– Hogy irigyellek, hogy Rómába, Nápoly- s Szicziliába mentek, – mondta.

– Hogy irigyellek, hogy itt maradhatsz, – viszonoztam elszólva magamat.

– Mit irigyelsz rajtam, hisz néked is megvan mindened, mit kivánsz, férjed szeret, vagyonod nagyobb a mienknél, tehetsz annyi jót, mennyit akarsz, s élvezhetsz, a mennyit szemed és szád kiván. Mi kell több ennél? Még gyermeked nincs, de hát ez is csak idő kérdése. És te szabad is vagy, mi pedig kötelességünknek élünk.

A két utolsó mondata szeget ütött a fejembe. Gyermekem, hátha lesz nékem is! Tán majd a kis fejére rá tett kézzel még el is mondhatok néki mindent.

És kötelességem is lesz akkor. Most nincs? De ha nem birom, nem tudom betölteni!

Október 14-én.

Róma. Milyen furcsa volt tegnap a kis hajón vele együtt neki indulni a tengernek. Még soha sem voltam tengeren. Nyolczkor este lassan siklott ki a hajó a megvilágított fiumei kikötőből, oly csendes, oly nyugodt volt az éjszaka, és én úgy szerettem volna, ha nagy, igen nagy veszedelembe jutnék vele. Ha terhes felhők környékeznének, ha villám, mennydörgés elnyomná a szavunk. Hogy így közel-közel simulhassak hozzá még egyszer, s elfogadhassam védelmét, őszinte szeretettel, ragaszkodással.

A tenger bámulatos csendes volt. S Anconától Rómáig napfényes idő. Este értünk Rómába. A Hotel Quirinalban ember ember hátán, villanyvilágítás, nyüzsgés. Késő éjjel csendesek voltak az utczák.

Hát ez Róma?

Október 18-án.

Rómáról nem merek írni. Azt hiszem, ostobaságokat mondanék, így hát csak Stendhalt s Tainet olvasom s azokat igyekszem Rómában feltalálni. Pedig furcsa, minden más hatást tesz rám. Valószinüleg éretlen vagyok még.

Már két nagy ebéden voltunk. Sándornak mindenütt vannak rokonai. Az olasz rokonok! Gracié, majd felfalnak, olyan édeskések mind. Voilá une race qui ne me plait pas! Egy angolnéval, Lady Stanleyval ismerkedtem meg. Az vonzott hozzá, a mit az olaszoknál nem találtam meg: az igazság.

*

Október 20-án.

Istenem, Istenem, hát nem lesz ennek vége. Elek ismét írt. Azt mondja, Kairóból az arab pusztába expeditióra készül. S nem bir magával, hozzám fordul egy kis érdeklődésért. Mit tehetek én érte? Levele tele van Rómával s Rómán keresztül minden sorából szerelme beszél, a melyet azonban nem említ. Így hát megmérgezi nékem Rómát. Délután a Campagnában voltunk… nem birtam magammal, e végtelenül szomorú mezőkből, e szürkés hangulatból annyira az Elek szavai beszéltek hozzám, hogy megkértem Sándort, forduljunk vissza, rosszul érzem magamat. S most itthon vagyok a kis szobámban – a villanyfény besugárzik idáig az iróasztalomig, s azért csak az a nagy, néma, csendes Campagna előttem… tovább még keletnek az az ismeretlen sivatag, s azon egy ember, ki megy, tán vesztét keresve…

*

Október 24-én.

Ha gyermekem lenne Sándortól, minden jobbra fordulna. Ma bementem a Szent-Péter-templomba, ezért imádkoztam. Meghallgatott-e az Úr? Ah! hiszen vallásom sincs, ezt is kiölték belőlem. Az a czinizmus, a mely megölte bennem a szerelem iránti érzéket, elvitte magával vallásomat is. Senkiben, semmiben nem hiszek. De igen, Sándorban… Hát akkor?

*

November 3-án.

Palermóban. Megyünk, megyünk – az én szemeim nyitva s azért nem látok semmit, nem hallok semmit, nem vágyom semmire. Olvasom Baudelairet… Mint a mákony. Szeretném, ha mind e fény, pompa érdekelne. De mi közöm mindehhez?

*

November 16-án.

Megint egy levél Elektől, megérkezett a Szentföldre. Arra kért már akkor, hogy oda feleljek neki, s miután semmi hir rólunk, azt mondja, érzi, igaza volt, hogy megirta szerelmét, mert vagy tőlem kellett volna pár sornak jönni, vagy Sándortól egy levélnek, a melyben élethalál-párbajra hivja. Egyik sem jött, sem igen, sem nem. Tehát szavait félig meghallgattam.

És igaza van, úgy van. Megcsaltam férjemet – és tán – önmagamat is?

*

November 18-án.

Nem, nem fogok mindig ezzel foglalkozni. Ez ostobaság s eredménytelen.

Egy óriási parkban kocsiztunk, a mely Katinka-ligetre emlékeztetett. Vagy csak minden a mit látok, azzá hasonul át, a mi bennem van. Ma Verlaine-t vettem meg, az Elek kedvencz költőjét. Mint lánynak megvolt, hogy férjhez mentem – akkor azt hittem – nem lesz könyvekre, vagy legalább ilyenre szükségem, nem vittem magammal. Éjjel olvasni fogom.

*

November 19-én.

Egész éjjel Baudelairet olvastam, mint olaj a tüzre ez a könyv. Magamra olvastam benne. «Comme vous êtes loin paradis parfumé!» Volt-e ilyen paradicsomom valaha? Voltam-e gyermek, fiatal, mint mások. Rothadás vett körül, hogy meglettem, s a rothadás légköre tápláló légköröm.

*

November 24-én.

Nem értem, nem ismerek magamra. Napról-napra közönyösebb leszek. A külvilág nem érdekel. Úgy ülök a nagy ebédeken, estélyeken mint egy bálvány, szemeim kerekre tágulnak, nem mondok semmit, nem hallgatom azt, a mit beszélnek, nem látok, nem hallok, semmi érdekem, sem kedvem semmihez.

Este Baudelaire-re, Verlaine-re örülök.

*

November 30-án.

Nagy jelenetem volt Sándorral. Ez az ember tönkre megy mellettem. Napról-napra sápadtabb arczkifejezése. Girgentibe mentünk. Én a hajó egy sarkában egy Zólát olvastam (nagyon érdekel ez az író, ha utamba akadna, lehet, hogy vissza adna önmagamnak) Sándor a másik sarkában a Times-t. Így egész Sziczilián keresztül. Este későn érkeztünk.

Kocsin, zekegő úton a szállodáig, ott vár a megrendelt ebéd, en tête á tête. Ettől most mindig félek. Sándor két üveg pezsgőt megiszik egyedül, én pár osztrigát eszem, s hallgatunk. Aztán külön-külön lefekszünk. Másnap nagy szél kerekedik, én nem merek kimenni a szállodából, félek, hogy nevralgiát kapok. Sándor egyedül nézi meg a görög templomokat. Este vissza Palermóba.

Így lesz hát ez az út végig? Hogy vissza érkeztünk, kijelentettem neki, hogy én nem megyek tovább, már unom ezt a hajszát, aztán meg… Elek Biskrában. El fogom kerülni, bármibe kerül. Sándor nem tágított, nyugodtan azt mondta, ő megigérte Eleknek, hogy deczember végét ott együtt töltik s így megyünk. Megyünk. Igen… én pár perczig zokogtam, sírtam, aztán – mintha fénysugár szaladt volna át a lelkemen, végre is, miért ne, menjünk. Hisz úgy jobb lesz. Jobb szembe nézni az ellenséggel, így ártalmatlanabb. És aztán ki is fogom magyarázni vele a dolgot úgy, hogy baj nélkül megértethetem magamat Sándorral. De hát ez már megint csak nem lesz az igazság…

Sándor meghallgatta végelhatározásomat s ott hagyott: megyünk, volt az utolsó szava.

Most hát én… igen én, irok Eleknek, ez az egyetlen módja.

*

Deczember. 1-én.

Ime levelem:

«Édes Elek. Reménylem, soraim még Jeruzsálemben érnek. (De hát ha nem!) Hallgasd meg, a mit mondok. Nem szeretlek, nem is foglak soha. Nem akarlak látni se élve, se halva. Ne gyere utamba, mert kitérek előtted. Tudd meg, hogy tisztességes asszony vagyok s az is akarok maradni. Férjemet szeretem, s jövendőbeli gyermekeimnek akarok élni. Hogy megközelitesz, az gyalázatos dolog, s egész lelkem felháborodik, ha rágondolok. Mit akarsz velem? Testem nem lesz a tied, mint a hogy a lelkem nem az. Nem szóltam Sándornak, nem azért, mintha bármi módon vonzódnám hozzád, de mert nem akartam, hogy összeütközés lehessen köztetek. Nem akarom, hogy Sándort baj érje. Te mint könnyelmű lányt ismertél, mióta a szerelem (igen, az a szerelem!!) átváltoztatott, azóta sem érzésem, sem gondolatom nem az, a mi volt. Mi megyünk Biskrába, de megtiltom, érted, hogy oda gyere. Nyugalmamat nem adom semmiért. Az isten megáldjon s ez leszen első és utolsó levelem tehozzád. Bálványosy Mária.»

Mini helyett Máriát írtam alá. Ebből aztán kiérzi, hogy semmikép sem akarok vele bizalmas lábon állani. Magam vittem a levelet a póstára, csak időre érkezne még oda. Jaffáig innen 6 nap, onnan 2 Jeruzsálemig, ott 8–10 nap alatt. Decz. 12-ére ott lesz a levél s akkor még tudom, ott kapja, hiszen karácsonyt a Szentföldön tölti.

*

Deczember 3-án.

Átolvastam a levél fogalmazványát. – Istenem, milyen ügyetlenséget követtem el, hogy azt irom: «nyugalmamat nem adom»; hisz így többet árultam el, mint kellett volna, lelki állapotomról.

De most naplót sem irok egy darabig, ez is csak hiába izgat. A tárgyaknak fogok élni. Ugy mint egy utazó, – ki felejteni utazik.

Felejteni… mit?

*

Deczember 30-án.

Anya vagyok, bizonyos. Ennek sem tudok most már örülni. Félek a gyermektől. Hogy neveljem fel, ha nem tudok igaz lenni. Az ő életét is megmérgezzem, mint a hogy az enyémet megmérgezték?

Sándor, uram! ments meg.

*

Tunis, január 4-én.

Éjjel-nappal a két férfi a fejemben. Nem látok semmit, csak őket. Éjjel róluk álmodom – úgy érzem, ketté tépik a szivemet. Mi lesz velem? Ha az Elek levelét olvasom, a Sándort is ott érzem az oldalamon. S félek mind a kettőtől s nem látok a lelkemben egyebet sötétségnél, némaságnál…

*

Biskra, január 6-án.

Sándor tegnap hirtelen hozzám fordult: «Az Elek barátom, bizom benne minden körülmény között… érted?» S mereven szemembe tekintett. Mit értett alatta – tán gyanakodott volna. Mikor árultam el magamat, vagy már rég gyanakszik? Egész testemben reszketek még most is, midőn szemeinek tompa kifejezésére gondolok. S holnap, vagy tán ma már megjöhet. Mi lesz velem? Összezavarodott az elmém s nem látok tisztán érzéseim chaosában. Nem látom a helyest, a jót, nem tudom, mit érzek igazán, nem tudom, hogy lesz… Én uram! támogass, mert eltántorodom…

*

Biskra, január 8-án.

Istenem! Istenem. Tönkre, tönkre vagyok téve. A dolog így történt. Egy arab kávéházban voltunk, Sándor és én. Rendesen itt töltöttük az estéket már jó ideje, Sándort igen mulattatja az arabok fegyvertáncza, mindennap eljáratja velök.

Épp a fegyvertáncz közepén – én Uram Istenem – ki lép be az ajtón: Elek. Azt hittem, rám szakad a ház. Sándor tüstént abba hagyatta a vad tánczot, de a pokoli lárma után beállott csendet nem lehet a szívem csendjéhez hasonlítani.

De tovább. Elek odafordul Sándorhoz, kezet ad neki.

– Tudod-e, miért jöttem oly gyorsan? – mondta merészen, egyenesen a szemeim fehérébe tekintve, – mert Mini irt nekem.

– Ugyan? – kérdé Sándor fásultan, – s te erről nem is szóltál.

Azt hittem, szétszakad a szívem.

– Igen, megirtam, hogy ide jövünk, miután tudtam terveidet, – rebegtem halkan, nehogy Elek megmondja az igazságot, hogy így az összeütközést elkerüljem.

– Igen, Mini meg akart lepni téged s ezért irt, – mondta Elek még folyton rám nézve hidegen, közönyösen, tönkre téve tekintete által, – s én sietve jöttem.

– Jól tetted, – mondta Sándor, hirtelen kézszorítását viszonozva.

Ime, hazugságból hazugságba. – De ez még nem elég. Sándor éjjel sakálvadászatra készült. Ide rendelte Ali Ben Hamedet, dragománját1) a kávéházba, ki vezeti. Itt vártunk reá. 10 óra után megjött.

– Elek, légy oly szives feleségemet haza kisérni a Hôtel Saharaba, te is ott vagy szállva úgy-e?

– Igen, mellettetek vettem szállást, – felelte Elek szemtelenül. Sándor kezet szorított vele, nekem megcsókolta kezemet s szemembe tekintett. Ha száz évig élek, nem felejtem el tekintetét. Mintha egész lelkét a lelkembe lehelte volna. Vagy csak azért láttam ezt így, mert magam végtelen izgatott voltam s mert tudtam, hogy most, most fog elválni minden… Nem tudom. Elment. És Elek most hozzám fordult: «Indulunk hát?» Karon fogott. Én nem akartam, hiába mondtam neki magyarul, hogy nem engedem. Megtette. Végre is a még népes utczában, a hol az arab Ouled Nailok2) házai előtt franczia katonatisztek árnyai suhantak el, nem téphettem ki magamat karjai közül. Elek a szó szoros értelmében vitt. A kis telep legnépesebb utczájába mentünk, a hol a téli éjszakán még ember ember hátán tolongott. És nem mertem szólni, egész testemben remegtem. Vitt, vitt. Egy európai kávéházba erővel bevonszolt. «Un caffé à madame, un verre de whisky à moi.» Úgy tett, mintha felesége lennék.

– Eljöttem, mert levelének sorai között olvastam. Ha szeretné férjét, akkor nyugodt lenne, nyugodtan odaadta volna levelemet neki, hisz «vér»-leány, ki nem fél egy párbaj esélyeitől. Maga ha szereti férjét, csak egy módon cselekedhetett volna, hiába mondja, hogy nem. A szerelem parancsol. Hiába minden törvény, hiába esküje, a mit mond. Az enyém, mert szeretem s mert viszont szeret.

És én gyenge báb csak hallgattam s mintha megszáradt volna a szó a torkomon, nem tudtam, nem tudtam rá felelni semmit.

– Azt mondja, nem ismerem azt, a mi ma. Csakis azt szeretem s nem azt, a minek lenni látszott. Maga még pár hó előtt nem önmaga volt, hanem társadalmi körének visszfénye. Egy szava nem jött szivéből s egy szó nem juthatott a szivéig, s így hogy választhatott volna akkor a szíve szerint. Az enyém az Isten s emberek előtt. Akkor a Katinka-ligetben láttam már – s ma az enyém.

Hangja olyan áttetsző, tiszta lett, mint a fejünk felett elterülő égbolt, a melyen az afrikai ég miriad és miriadnyi csillagja ragyogott. A mimóza-fák virágoztak, messzi, messziről szomorú dal hangzott, tán egy arab ház terrasseáról; fejem felett a tejút fenséges íve; szivem tágult, úgy éreztem, karjaim széttárulnak s átölelem az egész mindenséget, s szavam most is, mint mindig, máskép beszélt.

– Sándort tisztelem – kiáltottam (Istenem miért is ezt).

– Nem tisztelet kell nékem, de szerelem. – S vitt, vitt.

Úgy éreztem egész testem lelkem azon az egy karján csügg, a mely visz s a melynek ellenállani nem tudok. S nem tudtam. Felvitt. Szobánk egymás mellett… s a sötét éjszakában amazok ott nem láthatták, hogy az ő szobájába tértünk.

Hát miért is nem öntöttetek erélyt, szivet belém, ti, kikre ez rá volt bizva.

A Sándor gyermekével szivem alatt – ma az Elek szeretője vagyok. Ime az igazság.

*

Biskra, január 9-én.

Sándor délben jött haza, és furcsa, én nyugodtabb, s lehet mondani igazabb vagyok vele, mint voltam. Szinte kihivólag viselkedtem vele szemben. Kijelentettem, hogy áthurczolkodom a déli oldalra eső szobába, mert éjszaknak fázom. Sándor nem ellenkezett – pedig ez azt jelentette, hogy ágytól válunk. Nos igen, ha már így kellett hogy legyen, hát hadd legyen így. S legyen egészen. Kettős játékra már igazán képtelen volnék. Szivem alatt levő gyermeket említettem… ez aljas volt. De hát miért ne, ki egy olyan aljasságot el tudott követni, mint én tegnap, az már mindent pirulás nélkül elkövethet. Most hát előre – csuszszunk lefelé a lejtőn, nyitott szemmel, sans peur et sans reproche!

*

Biskra, január 14-én.

Sándor minden éjjel vadászni jár, már vagy húsz sakált s pár hienát lőtt. Azalatt én a Hôtel Sahara széles erkélyén ülök késő éjszakáig, mellettem Elek. Előttünk a végtelen csillagos ég s lábaink előtt a kis tér mimosa-bokrai. Keret, illat, mind ugyanaz, mint akkor. És én egész lélekkel oda vetem magamat neki. Szinte túlságba megyek, akkor csókolom száját, midőn tán nem is kivánom. Beszéltetem, mert szépen tud beszélni. Elmondatom vele szerelmének egész történetét, el, hogy mit szeret rajtam, hogy gondolt rám, ott azokon a hosszú útakon. Már rég szeret. Még – azt mondja – kis leány voltam s nevelőnővel jártam ki a jégre, hogy rám vetette szemét. Csak hogy büszke volt, el akarta nyomni szerelmét. Nem akarta, hogy a partie-vadászok közé sorolják, mint annyi mást Pesten. Került, mert szegény volt. Mióta azonban gazdag, olyan gazdag mint Sándor, azóta kétszeres erővel kivánt meg engem. Kivánt meg – igen, így mondta. Pfuj, a szó csunya. De hát méltó – viszonyunkhoz. Tehát mindig csak pénz!

*

Biskra, január 16-án.

Ma ebéd alatt elnéztem Sándort. Ez az ember beteg. Valami van a szemében, a mi szinte a túlvilágba húz. Milyen furcsa az élet. Miért találkoztunk mi egymással, miért ott, hol nem lehettünk az egymáséi. Milyen egyszerü dolog: két ember találkozik, vonzódik egymáshoz, megszeretik egymást, egyek lesznek a sírig. Így van ez az egyszerü embereknél. De hát nálunk hány kis mellékút, kitérés van a fővonalak mellett, vagy tán fővonalak nincsenek is; csak árnyalatok, csak félszinek. A félhomály misticzismusa, a mely éppen csak az igazsággal van ellentétben.

A félszinektől az örök világossághoz hogy lehessen jutni?

Én szegény hites férjem, miért is kellett néked éppen én rám bukkannod? Miért nem találtál magadhoz méltó, becsületes, igaz asszonyt, ki az oltártól a halálos ágyig egyet gondolt és érzett volna veled? Ha én egyszer elmondhatnám néked még az igazságot úgy a hogy van! De jól is van az, hogy ma már ez lehetetlen. De jó, mert én, ha akkor két mély szemeddel a szemembe tekintenél, visszakivánnám azt a boldogságot is, mely után egyszer már kinyujtottam a kezemet, és beléd találva szeretni – el kéne pusztítanom magamat. De jó is az, hogy az igazságot néked soha, de soha el nem mondhatom, mert tiltja az a kis gyermek ott a szivem alatt, az, melynek bűnös szivem minden dobbanását meg kell hallania, ki tud a másik minden öleléséről – csókjáról.

*

Biskra, január 21-én.

Napról-napra merészebb leszek. Ma, hogy Sándor a Kadinál ebédel, mi Elekkel egy háromlovu kis kocsin Sidi Okbába rándulunk. A kocsi elhagyva a biskrai város utolsó pálmáit, szélsebesen szeli a sivatag homokját, az arab kocsis mélyen lenn guggol szinte a lábaink előtt, s dalt zümmög. Elek átkarol s úgy röpülünk át a végtelenen. A kocsis néha visszanéz, s bátorítva mosolyog ránk. Azt hiszi, férj és feleség vagyunk, tudja, hogy csókolom az Elek ajkát, hogy lássa ez az ember, hogy mondhasson el esetleg Sándornak olyat, a melyből meg kell hogy tudja vétkemet.

Sidi Okbában is így viseltem magamat (hála a régi divatos manierjaimnak, a melyek napról-napra jobban visszatérnek), hogy az európai fogadósné, kinek terrasseán ebédelünk, már nem is az Elek feleségének, de párisi cocottenak tart s folyton «ma belle» – nek szólít. Ez vérszemet csinál nékem, czigarettára gyujtok s Elek vállára hajtom a fejemet… s e perczben úgy érzem… nem érzek semmit.

Késő este érkezünk haza. Sándor tekintetét keresem. Lenn várt a fogadósnál, előtte fehér burnusos dragománja, ki vadászhistóriákat mond el neki.

Még fel se nézett, hogy lejöttünk, azt se kérdte, honnan jövünk. Pedig kihivó tekintetemmel magam mondtam el neki mindent! Istenem, ha megölne mindkettőnket!

*

Biskra, január 23-án.

Ma Elekkel Ó-Biskrába járunk. Egy arab asszony jövendőt mond nékem. Oly szép szőke gyermekeim lesznek, mint a gazdámnak (ez alatt Eleket értette), rá fog hasonlítani a szemök, szivök azonban olyan lesz, mint az anyjuké. Reménylem, hogy nem… A város végeig megyünk, ott egy oued-en3) kellene átgázolnunk. Elek habozik, pedig túl a folyón gyönyörű, úgy mondják, a kilátás.

Én? mutatom, hogy kell. Lehuzom sárga kivágott czipőimet, harisnyáimat, ruhámat felemelem a térdemig, s megyek előre. Elek is átgázol. Vissza már a karjain hoz át a vizen.

Ugyanazon eszközök, mint a Pál és Virginiában. Első regényem volt, igen szinpadiasnak találtam akkor, csak úgy, mint a mai kirándulásnak egyes részleteit.

*

Biskra, január 24-én.

Ma komornámat hazugságon értem. Ali Ben Hamettel valahol a városban csatangolt s azt állította, hogy a bibornok által épített menházat vizsgálta meg. Kisült, hogy hazudott, a vendéglős ott látta az oáz azon részén a dragománnal, hol mi jártunk tegnap. Nem szidhattam meg, mert nincs már jogom hozzá. Érzem, napról-napra sülyedek.

*

Biskra, január 26-án.

Elutazásunk előtt tisztelegni voltunk a carthagói érseknél. A bibornok itt szokta a teleket tölteni. Egész operettejelenet volt. Az öreg úr felcziczomált szinpadias fogadószobájában, veres székében, s mi hárman előtte. Mert mind a hárman ott voltunk. Aztán a biboros hosszú beszédje, melyben házasságunkat példásnak és tanulságosnak nevezte. Végén czélzások nagy vagyonunkra.

A beszédet, azt hiszem Eleknek igaza van, minden átutazó de marque házaspárnak el szokta mondani, az alluziokat is elértettem. Küldtem neki szegényei számára 1000 frankot. Megfizettem a hazugságát, a mint amazok az én hazugságaimat fizetik meg. Eleknek mégis igaza van, kár skrupulizálnom, hiszen minden hazugságra van építve, egész társadalmunk, minden intézményünk. Egész fejlődésünk, minden tettünk, minden szavunk hazugság.

De hát miért kárpótol ez engem?

*

Algier, január 30-án.

Ime a Hotel St. Georgeban. Csupa angol s angolné. Csupa flirt az egész bódé. Lépcsőkön tuczat számra ülnek el az angolok missjeikkel, a kiknek felét egy saisonra elbolondítják. A salonok spanyolfalai mögött, az istálló dohányzójában, a tennistéren csupa flirt. Annyira beleillek a keretbe, hogy siettetem elutazásunkat. Most már igazán egy olyan helyre szeretnék menni, mint Cannes, hol a nagy világ telel. A mámor, azt mondják, jót tesz, hadd igyam ki poharát szinig.

*

Algier-Marseilles, február 1-én.

A hajón. Sándor és Elek a hajó orrán beszélgetnek. Nekem a fejem fáj. Szomorú vagyok. És furcsa, most még ijesztőbbnek érzem azt, a mi reám vár.

Mi lesz velem?

*

Február 3-án. Cannes.

Kora reggel érkeztünk ide. Sándor egy igen nagy butorozott villát bérelt a Californiában. Ennek berendezése szórakoztat, elvonja figyelmemet. A villának falai rózsaszinüek, igen jól áll a boldogságunkhoz.

Lépcsőház fehér lakk-fából. Igen könnyen építve, salonok, ebédlő mind lakkirozott puha fából. A butorok igen izléses, egyszerü kartonnal áthuzva. Itt-ott pár értékes régi, vaskos tölgyfa szekrény. Minden sans prétention, s igen nagy izléssel berendezve. A salonok s ebédlő óriási ablakaiból nagy virágparkligetre a kilátás, tovább pedig a cannesi öböl, ellátni Frejusig. Ez a tájkép az, melyet Maupassant egyik könyvében a herczegek paysage-ának nevez.

Factice itt minden, de ez áll jól az én benső világomhoz. Ez kellett nekem, most már teljek be vele.

*

Február 4-én. Cannes.

Boudoirom is rózsaszin. A plafondjára angyalkák vannak festve. Émelygős persiflátió. Sándor a másodikat lakja, ő maga választotta a lakást, én a földszinten. A fogadószobák az első emeleten (a mely a kert felé tekint) vannak. Elek a közeli Montfleury szállodába ment lakni. Tiz percznyi gyaloglás innen. Ha kerti kapunk kulcsát odaadjuk neki, három percz alatt ide ér.

*

Február 5-én.

Igen, ezentúl csak tényeket irok le. Nem ér ez az érzelmeskedés semmit. A dolgokat úgy sem változtathatom meg. Glissez mortel n’appuyez pas! ez volt a papa jelszava is. A szerint fogok élni. Ma egész nap Pepivel, ki itt tölti a telet szintén, bár sajnos, a város túloldalán, a West Endben lakik. Látogatásokat csináltunk. Bejártuk a város 200 lehető házát, voltunk, mint Pepi nevetve mondta, nehány lehetetlenben is. Pepi igen mulatságos előadást tartott Cannesról, ez a snob-ok városa. Itt épp csak herczegnél kezd az ember számítani. Van vagy 12 nagy, fő- és vérbeli herczegük. Azonkivül 30 olyanféle családból, mint ő. Ezeken kivül az egész párisi, londoni és bécsi high Tory-világ jórésze itt telel. Ezek mögött meg az amerikaiaknak egész hada, kik azért jöttek ide, hogy mivelünk megismerkedjenek. Hogy bátyáink az ő leányaikat vegyék el… hugaink (ha vannak) fiaikat szerencséltessék.

Óriási hajsza. Első kérdés: «ki ő» valakiről, ki megérkezik. Második: «How much!» mennyit ér. A «ki ő» alatt családját értik. Hány őse van, mi rangfokozata, «született, vagy nem született.» A zsidóbárók és amerikaiak így taksálják az «ember» fiát. Pepi igen szellemesen megjegyezte, hogy arra van elég ősünk (már mint neki), hogy a bécsi kamarabálokra meghivják, arra azonban nincs mindig, hogy egyik-másik vasuti király, vagy párisi pénzfejedelem elhivja az intim jellegü ebédjeire. Mais n’est ce pas nous, nous en passerons! mondta mosolyogva.

Beiratott minden nagy herczegnél (én persze mindenütt a Sándor nevét is oda bigygyesztettem), elvitt minden socziális hatalmassághoz. Mindenütt voltunk. És én haza érve, halálra fáradtan végig feküdtem a chaise longuera s messze, messze repültem el innen. Ha egy év előtt lenne még? Tán okosabban élnék? Nem hiszem. Hisz nincs anyag bennem a boldogulásra. Csak az élet kis eshetőségeire vagyok kikészítve.

Este Sándor állítólag kártyázni ment. Elek a művészetbe akar beavatni. Azt mondja, a művészet czélja elfeledteti az élet hazugságait. Azért minden nagyvilági embernek dilettansnak kell lennie. Hogy így igaz élete is legyen. Azt hiszem, ebben igaza van.

Pedig Elek!… Ah, de mindegy! Legyen így. Beülünk a kis rózsaszinü boudoirba s a narancsszinü lámpaellenző fényénél egy Bourget-regényt olvas fel nekem. Néki tetszik, én nékem ezek az asszonyok mind hamisak. Úgy tünnek fel nékem, mintha egy velenczei kristálycsillár utánzatát látnám. Nem egy dolgot másképp tennék, mint ők teszik. Je serais plus canaille et plus grande dame à la fois. Hogy beleuntunk az olvasásba, Elek előadást tartott nékem a «szép»-ről. Nem sokára majd a jóra kerül a sor s akkor… pirulni leszek kénytelen. Azt állítja, jól állana nekem, ha aláfesteném szemeimet s szemöldökömet is meghúznám a Pinaud plajbászával Miért ne? ha őt mulattatja, tegyük meg. Elek hiu – s úgy látszik, hiu reám és szebbnek szeretne még, mint a milyen vagyok. Midőn elmondtam neki (féktelen czinizmusomban), hogy anyának érzem magam, már innen-onnan két hónapja, aggályait fejezte ki, hogy fogok majd kinézni, hogy fogok majd öltözködni kis idő multán. Furcsa, én nékem már egész más aggályaim vannak. Elek szépségemet szereti. Ez is valami. Ha Sándor is csak ezt szeretné!

Aztán Elek elmondja, hogy az egész asszonyi világot látta itt s én vagyok a legszebb mind között. Milyen kár, hogy már ennek sem tudok örülni. Mit ér?

*

Február 6-án.

Redfernnél 17 ruhát próbáltam fel. Pompás foglalkozás, ez alatt az ember határozottan képtelen a gondolkodásra. 13 (rossz szám!) utczai ruhát tartottam meg, a számla 9000 frank. Aztán Worth szabásza érkezett meg Párisból (1600 frank cachet azért, hogy lejött!) 9 estélyi ruhát rendeltem. Egész nap mérték, szabták a testemet. Estére annyira ki voltam merülve, hogy pirulás nélkül dobhattam magam az Elek ölelő karjai közé.

*

Február 7-én.

Sándor egy yachtot és egy kis vitorlás hajót bérelt. Az utóbbi oly kicsiny, hogy maga kormányozhatja. Ennek örülök. Tán némelykor elvisz – Elek nélkül is. De ezt már alig merem reményleni. Ha ugyan «reményleni», ez a szó kifejezi azt, a mit gondolok. Hisz félek vele egyedül lenni, nem tudok néki semmit mondani s ő is épp csak egészségemről tudakozódik. Ezt is úgy, mintha minden egyes szavával mentséget akarna nékem adni arra, hogy miért lakik ő a másodikon és én földszinten.

*

Február 8-án.

Felülmulom magamat. Ma este az örökszép Fernande estélyén debuteiroztam Cannesban. Első megjelenésem volt a nagy világban. A szó szoros értelmében – meztelenül jelentem meg. Én nem tudom miért, de az ilyet most megkivánom. Fáj nékem kínozni vele Sándort, tudom, s mégis meg kell hogy tegyem. Egy finom, szinte áttetsző selyem directoire ruha volt rajtam, a mely alatt csak igen könnyű alsóruha. Nem volt fűzőm s mellem alatt csak egy aranypánttal volt a ruha megerősítve. Fejemen babérkoszorú gyémánt cseppekkel tarkítva, nyakamon semmi. Midőn letettem sorteéimat, Sándor elsápadt. S az inasok is zavartan néztek rám. Én kihivó arczczal léptem be a salonba – utolsók voltunk – s egy csapással, éreztem, mind meghódítottam őket. Asszonya meghódolt, mert tudta, érezte, első leszek köztük, férfia – én Istenem, ha az Elek szemeinek kifejezését el tudtam viselni, akkor elviselem ezt is.

Az ebéd alatt egy zsidó báró s a választófejedelem között ülök. A fejedelem igen rokonszenves ember. Van valami bánatos, igen bánatos az arczán. Én nem tudom mi, de valami úgy vonzott hozzá, hogy az ebéd végén már barátok lettünk. A háziasszony kissé ingerülten látta, mily gyorsan «elbántam» a prince charmanttal, Cannesban a diadal a választófejedelem első mosolyánál kezdődik.

Asztalhoz a háziasszonyt vezette, de már a fekete kávéját oldalomon itta ki. És pedig… nem a ruhám «szabása» vonzotta, mint a többieket, valami suggestio-féle volt kettőnk között, mi? magam se tudnám megmondani.

Egy óráig lefoglalt. Jóformán csak közönyös dolgokról beszélt, a melyek között volt valami, a mit elmondani első látásra nem lehetett neki. Azt mondják, nagy beteg. Mi lehet a baja? Mily könnyen viselném én el egy betegség minden kínját!

Hogy a herczeg elbocsájtott… fiatal urakból udvar támadt körültem. Majd mindegyik bemutatta magát nékem. Ugy fél 10-kor, midőn már az estélyre hivatalosak is érkeztek, kilenczen vettek körül. Elek 10-kor jött. A mint belépett az ajtón, tekintete engem keresett. Diadalmasan mosolygott, midőn a fejem fölött lebegő villanylámpától fényesen megvilágított testemet meglátta. Látszott a szemeiből, hogy büszke, hogy ez a fejedelmi termet az övé… s hiába van körülöttem egy tuczat udvarló, azért fehér karjaim csak őt fogják ölelni. Övé a testem… tekintetének igaza van. De a lelkem? Az is… mert azt csirájában fojtotta el és ugyanakkor, midőn már-már meg akart volna születni.

Sándort egész este nem láttam. Valami öreg douariére oldalán beszélgetett.

A kocsiban férfiasan kikérte magának, hogy máskor ilyen toiletteben megjelenjek. Hogy haza értünk, hirtelen pongyolába vetettem magamat (hisz a Sándor oldalán égetett ez a ruha) s a ruhát becsomagolva, átvittem néki a második emeletre. Tudom, szinpadias volt, pedig igaz érzést akartam ezzel kifejezni. Dobja a tűzbe – mondtam neki. – Megtette, a kandallóban elhamvadt, aztán hirtelen kisiettem a szobából.

*

Február 9-én.

De azért – reggel csak alá festettem szemeimet. Meg kellett, hogy tegyem. Miért? nem tudom megmondani, bizonyos voltam, Sándort bántani fogja. Elek? Elekkel nem törődöm. Azaz ebből a szempontból nem. De valami visz feltartóztatlanul ebben az irányban. Jóformán nem akarom egy perczig sem, hogy Sándor azt ne higyje, hogy őszintén – az vagyok, a mi vagyok. Ha már meg nem mondhatom neki, legalább hadd lássa meg; minden nap minden órájában, hogy aljas, hozzá méltatlan a testem, a lelkem. Elek elragadtatva látott így. Este, hogy háláját megmutassa, egy mogyoró nagyságu smaragdot hozott. Elfogadtam. Pedig vehetnék magamnak, a mit akarok. De… el fogok tőle mindent fogadni. Hadd legyek az, a minek születtem.

*

Február 10-én.

Három igen mulatós asszony van itt, kettő nagyon szép, a harmadik csunya, de azért ünneplik. Ezekhez szegődtem én is. Igy most én vagyok az ostorhegyes Cannes legfast-abb asszonyai között. A legszebb köztük, Malthens grófné, egy nehézkes német felesége. Születésére nézve angol. A legártatlanabb kifejezésü sötétkék szemek, mit életemben láttam. Aranybarna haj, finoman ivelt szemöldök. Roppant sápadt, vértelen arczszin. Nagy szalonban nem mutat semmit, de otthon a legbájosabb asszony, kit életemben láttam. A legártatlanabb arczczal tud olyanokat mondani, a mikről én még nem is álmodtam. Maga a romlottság s ezt tudja és erre büszke. Tudja – de nem hiszi senki – még barátnői, vetélytársnői sem, olyan ártatlanul tud nézni. Oly szomorunak látszik… Inséparable-ja a sötét hattyúnyaku Bennettné, egy amerikaihoz férjhez ment római principessa, csupa szenvedély és láng – látszólag. Pepi azt mondja, olyan mint egy darab jég.

A csunya asszony köztük Herrenstein Dahnstein Marianne, csunya s eszesnek látszik, oly szemtelen, oly vakmerő s oly biztos önmagáról.

Mi – úgy látszik – asszonyok – mindazzal tetszünk nekik, hogy nem vagyunk azok, a minek látszani akarunk. Én egy cocodette benyomását akarom tenni, pedig tán egy szemernyivel jobb – és igen sokkal rosszabb vagyok a cocodette-eknél.

*

Február 10-én.

Délután rendesen három baratnémmal Rumpelmeyernél, a tengerparti czukrászdában találkozunk. Mindegyik elmondja a haditervét, mit akar aznap tenni, hány embert akar elbolondítani. Ez mulattatja őket. Marianne és Bennetné felkapaszkodnak a Marianne két kerekü kocsijába, a melyet az maga hajt – s elrobognak.

Hová? nem merem megkérdezni. Én egyedül Matthes Lillyvel. Furcsa párbeszéd.

Lilly: Ti – tegez, mert itt is már divatba jött a mi kinövésünk, az általános tegeződés, a kik egy «set»-hez tartoznak, tegezik egymást – együtt jöttetek Vezekényi Elekkel Afrikából?

Én (nyugodtan): Igen, ott is jó időt töltöttünk együtt – két hónapot (egy hónappal többet mondtam neki).

Lilly: Nem értem hogy kibirod egy udvarlóval. Én halálra unnám magamat.

Én: Ki mondta azt néked, hogy csak egy udvarlóm lesz. Lesz – a mennyit akarok.

Lilly: Azt tudom. De… úgy látszik, túlságosan tartasz erre az egyre, hogy a többinek igazán audencziát adj.

Én (naivan): Rokonom!

Lilly: Nektek meg az osztrákoknak mind rokonaitok – ez semmit sem jelent. Rokonod-e a férjed is?

Én (még ártatlanabbul): Hogy ne… kivált azóta, mióta elvett.

Hangosan felnevettünk.

Pár percz mulva Sándor bejött a szobánkba. Lilly rettenetes sokat fáradozik, hogy «fény»-körébe vonja. De hát Sándor… jobban szereti nálunk a yachtot.

Mikor egy órai időzés után elmegy, Lilly elragadtatva beszél róla, hogy mennyivel érdekesebb mind a többinél, kik itt vannak, mennyivel érdekesebb Eleknél is… és énnékem ezt gúnymosolylyal ajkamon, szinte érdektelenül kell végig hallgatnom.

Elek jő értem. Szerettem volna, ha éppen most nem jő. De hát…? Mit tehettem. Ugy tettem, mintha igazán ő lenne. Haza kisért, feljött velem a villába s mindig, mindig abba a rózsaszinű boudoirba. Már úgy utálom s azt találom, azok az amorette-ek ott a plafondon épp oly factice-ok, mint a mi szerelmünk Elekkel. Csókjai úgy hatnak rám, mint egy édeskés franczia parfum illata.

Sándor egész nap láthatatlan volt. Holnap kis vitorlás hajóján kirándulást tesz. Én a választófejedelemnél ebédeltem. Előbb ültettek D’Agnan herczegnénél. Ezt pedig Francziaországban nem teszik, ott rang szerint ülnek a dámák. Ő így, mint herczegné, a fejedelem mellett kellett volna hogy üljön (másik oldalán az «örökszép» Fernande ült), s harmadik volt köztünk. Midőn kimentünk az asztalhoz, elsápadt, elveresedett s azt hittem, tüstént haza megy. Engem két perczre mulattatott a diadalom. A herczeg jóformán csak velem foglalkozott. Hogy fogják azt nékem a többiek megbocsájtani?

Ebéd után kivitt a villa terrasse-ára, honnan messze ellát az ember a California örökzöld ligeteibe, (ni, ni, észrevettem a tájképet, mit jelent ez?) egy ellenző mögött elrejtett japáni kanapén leült mellém.

– Mondja, grófné, – mondta halk hangon, – érzi maga azt, hogy valami közös van köztünk?

– Én az első perczben kiéreztem, fenség.

– Mi lehet ez?

– Ez, fenség, – s egyszerre tisztán láttam magam előtt azt, a mi bennünk közös, – ez, fenség az, hogy mindketten az igazságot keressük.

– De sehol, sehol se tudjuk megtalálni, – tette hozzá Degenburg örökös és választó fejedelem.

– Énnekem kezemben volt, fenség, de… lányos fővel, ostoba észszel ki hagytam siklani kezemből.

És most én magam se tudom miért, de kitört lelkemből minden, úgy éreztem, megtaláltam benne azt, a kit oly rég kerestem, barátomat, azt, a ki anyámat, atyámat pótolja, azt, a kinek mindent elmondhassak.

– Lássa fenség, a hogy így maga előtt állok, minden izében romlott asszony vagyok. – A fejedelem jóságosan mosolygott, nem látta, úgy látszik, csak a szemem szinét s nem azt, a mit szemeimnek vissza kellene tükröznie.

– Lehettem volna derék asszony is. Azt hiszem, benne volt a lelkem mélyében a becsületesség csirája, a mely fává, hatalmas fává növekedhetett volna. De hát a környezet, az első szavak, a melyeket életemben a szerelemről, az élet nagy törvényeiről hallottam, megmérgezték lelkemet gyökeréig. A társaság ezer hazugsága fátyolt vont szemeim elé, az első pillanattól kezdve nem láttam meg az igazság útját, a melyet pedig oly szenvedélylyel szerettem volna követni. Most – ma? Nincs senkim. A férjem? Fenség, nincs ember a föld hátán, kit jobban ne tisztelnék nála. De hát lássa, milyen formát ölt az a tisztelet, mire világot lát… Pfuj, fenséges uram, undorodom magamtól, undorodom a világtól…

– Különös szavak, különös hang egy annyira ünnepelt asszonytól, mint a grófné.

– De hát nem érti, hogy épp én…

– De értem, – vágott szavamba. – Egyszer majd én is önmagamról fogok a grófnénak beszélni, s akkor majd meglátja, hogy mi vonzott engem önhöz. – Erre karját nyujtotta s bevezetett a szalonba. Ott már észrevették hosszas távollétünket.

Elek (igaz, ő is hivatalos volt az ebédre) dühös pillantásokat lövelt rám.

– Ugyan szedd össze kissé magadat, – sziszegte, midőn közel jött hozzám, – mindenki észreveszi.

– Mit? – mondtam majdnem hangosan, egyenesen a szemébe nézve.

– Azt, hogy hogyan igyekszel a herczeg fejét is elforgatni.

– Férjem vagy? – kérdtem élesen.

– Nem, a szeretőd. Tehát sokkal több jogom van hozzád.

S én, hogy önmagamat büntessem, nem feleltem szemtelen szavaira semmit, odaadtam néki az egyik rózsát a bokrétámból. Az örökszép Fernande belesápadt, mikor ezt meglátta. Midőn Elek elment, odasietett hozzám s élesen markirozott hangon megleczkéztetett.

– A mi időnkben, a második császárság idején, sohasem mertünk volna egy férfinek – éppen a fivérünket kivéve – egy rózsát nyilvánosan átadni; ti a század végének asszonyai igazán kissé túl mentek a határon.

– Vous êtiez vieux jeux voilà tout, madame, – feleltem rá én s hátat fordítottam neki. Észrevettem, hogy az egész salon figyel minket, s gyors, éles mozdulatomat meglátták csak úgy, mint Fernande elhült ábrázatját. Meglátta mindenki, hogy én voltam az erősebb. Ha így halad, én leszek Cannes legünnepeltebb asszonya. Mit ér?

*

Február 11-én.

Elek ma egy Dagnan Bouveret képet hozott nekem ajándékba. 15 ezer frankért vette, tudom, multkor együtt néztük meg. Igaz, születésnapom van, 20 éves! és már milyen tapasztalt. Sándor egy egyszerű ibolyabokrétát küldött. Maga le sem jött szobámba, csak ebédre jő majd haza, üzentette. Elek már 11-kor itt volt, meg akarta látni, milyen hatást tesz rám fejedelmi ajándéka. Látszik az ajándékozási módján, hogy «nouveau riche». A pénzével akar nékem is port hinteni a szemembe. Furcsa, pedig jó családból van, mégis?… Ugy tettem, mintha el lettem volna ragadtatva ajándéka által. Mellemen azonban a Sándor bokrétája volt s ezt nem tudhatta, kitől való. A képről hosszú előadást tartott. Én figyelemmel hallgattam, szinte várva, mikor mondja majd el, hogy mennyibe került. Igyekeztem azonban úgy kinézni, mint a falánk gyermek, ki éhesen falja az édes süteményeket, de ha két tuczat nyalánkságot is eszik meg, mégse tud betelni vele. Mit adnék érte, ha tönkre tudnám tenni úgy, mint azok a hirneves párisi cocotte-ok a szeretőiket. Hadd pusztuljon el az a pénz, a mi engem tett semmivé. Mert végre is ha nem örököl, sohasem mert volna megközelíteni.

Ugyan gyűlölöm-e, vagy még szeretem? Vagy egyiket sem tettem soha? Ha meggyűlölném, akkor valóban szerettem valaha.

Az a bajom, hogy az igazság iránt nincs érzékem s így önmagam lelkében sem látom meg a valót. Sándorral egyedül ebédeltünk. Az asztalon csak én magam egyszerü fehér ruhában, mellemen csak az ő ibolyabokrétája. Sándor azt hitte, nagy ebédünk lesz, fehér nyakkendővel, frakkban jött az asztalhoz. Bámulatát fejezte ki, hogy egyedül vagyunk. Az asztal ibolyadísze felett udvariasan bókot mondott. Nem mertem néki megmondani, hogy én magam diszítettem fel. Cannesról beszélt, hogy milyen jól mulat a tengeren – egyedül. Sohasem járt a yachton, csak mindig a kis vitorlás hajón. Battiste, a matróza se jő most már vele, egyedül megy, jóval túl a szigeteken.

– Istenem, ha valami baja lenne?

– Ugyan Mini, mi jut eszébe, hisz tudja, hogy kezemben a vitorlázás minden csinja, binja…

– Elvisz-e egyszer magával? – susogtam félénken, szinte bámulva, hogy ki tudtam nyögni.

– Miért ne, – de elébb egyszer barátnéit a yachtra hivjuk meg. Akarja hogy holnap a nizzai versenyre a yachton menjünk. A szakács meg tudja addig a hideg villásreggelit csinálni.

– Hogyne, – mondtam örömmel, hogy így egy napot mégis vele tölthetek. – És kiket hivjunk?…

– Barátnéit – a három inseparablet, aztán azok férjeit és barátait, – mondta minden hangsúlyozás nélkül.

– De – tettem hozzá zavartan, – igen sok barátjuk van.

– Válaszsza ki közülök azokat, kikre leginkább tart. Carpont, Steatont, Eggerfeldet, Starzenskyt. Ha akarja, mondta gyorsan, minden habozás nélkül.

– Hát ha sok lesz? Eggerfeldet talán ki is hagyhatjuk.

– És Eleket? – kérdte nyugodtan Sándor.

Azt hiszem elpirultam. Én Istenem hová jutottam?

– Eleket is, ha nincs ellenedre.

– Eleket is, válaszolt.

Tudja vajjon? Mit gondolhat akkor rólam? Miért nem öli meg, akkor legalább látná, hogy csak őt, igen, csak őt szeretem. Akkor megmondanék neki első mámoromban mindent. Akkor nem félnék, akkor látná szememben, hogy még mindig, mindig őt szeretem… s fogom szeretni, örökké.

*

Február 12-én.

Óriási tömeg a parton, midőn indultunk. Három barátném s Pepi (kit még hozzá csatoltam a listához) mind tarka-barka ruhákban jelentek meg. Rengeteg kalapok, toll, legyezők, gyémánt övök s csattok. Az urak fehér flanell szines ing, nyakkendők. Akár egy marionette-szinház. Elek halványlila flanellruhában volt. Sándor volt az egyetlen, ki férfinek nézett ki közöttük. Izmos derekán sötétkék yersey, yachtsapka fején, vitorlavászon nadrág, sárga bőrczipők. Ő vezényelt.

Mi mind kis csoportokba oszoltunk. Elek persze mellém ült. Szerencsére hogy Pepi nem hagyott vele egyedül. Sándor onnan felülről az egész fedélzetet belátta, pedig nem szerettem volna, ha folyton az oldalam mellett látja halvány lila flanellruha, sárga selyempántlikás, szalmakalapos barátját. Pepi nagyokat nevetett, mintha csak csiklandoznák. A szigetekig jól ment minden.

A férjek lementek az alsó szalonba rouge et noirt játszani.

A szigeteken túl már kissé furcsa lett a mulatság. A tenger tajtékos lett, nyugati szél kezdett felemelkedni (mi itt a zord szél). A dámák sápadt arczához nem igen állott a tarka ruha. Udvarlóik (kivált a lengyel Starzensky s a két franczia) savószinű arczán csepp nyoma sincs a szerelem-hódolatnak. A hajó tánczol, s én egyszerre az angol Steaton-t kivéve egyedül vagyok Elek- és Sándorral. Pepi, miután öt pohárka cocnactól tökéletesen becsipett, szintén bement aludni.

De jó, hogy az angol úgy bírja a tengert. Én nem tudom, de nem bírtam volna ki itt a zúgó tenger közepén egyedül lenni Elekkel, midőn ott felettünk Sándor kormányozza a hajót. Este lett, hogy Nizzába értünk, elkéstünk a lóversenyről, a társaság harmadrésze halálra volt fáradva. Épp csak az amerikai Malthensné, Steaton (pedig ez nem egy pár, Steaton a Benettné boldogítója), Elek, Sándor meg én éreztünk elég erőt arra, hogy a London Houseba menjünk ebédelni, a többiek halálra merülve, átkozva a yachtingot, visszavonultak vasuton Cannesba.

Az ebéd, méltó hozzám. Én, (most egy idő óta nem birok Elekkel lenni a Sándor szeme láttára) a szó szoros értelmében elforgatom a Steaton fejét. Aztán, midőn már beleuntam a játékba, karonfogom Malthensnét s felviszem az emeleti kis salonba a férfiakat egyedül hagyva lenn dohányozni.

Malthensné azt mondja, nem ért. Nem tudja, miféle anyagból vagyok, sok asszonyt látott, de olyat mint én, még soha sem. Meg tudnál-e vajjon érteni akkor, gondoltam, ha a kulcsot jellememhez kezedbe adnám? Tán még kevésbbé.

Elek, mint visszatérőben Steatontól hallom, erősen belekötött férjembe, de az nyugodtan visszavágta minden támadását. Mit akar ez az Elek? Ha összekapnak, mi lesz akkor? Hisz ha Elek megöli Sándort, csak nem vehetne el, mit ér hát így vele. Ha Sándor megölné Eleket? Ez más, ez volna az egyetlen lehető mód. De ezt én nem eszközölhetem. Aztán mit érne most már!

*

Február 13-án.

Sándor elvitt magával vitorlás hajóján. Tán életemben először éreztem, mi lenne a boldogság. Ha én még az vagyok, a mi tán sohasem voltam, s az ő erős karjára támaszkodva neki megyünk a viharos tengernek, nem félve a halált, most boldogan egyetértve, egyet gondolva halunk meg. Egyedül voltunk, nem volt senki velünk. A hajó lassan hagyta el a cannesi kikötőt. A szigetek egyikénél kikötöttünk. Bámulatos nyugalom, csak a fenyők óriási oromja felettünk s csend. Távol egymástól mint idegenek haladtunk el a fák alatt. Hiába daloltak a madarak, hiába nyiltak az első ibolyák a nagy fák alján, se madárdal, sem tavasz, sem virágillat értem nem tehet már semmit. Hogy a szigetet elhagytuk, a tenger nyugtalanabb lett, viharosan csapdosott. Ugy, hogy Sándor karjain vitt a vitorlás hajóba. Szinte beleszédültem, oly boldog voltam, hogy ismét karjai között éreztem magamat. De majd bele haltam a gondolatba, hogy soha, soha többé máskép nem lehet.

Sándor, hogy a hajóba értünk, megkérdte, kifelé vagy be. Én – szinte önfeledten – kifelé mutattam. Hátha a tenger hullámaiba vesznék vele. Ha már vele nem élhetek, hát haljak meg vele. Tán megértette gondolatomat, mert egyenesen neki vágott a tengernek s a hajó siklott, siklott a folyton emelkedő hullámokon, eszeveszett gyorsasággal haladtunk le délfelé, hol száz és száz kilométernyire csak tenger. A hajó orrán egyenesen állott Sándor s némán maga elé mutatott. Igen, igen, ő is azt akarta. A tenger zúgott, a szél mind erősebb lett, most már oldalról is kezdtek a hullámok csapdosni, úgy érzettem, egyik-másik tüstént elnyeli a járművet. Cannes mind távolodott tőlünk, én úgy éreztem, ezzel távolodik tőlem is az, a mi szennyes, földi. Zúgnak a habok, haragos a tenger és Sándor egyszerre visszafordul, elereszti a vitorlát, mereven szemembe néz.

Igen, elpusztulunk, ezt akarja.

Én e perczben felvetettem szememet reá: hallgass meg, elmondok mindent, – rebegtem.

De Sándor, mintha mást gondolt volna, hirtelen tagadólag intett kezével, – megtiltom, – mondta szintelen hangon, vállat vonva a vitorlát megigazította… s két óra multán a cannesi kikötőben voltunk. Nem talált érdemesnek arra, hogy vele haljak… hát a vele való életre érdemesnek tart?