Mind a teljes, mind a fogyatékos tragikumban megtalálhatjuk nemcsak a tragikum két fő tényezőjét, az egyént és az egyetemest, hanem amannak két jellemző mozzanatát: a kiválóságot és gyarlóságot is. Épen ezekből következnek a tragikai hatás elemei: a szánalom és félelem s ezeknek megtisztúlása a megnyugvásban. De van a teljes és fogyatékos forma mellett a tragikumnak még egy olyan mellékterülete is, a hol a fenyegető egyetemes nem a kiválósággal, hanem a nevetségessel, a fonákkal áll szemközt. Ez egyenesen lép föl ellene vagy kihivás nélkül sújtatik le általa. Jelentkezhetik mindjárt a hős valójának uralkodó vonása gyanánt, vagy ennek eredeti kiválósága utóbb mehet bele át. A veszedelem, mely fenyegeti s elsodorja, árnyékot vet a jelenség komikai derűjére s előáll a tragikomikum. A szánalom, mely a hős iránt támad bennünk, annál mélyebb, mert nem féltjük tőle a rendet. Ő fonákságával kiszakad belőle, a nélkül, hogy komolyan fenyegethetné fölforgatással. Ha tesz is rá kisérleteket, ezek nevetségesen ütnek ki, bizonyságáúl ártalmatlanságuknak; csak a belső fonákságot tüntetik föl tettekben. Az egyetemes nem is nemezisül lép föl ellene, csak annak az öszhangnak kénytelen helyreállítójaúl, melyet inkább megzavar, mint megsért. Nem a természeti vagy erkölcsi törvény komoly veszélye indítja föl az egyetemest; csak megsemmisíti azt, a mi az élet komoly föladataira nem való. A fonákság nevetséget ébreszt; de e benyomás sohasem fokozódik oly erőssé, mint a tiszta komikumban, hogy a hőst kinevessük. Enyhíti lelkének bizonyos nemes, tiszteletre vagy szeretetre méltó vonása. A veszedelem aztán, mely fenyegeti vagy lesújtja, fölidézi általa magukat a tragikai érzéseket: a szánalmat és félelmet.

Vannak tragikomikus képek és tragikomikus cselekvények.

Amazokkal nem ritkán találkozunk nagyobb tragikai műalkotások közt. A nevetségest komor, veszedelmes tragikai háttérben mutatják, komoly előzményekből következve, vagy komoly következésekkel fenyegetve. Ilyen tragikomikus kép Lear király törvénylátása a majorházban. A megháborodott öreg, Edgárt palástos bírónak, a bolondot törvénytudónak nézi s a székeket hálátlan leányainak.

Az érzékek fonák játéka, melyet e jelenet mutat, nevetséges; de mily mélyen hatja át részvétünk a beteg és szerencsétlen öreg iránt s mily félelmessé teszi végzete, mely benne ép úgy kifejezésre jut, mint a tragédiának akármelyik pathetikus képében. Még csak Kemény Zord időjében mutassunk egy sajátságos jelenetre. Buda várát s az egész országot a legnagyobb csapás fenyegeti. Alant táboroz a szultán; a kormány tagjai sátrában, majdnem foglyokúl; az elfogott magyar katonák lemészároltatásra szánva; az egész vár már tele janicsárokkal, kik nemsokára ki fogják tűzni a félholdat a Boldogasszony templomára. Ilyen a helyzet. A hét választóhoz czímzett korcsmában polgárok, katonák, nemesek űlnek együtt s magukat hiú reményekkel csalva vagy kétségbeesve álldogálnak. E közönség előtt ugrik föl az asztalra egy szegény, kopott, megviselt lantos. Csak alig szabadúlt meg a börtönből, mert a török ellen izgatott, s ime, ha egypár fillért keresni akarna, megint csak ezzel a már kétszeresen veszélyes politikával kell előállania. Lelkesítő nótára gyújt a török ellen, majd a Hunyadiak kardjáról énekel, kémektől véve körül. Azután, hogy egy kis könyörületnek is hasznát vegye, nagyot füllent az énekek török földön elhalt szerzőjéről, ki pedig véletlenűl épen jelen van a korcsmában. Az iszonyúan közelgő veszély, a fölszított lelkesűlés kitörései s a nyomorúlt öreg szánalmas hazudozása és ijedt szökése: oly mélyen tragikomikus kép, mely a legellentétesebb érzéseket hozza hullámzásba.

A tragikomikus cselekvényeknek is két formája van.

Az egyik, mikor a hős az egyetemesnek hevesen ellene szegűl; de harcza, ha veszedelemmel nem járna, merőben nevetséges lenne. Nevetséges, vagy motivumainál vagy nyilatkozása módjánál fogva. Vagy az indítékok fonákok, melyekből a küzdelem ered, vagy ennek módja az. A világirodalom két nevezetes alakja tűnik föl előttünk: az elmés nemes lovag Don Quijote de la Mancha s az «embergyűlölő» Alcest. A megható és nevetséges sohasem egyesűltek magasabb költői alkotásban, mint Cervantes hőse. A lovagregények csodás világában és saját lovagi föladatában való hit: ez pályájának s kudarczainak indítéka. Ő valósággal nemes lovag, sok szép adománynyal fölruházva: nagylelkű, becsületes, bátor és udvarias, sőt bizonyos tekintetben eszes is; de ha lelkének uralkodó eszméje, a lovagvilág érintetik, azonnal kész bolond. Lovagiaskodó bolondsága folytonosan új meg új, képtelennél képtelenebb összeütközésbe keveri az élettel; de a legfájdalmasabb tapasztalatok sem tudják eszére téríteni, hogy szakadjon el attól, a miben és a mi által él. Hóbortja mértéktelen és gyógyíthatatlan. Minél több nemes tulajdonságot áldoz agyrémének, csak annál nevetségesebb lesz. Nemes idealizmusában tiszteletre- és szeretetreméltó, de idétlenségében komikus, az eszményinek és valónak ama kibékítetlen ellentéte által, melyet képvisel, s a melynek áldozatává lesz. Alakjának és történetének e tragikomikus jellemére Győry Vilmos is rámutatott Don Quijote magyar fordításának bevezetésében; de még élesebben, még behatóbban Braunfels, a halhatatlan spanyol regény német fordítója és kommentátora. Hát Molière Alcestje? Szívvel-szájjal a legigazabb ember; de egyszersmind a legkövetelőbb is. Képtelen követelése, hogy mindenki olyan legyen, mint ő. És mert a világ nem akar megváltozni, mert nem is változhatik, minduntalan kiönti rá epéjét, nem téve különbséget azok között, a kik csak tisztességtudók és udvariasak, meg azok közt, a kik már ámítók és hazugok. Mindjárt első jelenetében így fakad ki:

Lelkes becsületessége és igaz szívű egyenessége mily tiszteletreméltók; de rideg követelése és zord fölindúlásai mily igaztalanok és oktalanok! Szava kemény és szíve elkeseredett. Lépten-nyomon beleütközik annak a világnak fölfogásába, szokásaiba, hangjába, melyben született és él. Nem lát benne mást, csak áltatást és visszásságot, s minduntalan vét a jó hang és tapintat legelső szabályai ellen. XIV. Lajos korában súlyosabb volt e vétség, mint ma lenne. Az ő nemes szívéből is egy képtelen ábránd fakadt s minden derék tulajdonságával ezt szolgálja. A maga képére akarná átalakítani a világot s nem tudja belátni, hogy csakhamar mily durvává, megférhetetlenné, czivódóvá lenne ez az idealisan igaz és egyenes világ. Gondolkodásának e fonákságán kívül még egy más komikai mozzanatot is mutat pályája. Ő, a ki még egy jó szót is sajnált mindenkitől, ki nem a legszigorúbb egyenesség útján járt: egy szívtelen kaczér asszony rabszolgájává lesz. Az emberektől azt követelte, hogy emberi mérték fölött erősek legyenek: s milyen gyöngeséget bizonyít maga! E gyöngeség által bűnhödik. Katasztrófája nem véres, de keserű. Épen akkor, mikor az emberszeretet meleg kitörését halljuk tőle Philinthez és Eliantehoz, kénytelen magára maradva elszakadni mintegy az emberi társaságtól.

Elmegy s mi azzal a szánó érzéssel veszünk búcsút tőle, hogy, a becsületet az ő nemes fonáksága szerint értve, ilyen helyet csak az emberi társaságon kívül találhat.

Tragikomikus az a cselekvény is, melyben a hős nem valamely magasabb eszmét képvisel fonákúl, hanem csak tudatosan vagy öntudatlanúl, külső vagy belső fogyatkozása által komikus, de a veszedelemben mintegy maga fölé emelkedik. Nem a rend ellen folytat fonák küzdelmet, nem valamely agyrémnek szánalmas bolondja, nem is egy nagy, bár komikai színű tévedés áldozata: egyszerűen csak mulattat. Ha az ilyen embert egyszerre fölemeli a szenvedés, ha váratlanúl méltónak mutatja magát egy nagy kötelesség betöltésére, ha az általa képviselt alsó komikum valamely fenségi mozzanatba megy át: a tragikomikum képével állunk szemben. A tréfás, a fenséges és vészes a legközvetetlenebb érintkezésbe jönnek. A hős addig tréfál, addig bolondoz, addig együgyűsködik, mig a fenyegető veszedelem, a közelgő halál alkalmat ad neki, hogy lelkének komoly, magasztos tartalmát is kifejezze, mely mindaddig el volt rejtve. A két benyomás: életök komikuma és haláluk tragikuma, olvad össze tragikomikummá a cselekvény teljességében, egész pályájok képében. Ily értelemben tragikomikus ábrázolatok a haláltánczok; a mulatság, tréfa, vígság jelenetei a halál szeme előtt. Kitünő példája e formának a svéd Runeberg Sven Dufvája. A félkegyelmű finn parasztlegény katonává lesz, de annyi esze sincs, hogy a legközönségesebb fegyverfogásokat meg bírja tanúlni. Azonban a harcz tüze hőssé változtatja. Mig azok, a kik képesek belátni helyzetök veszedelmét, megfutnak, ő gondolat nélkül, szilárdan megáll s egy maga föltartóztatja az oroszok rohamát egész a segítség megérkeztéig. Sandels már holtan találja; szívét járta át egy golyó:

A híres tordai hadnagy, Vida György is, kinek facéciáit, egész életén át folytatott s gyakorta elég ízetlen bolondoskodásait a múlt század közepén Olasztelki Kolumbán János versekbe szedte, hősi halált halt a törcsvári csatában. Idézhetjük még Tompa Pipás kántorát, ki iddogálva és füstölve élte le napjait. A falujába tévedt, portyázó törökök bajvívásra kényszeritik, a mi sohasem volt mestersége. Borsózott is tőle a háta, de az utolsó pillanatban neki bátorodott, összeszedte magát s kemény tartásban nem engedett a töröknek, a kit ha sikerűl levágnia, a község mentes lesz az adótól. De a vívás bizony csak az ő vesztével végződött, s halálának tragikomikus benyomását fejezte ki a közös megjegyzés, a falu szája: