Párisba jőni, hogy lássa, hallja, élvezze az ember e világváros bájait s egy pár napi széttekintés után betegen fekünni valamelyik hôtel rideg szobácskájában, ha nem több, legalább is gyöngédtelenség a sorstól. Úgy van, gyöngédtelenség – sóhajtám lábbadozó állapottal, mint sóhajtotta volt egyik pesti ismerősöm a dragonyosok után, a kik majd letapodták a Hatvani-utcza szögletén: – Ej, uraim, mily gyöngédtelenség! Mintha most is előttem állana e gyöngéd jó ismerős, mintha most is látnám, hogyan szedi föl magát az utcza sarából, mi szomorúan tekint széttört esernyőjére, mi kétkedően vizsgálja sáros kalapját: vajjon föltegye-e vagy ne, s a vargainasok kaczaja közt hogyan sóhajt föl még egyszer és utoljára: – Valóban gyöngédtelenség!

Ismerősöm és a Hatvani-utcza eszembe juttatá a Kerepesi-útat, a Kerepesi-út a Nemzeti Szinházat, a szinház a Régi Fűvészkertet, a fűvészkert a Nemzeti Múzeumot, a Múzeum a Szénatért, a Szénatér a Dunasort, a Dunasor Budát, Buda a Gellérthegyet. Mi nagyszerű panoráma tárult ki előttem! Ime a kettős kereszt, hármas hegy és négy folyam országa kikapcsolt részeivel egyetemben, egész szépségében, egész búskomolyságával. A természet mennyi szépsége, a történelem mennyi gyásza, a büszkeség és nyomor, a remény és lemondás, a diadal és kétségbeesés mennyi szent emléke a téreken, a romok és sírok közt, a szívben és az arczon. Hazám! Hazám! Meglepett a honvágy és a hazafi fájdalom.

Oh ha csak egy óráig tapodhatnám e szent földet, ha szíhatnám üdítő levegőjét, ha nyughatnám folyói partján! Mi jól esnék, ha a pásztor reggeli kürtje ébresztene álmomból s az esti furulyaszó mellett aludhatnám el. Egy hajnal a hegyek között, egy este a pusztán, egy vasárnap délután falun! Epedek utánatok, vizek zúgása, ki bölcsőmet ringatád, távol hegyek hótakarta csúcsai, te régi város egyik legrégibb háza, bolthajtásos szoba, ónozott üvegtáblák, s te óriás kályha, ki meleg kebleddel egész második anyám valál! Epedek utánatok omladozó kőfalak, hegyes kövezetü utczák, torony csillogó gombja, s te mély hangú öreg harang, ki annyi részvéttel kísérted sírba édes atyám és anyámat! Epedek utánatok, ifjúságom szép emlékei, sáros utczájú és szép lyányos kis város, pletykáló nénék, borozó urambátyámok, kik eddig már rég a sírban nyugosztok, s ti kedves víg pajtások, kiket rég elszórt és komorakká tehetett az élet! Epedek utánatok, falusi rozzant lak, elhagyott vadon kert, vén körtefa, kik jól ismerétek, szántátok, szégyenlétek ifjú álmaim, szenvedésim és ostobaságaimat. Epedek utánad Pest, hazám szíve, ki engem is befogadál kamrádba, hogy élénkebben érezzem lázunk és aléltságunk, örömünk és fájdalmunk minden dobbanását! Mi örömest nyelném porodat, innám rossz vizedet; mi szivesen nézném végig és dicsérném meg nemzeti szinházadban a legrosszabb tragédiát; mi hazafias elszántságnak tartanám köpenyforgatóid Széchenyieskedését; mi lelkesülve éljeneznék akadémiádban a magyar őskérdésről írt legfurcsább értekezésnek; mi gyönyörködve hallgatnám lóversenyre jövő mágnásaid lerchenfeldi dialectusát; hogy bámulnám az Arany sasban táblabirád politikai jóslatait; mi mélyen meghatnának divatlapjaidban a bálkirálynők és előfizetés-gyűjtő honleányok dagályos dicsőítései; mi kéjjel színám be fiatal íróid kávéházi vitáit és török pipafüstjét! Mi örömest tűrnék ennél sokkal többet s lennék jámbor polgár, a ki semmi ellen nem zúgolódik, hálát ad Istennek, hogy élhet, e szép országban élhet, s ha egy pár óra mulva válnom kellene is, hagyján, legalább tapodhatnám még egyszer azt a küszöböt, melyet mindig félve léptem át, örülhetnék az ő vidám arcza mosolyának, erőt meríthetnék mély tüzű szeme részvétéből s még egyszer megszoríthatnám búcsúra nyujtott kezét, e drága kezet, mely, érzem, sorsom jövőjét szövi.

Istenem, milyen az emberi szív! Mi örömest hagytam oda hazámat, mi jól esett, hogy egy pár évre lerázhatok magamról mindennemű lánczot s egész szabadon élhetek mindannak, a mi külföldön csak szivünk- és lelkünkhöz szól. S ime, hogyan vágyom haza s épen innen Párisból, melyet jól még meg sem tekinthettem. Valóban szivünk soha sem elégszik meg azzal, a mire vágyott, a mit bír, mindig azt óhajtja, a mit már elvesztett vagy még meg nem nyert, a múlton csügg vagy a jövőtől vár, jelenjébe mindig vegyűl valami keserű vagy nyomasztó. Mi sokszor elmondták már ezt szebbnél-szebben a költők, egész közhelylyé vált, s csodálatos, mégis igaz. De eh! mit a szív, mit a lélek, az egész egy kis gyomorbaj, epekiömlés, láz, ideggyöngeség, s egyéb semmi, mondja némely modern természettudós, ki csak abban különbözik a homonculussal bajlódó középkoritól, hogy míg ez lelket akart teremteni, ő épen a lelket szeretné elvitatni az embertől. No, tőlem nem vitatja el! Érzem lelkemet, érzem, hogy most is nem annyira testem beteg, mint lelkem; érzem, hogy ha a hôtel fehér nyakkendős orvosa helyett jó lelkű háziasszonyom lépne be hozzám s megkínálna mindent meggyógyító theájával, jobban lennék; érzem, ha barátaim ülnék körül ágyamat, másnap helyre állanék, egy látogatás nála egészségessé tenne!

Oh miért nem vagyok otthon!? Hiú, vágy, gondatlan gondolat! Hiszen otthon nem örülhetnék egészségemnek. Tüstént levelet kapnék valamelyik szerkesztőtől, a ki igéretem- vagy kötelezettségemre emlékeztetne. Egy pár nap mulva már kopogtatna ajtómon a nyomdainas, ez az átkozott ördögfiú, a kit sehogy sem rázhat le az ember nyakáról, a ki kopogtat, dörömböl, beront, kiabál, reggel, este, délben, délután, s vigyorgó arczczal, vihogó hangon kéziratot követel, habár nincs gondolatod, ha üres vagy, mint a tört fazék s buta, mint a fejsze foka. Oh én lassan, nehezen, kínnal írok! Aligha írónak születtem, nem vagyok lángelme, nagy tehetségű ember. Igaz, ezek sem írnak épen oly fáradság nélkül, mint a hogy az emberek hiszik vagy magok állítják. A munka mindig munka s csak az a különbség, hogy egyik könnyebben és jobban dolgozik, mint a másik, de bizonyára mindenik fáradsággal. A legerősb favágó is megizzad, a legjobb kőmüves is elfárad, a legnemesb lóról is szakad a tajték. De én épen kínlódom, s mikor aztán kinaim között néhány jó gondolatom születik, s érzem, hogy ebből lehetne valami, ha még néhány napig dolgozhatnám rajta, már jókor reggel kopogtat ajtómon a nyomdainas, dörömböl, beront, kiabál, hijában kergetem, nem tágít; neki azt mondották, hogy kézirat nélkül ne jőjön vissza, mert megverik, várja meg, várjon egész estig, ha mindjárt csak egy lapot kap is. Oda kell adnom félig megírt dolgozatomat. Fele már a nyomdában, fele még a toll alatt, a fejben vagy még ott sem. S hijába szalad az ember délután a szedőhöz, hogy legalább csak egy lapot írjon újra, már kiszedték, s épen azt a részt, holnapután már megjelen nyomtatásban. Jaj! nem merem elolvasni, sőt borzadok reá pillantani is s ha egy mosolygó arczczal találkozom az utczán, azt hiszem, rajtam nevet, az én idétlen munkámat neveti. Oh mégis jobb itt, mint otthon! Mi kín írni, mi kéj olvasni – a más munkáját.

A magunké mindig valami kellemetlen érzést ébreszt föl lelkünkben, legtöbbször azt a legkellemetlenebbet, hogy munkánk keveset ér. Mi valódi nyájas olvasó vagyok én, ha nem kell írnom! Beh kár, hogy orvosom eltiltotta az olvasást s legfeljebb csak egy pár órára engedi meg! Ma már leolvastam a két órát. Unom magam, szörnyen unom, egyedül, Párisban és betegen. Ez a szoba is kihűlt, fázom, beteg lelkem és testem.

Ily gondolatok közt keltem föl székemről s vetettem egypár hasáb fát a kandalló tüzére, mert 1856 ápril elején még meglehetős hideg és nedves idő járt Párisban is. Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti tükröt, a jobbra elnyuló kárpitos ágyat, melyek a franczia vendéglők legrosszabb szobájában sem hiányzanak; néztem a pamlagot, az asztalt, a székeket, a festett fal s a padlat szőnyege czirádáit, melyeket már százszor megvizsgáltam. Oly bajos megszokni a vendéglői szobát, kivált a betegnek. Idegen a bútor, a fal, az ablak, a kilátás. Unatkozó pillanatunk nem akad meg a rokonszenv vagy emlék egyetlen jelén sem. Bár csak az asztalon azt a tört szobrocskát láthatnók, a melyet valamelyik jó barátunk ejtett le a minap, vagy azt a tintafoltos kalamárist, a melyet nagybátyánk vett karácsonyi ajándékba ezelőtt régen, vagy legalább hallhatnók falióránk ketyegését, a melyet már annyira megszoktunk, mint molnár a malomzúgást. Mindebből semmi, minden oly barátságtalan, mogorva, legfeljebb kiváncsiságunkat ébreszti föl egy-egy eltépett levéldarab, árjegyzék, vagy a tükör rámáján feledett névjegy. Találgatjuk: vajon ki volt itt szállva előttünk, az övé volt-e a névjegy vagy látogató barátjáé, ki írta hozzá a levelet, férfi-e vagy nő?

Nem elegyedtem ily találgatásba, jobb mulatságom akadt. Hallgattam a table d’hôteról feljövő vendégtársaim kopogását, mert már hat óra rég elmúlt és beesteledett. Tap-tub, tap-tub! Ez az öreg angol lépése, ki sokat eszik és iszik, s mindig hallgat. Tipsis-top, tipsis-top! Ez a porosz junker, ki kényesen szokott lépdelni s az asztalnál senkivel sem társalog, ha csak nem báró. Kipi-kap-kap, kipi-kapkap! Ez a bécsi kereskedő nejével együtt, a kik azt vitatják, hogy Bécs szebb Párisnál, csak valamivel kisebb. Tapcsirr, tap-csirr! Ez a franczia lovas kapitány sarkantyúja, a ki valahányszor az étterembe lép, fölfordított pyramisalakú vörös nadrágával mindig nagy érdeklődést szokott ébreszteni bennünk, idegenekben. Szomszédaim szobájokba nyitnak, még egy pár kopogás, aztán minden elcsöndesedik. Már most mit csinálok? Nincs mivel foglalkoznom. De mi ez? Új kopogás, ezt nem ismerem, épen szobám felé tart. Vajon ki lehet?

Az ajtó megnyilt s belépett egy emigrans ismerősöm, a kit a minap meglátogattam volt, s a ki most jött visszaadni látogatásomat. Az emigrans szó ne ébreszsze föl se olvasóm, se a rendőrség kiváncsiságát. Nem beszéltünk politikáról. Ő ugyan összehadart valamit a Jardin des Plantes egyik sasának tolláról, melylyel ma aláírták a keleti háború békéjét, s azon szép arab lóról, melyen tegnap, a katonai szemlén, a franczia császár lovagolt, de ezek úgy hiszem eléggé ártatlan dolgok. Aztán ismerősöm tulajdonkép nem is volt politikus, hanem gavallér, vagy, ha úgy tetszik, gavallér politikus. Gavallérságból lett ellenzéki, sodródott be a forradalomba és bujdosott ki. Nem tett ugyan semmit, itthon senki sem bántotta volna, de kibujdosott s ezért sokan fontos politikai egyéniségnek tartották, sőt ezt végre még maga is elhitte. Így rekedt künn, hol szintén gavallérkodott; pénz dolgában soh’se szorult meg, anyja annyit küldött, a mennyire szüksége volt, s mint száműzött sokkal érdekesb volt a nők előtt Párisban, mint lett volna Pesten.

Nagyon megörültem látogatásának, mert szeretetre méltó ember volt és kellemes társalgó. Megmentett a hosszú este unalmától. Sok mindenről beszélgettünk. Nagyon jól eltöltöttük az időt, csak szerelmi históriái és panaszai untattak egy kissé. Sok nőnek udvarolt már életében, több vagy kevesebb szerencsével. Könnyen feledte az egyiket s még könnyebben bolondúlt a másikba, de azért oly világfájdalmas hangulatban panaszolta a nők hűtlenségét, mint Heine, kinek szivét, egyik verscyclusa szerint, a sok Agatha, Beatrice, Czeczilia, egy szóval az a-b-c valamennyi betűjének hűtlensége egészen megtörte, tönkre silányította. Azonban, úgy látszott, e viszonya komolyabb az eddigieknél. Egy fiatal franczia özvegybe szerelmes, már egy egész hónap óta. Magasztalta szépségét, eszét s bosszankodott, hogy e nő egész talány előtte, mert most sem ismeri jobban, mint ezelőtt egy hónappal. A kaczérság és szendeség, a hiúság és önmegtagadás, az áradó kedély és hideg értelem, az önzés és feláldozás a legkülönösb vegyületben olvadnak össze benne. Vonzódik hozzá és fél tőle, kerülni óhajtja és szenvedélyesen szereti. Oka van hinni, hogy viszonoztatni fog szerelme s mégis még remélni sem mer. Kétségek között hánykódik s boldogtalanabb, mintha kedvese már megvetette vagy megcsalta volna. Mindezt elég hosszasan és körülményesen beszélte el. Volt előadásában valami bensőség, hangjában valami rokonszenvet ébresztő, a mi hatással volt reám. De, talán épen azért, nem tudtam se vigasztalni, se egy pár olcsó tanácscsal szolgálni neki. Nem is volt reá szükség. Beszélt ő helyettem is. Vigasztalta magát s tanácsolt eszének szive és szivének esze ellen. Néha, mintha szégyenelte volna felindulását, tréfára fordította a beszédet, majd szenvedélyesen tört ki s egész tűzbe jött.

– Oh barátom! – kiáltott föl, mindinkább izgatva magát – ha ismerhetnők a nőket, ha ismerhetném e nőt. S nincs mód benne. Hijába nézem arczát, tekintek szemébe, figyelek minden szavára, lesem lépteit, kutatom múltját, jelenét, vizsgálom hajlamait, izlését, barátnőit, udvarlóit. Csak ott vagyok, a hol azelőtt. Tükre előtt szeretném látni, midőn haját rendezi, ékszereit teszi föl s még egyszer megszemléli kész öltözékét; midőn mélázva ül karszékén, meglátja magát az átellenben álló nagy tükörben és elmereng saját alakján, vagy midőn bálból, szinházból, estélyből jő haza, fáradtan ül tükre elébe, hogy letegye fejékét, kibontsa haját s arcza az egész nap élményeinek őszinte, hű kinyomata. Csak tükre előtt lehet igazán megismernünk a nőt. Mennyi igaz, mély értelmű könnyet és mosolyt csalt ki a nők szeméből a tükör, mennyi titkukat árulták el egy arczfintorral, egy sóhajjal, egy felkiáltással e hideg üvegnek, a melyeket gondosan rejtegettek még anyjok, férjök és kedvesök karjai közt is. Valóban, ha látnók a nőket a tükör előtt, midőn magokra vannak, bizonyára jobban vagy kevésbé szeretnők, inkább szánnók vagy boszankodnánk reájok. Mosolyogsz állításomon. Tapasztalatból beszélek, nem könyvekből, épen azért igazam van. Oh ha kedvesem tükre varázstükör volna, s egy bűvös szóra mind felmutatná nekem a reá rajzolt képeket: fele, harmada, hatoda, százada is elég volna. Évi jövedelmem felét adnám egy pár ily képért, pedig az egészszel is ritkán jövök ki… De a mennykőbe, egészen elfecsegem az időt.

Mindjárt kilencz óra. Sietek az olasz operába, legalább egy félórára; ma úgy is rossz kedvem van; ott látni fogom őt és felvidulok… Isten veled!… Jó éjtszakát!… A viszontlátásig!… Gyógyulást!…

Ismét egyedül maradtam, s ismét unatkozni kezdettem. Teljességgel nem voltam álmos; fölkeltem, hogy új hasábot vessek a kandallóba. Ezek a kandallók nem fűtik be a szobát, csak magok előtt terjesztenek egy kis meleget, de egészen fölöslegessé teszik a gyertyát, ha az ember nem ír vagy nem olvas. Eloltottam a gyertyát, aztán leültem s öntudatlanul fölsóhajtottam:

– Oh ha ismerhetnők a nőket, ha ismerhetném e nőt!

Barátom félérzelmes, félbizarr eszméi mintegy örökségűl maradtak reám, hogy foglalkozzam valamivel. Ismerni a nőket, férfiakat, magunkat, másokat nem könnyű dolog. Az emberismeret nehéz és szomorú tudomány s rendesen csak akkor jutunk birtokába, midőn kevés hasznát vehetjük, midőn illusióink már elpárologtak, szenvedélyeink kitombolták magokat s nincs erőnk lelkesülni, szeretni és küzdeni. Nem a tapasztalat, a valóság a drága, hanem az illusió, ha ugyan annak lehet nevezni lelkünk legféltőbb kincseit: a hitet, szeretetet és reményt. A mi a tükröt illeti, arczunk, beszédünk, iratunk, tetteink mind tükrök, lelkünk tükrei, csak legyen jó szem, mely beléjök képes nézni. De abban lehet valami igaz, hogy a tükör sok igaz és mély értelmű könnyet és mosolyt csal ki a nők szeméből, s ha tükreik előtt láthatnók őket, midőn magokra vannak, jobban vagy kevésbbé szeretnők, inkább szánnók vagy bosszankodnánk reájok.

Elgondolkoztam. Eszembe jutottak mind azok a nők, a kiket valaha közelebbről ismertem. Rég feledett vagy rég nem látott arczok tüntek fel előttem. Ismét otthon voltam. Jól esett a képzelődés e játéka s az elmélkedés és ábránd csöndes gyönyörét élveztem. Köszönöm neked szép franczia nő, hogy rejtély vagy udvarlóid előtt; köszönöm neked szegény barátom, hogy a nőkről beszéltél nekem. Ime megnépesült rideg magányom, emlékek újulnak meg szivemben, képek vonúlnak el szemem előtt, felindulva és enyhülve érzem magamat. Óh szép és nem szép leányok, boldog és boldogtalan nők, mindig figyelemmel, részvéttel kisértem én sorsotokat, ha nem voltam is udvarlótok, híven emlékezem reátok, ha ti elfeledtetek is. Látlak benneteket a tánczvigalom zajában: ti ritkán vettetek észre, sohasem voltam tánczostok; látlak díszszobátokban, vidám társaság beszélgetései közt, gyertyák fényénél: nem épen örömest szóltatok hozzám, mindig akadt érdekesb csevegőtök; látlak a sétányon, a kerti gyeppadon, a berek fái közt: elég ügyetlen voltam sokszor, ha zsebkendőtöket kellett fölvennem, ha a tüskébe akadt ruhátokat bontottam ki, vagy épen bokrétát kötöttem számotokra. Látlak benneteket menyasszonyi és özvegyi ruhában, férjeitek karján, gyermekeitek közt, a hiúság vásárán és udvarlóitok kiséretében, szépségtek egész virágában és hervadozva, hullatva a szerelem, öröm és büszkeség egy-egy levelét, mint a dérütötte lomb. Sokat tiszteltem, bámultam, féltem közületek, talán egy párt gyűlöltem is, de csak egyet szerettem, a ki mást szeretett hogy boldogtalan legyen, a ki rég sírban nyugszik, s magával temette első ifjúságom örömét. Ifjú álmok, régi idők és sebek enyhüljenek meg egy könnyben, de nektek, ti többi szép és nem szép lyányok, boldog és boldogtalan nők, köszönöm jóságtokat, hálás vagyok részvéttökért, megbocsátom szeszélyeiteket, boszútokat, felejtem gúny és pletykáitokat s örömest merengek alakjaitokon.

De miért jelentek meg előttem tükreitek előtt? Eléggé ismerlek; erénytek, jóságtok, hiúságtok, tévedéstek jobban bizonyít mellettetek és ellenetek, mint a tükör. Miért bámuljalak, szeresselek, miért szánakozzam rajtatok vagy bosszankodjam reátok jobban? Nincs szükségem rá, hogy a szeretetreméltóság és önfeláldozás, a hiúság és nyomor egy-egy élénkebb pillanatában lássalak tükreitek előtt. Hagyjatok el!…

Csak te maradj mellettem, vidám arczú szelíd alak, kit tisztelve szeretek, szeretve bámulok, ki talán nem is sejted szerelmemet! Oh megvallom, szivemnek nem első gerjedelme ez, de érzem, hogy utolsó.

Egy még meg-megfájduló emlékből és egy az öröm repedései közt felvillanó reménysugárból áll minden gazdagságom, szivem egész kincstára. Téged illet ez emlék, szerencsétlen leány, a ki sírba vitted tört szivedet, tőled jő e reménysugár, te vidám arczú szelíd alak, a ki oly részvéttel tekintettél reám mély tüzű szemeddel, ki oly megindulva nyújtád jobbodat, midőn hazámból távozva búcsúzni mentem hozzád! Oh nézz reám folyvást, nyújtsd még egyszer jobbodat, őrködjél felettem, bátoríts, vigasztalj, áldj meg.

De miért jelensz meg te is tükröd előtt? Ne pillants belé! Nem vagy előttem rejtély. Vidám arczod, mély tüzű szemed, mind jó lelked és ártatlan szived tükre. Én ismerlek, hiszek benned, szeretlek. – Hát te fogsz-e valaha ismerni, hinni bennem és szeretni!…

E mélázás közben éreztem, hogy nehezűlnek szempilláim. Nem aludtam még, de nem is voltam egészen ébren. Az álom és ébrenlét, az ábránd és kimerűltség állapotában lehettem. Láttam a kandalló kialvó tüzét, föl akartam kelni, hogy új hasábot vessek reá, de nem volt erőm hozzá, szerettem volna ágyamba fekünni, de nem tudtam akarni.

A valóság és álom képei, hangjai összefolytak, a bútorok árnyaiból női arczok homályos körrajzai emelkedtek ki, a kandalló világa sugarán megelevenültek s ott lebegtek a tükör előtt, aztán ismét a homályba vesztek. Mintha hajok lebbenését, köntösük suhogását, sóhajukat hallanám. Aztán minden elcsöndesült, nem láttam, nem hallottam semmit – elaludtam.