néz szépen, mert beléd szeretett.

Én (de ezt már csak gondolom): Hát a ki szerelmes, az mind ilyen szépen néz? Kár!

*

1890 május 6-án.

Az első versenyre! A Sándor meghítt engemet, a mamát, Bálványosy herczegnét s Nikit, és Stapszit (a két fiut) a coachára. Persze én ültem fenn a bakon. De leirom toilettemet. Igen szép voltam. Halvány arczomhoz, sötétkék szemeimhez, ébenfekete simára fésült hajamhoz, igen jól állt elefántcsont selyem, sima toilettem szürkéskék széles szalagokkal. Fejemen óriási szürkéskék kalap, rajta halvány csipkefátyol lebegett, a mely egészen beborította.

A mint felültem a bakra, úgy éreztem, hogy végre is csak uralkodni születtem, s bolond volnék, ha elmulasztanám a jó alkalmat és hozzá nem mennék ehhez a 250,000 forint évi jövedelemhez, a melynek Bálványosy Sándor a neve. Végre is es ist gar nicht ohne egy nagy, hatalmas angol négyes kocsisa mellett ülni fenn egy 20,000 franc értékü coach bakján, végig robogni trombitaszó mellett az Andrássy-úton s érezni, hogy most mind e bámészkodó ezer és ezer ember az én kicsinységemmel foglalkozik. Mamának mindig igaza van. Sándor kitett magáért. Igazán bámulatos kocsis, nem lennék apám leánya (pedig erről bizonyos vagyok, mama csunya volt s csak pénzeért vette el a papa), ha büszke nem lettem volna reá. Elragadó merészséggel hajtott ki a verseny végén, a kocsik tömkelegéből s oly nyugodtan és minden henczegés nélkül, hogy meglepett. Ebben angol, s eddig ezzel a tulajdonával imponál nekem legjobban. Mi – mind egész családunk, istenem hányan a «mienk» közül, csak szédelgünk. Ruhám igen szép volt, a mama azt anzágolta Worthtól való; szó sem igaz, a kis szabó fabrikálta az én rajzaim után (ezért fizetett mama 5 frtot annak a boglyas festő-művésznek, hogy tehetségeimet erre használjam fel!) a korona-utczában lakik, hátul az udvaron. A nagy ezüst tálakat, a melyekről papa legendákat mesél, a Link csinálta, újak. A Belényesi ős galleriát Bécsben festettük egy zugfestővel. Nem azért mintha nem lenne – van tán 36 – (az igaz, hogy köztük – a fakereskedő is), de hát ezt szemmel láthatólag produkálni is kellett. (A mama mindig bécsi rokonairól beszél, kik nem akarták a papát tegezni s rokonnak elismerni.) Ez mind schwindli. És Sándorban ebből semmi sincs, úgy él, mint a hogy hajt, becsületesen. Ezért szerettem volna megszorítani a kezét. De hát ez avance lett volna, már pedig… no, de hiszen a mama a papát is megfogta a maga idején, én meg a tanítványa volnék.

A hogy a házunk elé ért a coach, a Sándor felállott, egy félkarjára vett, úgy emelt le. Furcsa, e perczben szinte kicsinynek éreztem magamat – én, Mab királynő!

*

Május 9-én.

Igen, megkért. A dolog így történt. Lini tantenál voltunk teán. Ő (hát legyen ő, Sándor) csak későn jött. Ez izgatott, nem mintha tetszett volna nekem, hiszen jól nevelt leány vagyok s tudom, mi a kötelességem. Kötelességtudóan vártam annak jövetelét, kit nekem a sors – és édes szülőim szántak.

A Bálványosy Niki mulattatott. Nem, már sokat tudok, nem is vagyok valami prűd kisasszony (ma az ember nem prűd), de azért mégis azt találtam, hogy a Niki ostoba és szemtelen is, és… no de nem tehettem semmit. Hisz ő a Bálványosy herczeg, jövendőbeli családom feje – ki csak unmittelbar kisasszonyt vehet el. Hátrább az agarakkal, meg kell huznod magad, a 17-ik században volt egy ősapád, – gondoltam – ki nem «született» s még orrod alá kenhetné. (Bécsben mindenki emlegeti, én ott lehetetlen lennék – legalább mint komolyan számbavehető leány.) Igy hát mosolyogtam a Niki ostobaságán.

Istenem és milyen szépen! Szemben velem volt egy tükör, azzal mulattam magamat, hogy milyen szépen tudok én mosolyogni, még taktusra is. Elpazarolni ezt a mosolyt ennek a tökfilkónak. No de legalább szép voltam e perczben. A várakozás kissé pirosabbra «hangolta» arczomat, ez jól áll. Belépett. Egyenesen oda jött hozzám, s aztán oda szólt Nikihez:

– Menj egy perczre át a szürke szalonba, Minivel fontos beszélgetésem lesz.

Én tudtam, mire czéloz. Kinyitottam legyezőmet (ezzel mi mindig a várakozást, csudálkozást jelezzük), s ártatlan arczczal, kissé mosolyogva (mert mondom, mosolyom jól áll), bámulva néztem reá. Niki még egy vicczet szalasztott ki száján – s egyedül hagyott jövendőbeli urammal.

– Mini, mondta mély hangján – maga tudja («magázott» jó jel), miért jöttem Pestre?

Én a legyezőmet becsuktam s elpirultam. Láttam ezt is a szemben levő tükörben.

– Sejtem, – mondtam susogva szintelen hangon.

– Lássa – mondta a férfi, mert éreztem, e perczben áll előttem az első férfi – első percztől fogva szerettem s nem tudok, nem akarok várni. Mondja – s kezemet nyugodtan kezébe vette s rám nézett, – rám bizza jövendő életét?

Megint oly csudálatos szépen nézett reám. Hát minden szerelmes így nézne?

– Sándor – mondtam – hisz alig ismerem. – Mini – ez ügyes volt, sikerült e perczben igazat mondani s azért bátorítani – erőt adni néki, mama meg lesz elégedve velem, gondoltam, de – kezemet kezében hagytam.

– Lássa, én egyszerű ember vagyok, de kezem s szivem a magáé lesz. Legyen feleségem.

Én igazán mélyen elpirultam, de hogyne, ha egy férfi olyan igen közel ül az emberhez. Viszonoztam kézszorítását.

Így jegyeztem el magamat vele, igen, Sándorral.

*

Május 13-án.

Piknik a budai hegyekben. Mi mint jegyesek. Igen szép látványosság volt. Lánytársaim (Pesten a kisasszonyok nem mennek férjhez) sárgák lettek az irigységtől, a mint a 250,000 forint évi jövedelem karján végig lépegettem a «Szép juhászné» termében.

Az épület előtt a gyepen sok bolondságot követtünk el. Az urak zsákban versenyeztek, aztán labdáztunk. Végre mi leányok futottunk versenyt. Én lettem az első, mert szerencsém (majd csak hogy nem «boldogságot» irtam, nem, ez még nem az) szárnyakat növesztett nékem. Azt hittem repülök. Sándor aggodalmas arczczal látott a hegynek futni. Beczézgetett, dajkált versenyem után. Én az ezüst tárczát (ez volt a díj, Stefanie adta, hogy beszéljenek róla) néki ajándékoztam. Ő kezemet megcsókolta – ez volt az első kézcsók, a melyet életemben kaptam. Nem égetett. Azt hittem, más lesz. Erre elmentünk járni, elszöktünk tőlük.

Ez pedig, igen könnyelmü dolog volt, mondta mama, hátha az egész házasság valamikép nem jő létre, ez a magányos séta nagyon kompromittálna. Mamának igaza volt, de – nékem is.

Mentünk, mentünk. Egyszerre egy tisztásra érve, Sándor megragadja fejemet s oda szorítja a melléhez. Istenem, de furcsa volt, éreztem a mellényén keresztül a szive dobogását, hevesen dobogott – úgy mint a lázas emberé. Hát értem! Milyen különös ez a szív, ez engem szeret, ennek én vagyok a világ közepe, ez a nagy ember értem bele ugrana a tűzbe, mindez itt körültünk mit sem érne nélkülem néki.

– Én vagyok hát néked minden? szerettem volna kérdeni tőle, de nem tudtam semmit sem mondani. Úgy éreztem, a virágok igen erősen illatoznak e perczben s amazoknak a lármájuk igen hiába való. A leányok közül csak én diadalmaskodtam. – Sándor – suttogtam, és ő azt hitte, szerelem beszélt. Oh nagy férfi, hát egy ilyen kis parányi asszonyka túl jár az eszeden. De túl járt-e? Ő vele tisztában vagyok, de magammal? ez a bökkenő. Mintha bizony az én szivem lépést doboghatna azzal a másik nagy szívvel. Mini! vigyázz magadra. Csak nem lész a vőlegényedbe szerelmes. Mama szava a szivembe zeng, s e perczben nevetni szeretnék magam felett, hogy az a szép tájkép, meg az a nagy férfi…

*

Május 16-án.

Ma összegyült a két család, illetőleg Sándor, (hisz szegény feje magányos tulajdonosa, no de az összeget nem említem fel, mert már sok is lesz!) és a papáék.

A kis dohányzóba mentünk, itt a papának összes trofeái, itt legerősebbnek érzi magát a mamával szemben. Itt a «Bájos» bronzszobra, itt néhány más diadalának emléke. Itt az az álló ezüst óra, a melyet egy a Pauline herczegnénél tartott privát matchon nyert, erre legbüszkébb, mert ezt a herczegné sajátkezüleg adta át neki. Hát ide gyültünk össze. Papa beleült egy nagy karos székbe a kandalló baloldalán, Sándort a főhelyre hagyta ülni. Mama a kandallóval szemben levő kis kanapén. Én, egy kis puffon, mint szerény leányhoz illik, kit épp csak hogy bebocsájtanak e fontos gyülésre, s kinek itt sem szava, sem joga. Papa szólalt meg legelőbb. Előre bocsájtom, hogy papának lehetetlen hangja van. Magasan fenn jár, aztán az orrán keresztül beszél, s elnyujtja a szavakat. Ez a maga idején igen divatos volt. Mi puristák kezdünk lenni s elég tisztán beszélünk.

Nos, eleinte a papa vitte a szót. Elmondta, hogy az ő vagyonának nagy része seniorátus, hogy vagyonának zöme át megy a család egy más ágára, ha meghal. Hogy annak a 35 ezer forintnak, mit én kapok, kapitálisa a pusztahegyi jószág lenn Csongrádban, s ez a mama hozománya volt. Hogy ezt a birtokot, a hogy férjhez megyek, megkapom, mert ők ketten – mama meg ő – elélnek annak a rongyos senioratusnak járulékából is (123 ezer forint évi jövedelem) s hogy a palota, a melyet félre rakott filléreikből építettek, az enyém lesz, ha meg…

De ezt már a Sándor nem hagyta, hogy elmondják. Elmondta, hogy nem pénzemért, nem palotáért, se ezért, se azért nem vesz el, de mert szép vagyok és jó (jó, – ez nem rossz!), s jövedelemre neki nincs szüksége, ezt tisztára elkölthetem s ez a leányunk hozománya lesz. (Hm, leányunk, az ám, még én belőlem is lehet leányos mama, igaz-e Mini?) Az ő vagyona majorátus, jövedelme – nem, nem irom le. Úgy is tudom – s már meguntam ennek az összegnek még a chiffre-jét is. Van azonkivül egy szabad jószága (erről papáék nem is tudtak) s ezzel rendelkezhet. Köhécselés a kandalló balján, mama orrát fujja. A birtok ugyancsak az alföldön van Békésben, (hogy lehet, fejezte ki papa arcza, hogy én erről nem tudok semmit) és a ti pusztahegyi birtokotokat érinti. A multkor vettem, akkor, mikor tudtam, hogy lányotok kezével megtiszteltek. A jövedelem felét se birtam már évek óta elkölteni, a birtok a «Salamoni uradalom». Papa elhalványult, mama piros lett…

– Hogyan, hát megvetted, hisz egy millió százötvenezer forintért ajálgatták.

– Megvettem egy hét előtt, azonban nem akartam, hogy tudjanak róla addig, mig el nem jegyeztem Minit. A birtokot néki ajánlom fel, mint nászajándékot, élete végéig használni fogja, még ha özvegy is lenne, azzal a feltétellel, hogy halála után gyermekeink egyenlően osztakoznak belőle. Ha gyermek nélkül halnánk el, a birtok a Bálványosyak idősebb ágára száll…

Papa elhült, mamát az ájulás környékezte, csak én bennem volt elég izlés, hogy ne mutassam, a mit érzek. Én közönyös arczczal felvettem egy ezüst kést az asztalról s a «Revue des deux Mondes» egy példányát kezdtem felvágni. Azonban titokban bámultam ezt az embert. Hát ennyire belém bolondult. Ugyan miért. Szépségemért? Hát ez elég. Mert végre is van elég itéletem arra, hogy belássam, miszerint nem vagyok jobb a többinél, tán okosabb… nem, mégis okosabb vagyok. S ez is erős fegyver, mamának igaza van…

Aztán, miután láttam, szüleim oly igen parvenu módon elhülnek, s nem tudnak neki mit felelni, én keltem fel, s azt mondtam neki úgy hiszem, a mit kellett: «Sándor köszönöm», kezet nyujtva neki, «elfogadom a birtokot jövendő gyermekeink nevében. Meg fogom tudni őrizni, mint a nevünk fényét, tisztaságát.» Ez frázis volt, de éreztem, neki e perczben ezt kellett mondanom. A nagy férfi megszorította megint a kezemet s a szemembe nézett.

És én nékem e perczben,… furcsa, mikor leirom ezeket a sorokat, még most is, nem a birtok, sem az ára, hanem az az egyik lágyan lecsukódó szeme van eszemben, meg az az erős kéz, a melynek szorítása melegebb volt sokkal annál, a mit mondott.

Mini tu t’en amourache!

*

Május 18-án.

Elhatároztuk (én, Sándor, papa és mama): hogy az esküvő junius 9-én lesz. Siettünk, mert Sándor úgy akarja, és… és kivált én. Vágytam már rég valami újra. A pestiek? Ismerem őket. A papát, mamát ismerem mint a zsebemet, az az jobban, mert hisz e perczben a Baudelaire egy kis bőrkötésü példányát rejtegetem benne, a melyet még nem olvashattam el. Udvarlóim, az egy Vezekényi Eleket kivéve, mind untatnak. Ez érdekel, – mint az a kemény könyv a zsebemben, a melyet nem nyitottam még ki. De hát Elek (valljuk be, hisz egyedül vagyunk) sohasem udvarolt nékem. Miért? Az igaz. Hisz ez szemtelenség. Legyek csak asszony, majd elforgatom a fejét. Addig úgyis hiábavaló mulatság lett volna, igen kis birtoka lehet, még a főrendiházban sincs benn. Ha férjhez megyek, akkor!… Milyen érdekes élet lesz!

*

Junius 7-én.

Ma, két nappal az esküvőnk előtt Sándor énekelt a Teréz néninél. Milyen csudálatos hangja van. Különös, hogy éneke alatt nem ismertem magamra. Mintha egy más ülne ott s hallgatná, nem én. Mi lehet ennek az oka. Egész este hallgattam, nem volt kedvem beszélni, még vele se. Pedig aztán odaült megint, hozzám közel, éreztem a meleg lehelletét, de hogy mit beszélt, nem értettem. Csak a hangját hallgattam. Ez így tartott egy félóráig. Aztán úgy kezdtem érezni, hogy nevetséges leszek. Mintha egy pár ember odafordult volna felénk s mosolyogni kezdett volna. Nem, nem. Felkeltem, megszorítottam kezét (de ezt azok nem láthatták).

– Kissé fáradt vagyok, haza kell mennem, – mondtam s kényszerítettem a mamát, hogy hagyja ott a bezigue játszmát s vigyen haza!

Most otthon vagyok s még hangja folyton a fülemben.

*

Junius 8-án.

Az esküvő előestéjén. Nem tudok elaludni, már lefeküdtem, de hát itt ülök ismét a papir előtt, úgy érzem, addig nem tudok elaludni, míg benyomásaimat le nem irtam. A brautsoiréen gyönyörű voltam. Fehér nehéz selyem ruha volt rajtam, a hajam simára lefésülve, a nyakamon a Bálványosy hetedhét országban hires tíz sor óriási gyöngy. Mindegyik szeme akkora, mint egy mogyoró, mint egy-egy solitair foglalva. Igen halavány voltam s fehér nyakam csak úgy, mint sápadt arczom, elragadóan rajzolódott ki a fehér stükk falon. Éreztem, olyan vagyok, mint egy kép. Sándor mellettem állott s ez a nagy férfi remegett az izgatottságtól. Én soha ilyen erősnek nem éreztem magamat. Határozottan uralkodni születtem, rájövök. Azaz rájöttem rég. Már kis koromban dajkám felett uralkodtam, majd a mamán, majd a nevelőnők hadán, végre a pesti társaságon… most már szélesebb térre vágyunk. S mint a jó csataló a harcz mezején leghasználhatóbb, így vagyok én az én kis benső óraművemmel is. Ma bámulatos ügyesen viseltem magamat, meg voltam magammal elégedve. Királynő voltam. De bámulatosan egyszerű királynő, kinek nincs semmiféle posera szüksége, hogy az legyen. Minden szóra feleltem valamit, azt, a mit épp felelnem kellett. Sándor hallgatott s némán engem csudált. Hát persze, ő egész életében az Indiákat, Amerikát járta, lovak és vadak között volt, hogy legyen hát oly biztos fellépése, mint nekem, ki szinte egy udvari bálon láttam meg a napvilágot. Ott volt az estélyen Elek is. Furcsán gratulált.

Szemembe nézett. Nem szeretem halvány tekintetét, a mely azért annyira metsz.

– Tehát meglesz? – kérdé s nevetett.

Sándor, ki félig álomban, valószinüleg nem értette meg, mit mond, elragadtatva rebegett neki valamit. Én odanéztem egyenesen a szeme fehérébe.

– Miért ne? – mondtam s azután hirtelen: – Gratulálj hát.

– Örülök, hogy oly közeli rokonom lettél – s megcsókolta (minden bevett szokás ellenére) a kezemet. Furcsa, az ajka hideg volt s mégis úgy éreztem, még a sima szarvasbőr keztyűn is keresztül érzem, mintha csak beleharapott volna a kezembe.

Szerelmes belém a szegény.

Mama az estély után igen furcsa volt. Bejött szobámba s elkezdett sirni.

– Mit sir mamám?

– Hisz holnap elhagysz örökre.

– De hiszen visszajövünk minden évben egynehány hónapra… (kicsibe mult, hogy hozzá nem tettem, a palotába).

– Igen, de az máskép lesz, akkor például nem jöhetek be hozzád így éjjel… egy pár órára…

– Miért nem? – kérdtem.

Anyám jóizüen mosolyogni kezdett s aztán (még könyes szemmel) felnevetett.

– Te Mini!

– Nos?

– Te most már – mondta feltekintve rám s kissé kiegyenesedve (azelőtt egészen össze volt szegény guborodva) – most már bele is szerethetsz Sándorba, sőt azt tanácslom neked, hogy szeress belé, pour de bon! most már nem mehet szét a dolog.

Én bevallom, hogy elpirultam.

– Tán az is vagy már – s most a mama hevesen, melegen, gyorsított szóval folytatta, – igazad van, derék, szép, okos ember. Nem épen a legokosabb ember a világon, de hát a papa se volt az (tudom, gondoltam) és igazán fejedelmileg tud – szeretni (a salamoni uradalomra gondolt az én édes szülőm). Szeresd őt lelkedből, légy hűséges felesége. Ámen.

Én a mama karjaiba vetettem magamat és soká sirtunk. Én az idegességtől vagy mi, hogy a mama miért, azt ő tudja.

Én, mikor elment, lefeküdtem. De miért is keltem én csak fel, miért ültem ide a papirlap elé? Szerelmes vagyok belé vagy mi? Azaz kell, hogy legyek. Szeretem, igen szeretem. Hisz bolond lennék, mikor ez által a boldogság kék virágját is megfoghatom.

Belé fogok szeretni.

*

Junius 9-én.

Esküvő után vagyunk. Becsuktam magam után az ajtót, leeresztve a függöny. Fejemen még a myrtuskoszoru – 2 óra multán útban – vele, vele egyedül. Így hát ez is megvolt. Szemben velem a tükör. Egészen olyan vagyok, mint voltam. Hát az egész csak ebből állt?

Pedig milyen rettenetes nagy dolgot csapott a két család. A diszkocsi, mely vitt, 15 ezer frtba került, Bender tervei szerint készült Párisban. Hét díszkocsi volt, 3 Bálványosy (egy Sándoré, egy az öreg herczegnéé, egy a herczegéé – no Nikié), 3 Belényesy és egy Gyallay. A muzeumtól az egyetemtérig minden utcza tele emberrel.

Az egyetem kápolnájában volt a szertartás. Én a kocsiban úgy viselkedtem, mint egy indiai bálvány, meg se mozdultam a hosszú fehér fátyol alatt. Hisz az egész város összegyűlt engem csodálni. A két kis Gyallay-fiu vitte az uszályomat, ügyetlen két kamasz, nem csak az uszályt, de őket is húznom kellett befelé. Niki és Elek vezetett az oltárhoz.

A násznagy, az öreg Vezekényi Stefi délczegen lépegetett előttem. Jó kedvében volt, én nem tudom miért, de az esküvő reám mindig úgy hatott eddig, mint egy temetés. Ma – valamivel közönyösebben vettem a dolgot.

*

Letérdeltünk a piros imazsámoly előtt, ő (ma már csak így nevezem) és én. Niki a bokrétámat tartja, Elek a Sándor díszkardját. Igen, e perczben néztem meg először, még nem láttam díszmagyarban. Ma igazán szép volt. Olajbarna bőréhez jól állt a karmazsin piros díszruha s a nehéz egyszerű aranyláncz ékszer, a melyet a Bálványosy nemzetség még Rákóczi Ferencztől örökölt. – A nagy ember sírt.

Pfuj, sírt. Mind a két nagy szürke szeme tele volt könynyel. Mit siratott. Őt magát, engem? Vagy örömkönyeket. Oh én az örömkönyekben nem hiszek. Ez elrontotta egész hangulatomat. Az én vőlegényem ne sírjon! Oly ingerült voltam, hogy a bibornok-érsek kérdéseire határozottan éles hangon feleltem. Aztán észrevéve magamat, lehajtottam fejemet s hálaimát rebegtem el. Mert hisz vegyük akárhogy a dolgot, szerencsésnek vagyok mondható. Jóformán csak magamtól függ, hogy boldog is legyek. Mert azt mondják, a boldogsághoz szerelem is szükségeltetik. Mamának igaza van, – bele fogok férjembe szeretni.

Esküvő után, midőn az orgona megszólalt… leírjam? Éreztem, két könycsepp villant meg a szempilláimon. Miért? Sem akkor, sem most nem tudok rá feleletet adni. A férjem karjára támaszkodtam és e perczben (milyen furcsa) olyan gyengének éreztem magamat (én, a ki végre is diadalmaskodtam) s oly jól esett, hogy a férjem karja oly erős.

Az utczára vezető lépcsőkön egy perczre feltekintettem, tengernyi néptömeg szemünk előtt – minden arczon bámulat.

A könycseppek határozottan jól álltak nékem. De – végezzünk, egy félóra s a dejeuner – de igaz az. Milyen szép volt Sándortól, az én jószágomra megyünk a mézeshetekre (de csunya szó, ki nem állhattam soha a mézet) azt mondja azért, hogy a szomszédos salamoni építkezésekre felügyelhessünk. Úgy látszik, Sándor nem szereti a bálványosi várat. De hogy is szeretné, midőn csak egy harmada az övé – két harmadában az öreg douarière herczegné lakik két ostoba fiával. Még képesek lennének nékem a mézeshetek alatt is udvarolni!

De még valami. A mint az oltár elé mentünk volna, az egyik vőfélyemnek, Eleknek reszketett a keze. Nem tudom miért. Lopva ránéztem, halotthalvány volt, akár csak mint a jó menyasszonyok. Szegény fiú!

A komorna kopog – holnap! Pá… mademoiselle Mini, pá…

*

Pusztahegy, junius 10-én.

Istenem, milyen unalmas volt ez a reggeli. A bibornok egy félóráig beszélt, minden létező földi s égi javat összehordott s mind feltálalta nékünk. Aztán a papa felelt, még pedig ha a papa egy toastra felel – c’ est longue! Majd a Niki – egy vicczes toastot eresztett meg, de olyat hogy nyoszoló lányaim mind belé pirultak, olyan borsos volt. Aztán Elek – remegett a hangja s a szemei villogtak. Határozottan nem tud a narancsvirágaimtól nyugodni, azt bolygatta most is… Alig érezhető illat áradt ki a narancsvirágokból a mint hozzá nyult, s ez az illat… a fejembe szállt.

Egy pohár pezsgőt is kiittam.

Aztán elutaztunk. Sírás, (s igen tarka toilettek) az indóházban. Mi ketten kiálltunk a vaggon ablakába s megmutatjuk magunkat. Bókok, frázisok s ismét könyek. Egy fütty… s mi úton.

Külön szakaszunk van. Én, a hogy a vonat kirobogott az állomásról, a salonba vonulok, a meghatottság ürügye alatt. Gondolkozom: hogy lesz. Mit mond majd ő, s mit felelek én. Vagy öt percz elteltével kopog. Beeresztem. Leül szembe velem s nem szól, nem ís csókol meg (milyen banális lett volna, ha megteszi, akár csak az enfin seul-ön), hanem megfogja két kezemet, kissé előre hajol s szembe néz velem. Hát tudja így, hogy mindennek ellene tudnék állani, csak a két szemének nem? Szemembe néz, és én, ostoba gyermekleány, tudja isten, hogy történt, szégyellem leírni, egyszerre elkezdek sírni, odavetem magamat a mellére, és sírok, sírok. Mit, miért? Eh, ostobaság!

Este érünk a pusztahegyi állomásra. Én még sohasem voltam itt. Előbb végig kocsiztunk a falun, a falu végén van a hosszú ház, a hol a nyarat töltjük. Este nem láttam az egészből semmit. A házat papáék úgy hagyták, mint a hogy azt még a nagypapa lakta. Empire butorok (kedves, szép, merev lények, mily illedelemtudólag tekintettek reánk!) nagy tágas szobák, becsületes szép, virágos tapétákkal. A közepén óriási «palota» nagy családi képekkel, tele selyem szövettel áthúzott butorokkal, innen kilátás… Sándor járt itt a mult héten, tudta mit kell megmutatni. Megmutatta a holdvilágot. Ezt már ismertem… Vacsora igen jó volt, a Sándor franczia szakácsa főzte, ma tudtam meg, hogy mindenüvé elviszi magával. Hej, mennyit dicsekedne ezzel más emberfia Pesten! Vacsora után karonfogott, végig mentünk a házon. Vagy húsz szoba egy sorban. Mind empire ízlésben butorozva, illedelemtudólag legvégén egy nagy piéce a hálószobánk. Furcsa többesszám. Sándor a mint kiejtette, kezet csókolt nekem, nini, az ő keze is remegett, mint az esküvőn az Eleké. Milyen gyengék a férfiak!

Lemegyünk a ház előtti nagy terrassera, innen kilátás a Körösre. A kastély terrassera építve, úgy hogy az ember lábai előtt ezer tamariska körül a Kőrös habjai. Ez szép, meg szép a messze messze elterülő füzesek s amott a Katinka-liget (mama után nevezték el). A nagypapa ültette még, mert itt a városban nem volt csak kis kertre hely.

Bejárjuk a ház tájékát, így egy egész az, amott egy csomó hársfa, közbe egy pár lugas. «Elférünk itt ketten», mondja a Sándor, s én hiszek neki.

*

Junius 18-án.

Nini, már egy hete nem írtam naplót. Hát boldog volnék, vagy mi? Mert hisz azt mondják, a boldog embereknek nincs históriájuk. Mama szavai sokszor eszembe voltak, szeresd meg őt, most már lehet. És igyekszem is. Minden szavát, mit mond, latolgatom, s örülök, ha mélyebb értelmére lelek. Azóta hogy férjem, mintha nyert és vesztett volna. Nyert abban, hogy nem társas lény s így, kettesben nyer. Jobban áll neki a vadászkalap mint a czilinder. S lovagló-csizmában könnyebben mozog, mint lakczipőben a bálon. Veszített azzal, s ez az, a mire nem tudnék feleletet adni. Azt hiszem azzal, hogy belé akarok szeretni. S így most szigorúbban kritizálom, mint azelőtt. Tán magasabb mértéket is alkalmazok vele szemben. Ha elfelejtkeznék magamról… akkor máskép lenne. Ma a Katinka-ligetben pár szép órát töltöttünk. Ő hajtott s én mellette ültem. Ezt nagyon szeretem. Ilyenkor jól esik annak a tudata, hogy végre is csak gyenge nő vagyok s van, a ki megvédelmezzen. A liget igen szép, végig nyúlik a Körös partján. Nagy nagy füzesek rá dőlnek a vizre, hatalmas óriási nyárfák, tölgyfák csoportja, kissé beljebb nagy, messze elterülő tisztás, a melyet a fehér színű nyírfák csinosan vesznek körül. Egy nagy tölgyfánál a tisztás túloldalán leszálltunk a kocsiról, a kocsis félre állott. S mi egyedül maradtunk. Milyen különös még is egy asszony sorsa. Felnevelik 18–20 éven keresztül, úgy hogy egy férfivel jóformán egyedül három szót nem válthat, fel úgy, hogy a mi érdekes van az életben, azt mind suttyomba tudhatja meg csak, aztán – kilökik egy férfivel a nagy világba. Boldogulj hát, ha tudsz. Küzdj meg az élettel, a melyet nem ismersz. Mert hát én magam is mit tudok? A társaságot szegről végre ismerem. Tudom mindegyik csinját binját, tudok mindegyiknek nyelvén beszélni, ismertem őket könyv nélkül. De hát… ez az élet? Épp a Sándor beszélt erről. Azt mondja, még nem is éltem. Furcsa, pedig azt hittem, okosabb vagyok, mint ő. Hátha mégse? Ő bizonynyal többet próbált, látott, de hogyan, ez a kérdés!

Életéről beszélt. Közel símult hozzám. Ezt szerettem. Támogasson hát nagy, erős ember, hogy belé tudjak szívből, igazán szeretni. Megfogta a kezemet, (körül néztem, a kocsis nem láthatott, a kocsi hatuljából két kerék látszott csak ki egy sűrű bodzabokor mögül,) – s beszélt. Elmondta, hogy hamar egyedül maradt a világon. Már kis gyermekkorában tudta, hogy végtelen gazdagság vár reá. S félt – (nini, ez új felfogás, erről eddig még nem hallottam), félt, hogy küzd meg azzal, hogy nábobnak született. Senkije se volt, kiben bízzon. Érezte gyermekkorától, hogy senkije, ki önmagáért szeresse. Néhány öreg cseléd… ez volt, a kire támaszkodhatott. Aztán az egyetemi évek (csak udvara volt és nem barátai, tán az egy Eleket kivéve). Hogy Bonnban már-már úgy akart élni, czinikusan, mint azok, kik kiélvezik azt, hogy sok pénzök van s nem gondolnak mellé semmit (hát ez a czinizmus!). Nem talált benne sem gyönyört, sem megnyugvást. Haza jött, itt a világba járt… a mamák meg akarták fogni. Fiatal volt, elhatározta, hogy nem fog megházasodni, utazni ment, éveket töltött Indiában, Amerikában, Egyptomban. Most egyenesen Aszuánból jött, ott egy angol tisztnél töltötte a tavaszt, a ki mit sem tudott arról, hogy oly gazdag, s kivel így össze is barátkozhatott. Haza jött… Engem szinházban látott meg legelébb s a casinóban, végtelen boldogság töltötte el szívét, midőn meghallotta, hogy gazdag vagyok s így tán nem szorulok a pénzére. Ime, hát csak a pénz hozott össze minket. Én azért mentem hozzá, mert neki sok van s így méltó az én 35 ezer forint évi jövedelmemhez, ő azért vett el, mert ha annyim van, tán őszinte szerelemmel megyek hozzá. Oh fülemülék, rigók fütyüljetek, hisz ez a kikelet! Az igaz, hogy azt is mondta, hogy mama (oh édes mamám, hát ügyesebb vagy, mint hittelek volna), nem akarta megfogni, s én oly tartózkodó voltam. Erre aztán felfortyantam. «Tán csak nem hiszi, hogy én (itt előnevemet, czímemet, stb. stb. hangsúlyozva az orra alá kentem), akárki után a föld hátán futni fogok. Hát nem tudja stb. stb.» Tudta. Kezet csókolt nékem s én megbocsájtottam néki. Nagy dolog, kellő pillanatban megbocsájtani tudni!

Aztán a kocsit haza küldtük. S mi karonfogva, mint férj és feleség végig mentünk a ligeten. Az erdei madaraknak, meg a két erdei csősznek feltálalva boldogságunkat s büszkeségünket. Boldog? Nem hiszem, az vagyok-e. De büszke, az bizonynyal. Férjem, hiába, a legférfiasabb férfi nálunk, gazdag, Magyarország legelső családjából. (Bizony vehetett volna el egy unmittelbar bécsi leányt is, nem pedig egy ilyen ungarische Comtesse-t, mint Bécsben mondják.) Sokat látott s a hangja olyan férfias, mint a karja. Il n’y a rien à dire c’est un homme!

*

Julius 3-án.

Mama jött hozzánk. Alig hogy kiszállt a kocsiból, sírni kezdett. Szörnyű volt végig hallgatni. Azt mondta, hogy húsz éve mióta férjnél van, hogyan él. Eddig, azt mondja, nem beszélhette el, mert nem volt comtessen lectüre. Nem is nézett körül, csak jött be a hálószobámba, leült a tükör elé és idegesen, éles hangon elmondta, hogy milyen a papa. Hogy csak pénzéért vette el, hogy soha sem szerette. Mikor menyasszony volt, az arczképét elküldte egy szinésznőnek, «Und diese garstige Kredl muss ich heiraten», írta a kép hátára. Ezt későn hallotta meg egy barátnéjától. Ha előbb tudta volna meg! De hát! S azóta egyforma évről-évre, olyan, minden évben megcsalja, minden évben mással. Eleinte mondaine-ek voltak, «ez a vén Bálványosyné, azt hiszed, papa nem lovagolt keresztül az ő szivén is.» Ha ha! ilyen soká jóformán egygyel se volt a «bájos»! Leontinének viszonya, mint a papával. Aztán Lucie, aztán Klienigsteinné, hm Lolly!… a Lolly, a te nénéd. Az öreg Klienigsteinnak annyi szarva van, mint a mennyi érdemrendje a mellén, már pedig azt ambitionálja, hogy neki legyen legtöbb Európában. Szarva mindenesetre neki van a legtöbb. És a Rézi, és Niffor Felicie, és ez és amaz. Midőn öregebb lett, kopaszabb, s nyivákolóbb a hangja, akkor jöttek a szinpadi szépek. Eleinte csak a java, most már az aljára jutott… és így, így tart évek óta, folyton s én nem birom már bevárni, hogy végre rám jőjjön a sor s engem, engem szeressen. S mindez azért, mert az orrom valamivel hosszabb volt, mint a görög istennőknek.

Szegény mama, a hogy így most szánalmasan ránéztem, igazán, életemben először úgy tünt fel, hogy az orra még sem olyan igen hosszú; és bizony a papa még hű is lehetett volna hozzá. Mindenesetre a papa hangja kellemetlenebb a mama orránál!

– Szegény mamám, és hogy te erről nem szóltál.

– Nem lehetett, nem neked való volt az én életem. Aztán meg, – és most kissé még jobban lekonyította az orrát, – szégyeltem volna is magamat, most már ismered az életet, jobban megérted!

Megsajnáltam. Szegény asszony, jobb sorsot érdemelt volna. Hát ezért volt velem mindig olyan hideg. Mert szeretetében soha semmi érzés nem volt, valami olyan nem létező valami volt. Megcsókolt, kényeztetett, beczézett, csak – éreztem, nem szeretett soha. Hogy a szobájába ment, önkénytelenül a férjemhez mentem. Kopogás nélkül nyitottam be hozzá (először eddig!), épp az egyik majorból jött meg, még nem is öltözködött át. Én magam sem tudom miért, de jól esett.

– Lássa, – mondtam és szükségem volt ezt neki elmondani, – ne csodálkozzék rajtam, hogy oly hideg vagyok. Tán, – susogtam, pedig nem szégyeltem, a mit mondtam, – méltatlan magához. Itthon nem tanítottak meg szeretni. Hideg és fényes volt az életem, könnyű, de üres. Tanítson meg szeretni, úgy a hogy kell… kérem.

Sándor nem értette el, a mit mondok, átölelt és lehúzott magához.

Oh! nem értett meg s így azt hiszem, elszalasztotta a perczet.

Egy félóra mulva a villásreggelinél nagyon furcsa arczczal ültünk mind a ketten a mama két oldalán. Én nagyon szégyeltem magamat, sokat beszéltem s ostobaságokat. Sándor villogó szemekkel nézett reám… haragudtam reá. Mama? Azt hitte, nagyon boldogok vagyunk, s a házasélet örömeiről diszertált. Szegény mama, ebben a perczben papa valahol egész másutt örülhetett a létnek!

Igaz, csak annyit, hogy tegnap este elbúcsúztam Sándortól s a mamánál aludtam.

– Beszélgetni akarok vele még az éjjel, – mondtam.

Sándor nem szólt, csak megcsókolta kezemet. Olyan nyugodtan, bizalomteljesen nézett reám, hogy nagyon elszégyeltem magamat. Hát ha neki volt ma délután igaza, nem nekem? Olyan rossz kedvem volt, hogy egy szót se szóltam mamához, hanem befordultam a fal felé s reggel azon gondolkoztam, hogy milyen ügyetlen is vagyok.

Reggel a Sándor nem látta meg, hogy a szemeim ki vannak sírva (miért is sírtam?) milyen bakfis vagyok még, s úgy ölelt át, mint mindig. Olyan külünös, egyenletes a szerelme, szeretném egyszer fékvesztettnek, szevedélyesnek látni. Már azért is érdekelne, mert ilyen férfit még nem láttam soha. Legalább közelemben nem!

*

Julius 5-én.

Mama elutazott, örömtől sugárzó arczczal, hogy papához visszatérhet, kit daczára mindennek, húsz éve, egy hétnél továbbra nem hagyott el, s megelégelve boldogságunkat. Boldogságunkat! Boldogságát talán. Én… szerelmes szeretnék lenni! Az az egész.

*

Julius 16-án.

Hát holnap érkezik ide Vezekényi Elek. Sándor tegnap egész este róla beszélt. Hogy milyen jó barátja, tán egyetlen barátja. Na ezzel nincs sok mondva. Tán Niki lenne vagy Stapszi? Akkor soha sem mentem volna hozzá.

Sándor nagyon szereti Eleket. Ez az egész generáczió igen összetart, pedig ugyancsak sokféle elemből állanak. Én már jórészét csak látásból ismertem. Hárman közülök meghaltak, egynehánya megházasodott. Jóformán már alig van közülök valaki Pesten. Ezek a fiatal urak reactionáltak. Sokan ki nem állhattuk őket; azt mondták, infesztálják a kaszinót, csak Bastien Lepageról, meg Wagnerről tudnak beszélni. Sándort szép hangja kötötte hozzájuk. Lett közülök minden, de mindben volt valami olyan fin de siècle-ismus; s ezért majd mind többet gondolkozott, mint – ugratott. Ezt mind a Sándor beszélte, ki az ő régi társairól csak jól emlékezik. Elek volt köztük az expert. Felolvasott képekről, kiállításokról, járatta a föld összes képes lapjait, a mennyire pénze engedte (sok nem volt neki soha), képeket vásárolt, de ezekből is csak az igen en avant dolgokat. Aztán írt, zongorázott és énekelt. Je ne le goberai point azt hiszem, van benne valami, a mi kiállhatatlan, magam sem tudom miért. Villásreggelire itt lesz, azzal a vonattal jő, a melylyel a mama érkezett.

Ma pedig olyan szép esténk volt, a Sándor énekelt; ha énekel, van a legközelebb hozzám, magam sem tudom, miért, és ha ének közben szemembe néz, úgy érzem, a két sötétszürke szemével még többet tud elmondani, mint a mennyit e dalokkal kifejezhet.

Ha mindig dalolna, belé szeretnék.

Épp a Saphische Ode-t énekelte, midőn egyszerre félre verték a harangokat. Hirtelen abba hagyta, elsápadt… Én önkénytelenül az órára néztem, 11 óra volt.

– Megyek, – mondta s fogatott.

– Én megyek veled.

Nem akarta. De hát a miféle asszonynak akaratával, hogy birna egy ilyen erős férfi. Mentem vele… oda símultam, egészen hozzá, olyan közel, hogy azt hiszem, a szíve dobogását is hallottam. A kis amerikai hintó gyorsan siklott a sötét pusztán. Egy közeli faluban volt a tűz. Én Istenem, hát ilyen is létezik! Ott ült egy csomó asszony egy üszkös gerenda alján s bambán nézte a pusztulást. Az egyik sikított, mert a gyermeke benn az égő házban. Mielőtt feleszméltem volna, már Sándor benn volt a recsegő, ropogó kunyhóban. Énbennem meghült a vér: ha elveszteném. E perczben nyomorultabbnak éreztem magam azoknál a szegény, szegény asszonyoknál… Imádkoztam. Oh anyám, szegény anyám, de csak jól is tetted, hogy megtanítottál – sirni. Két perczig nem láttam semmit, minden összefolyt a szemem előtt. Egyszerre recsegés, ropogás, a ház eleje bedőlt. Csak azt látom, hogy az a csoport asszony felkel ülőhelyéből s égnek emeli hangját mind, de nem szól. Oda veszett volna? Mi lesz akkor velem? De a jövő perczben a ház alsó részéből, füstből lángból, kihozta onnét a gyermeket, magasan emelve a férjem, az uram. Nem tudtam, mit teszek, a mi nálam volt az a pár forint, mind kiosztottam köztük s aztán sírtam, sírtam soká. Egy óra multán ott ült mellettem a kocsiban piszkosan, rongyosan, mint amazok. És én? Szeretem hát már mégis? Így hát boldog lennék?

*

Julius 17-én.

Elekért ment a kocsi, én vártam jövetelét, tudja Isten miért. Úgy éreztem, hogy szinte büszkén fogom majd megmutatni ennek a kételkedő gúnyos mosolyú uracskának, hogy igenis boldog, boldog vagyok. De végre is, most hogy leírom, azt kérdem, hogy miért éppen neki? Mi köze hozzá?

De nem jött. Villásreggeli után érkezett a távirat, hogy csak két nap mulva jöhet és én, ki boldogságommal kérkedni akartam, úgy vettem észre, hogy most, hogy nincs nézőnk, valami után vágyakozom. Szóval ő még nem elég.

Csak lenne asszony barátném, kivel az én furcsa lelkiállapotomat megbeszélhetném. De kivel? nincs senkim…

*

Julius 19-én.

A várva várt Elek megérkezett. Leszállva a kocsiról, jóakarólag a Sándor vállaira vert. Nekem kezet csókolt. De kézcsókjában volt valami, a mi bántott. Ajkain folytonos gúnymosoly, úgy éreztem, a mint megláttam, hogy a pesti Mini ébred fel bennem.

Hát legyen à la guerre comme à la guerre. Villásreggelinél folyton Pestről beszélt. Ez mit tett, az mihez kezdett, ennek mik a tervei. Hány házasság van készülőben, ki kivel. A Szent-István-díjra melyik ló a favorit, a Katinkát a Feri veszi-e el, vagy a Tóni. Bánom is én, hogy a Tökfilkó lesz-e a favorit, vagy a Starlight. Bánom is én, Feri lesz-e, vagy Tóni a nábob veje. Egyformák vagytok ti ott mind, arra valók csak, hogy az orruknál vezessünk titeket. Pedig azt hiszem, ez a fiú zavarban volt, mert annyi mindent összehordott. Mi lehet az oka. Hát igazán szerelmes belém? Én rám mindig olyan gúnyosan néz, mintha keresztül látna rajtam, de hisz akkor nem szeret?

Délután Sándor elvitte kocsin, én visszavonultam s lefeküdtem a chaise longue-ra. Fáradt vagyok, magam sem tudom, hogy miért.

*

Julius 20-án.

Ma délután Sándort a sándorlaki majorba hivták. Én Elekkel egyedül mentem járni. Furcsa kiváncsiságból a Katinka-ligetbe mentem vele. Itt mintha más ember lett volna belőle. A gúnyos mosoly lefoszlott ajkáról s szemei fáradtak, szomorúak lettek. Tehát amaz csak álarcz? Miért?

– Mondja, – kérdeztem hirtelen, – maga miért komédiázik a világban, nem olyan rossz maga, mint a milyennek látszani akar. (Most vettem észre, hogy magázom, pedig tegeznem kellett volna, hisz unokatestvérek vagyunk – Sándoron keresztül.)

– Én…? – s felelet helyett egy kóró fejét ütötte le.

– Lássa, magának nincs joga szomorúnak lenni. Hiszen azt mondják, annyi tehetsége van, hogy ebből tiznek is juttathatna.

– Mindenből valami s egyféléből semmi…

– Aztán látott, tanult, tapasztalt. Ha olyan gúnyosan néz reám, azt hiszem, tudatlanságomat neveti. Tanultam volna, de kitől. A nevelőnőktől – épp úgy, mint a társaságtól, csak felületességet tanul az ember. Szüleimtől? Anyámtól talán megtanultam volna a tűrés mesterségét, lássa, magának ezt is el mertem mondani. Papa? szeretett s megtanított lovagolni. Kitől tanulhatnék, – s aztán egyszerre észrevéve magamat, hirtelen hozzá tettem: – Sándortól még nem volt időm.

– Maga tanulni akar? Én feledni szeretnék.

– Eh, ez szépen van mondva, de sok értelme nincs. Sokat olvasott s megcsömörlött belé, hát jó, nyitva az élet, tanuljon meg küzdeni. Legyen férfi, – mondtam önkénytelenül.

E perczben Elek felvetette rám szemeit, s én nem mertem tovább folytatni… tehát ez is. Hogyan, hisz alig látott, alig tudott rólam valamit. Önkénytelenül felkeltem ülőhelyemből s elindultam lassan, lassan, szótlanul, végig mentünk a Körös partján s én félni kezdtem önmagamtól. Eh, minek jött ez az ember utamba – Sándor szeret s én szeretem. Látom ott fenn a töltésen lóháton, mily férfiasan ül a nyeregben, mily bátor, nemes, csak ő és senki más. Szeretni akarom s szeretni fogom. Petit fin de siècle, jó éjszakát.

Vacsoránál a két férfi barátságáról beszélt. Ifjúkori kalandjaikról. Arról az időről, midőn mindketten még olyan «zöld» ifjú urak voltak. Különös generáczió volt nagyon, mindegyik tanároknál lakott, de azért kiki azt tehette, a mit akart. Mindennap másnál jöttek össze. Sándor egy családi házat lakott egyedül a Stáczió-utczában. A bolond fiúk néha a ház födelén cziczáztak. Egy éjjel, egy első májusi éjszakán, mind a legcsodálatosabb jelmezekbe öltözve, bejárták a Ferenczváros legalsóbb rendű butikjait, s reggel tértek csak haza. Egy izben Sándor és Elek eloltottak egy utczai lámpát, a rendőr bekisérte őket, épp midőn a legtöbb ember járt az utczákon, elég furcsa lehetett, midőn a Ferencziek terén levő fiakkerstand előtt haladtak el s a kocsisok mind megsüvegelték a két «gavallért». Meg mikor a Sándor házának tűzfalát teli lövöldözték flobert-pisztolyaikkal, meg az utczákon lakáshirdető czédulák, a szállodák, felcserélt czipők, s egyszerre egy este a két fiú egy nagy orgia kellő közepén, a Sándor lakásának egy hátulsó kamarájában, reá talált az egymás lelkének magjára. A dolog így történt: míg az első szobában a pajtások majd csak hogy az egymás fejét nem verték be széles jókedvükben, Sándor, ki dulakodva Elekkel, esett be inkább, mint lépett a kis szobába, így szólalt meg:

– Te Elek, – kérdte Sándor.

– No.

– Mulattat ez?

– Engem nem, és téged?

– Engem se.

– Akkor?!

S a két fiú letelepedett egy kerevetre, elmondta, hogy mit élt eddig s mit látott az életben. Egyszerre bele láttak az egymás lelkébe s ott «másfélekép» álltak a dolgok. (Ej, hát ez a férfiaknál is lehetséges!) Mindkettő már szerelmes volt s a szerelemtől (mint Elek mondja) a legmélyebb filozófiához csak egy lépés. Reggelig beszélgettek. Amazok hiába keresték a háziurat, elszéledtek, a nélkül, hogy reá találtak volna. A szobák lámpái elaludtak. A két fiú meg beszélt, beszélt. Én Istenem, ha én egyszer úgy istenigazában kibeszélhetném magamat valakivel. Egy hétre rá valami angol egyletfélét alapítottak, tudom, sokat hallottam még én is kislány koromban a Bálványosyék «bating»-jéről, mint a hogy az egyletüket csufolták. S ott kezdődik az Elek és társainak működése. A sok zöld filozofia, a sok kék szappanbuborék! Sándor csakhamar kivált közülök s ment a maga magányos útjain. Elek a fait son chemin aussi. És ez emlékeken alapult barátságuk. A hogy felkeltünk a vacsorától, Sándor átölelte Eleket s karon fogva őt, oda vezette hozzám.

– Fiatalságom legjobb évei még is csak hozzá vannak fűzve.

Mindketten kezet csókoltak nékem, egyszerre. Hogy Sándor a zongorához közeledett, Elek oda fordult hozzám:

– Lássa, – mondta alig hallhatóan, – ezért nem kellett volna jönnöm.

És Sándor énekelt, de én csak e pár szót hallottam, hallom most is.

Nem, nem szabad. Hiszen ott van előttem Sándor, a mint a tűzből diadalmasan felém tart, átölel. Megyek, megyek feléd… hozzád!

*

Julius 21-én.

Átolvastam újra tegnap irt naplómat. Mini, Mini, te melodramatikus kezdesz lenni. Őrültség, hát nem tanultad meg a papa jelszavát: – glissez mortel n’appuyez pas! – Sándor jó, komoly ember, szeretem. Elek: polichinel en bleu lilas. Mini, te pedig: szedd össze magad s légy méltó nevelésedhez. Ma lefeküdtem s ágyban irom e sorokat. Azt mondtam nekik, hogy fáradt vagyok, pedig szó sem igaz, untatnak, pihenni akarok. Egy Zola-regényt olvasok az ágyban. Eddig nem volt szabad. Mennyivel többet ér egy ilyen regény a valóságnál.

Mini, tudod-e, hogy nagy ostobaság naplót vezetni?

*

Julius 23-án.

Ma reggel Sándor bejött hozzám, hogy keljek fel, ha csak lehetséges, mert Elek bucsuzni akar tőlem. Lini néninek igaza van, a férfiak s kivált a férjek mind egyformák.

– Nem megyek.

Oly idegesen mondtam, hogy Sándor észrevette, hogy a pár napi gyöngélkedésem csak szinlelés volt s hogy nem igaz, hogy beteg vagyok.

Csodálkozva nézett reám. Aztán én idegesen, éles hangon kikeltem Elek ellen (oly jól esett!), elmondtam, hogy nem szivelem, hogy nem állom az arczát, hogy ki nem állhatom, hogy így, hogy amugy. Sándor nyugodtan odajött ágyamhoz s megfogva kezemet, így szólt:

– Keljen fel, jőjjön ki, – mondta határozottan! nyugodtan, egy csepp harag nélkül. Úgy látszik parancsolni akart nékem, mint egy gyermeknek.

– Nem fogok, mert utálom, mert nem tudok szemeibe tekinteni.

Sándor leült ágyamhoz s végig simította arczomat.

– Figyeljen reám, gyermekem. Elek legrégibb barátom, tudja, s így magának is jó barátja kell, hogy legyen. Érti, kell. Sokkal tartozom neki, fiatalságom első derült napjait mindenesetre néki köszönhetem, így hát értse meg… máskép nem lehet, nem szabad lennie. Annál is inkább, mert az idei tél (s ezt tegnap határoztuk el) egy részét együtt fogjuk tölteni. Mi is Algierba megyünk s ott találkozni fogunk. Tehát keljen fel, s legyen nyájas vele… hisz tudom, elég ostoba, unalmas emberrel volt életében az. Erőszakoljon ajkaira mosolyt, ma egyszer az én – s a maga kedveért. Ezzel még egyszer megsimította arczomat, s kiment. Én még utána kiáltottam: – nem, nem megyek – s aztán (hogy szégyellem magamat még most is, hogy leirom e sorokat) felkeltem, s egy félóra multán lenn voltam az ebédlőben. Sándor arczára tekintettem, nem mozdult egy vonása sem. Úgy látszik, áldozatomat egész természetesnek tartotta. Ez ismét felingerelt s rossz kedvemet Eleken töltöttem ki.

– Így hát hallom, – mondtam élesen, – a tél egy részét együtt töltjük, szép, hogy velem is közölték terveiket.

– Ha néked ellenedre van (most tegezett a szemtelen), mehetek én Indiába is Algier helyett.

– Óh miattunk – már-már gorombaságot mondtam volna neki, ha Sándoron nem akad meg szemem (hát félnék tőle?) – miattunk ugyan mehet Indiába is, de azért jere oda, a hol mi leszünk – mondtam kellemesen mosolyogva (mamám, még mindig méltó tanítványod vagyok.)