Gyulai Pál első novelláját, a Három beteg czíműt 1850-ben írta, az utolsót – Egy anya – 1866-ban. Az e két évszám közé eső tizenhat esztendőbe esik írói jellemének kifejlődése, egész belső alkatának kialakulása és a forma, a kifejezés eszközei fölötti teljesen biztos uralom megszerzése. Az első novella irásakor kezdő író volt, a ki még keresi a maga útjait, idegen hatások alatt áll, még nem hatolt le az emberi lélek és a saját lelke mélységeibe s inkább merít irodalmi reminiszczencziákból, mint önmagába beolvasztott élményekből. Az utolsó novella írásakor már kész ember volt, az a teljesen, egységesen kialakult jellem, a melynél különbet pregnáns körülhatároltság és energikus határozottság dolgában nem ismerünk egész irodalmunkban. Már akkor túl volt élete munkája legnyomatékosabb részén: lirai költeményeinek mintegy fele megvolt, korszakos jelentőségű harczát az előtte való kor irodalmának értékelése körül megharczolta. Ezután már csak új műveket alkotott, egyéniségéhez többé nem járult új vonás, világnézete hozzáférhetetlen volt már minden módosulásnak, érzéseinek köre is meg volt szabva s szíve nem nyilt meg többé új belső átalakulásoknak. Az ő egyénisége harczok között alakult ki, de mikor egyszer lehiggadt, akkor rá nézve minden lehetséges belső probléma meg volt oldva, már csak folytatni tudta magát, egyenes úton.

Ha lirájának jellemrajzában csak a hatvanas évek végéig írt verseit vennők figyelembe, akkor is megkapnók még ezután negyven évre terjedő egész lirájának képét. További élete már csak megénekelni való tárgyakat adott neki. Már fiatalkori lirája is azt a képet mutatja, melyet mint Gyulai lirai képét ismerünk: egy mélázásra hajló, gyöngéd, finom lelkű ember, a kit heves szenvedélyek sohasem bántanak, a kiben könnyen reflexióba olvad az érzés, érzésbe a reflexió, a kiből teljesen hiányzanak a geniális nagy mozdulatok, de annál több benne a bensőség és őszinteség. Néha még idegen hatások fátyolozzák el különben tiszta hangját: egy-egy fordulatban Vörösmarty, másokban Petőfi, ismét másokban Heine hangját véljük felismerni. A közélet iránti élénk érzék most még – az abszolutizmus, a magyar közélet úgyszólván teljes szunnyadása korában – leginkább a szabadságharcz lelkesítő és bánatos reminiszczencziáiban mutatkozik; ebből fognak fakadni később politikai szatirái és epigrammái s ezt a hangulatot fogja majd össze egy nála szokatlan nagy arányú, bár töredék képben a Romhányi. A szerelem sem az egész valót felzaklató, rejtelmes hatalom fölötte, hanem csöndes, könnyen búsongásra hajló, érzéki tűztől csaknem teljesen mentes vágyakozás az egyéniségét kiegészítő nő után. Gyulai fiatalkori szerelmi lirája – mindössze néhány kis vers – tulajdonképen alig más, mint előhangja későbbi családi lirájának.

Gazdagnak egyáltalán nem mondható Gyulai lirája, mint a hogy egész szelleme sem. Tárgyköre még a lira hagyományos tárgykörét sem öleli fel teljesen: szerelem, haza, természet – egyébre alig van hangja. Olyan érzelmi életet élt, a mely semmivel sem haladja túl bármely átlagos ember érzelmi életét s művészi értéke nem is gazdagságában, mélységében, vagy változatosságában van, hanem abban a művészi teljességben, a kifejezésnek abban a kristályos tisztaságában, a melylyel magát kialakítja. A hang tiszta csengése adja meg a művészi hatást. Mindig érezzük, hogy minden hatásra számított kiszinezés, minden nagyzolás nélkül azt mondja el a költő, a mit érez és teljesen úgy mondja el, a hogy érzi: önmagát adja, olyannak, a milyen. A mi az affektálás nélküli, becsületes őszinteséget illeti, abban alig van párja irodalmunkban. (Mint kritikus, másokban is az affektálást gyűlölte legjobban.) Ebben is lényének uralkodó vonása érvényesül: igazságérzése, a mely egyaránt kiterjedt az erkölcsi igazságra és a művészi igazságra. Rendkívül biztos stil-érzéke sem egyéb, mint igazságérzetének a stilus szempontjából való nyilvánulása, mert a stilszerűség s általában minden stil-művészet nem egyéb, mint a mondanivalónak a maga természete szerint való, vagyis belső igazsággal teljes kifejezése.

Ez a tartalomban és formában egyaránt nyilvánuló igazság jellemzi Gyulait, a prózaírót is. Kritikai és irodalomtörténeti munkásságának eredményei általánosan ismeretesek: tőle származnak s általa mentek át a köztudatba irodalmunk multjának csaknem összes fontosabb érték-megállapításai; azt a nagy irodalomtörténeti anyagot, melyet Toldy Ferencz összegyüjtött, javarészében ő dolgozta fel az értékelő kritika szempontjából, ő állította Petőfit és Aranyt végérvényesen irodalmi fejlődésünk csúcspontjába s ő adta az első, máig is majdnem magában álló két igazán művészi életrajzi monografiát a magyar irodalomnak. A hogy lirája nem tartalmi gazdagságával és változatosságával válik ki, kritikáját sem a szempontok sokasága és sokfélesége jellemzi. Egyéniségének zárt, önmagában kifejezett és körülhatárolt volta nem engedte, hogy a nagyon fogékony és nagyon sok szempontú kritikusok módjára úgyszólván hozzáalakuljon a költőhöz, a kit tárgyal: rá csak azok a költők s a költészetnek csak azok a szépségei hatottak, a melyekhez hozzá volt hangolva, mint a hogy a hangvilla csak azokat a hangokat adja vissza, a melyekre hangolva van. Ép ezért a kép, melyet egy-egy költőről rajzol, csupa belső igazság, de nem mondható teljesnek. Vörösmarty egyéniségét és költészetét pl. senki sem rajzolhatja több igazsággal és igazabb megértéssel, de mindenki találhat Vörösmartyban fölös számmal olyan szépségeket és olyan tulajdonságokat, a melyek mellett Gyulai elhaladt a nélkül, hogy észrevette volna őket. Nála, a ki semmitől sem állott távolabb, mint az affektáló kritikai lirizálástól, abban nyilvánul a kritika elmaradhatatlan lirai eleme, hogy csak azt tudja értékelni egy költőben, a miben bizonyos mértékig ő maga is tükröződik. Nem is tudományos, elméleti megfontolásokon alapult az ő kritikai itélete és módszere, hanem saját művészi ösztönén és az irodalom remekmüveiből – leginkább Shakespeareből – s a saját írói gyakorlatából leszűrt tapasztalatán. Ezért itélete mindig szubjektiv s hogy mégis a legtöbb esetben, a mikor a multról s kortársairól szól, igazságnak érezzük mindannyian, annak az a magyarázata, hogy az ő szubjektivitása nem pillanatnyi, változó hangulat, hanem az igazság iránti rendkívül élénk érzékben gyökerezik, mely lényének gyökere. Az ő egyénisége számára nincs szubjektiv igazság és objektiv igazság, hanem csak egy, egységes igazság van. De viszont: a mi az irodalomban lényétől idegen volt, a mihez nem talált magában rokon húrokat, attól teljesen elfordult s azt sem tudta benne értékelni, a mi valóban érték. Innen van, hogy kortársai némelyikét, pl. Vajda Jánost, egyéniségének az övével teljesen ellentétes volta miatt, sohasem tudta megérteni. Ebből érthető elutasító magatartása irodalmunk újabb jelenségeivel szemben, a melyek új, az ő koráétól teljesen elütő kor, az övétől teljesen elütő körülmények között nevelkedett és fejlődött nemzedékek, az övétől gyökeresen különböző ízlések termékei. Ez az elutasító magatartása kiélezettebben jutott kifejezésre, mint a milyen volt, kritikáinak polemikus hangja miatt, a minthogy az ő kritikája rendszerint polemikus: vitatkozás a kritizált mű szerzőjével. S a polémia természete, stilusa hozza magával, hogy a vitázó jobban kiélezi azt, a mit támad, mint a mit helyesel. Gyulai az irodalomban s az életben egyaránt szenvedélyes vitatkozó volt; nyilván meggyőződésének erőteljes volta, a melylyel velejár a mások meggyőzésére való vágy is, hajtotta vitára, de szerette a vitát önmagáért, a vitatkozásban nyilvánuló szellemi tornáért, az érvek és ellenérvek csattogó-pattogó játékáért is s mindig örült, ha valaki az ő érveit talpraesett ellenérvekkel tudta kivédeni.

Riedl Frigyes mutatott rá Gyulairól szóló tanulmányában arra a belső kapcsolatra, mely Gyulai életrajzi művei és novellái között van. Vörösmarty s Katona életrajza egy egy költő egyéniségének, pályájának, munkásságának lélektanilag kimélyített, inkább intuitiv művészettel, mint tudományos módszerességgel való, csaknem novellisztikus megelevenítése. Ugyanilyen eszközökkel készültek novellái is, melyek tulajdonképen képzelt emberek lélektani életrajzai. Gyulai egyetlen novellájában sem rajzol cselekvényt, a mely több különböző egyéniség súrlódásából keletkezik. Minden novellája egyetlen alaknak jellemrajza, a többi alakoknak csak annyiban van létjoguk, a mennyiben életük kapcsolatba jut a főalakkal s csak azokkal a vonásaikkal kerülnek elénk, a melyek által ez a kapcsolat létrejön. Nincs önálló életük, csak annyiban vannak, a mennyiben a főalak sorsára hatnak s néha szinte csak ürügyek arra, hogy a főalakot jobban megvilágíthassa az író.

Gyulai minden novellájának alkata ez: egy bizonyos meghatározott jellemvonásokkal rajzolt ember bizonyos meghatározott helyzetbe kerül. Az ember jelleme és helyzete között összeütközés támad s ebből az összeütközésből fejlik ki az ember sorsa. Más szóval: minden novellájának tárgya egy embernek a maga milieujével való szembekerülése. Az emberek tehát teljesen kialakult jellemmel, mint zárt egyéniségek jutnak bele a történetbe, jellemük nem előttünk alakul és fejlődik, hanem – hogy úgy mondjam – csak legombolyodik előttünk, vonásról vonásra. Nagyon jellemző ez Gyulaira; csak olyan embereket tudott rajzolni, a kik abból a tipusból valók, mint ő maga: átalakulásra, alkalmazkodásra képtelen, minden dimenziójukban kifejlett és meghatározott jellemeket. (Hasonlítsuk össze Gyulai alakjait Jókai alakjainak úgyszólván korlátlan alkalmazkodó képességével s megkapjuk a két író jellemének egész ellentétességét.) Legnagyobb és legkitünőbb novellájában, az Egy régi udvarház utolsó gazdájá-ban az új viszonyokhoz alkalmazkodni nem tudó, asszimilálódásra képtelen régi módi magyar ember tipusát állítja elénk. Radnóthy Eleknek a megváltozott viszonyok között ugyanazok a tulajdonságai okozzák pusztulását, a melyeken azelőtt jólléte alapúlt. Egy más világban nevelkedve és fejlődve azzá, a mi, úgy csöppen bele a Bach-korszak viszonyaiba, mintha egy idegen világrészbe jutott volna. Mássá fejlődni, az új helyzethez hozzá hasonúlni már nem tud, egész szük világával ellentétbe kerül, minden mozdulatával nekimegy valami áttörhetetlen falnak. Minden szándéka visszájára fordul, hazafisága lázadás, tudománya tudatlanság, úri büszkesége oktalan gőg, erélye erőszakoskodás számba megy ebben az új világban, a mely nem érti őt s a melyet ő sem ért. Úgy kell elpusztulnia, lassan, úgyszólván ízenkint. Gyulainak még az az alakja is, a ki látszólag teljesen átalakúl, egészen más emberré: Glück-Szerencse úr is csak külsőleg vedlik át: a jóravaló kecskeméti magyar csak elrejtőzik az asszonyi zsarnokság kényszere alatt a berlini német polgár plundrája alá; a mint ezt a külső kérget leolvasztja róla a magyar szó és magyar bor, mindjárt kifelé fordúl igazi valója.

Az olyan ábrázolási módnak, mint a Gyulaié, a tipus felel meg s Gyulai novellái valójában tipusrajzok is. A rajz műformájának, mely később, a nyolczvanas években Mikszáthtal uralkodó szerepre jutott irodalmunkban, Gyulai az első nyomatékos képviselője. Minden novellája többé-kevésbbé kiszélesedő rajz: egy tipikus alaknak apró vonások tömegéből kibontakozó ábrázolása. A lényeg benne mindig a lélektani rajz megelevenítő biztossága és a kompoziczió szigoruan zárt egysége. Ebben – mint különben mindenben – Gyulainál gyakorlat és elmélet összeesik. A kritikában is, főleg Jókaival szemben, mindig a lélektani rajzra és a kompoziczióra vetette a fősúlyt.

De az ábrázolás módjából folyik az ábrázolás stilusa s a mű hangulata is. Az embernek környezetével való összeütközéséből humoros hangulat keletkezik s a tipusos ábrázolás is a humor irányába hajt. Gyulai novelláinak hangulata mindig humoros, talán csak első, fiatalkori novelláját, a Három beteg-ét véve ki, a mely még csaknem teljesen irodalmi hatások terméke. (Bizvást beleillenék Jókai híres gyüjteményébe, a Csataképek-be). Már A vén színész-ben határozottan kimutathatók a humoros felfogás nyomai. Még jobban előtérbe jut a humoros hangulat a még sok vonásában konvenczionális A fösvény halálá-ban, a komikus vonások tulsúlyával tünik fel Az első magyar kómikusban és még inkább Glück-Szerencse úr-ban s a maga egész mélységében érvényesül az Egy régi udvarház utolsó gazdájá-ban.

Gyulai elbeszélő művészete kétségkívül ez utóbbi novellában emelkedik legmagasabbra. Ennek alaphangulata az a mély, nemes melancholiájú humor, melynek párját irodalmunkban csak Arany néhány alakjában (legjellemzőbben az öreg Toldiban) találjuk. A központjában levő alak, Radnóthy, teljes elevenséggel áll előttünk: látjuk lényének rejtett gyökérszálait, ezer apró vonásból egységesen, teljes plaszticzitással bontakozik ki előttünk s egyéniségéből és a körülményekből, melyekbe jutott, végzetes szükségszerűséggel alakul ki sorsa. Az egész perspektiva, a központban álló egyetlen alakkal s mögötte az egész nemzet sorsának képéig kiszélesedő háttérrel, csodálatraméltóan biztos művészettel van megalkotva; a főalak és háttere szervesen össze van forrva s az egész kép egy önmagában teljes egység benyomását adja. A hangulat elejétől végig zavartalan egységéből kél ez a benyomás, minden részletet összefoglal az író mély megindultsága a pusztulásnak azon a képén, a melyet elénkbe tár. Ez a lirai momentum azonban sohasem zavarja meg a rajz biztonságát, bele van rejtve a rajz vonalaiba, az árnyékolás finomságaiba, felszívódik a képben, levegőjévé válik.

Gyulai elbeszélő stilje is ebben a novellában jut művészete tetőpontjára. Teljesen átitatja a történet hangulata, kristálytiszta szabatosságával mindent kifejez, a mi kifejezni való és mindent éreztet, a mi érezni való, nemcsak a képeket adja meg, hanem a képek hangulatát is. Nincs egyetlen fölösleges, vagy nem a maga helyén álló szó, a mely megbontaná a hangulat egységét. S csodálatos frisseségben maradt meg ez a próza. Gyulai többi novelláin legalább itt-ott megérezzük, hogy irodalmunk egy meghaladott fejlődési fokának termékei, az Egy régi udvarház azt a benyomást teszi, hogy ma sem lehetne máskép megírni. Csak azt a különös ízt kapta az időtől, a mely a nagyon finom régi borok legdrágább sajátsága.