e vallomás csak külsőképen igaz, csak annyiban, hogy nem akarta megölni. De a gyilkosság nem vezet-e vissza az ő vétségére? Az ifjúnak a boldogságukra talán ellenséges körűlmények között csak a hit volt biztos támasza kedvese szerelmében; mikor a leány ezt is ingatagnak mutatta, lelke végkép elvesztette egyensúlyát s megölte magát. Pusztúlása Abigél lelkét terheli a tragikai okozatosság kapcsolatánál fogva. A költő is vétkesnek akarja mutatni: a holttest vérzik. Az egyetemes világosan ellene fordúl s a ravatalnál, tiltakozása daczára, leveri felelőssége. Megőrűlése nemcsak fájdalmából, hanem lelki vádjából is következik. Dalában, melylyel a nyilt útcza során lefut, ki is ejti a szót, mely mindent megmagyaráz, vétségét is, lélekállapotát is.

Ezek az alakok, kik rosszat tesznek nem ugyan jó, de nem is rossz szándékból, elvezetnek bennünket végre azokhoz, kik a szenvedély oktalanságával vagy épen öntudatos vakmerőséggel sértik meg az erkölcsi törvényt, mely az embert ember ellen, a kicsinyt a nagy ellen, a védtelent a hatalmas ellen, az igazat a gonosz ellen ótalmazza. Ők már nem az egyetemes egységét bontva tévednek, mint azok, kik egy ebben foglaltató eszmét képviselve törnek egy más, szintén jogosúlt s amazzal organikusan összefüggő hatalom ellen. Vétségök a legenyhébb esetben sem jóakaratból, hanem tévedésből folyik s határozott bűnben nyilvánúl. A sértett eszme nem képez egységet a sértő törekvéssel, csak ez utóbbi van benső összeköttetésben a föltámadó egyén kiválóságával. Innen nevezi Vischer e formát az egyszerű vétség tragikumának. Az akarat erkölcsi értékére nézve azonban, mely e jelenségekben uralkodik, itt is nevezetes különbség van. Ha csak Othellót vetjük össze Macbethtel, világos lesz előttünk az egész fokozat, mely a gonosz fenségeig, az erkölcsi törvénynek az egyéni erő nevében s alapján való tagadásaig halad. Az uralkodó páthoszt itt tisztán az egyéni táplálja s az tűzi ki czélját. Ily forrásból fakadva, s ily irányban törekedve, sokszor démoni hatalommá emelkedik. «A jog, melyen e természetek állanak, mondja Bayer, csak épen az ő erős akaratuk, erejök felsősége, értelmök sastekintete; nem más az, mint a ragadozó állat joga prédájára, melyet a természet adott meg neki hatalmas karmaival, vas izmaival s ugrásának erejével és biztosságával. Fejöket félelmes, de csodálatraméltó nagyság fénye övezi.» Az erkölcsi törvény mintha rájok nézve nem léteznék. Ha titkos intései föl-fölhangzanak is lelkökben, rá sem gondolnak, hogy elhatározásaikkal és tetteikkel, egészében vagy csak részeiben is, képviseljék. Ez rájok nézve, természeti határoztatásuknál fogva, lehetetlen. Czéljokat, melynek semmi általános igazolása nem lehet, csakis magukra, egyéni különösségökre támaszkodva képviselik s az akarat hajlíthatatlan erélyével törnek feléje és buknak el. A jellemnek ez önállóságát Hegel csak ott találja, a hol az istenen-kivüli, a sajátlagosan emberi teljes érvényre juthat.

E formának talán legvilágosabb, legzavartalanabb képét Macbeth nyújtja. Benne tisztán az egyén támad föl az egyetemes ellen s sérti meg az erkölcsi törvény összes hatalmait. Minden jogot lábbal tapod s ártatlanok vére csepeg kezéről. Föltámadása is magából, egyedűl magából indúl ki. Föltámadásában nem hivatkozik még erejére sem, mely kétségkívül különb a Duncanénál, s ha sorsa más viszonyok között hívja trónra, derekasabban meg tudta volna védelmezni ezt. Csak nagyravágyását említi, mely ellenállhatatlanúl ragadja a királygyilkosságra.

A sarkantyú czéljához vezette; trónra jutott, de csakhamar új gonosztett szüksége áll eléje. A jelen az övé; de a jövő Banquo maradékainak van igérve. Hatalma nem teljes, hiányzik belőle valami: a jövő birtoka. Gyilkosokat küld a menekvő Banquora és Fleancere. Hát értök szennyezte volna be szívét, miattok gyilkolta volna meg a kegyes Duncant,

Következnek Macduff «csibéi» s a többiek. Hatalma már teljes lenne, de nem biztos. Elégületlenség, lázongások, ellenségek fenyegetik és teszik bizonytalanná. Macbeth egész hentessé sülyed, hogy vérengzéseivel elnyomjon s megtoroljon minden ellenállást. Valamennyi elhatárzása, tette, bűne csak magából indúl ki s a maga érdekére vonatkozik. Mindig ő, és újra ő, egészen addig, míg semmivé lesz.

Az ily hősök pályájára vonatkozólag tesz Bayer egy fínom és eszméltető megjegyzést. Az intézmények, melyek gátúl állanak előttük, gyakorta olyanoknak látszanak, melyek nem alapúlnak valamely magasabb, objektiv jogrendben, hanem csak puszta megegyezésen, sőt néha hagyományos előítéleteken. Ily esetekben a világ korlátoltságát gonoszságuk igazolásaúl tekintik, mely nemcsak képesíti, hanem mintegy föl is jogosítja őket megillető helyöknek kiküzdésére. Edmund és Rikhárd példáit hozza föl. Edmund Lear királyban fattyúgyerek. A társadalom előitélete nehezedik rá születése miatt. Mindenütt érzi mellőztetését, de érzi külső és belső fegyverzetének erejét is, melylyel testvérét kijátszhatja és leverheti s a világot elhallgattathatja. Igaztalansággal látja magát szemben, melyet, úgy hiszi, csak igaztalansággal győzhet le.

E monologban, melylyel Edmund elénk lép, épen úgy föltárja azonnal lelkét, mint Rikhárd a magáéban, tragédiája elején. Gloster tragikumának ily irányú fejtegetésénél főleg a korabeli angol közállapotokra fektet súlyt Bayer. A Yorkok között kétségkívül Rikhárdnak van legigazabban királyi hivatása. De útjában állanak bátyja Clarence, s Eduárd fiai: a törvényes örökösödés rendje. E rend azonban nem uralkodik többé föltétlenűl Angliában. Lázadások, bitorlók, trónkövetelők, a fehér és piros rózsa véres harczai közt, gyökeresen fölforgatták és megrendítették. A nemzet rég hozzászokott, hogy mindig a legvakmerőbbnek hódoljon. Ily körűlmények között csoda-e, ha Rikhárd még egyszer megkisérli, hogy érvényt szerezzen az uralkodásra termett erő természeti jogának? E fejtegetésből ki van feledve egy nevezetes mozzanat, mely pedig kiválóan alkalmas Bayer tételének támogatására. Ez Rikhárd rútsága, idétlensége, kit «az eb is megugat, ha elbiczegni lát.» Az emberek ugyan nem merik idegenkedésöket, természetes ellenszenvöket leplezetlenűl kimutatni a hatalmas herczeg előtt; de azért lépten-nyomon érezni kénytelen, hogy nem tartják, nem tarthatják közéjök valónak. Királyi származása és fényes egyéni tulajdonai daczára számkivetettje azoknak az örömöknek, melyek széppé teszik a világot. Gúnynyal emlékszik meg felőlök s az életnek ama szelídebb módjáról, melyben uralkodnak. A mulató körök, a tánczzene, a fuvolának kéjelgő szava, a fürge pajkos nymphák mosolya, melyekkel oly keserűen gúnyolódik, neki nem szólnak igazán. Hiában is szólnának, sziszegi; utálja léha kéjét e napoknak s magában az erőt akarja újra úrrá tenni a világon. Más helytt részletesebben szólottunk róla, hogy mikép.

Jegyezzük még meg, hogy Bayer tétele azoknak a tragikai alakoknak is, a kikre általában alkalmazható, sohasem vonatkozik egész pályájára, csak mintegy támadására, kiindúlására. A kedvező, majdnem csábító viszonyok bátorítják, segítik egy, őket talán igaztalanúl sújtó szokás, hagyomány vagy előítélet elleni lázadásra. Küzdelmök azonban csakhamar vad erőszakossággal csap át általában az erkölcsi törvény, az egyetemes ellen irányúló harczba. Macbeth és Rikhárd csakúgy gázolnak az ártatlanul kiontott vérben. A kik nem tudtak ellenökben egy előítéletet tűrni, most az egész világrendet magukra zúdítják. Egyébiránt általános eszme sohasem táplálta igazán páthoszukat; tartalma mindig egyéniségök korlátlan érvényesítésének vágya volt, mely eszmék hangoztatásában voltakép csak ürügyet keresett. Utóbb is megesik, hogy pályájoknak végzetes pontjain mintegy igazolni törekszenek magukat. Rikhárdot a vizió után «tudatának ezerféle nyelve» mind gazembernek vádolja; de ő siet megfelelni nekik hősi hivatásának fennen hangoztatásával. A beszéd, melyet katonái előtt tart, nemcsak a csüggedő seregnek, hanem a maga kételyeinek is szól. Macbethből is kitör a keserv Dunsinannál, hogy rá nem várnak «az aggkor ékei: szeretet, engedelmesség, hű tisztelet s igaz barátok»; úgyis hiába kisérlene meg értök bármit: miért ne követné hát tovább rendületlenűl útját? Ez igazolásra törekvéssel valósággal nincs más czéljok, mint hogy bármily laza, bármily hamis megegyezésre jussanak lelkiismeretökkel s aztán annál korlátlanabbúl, a belső akadálynak legyőzésével törhessenek az egyetemes ellen. Lehetetlenségre törnek: jogot szerezni a jogtalanságra. Egy ellenmondással több, melyen el kell pusztúlniok. Az egyetemes mint természeti és erkölcsi hatalom támad ellenök. Szenvedélyök a kétségbeesés őrjöngéseig, az önmegsemmisítésig fokozódik, ama benső, természet-törvény által meghatározott fejlődésen át, melyet Hegel oly mesterien magyaráz eszthetikájának a romantikai műformáról szóló fejezetében. Erkölcsi hatalmak pedig, a megsértett igazság, szabadság, becsület, kegyelet, azokban, a kik hódolnak nekik, külső ellenségeket állítanak a gonosz hősök elé s eltiporják őket.

Vesztök után nem ring tovább az eszméknek megindított hullámzása, mint az erkölcsi összeütközés tragikumánál láttuk. Egyezkedésre, békűlésre nincs szükség; haláluk után azonnal helyreáll az egyetemest kifejező rend, melyet csak az ő létök zavart meg. Az egyetemesnek ő belőlök nincs mit magába fogadnia; semmi más dolga velök, mint hogy megbuktassa őket. Hősiségöknek marad emléke; de egyéniségökkel együtt minden törekvésök is, mely szorosan azt illette, veszendőbe megy.

Annál kevésbbé fogadhatunk el velök, magukkal, kiegyezést. Az egyetemes, mely általok egész mivoltában, minden erkölcsi eszméjében megsértetik, úgy hogy az erkölcsi törvénynek ők egyenes tagadását képezik: nem kegyelmezhet nekik oly mozzanatok miatt, melyek vagy merő külsőségek, vagy épen hamisak. A mint a hős sohasem alkuszik vele szemben, hanem ellene egész valóját mérlegbe veti, úgy kiengesztelésére egész valójának föl kell áldoztatnia. Nemcsak meg nem nyugtató, hanem valósággal lázító, érzésünkre nézve, Calderon egy híres autojának, a Kereszt imádásának (La devocion de la cruz), alapgondolata. A vallásos életnek egy külsősége van itt győztesen szembeállítva annak lényegével, az erkölcsi rend egész hatalmával és igazságosságával. Az ember elkövetheti a legiszonyúbb vétkeket: ennek daczára egy külső, rá nézve teljesen értelmetlen vallásos szokáshoz való ragaszkodás meg fogja menteni. Eusebio babonás tiszteletet tanúsít a kereszt iránt. Atyja eltaszította magától anyját, ki egy keresztfa alatt szűlte őt, lánytestvérével együtt, mindkettejök testén egy kereszt anyajegyével. A lánykát az asszony magával viszi, a fiút elhagyja. Eusebio felnő a kereszt tiszteletében, de nem nagy dicsőségére. Erőszaktévő, rabló, gyilkos lesz belőle. Többek között elcsábít egy apáczát; mielőtt azonban meggyalázná, egy kereszt-jegyet pillant meg testén s megiramodik. Júlia, ki akaratban már elkövette bűnt, a nélkül, hogy gyönyörét élvezte volna, utána ered s nem térhet többé vissza a kolostorba. Fogadást tesz, hogy ha az ég nem akarta befogadni, a poklot is el fogja rémíteni életével. A vadonban bolyongva, rémtettet rémtettre halmoz. A rablókat üldözőbe veszi népével Eusebio atyja, s a vad martalócz elesik a küzködésben. Gyónni akarna; de mire a remete megérkezik, meghal. Azonban egyszerre fölemelkedik halottaiból s bejelenti, hogy «bár bűnei számosabbak a fövenynél, tisztelete a kereszt iránt megmentette istennek trónja előtt». Júlia össze akarja gyűjteni a szétszórt rablókat, mikor megtudja, hogy Eusebio testvére volt. Hálát ad a keresztnek, mely a vérbűntől megmentette, s vezeklésre szánja magát. De atyja le akarja szúrni. Végső kétségbeesésében átkarolja a keresztet, segítségért folyamodik hozzá s kedveért azonnal meg is történik a csoda. A feszület felszáll vele a magasba. Ki nyugodhatnék bele e megoldásba? A kereszt Krisztus tanai teljességének jelképe, a milyennek ugyancsak Calderonnál, a Kereszt felmagasztalásában (La exaltacion de la cruz) találjuk, a hol győzelme a pogány bálványimádás, erőszakosság, szentségtörés és bűbájosság fölött, fölemeli lelkünket. Jelképe az isteni irgalomnak. Jelentőségét az összeköttetés adja, melyet képvisel az isteni és emberi közt, de nem az istentől elfordúlt, hanem az istenhez fordúló emberi közt. Ha ez az összeköttetés merőben hiányzik, imádása csak babona, melynek semmi köze az egyetemeshez, mely senkit meg nem tarthat.