Nem látunk-e rokonságot e felfogás s az új franczia naturalizmus irányelve között? Az egyetemes nála is mint rideg természeti kényszer nyilatkozik, mely eleve arra szánja s már akként alkotja meg áldozatait, hogy minél biztosabb prédáivá legyenek. Mindent pusztán fizikai okokra alapít, öröklött szervezeti tulajdonságokra, a vérmérséklet változhatatlan érvényesűlésére; ezen kívül rá nézve nem létezik semmi. Az embert sohasem látjuk, még nyomaiban sem, úgy, a mint maga alkotja magát, hanem csak a mint a természet kikészítette vak erejének játéklapdájaul. A rabszolgatartó mindenütt ugyanaz; csakhogy amott sorsnak hívják, itt meg természetnek.

A sorstragédiáknak nem volt erősebb hatásuk a magyar költészetre. Divatjuk ép abba az időbe esik, melylyel nemzeti föllendülésünk megindúl s a nemzeti akarat erejébe vetett bizalom ébredezni kezd. E szellem kétségkívül ép oly kedvezetlen volt eszméikre, mint a mily kedvező a német közviszonyok talaja. De némi viszhangot mégis ébresztettek. A felfogásnak, mely bennök nyilatkozik, némi elszórt nyomaira legalább akadhatunk. Kisfaludy Sándor regéinek egy része, mint különösen Csobáncz és a Szentmihályhegyi remete, a vétlen erény bukását példázza, mintegy a világtörvény tragikumát. A boldogságunkra leskelődő, félreértések és esetlegek által romboló, kiismerhetetlen módon büntető végzettel is találkozunk ez egykor oly népszerű költeményekben. Egyikök a Miczbán-mondát adja elő. Csobáncz boldogságát «a sors mérge» dúlja föl: a harczból megtérő várúr megöli ártatlan nejét, kit ismeretlen testvérével találván együtt, hűtlennek hisz; közel rokonságban van vele Vörösmarty Széplakának tárgya. De a sorstragédiák ismert mechanizmusából is találunk Kisfaludy regéiben egyetmást. Tátikában Pongrácz hajdú, mikor karácsony éjjelén gyilkosságra indúl, egy farkassal találkozik, ki halálfejet tartván fogai között, a gonosztevőnek közel vesztét hirdeti; Frangepán Erzsébetben a boldogtalan ifjú asszony édes anyjának képe lehúll a falról s épen a szív helyén szakad át, előre jelentve mintegy leányának véres halálát gonosz férje, Cillei, által.

A sorstragédiák eszméinek azonban mindennél erősebb viszhangja üti meg fülünket Gombos Esküvésében. Ennek prológjában olvassuk a következő sorokat:

Mi egyéb ez, mint egyszerű, még a kifejezésekhez is ragaszkodó parafrázisa Jertha híres mondásának a Vétek súlyában? A sorstragédiák verses elmélete. Corunnának megjósolta egykor egy pirenéi remete, hogy szerencse fogja koszorúzni homlokát, de lator kéz által vész el, mint szüléi. Menyasszonyát, Juliát, is sötét sejtelmek gyötrik. Nem láthatjuk a jövendő titkát, «de az irígy pokol mérges virágokból fűzi koszorúját, szép kéreg alá rejti gonosz magvát, s tekervényes utakon vezet kárhozatra». A mennydörgésben az élet viharának zúgását hallja. «A rontó villám hatalmas erővel ketté tördeli a hatalmas árboczfát s szörnyű zúgással egy kősziklához csapódik a gálya; a fátumnak szoros végzései meg nem változnak az ember sohajtozásaira.» A jóslat s a sejtések be is telnek. Juliára szemet vet Czézár, a mirandolai herczeg fia, őt magát elraboltatja, vőlegényét pedig párbajban elejti. A leány megőrűl s dalában akkor is a spanyol remetét emlegeti. Ottavio, a herczeg, halált mond az ismeretlen bűnösre, s még meg is esküszik, hogy itéletének áll. Később saját fiában ismervén föl az elitéltet, kinek számára egész Mirandola kegyelmet kér, nem akarja csúfos halálnak vetni oda. De hogy esküjéhez is hű maradjon, élet-halálharczra állítja egy álarczos vitéz kardja elé. Czézár győz s az elesett álarczosban atyját, Ottaviot, ismeri meg, ki maga kereste a halálban megoldását az összeütközésnek fejedelmi kötelessége és atyai szeretete közt. A kikerűlhetetlen végzet komor eszméje, melyet e darabban oly sokat emlegetnek, tartotta elfoglalva az ő lelkét is. Búcsújában, melyet a párbaj előtt fiaitól vesz, folyton hangoztatja. «A planétáknak ki van rendelve örök ösvények, az én útam is ki van jelelve.» «Én nem siettetem pályafutásomat; magában érik a gyümölcs, magába húll a falevél, magába jön a tél s enyésznek a századok.» «Az irgalmatlan sorssal ne húzzatok újjat, emberek! ön ívetekről löveli vissza felétek a rontó kínhalált.» Azonban minde gondolatok daczára, melyek más-más alakban sűrűn ismétlődnek, mint a cselekvény vázlata is mutatja, az Esküvés nem tisztán végzettragédia. Gyulai helyesen jegyzi meg, hogy itt «a kérlelhetetlen sors egyszersmind kérlelhetetlen nemezis; a sors kényével Gombos össze igyekszik olvasztani a szenvedélyek tévedését».

A természeti felfogás, a szenvedélyek nemezise által, az erkölcsi terére megy át, s az egyetemesben, mely a mirandolai katasztrófában érvényre jut, mind a két eszme találkozik.