– Viola azt vallotta, – szóla Liptákhnéhoz Macskaházy tovább – hogy kenddel ez iránt akkor szólt, mikor üldözése alatt Tiszaréten a jegyző házánál rejtve volt. Máskor miként is szólhatott volna kenddel?

Liptákné azon meggyőződésben, hogy Viola csakugyan e vallomást tette, mondá, hogy ez teljesen igaz, de hogy Tengelyi nem tudott semmit, hogy az üldözött házánál tartózkodik.

Macskaházy arczai ragyogtak, midőn Liptáknét kiküldve, a törvényszéket kérdezé: – Láttak-e valaha szemtelenebb hazugságot? Az egyik azt mondja, hogy a rablási szándékról, melyről engem vádol, senkinek sem szólt, a másik, hogy arról előre tudósíttatott s pedig azért, hogy Tengelyit vigyázatra intse, mit azonban, nem adva elő semmi okot, ő tenni elmulasztott. A rab azt állítja, hogy üldözése alatt Tiszaréten nem volt; tanuja, hogy az illető tárgyról épen akkor s ott szólt vele. Hallod-e? – tevé hozzá, Violához fordulva gúnyosan – ha még egyszer életedben hazugságra alkalmad volna, készülj jobban hozzá. De menjünk tovább. Kitől kaptad azt a hírt, hogy az üveges zsidó s Czifra a nótáriusnál rablást szándéklanak?

– Azt nem mondhatom, – válaszolt Viola, ki inkább hatszor halt volna meg, mint hogy leghívebb barátját bajba keverje.

– Valóban kár, – folytatá az ügyész – igen szeretném ismerni a drágalátos virágot, ki neked ily híreket hoz, hacsak valami ördögöd nincs.

– Mondom teins uram, – válaszolt nyugtalanul Viola – csak azt mondtam: tudtam, hogy a rablás történni fog.

– És miként? – kérdezé ez tovább.

– A zsidó s Czifra közel Porvárhoz egy vendégfogadóban beszéltek össze.

– S te hallottad összebeszélésöket?

– Nem, nekem más mondta.

– Azt neked ördögöd súgta meg, menkő ember vagy, – szóla mosolygva a kérdő – de ha épen oly bizonyosan tudtad, hogy a rablás történni fog, hát miért nem tettél tüstént jelentést?

– A teins úr tudja, hogy fejemre díj tétetett.

– Igen, a te fejedre, az igaz, – válaszolt Macskaházy, – de az a másik, ki neked hírt adott, nem tehetett-e jelentést a megyénél? Vagy ha talán ő sem szeret találkozni tisztviselőkkel, miért nem mondta meg Tengelyinek magának? vagy Vándorynak, kit, mint mondják, a rablás szinte érdekel?

– Én nem tudom, – mondá a kérdezett – talán Tengelyi urat nem találta és tudta, hogy én is meg fogom akadályozhatni, hát csak nekem mondta meg.

– Rendkívüli, – mondá Macskaházy mindig gúnyolva – hogy az, ki valamely rablást megakadályozni kíván, épen zsiványhoz folyamodik. És ugyan, te a rablás megakadályoztatására csak magad mentél? – társad, vagy az, kitől a hírt vetted, miért nem ment veled?

– Nem volt szükséges – mondá Viola.

– Mégis, miután tudtátok, hogy a rablásra ketten készülnek, – mondá az ügyvéd – különös, hogy nem mentetek el ketten. Lám, már most is mi jó volna pajtásod tanubizonysága. Hiszen ha csak a gonosztett megakadályozására mentetek, a másikat bátran megnevezheted, a nemes megye részéről még jutalomra is számolhat.

– Magam voltam, – mondá Viola, mindig inkább elvesztve reményét, főkép midőn Nyúzó arczain a kárörömet látá s a mondhatlan megelégedést, melylyel Zátonyi s a báró az ügyes kérdezőnek helybenhagyást integettek.

– Jól van, hát magad voltál, – folytatá Macskaházy – és a gonosztett színhelyén kit láttál?

– Csak a zsidót, ki kinn állt, – felelt Viola – mást senkit.

– Nem láttad-e ott Czifrát?

– Nem, a zsidó csak maga volt.

– De a zsidó azt mondja, hogy te követted el a rablást s fejedre fog esküdni, – folytatá Macskaházy.

– Nem bánom, – válaszolt a rab – én megmaradok állításomnál.

– Nincs más mondani valód? – kérdezé Macskaházy.

– Nincs.

– Talán a rabot ki lehetne vezetni? – szóla az ügyész az elnökhöz fordulva; mire ez parancsolatot adván, a hajdúk behivattak s Viola velök a szobát elhagyá.

Száz szóvita között, melyek e világon naponként kisebb vagy nagyobb közönség előtt több vagy kevesebb zajjal folynak, alig van egy, mely az igazságért vivatnék. Az emberek legnagyobb része csak azon fárad, hogy a többség neki adjon igazságot. Nem az ismeret fájának gyümölcse az, mi után az emberek napjainkban vágyódnak; a többség megelégszik, ha csak másokkal hitetheti el, hogy evett belőle, bár maga jól tudja is, hogy soha a fához sem közelített. Oly édes mondhatni: mégis nekem volt igazságom! a valónak feltalálása nem nyujthat nagyobb élvezetet. E természetes hajlamunk, melynél fogva a philosoph theoriájának legszörnyebb következéseit elfogadja inkább, mint hogy annak hibásságát elismerné, – mely szerint a régiséggyüjtő Lisippus aranyának állítja azt, mit drága pénzen mint olyant megvett, habár ezerszer meggyőződött is, hogy az csak utánzás – sehol sem hat annyira és sehol sem károsabban, mint büntető eljárásunknál; s olvasóim – ha ilynemű tárgyakkal foglalkozó férfiakat ismernek – bizonyosan tapasztalták, a közönséges életben legjámborabb férfiak mily bosszusak, ha valamely bűnvádi eljárásnál a tettest nem fedezhetik fel. Macskaházynak, mint olvasóim tudják, még más okai voltak, melyekért kíváná, hogy Viola a törvényszék által vétkesnek ismertessék; s így képzelhetik az örömet, melylyel a rab kikérdezése által a birákra tett hatást észrevevé.

Az ellentét, melyben Viola s Liptáknénak mellette tett vallomása egymással állnak; az egész vádnak valószínűtlensége, mely a rab által Macskaházy s főkép az annyira tisztelt alispánné ellen emeltetett, meggyőzék a jelenlevőket, hogy – mint Nyúzó mondá – az egész alávaló koholmány, s maga Völgyesy minden jóakarata mellett, melylyel a rabon segíteni kivánt, alig gondolhatott egyebet. Ha a zsidó és Czifra a jegyző kirablására csakugyan összebeszéltek s ez alkalommal oly vigyázatlanul jártak el, hogy beszélgetésöket egy harmadik meghallá, – mi legalább a sokat próbált Czifrára nézve a valószínűségek közé nem tartozik – ki fogja hinni, hogy ezen harmadik, meg akarván akadályoztatni a gonosztettet, épen Violához, Czifrának egykori czimborájához fordul? hogy a zsidó s Czifra, ha magokat vétkeseknek érzik, mint tanuk fognak fellépni, noha az utolsó nem is hívatott? s végre nem vallotta-e be Viola, hogy a rablás csak a zsidó által követtetett el, s hogy Czifrát a helyszínén nem találta? míg a kovács épen arra esküszik, hogy Czifrát látta s őt vette űzőbe; miből világos, hogy e tanu vagy tudva hamisan vall, vagy legalább, hogy setét éjtszaka lévén, az előtte futó embert csak tévedésből nézte Czifrának.

– A dolog napfénynél világosabb, – mondá Zátonyi, miután mindezen körülmények a törvényszéki tagok által ismételve felhozattak – a rab nem tagad semmit, hamar aláiratjuk a vallomásokat, tartunk egy kis szembesítést s azután röviden ítélhetünk. Az óra kettőre jár, a rabnak három órát kell engednünk, hogy a halálra készüljön, s ötkor már sötét van; ha ma akarjuk végezni, sietnünk kell.

– Az alig lesz lehetséges, – mondá Kislaky, ki annyival nyugtalanabbnak látszott, mennyivel közelebb jött az ítélet pillanata.

– Dehogy nem, – válaszolt Zátonyi – csak siessünk, nekem még ma szükségkép haza kell mennem, krumpliszedésem után kell látnom s azután szántani is akarok.

– Csak siessünk, siessünk, – inte Sóskuty is, kit úgy látszott, inkább az elkésett ebéd, mint a közelgő ítélet nyugtalanított – angyali háziasszonyunkat csak nem várathatjuk tovább.

– E tárgy ma nem végeztethetik be, – szóla közbe Völgyesy – a rabnak vallomása hosszú, legalább két órára van szükségem, hogy azt jegyzeteimből annak rendje szerint elkészíthessem.

– Az nem lesz szükséges, – mondá Nyúzó, – mihelyt Viola kezembe került, esküdtem jelenlétében kihallgattam őt. A rab, mint a tekintetes törvényszék tudja, semmit nem változtatott s vissza nem vett; ha nem is oly szép magyarsággal irott, mint azt a teins úr csinálná, elég jó, hogy – a rabbal aláiratván – a perhez mellékelhessük.

A táblabirák azon készséggel, melyet gyűléseinkben, ha azok az ebéd órájánál tovább tartottak, s minden száj beszéd helyett, még kellemesb mozgásra készül, közönségesen észrevehetünk, egyhangúlag elfogadák ez indítványt s csak Völgyesy rázá tagadólag fejét azon megjegyzéssel, hogy miután a rab előbbi vallomását ugyan sem vissza nem vonta, sem meg nem változtatta, de sok olyakat vallott, miknek előbbi vallomásában nyoma nincs, kötelességének tartja mindezeket is pontosan feljegyezni.

– Feljegyezni, mit? – kérdé Sóskuty bámulva – azt, hogy a nótárius irományait teins Macskaházy úr s az alispánné ő nagysága raboltatták el?

– Mindent, mit a rab a törvényszék előtt vallott, – válaszolt Völgyesy nyugodtan.

– Ez hallatlan! – kiáltott Nyúzó.

– A teins úr ismeri kötelességét mint biró, – mondá az ügyész – én ismerem a magamét; ön lelkiismerete szerint fogja kimondani ítéletét, én, kinek voksom nincs, fel fogok jegyezni mindent, mi felfogásom szerint a tárgyhoz tartozik.

– Sed rogo domine spectabilis, – szólt Zátonyi, ki egyik kezében nyitott burnótszelenczéjét tartva, a másikat összeszorított ujjaival éghez emelé, annyira megijedt – hova gondol?

– Kötelességemre, – válaszolt nyugodtan a megszólított – s az parancsolja, hogy az esetnek előadásában, mely reám, mint jegyzőre bizatik, semmit, mi fontossággal birhat, el ne hagyjak.

– De hisz vannak oly dolgok is, melyek a tárgyhoz épen nem tartoznak, – jegyzé meg Sóskuty – ha a rab nekünk prédikácziót tartana vagy a tyúkszemek ellen valami orvosságot javasolt volna, azt is felirná kegyed?

– A dolgok, melyeket a rab itt mondott, felfogásom szerint fontosak – felelt a jegyző.

– De tisztelt barátom, – szólt a báró minden lehető udvariassággal – méltóztassék meggondolni, Zátonyi úrnak még ma haza kell menni, hogy krumplit szedessen; és ha a gonosztevő fecsegését szóról-szóra le akarja irni, ez lehetetlen. Azonkívül háziasszonyunk is elég régen vár; az udvariasság is azt kívánja, hogy siessünk.

– Hol egy ember élete forog kérdésben, Zátonyi úrnak krumplijai még egy napig várhatnak; s én legalább ily alkalomnál az udvariasság szabályaival nem sokat gondolok.

– Úgy látszik, – mormogott Zátonyi.

– Szörnyű antetirozottság! – sóhajtott a báró.

– Hát talán mégis – mondá Kislaky félénken – az ítélet kimondását holnapra hagyhatjuk, addig a teins úr felteszi a vallomásokat, és Zátonyi úr –

– Tökéletesen lehetetlen, – válaszolt emez – senki buzgóbban a nemes vármegye iránti kötelességeit nem teljesíti, mint én; nincs büntető törvényszék, melyben részt nem vennék; de így, csupa vexa miatt, gazdaságomat elhanyagolni nem fogom.

– Isten mentsen meg, – mondá az öreg Kislaky nyájasan – de mikor a jegyző úr kinyilatkoztatja, hogy magát lelkiismerete szerint a rab egész vallomásának feljegyzésére kötelesnek érzi, s mikor látjuk, hogy azt fél óra alatt nem végezheti el –

– Ej bliktri! – szóla Zátonyi haragosan – tizenöt statariumnál voltam, pedig higye el a teins úr, oly esetek voltak közte, hogy ha a dolog rendes törvényszék elébe kerül, hónapokig eldisputáltak volna rajta, s mégis mindeniken keresztül estünk egy nap alatt, s épen itt kellene felakadnom? Soha életemben ily prætensiókat, minőket a jegyző tesz, nem hallottam. Az utasításban egyszerűen az áll, hogy a rab vallomását aláirja, s hogy abban neve, életkora, gonosztette s elfogatásának módja bennfoglaltassék. Az, hogy minden szamárság, mit neki a törvényszék előtt locsogni tetszett, szintén feljegyeztessék, nem áll sehol az egész utasításban; s mondjon nekem Völgyesy úr csak egy józan okot, melynél fogva ezt kívánja, miután a rabnak Macskaházy úr által történt megkérdeztetése után azokat, miket az mondott, valóknak, reménylem csak nem fogja tartani.

– Okom, – válaszolt Völgyesy – mert az irományok hitelessége azt úgy kívánja; s ha ez nem volna is, méltóztatik tudni, hogy a tiszaréti jegyző ellen nemességi per kezdetett, s hogy Violának vallomása, legalább mennyiben az némely irományoknak Tengelyi házánál elkövetett rablását elismeri, a legnagyobb fontosságú lehet.

– Miután úgy látszik, – szóla Macskaházy élesen – némelyeknek igen szívökön fekszik, hogy én s főkép Rétyné ő nagysága a perirományokban becsületünkben gázoló módon említtessünk, én részemről, ha a teins törvényszék többsége úgy kívánja, azt épen nem ellenzem, legalább a tisztelt asszonyság megismerheti barátjait, mert hogy e tárgyak említése nem szükséges, az, úgy hiszem, mindenki előtt világos.

– Isten mentsen meg, – mondá a báró – hogy ez irományokban valami olyan vétessék fel, mi ő nagyságának csak távolról is kellemetlen lehetne, és –

– Minden embernek megvan saját nézete, – vága közbe Macskaházy – és a teins törvényszék meg fogja ítélhetni saját bölcsesége szerint, mennyire lehet kellemes a nagyságos bárónőnek s magamnak, ha Viola alávaló rágalmai a perben előadatván, minden dicasteriumokon keresztül járnak, főkép ha a zsivány érdemlett büntetését elnyeri s nekünk a vádak alaptalanságának bebizonyítására mód nem engedtetik. Rágalmazz bátran, mond a közmondás, mindig marad valami! Mennyire illő s méltányos, hogy Völgyesy úr, ki a tisztújításnál Réty úr elleneihez tartozott, most ez alkalmat használja fel, hogy boszút álljon, azt mindenki meg fogja ítélhetni.

Az olaszok, ha káromkodnak, bármint szidják is az Istent s minden szenteit, mindig kiveszik városuk patronusát; azonban Padua főpiaczán jobb volna talán szent Antal ellen becstelenítő szavakat emelni, mintha azt egy hatalmas, épen most választott alispán ellen tulajdon megyéjében tennők; s csak természetes, ha miután Macskaházy megmagyarázá, mennyire sértve érezné magát a Réty-család, ha Viola vallomásának azon része, mely a nagyságos asszonyt illeti, az irományokban felvétetik, az egész társaságot mintegy szent borzalom ragadta meg.

– Ez valóságos alávalóság! – kiáltott Nyúzó.

– Míg én itt ülök, – harsoga az asztalra ütve Zátonyi – a zsivány alávaló hazugságaiból egy szó sem említtetik az irományokban.

Sóskuty fejét csóválva, a megyében uralkodó pártoskodás felett sopánkodott, mely szerint egyesek még birói eljárásukat is arra használják, hogy politikai elleneiken boszút állhassanak.

Maga az öreg Kislaky, fia kedvéért kerülni akarván az alispánnal minden összeütközést, megijedt a gondolattól, hogy elnöksége alatt oly valami történjék, mi által Réty s főkép nagyságos felesége magát sértve érezhetné, s kedves Kálmánja azon kis reménytől is megfosztassék, mely neki, miután a tisztújítás alatt Tengelyi védelmére fellépett, Etelka kezének elnyerésére még maradt. – Völgyesy úr – szóla engesztelő hangon – bizonyosan nem értette így indítványát. Tisztelt alispánunknak sértése bizonyosan távol vala szándékaitól, csakhogy nem gondolta meg, hogy a rab egész vallomásának részletes leirása szükségkép kellemetlenül fog hatni e nemes családra. Ha az irományok itt nálunk, a megye archivumában maradnának – tevé hozzá Völgyesyhez fordulva – ez más volna; de így, mint a dolgok állnak, tisztelt jegyzőnk maga sem kívánhatja, hogy e megye legelőkelőbb családainak egyike megbecsteleníttessék, főkép miután, ha a rab büntetését elnyeri, mint Macskaházy úr megjegyzé, az ily ocsmányan rágalmazottak elvesztik a főeszközt, mely által magokat igazolhatnák.

– Ki akadályozhatja Macskaházy urat, hogy ezen védelmére szükséges eszközt fentartsa? – szóla Völgyesy, kinek egyébkor halvány arczait szokatlan pirosság futá el.

A többiek bámulva néztek egymásra, Völgyesy folytatá:

– Utasításunk szerint csak egy kedvező szavazat szükséges, hogy a rab a haláltól felmentessék. Ha Macskaházy úr magát vagy Rétyné ő nagyságát az előttünk tett vallomás által rágalmazva gondolja, ha – mint magam is hiszem – e rágalom alaptalanságának bizonyítására nem szükséges egyéb, mint hogy Viola életben maradjon s az ellene tett vizsgálat folytattatván, bebizonyuljon, hogy hazudott, és hogy – min szinte nem kétkedem – később önmaga vonja vissza állításait: miért nem adná Macskaházy úr, vagy akárki azok közül, kik itt szavazattal birnak, e felmentő szavazatot?

– Az igaz, – mondá Kislaky, ki így két legfőbb kívánatát, azaz, mind a rabnak felmentését, mind a Réty-család lekötelezését egyesíthetni gondolván, egészen felderült – én magam, csak már hogy a teins alispán iránti tiszteletemet bebizonyíthassam, kész volnék –

– Per amorem! domine spectabilis, – mondá Zátonyi, ki ijedtségében burnótszelenczéjet ismét nyitva hagyá – hát ezt a gazembert nem akasztatnók fel?

– Ez szörnyűség! – szólt Sóskuty, szemeit az éghez emelve, – a legnagyobb zsivány kezünkbe kerül, teins Nyúzó úr, mi nevét örökké dicsőitendi, meg fogja élete veszedelmével, elénkbe állítja, mi statárium vagyunk, s szabadon bocsátjuk! hová fog vezetni ez?! és ha még valami –

– Én részemről – vága közbe Nyúzó – ugyan nem leszek bolondja többé senkinek, az ördög veszélyeztesse életét, ha ily gazember azután még felmentetik.

– Nem akasztatni fel az ily embert! – kiálta Zátonyi – tizenöt statáriumnál voltam, ily prostitutio még nem történt rajtam. Hisz ez a gonosztevőknek valóságos pártolása.

– Persze, – lármázott Sóskuty, – valóságos proemium a rablásra; irtóztató példa!

– Igy az ördög sem fogja feltartani a közbátorságot – harsogott a főbiró, s az asztal körül zaj támadt, melyből csak egyes szavak – mint: scandalum, publicum, hallatlan, fautores, criminum, gyalázat – valának kihallhatók, míg Völgyesy nem kis nehézséggel kevés csendet eszközölhetett ki magának, s a biráknak értésére adhatá, hogy nem a rabnak tökéletes felmentését, hanem annak a rendes biróság elébe történendő állítását hozta indítványba.

– Persze, persze, – válaszolt Zátonyi haragosan – mintha nem tudnók, a rendes törvényszékek miként szoktak ítélni. Három esetre emlékezem, – magam nem voltam jelen, máskép, fogadom a scandalum nem történt volna – hol a rab a statárium által a rendes birósághoz utasíttatott, s mi volt a következése? Az egyik három hónapra, a másik egy esztendőre ítéltetett, a harmadik épen felmentő sententiát kapott; pedig tíz forintba mernék fogadni, hogy zsivány volt. Ne féljen, mi nem leszünk oly bolondok. A statárium nem azért adatott a nemes megyének, hogy vele ne éljen.

– A rögtönítélő törvényszéknek hatalma, – mondá Völgyesy, megvető tekintetet vetve a szólóra, – úgy tartom, nem azon feltétel alatt adatott a nemes vármegyének, hogy magát évenkint egy bizonyos számú akasztás által erre érdemesnek mutassa.

– Az instructióban nyilván benn áll, – szólt Sóskuty, ki azalatt az utasítást forgatá, – hogy a büntetés nem lehet más, mint akasztófa; tehát csak nem fogja tagadni senki, hogy tőlünk az kívántatik, hogy a gonosztevőket felakasztassuk, hogy ez hivatásunknál fogva kötelességünk –

– Engedelmet, – vága szavába Macskaházy, – miután a rabnak felmentése, vagy a rendes törvényszékhez való utasítása, legalább mélyen tisztelt elnökünk által, Rétyné ő nagyságának s bizonyos tekintetben az én kedvemért hozatott szóba: én, ki ő nagyságának ügyeit vezetni szerencsés vagyok s magas jellemét ismerem, nevében kinyilatkoztatom, hogy ez emelkedett érzelmű asszonyságnak csak fájni fogna, ha hallaná, hogy személyes tekintetek, melyekkel a teins törvényszék iránta viseltetett, az igazság kiszolgáltatását akadályozták.

– Ez nemes declaratió, – mondá Sóskuty, ragyogó képpel körültekintve.

– Mi engem illet, – tevé hozzá a szóló, meghajtva magát, szinte ájtatós képpel – bár igen jól tudom, mily éles fegyverek fognak talán e zsivány vallomásából ellenem készíttetni, bár személyes érdekeimnél fogva semmit sem kivánhatnék inkább, mint hogy a rab életben maradva, még világosabban bebizonyíthassam minden állításainak hamisságát, mint azt a teins törvényszék előtt már tettem: mégis sokkal inkább ismerem kötelességemet, semhogy személyes érdekemnek a közjót feláldozzam; és ki nem látja át a következéseket, ha példát adnánk, miként még ily zsivány is, minő Viola, ha valaki ellen bármi alávaló s hihetetlen rágalmakat mond, magát a rögtönítélő törvénykezés szigorúsága alól kivonhatja.

Sóskuty felkelt, s az ügyészt e nemes nyilatkozat után megölelé. Zátonyi, ki egész életén át mindig függetlennek mutatkozott, valahányszor arra becsületes alkalmat – azaz olyant, hol függetlensége senkit sem sértett – talált, kinyilatkoztatá, hogy ő részéről, ha e nemes nyilatkozat nem tétetik is, nem kevésbbé szigorú ítéletett mondott volna, mert a birónak első kötelessége, tökéletes függetlenség; – s Kislaky e pillanatban nem tudta, mit tegyen, ha Macskaházy által nem emlékeztetik, hogy csak még azon kérdés maradhat fel: vajon a rabnak a főbiró előtt tett vallomása irassék-e alá általa, vagy pedig egy egészen új készíttessék, mi által az ítélet másnapra halasztatnék?

– Az előbbi vallomást kell hitelesíteni, – szólának egy hangon a többiek; csak Kislaky mondá, hogy alázatos véleménye szerint talán mégis jobb volna, Völgyesy úrnak nézete szerint, máskép tenni fel a rab vallomását. Mire azonban Zátonyi úrtól megjegyeztetett, hogy a legfelsőbb utasítás szerint a szavazatok összhangzása csak a halálos ítélet kimondásánál kívántatik, s hogy itt már a többség határozott.

– Azon esetben – mondá Völgyesy – a teins törvényszék engem jegyzői hivatalomtól kegyesen fel fog menteni; mert én részemről kinyilatkoztatom, hogy a jegyzőkönyvet máskép, mint mondám, szerkeszteni nem fogom.

Kislaky e nyilatkozat által látszólag kellemetlenül vala érintve, s a zavar, melylyel elnöki székén ült, még inkább nevekedett; maga Zátonyi meghökkent, s a báró, felugorva székéről, Völgyesyhez futott, megrázta kezét, s kéré igen tisztelt barátját, hogy ne vegye rossz néven, ha véleménye a többség által el nem fogadtatott. – Csak végre emberek vagyunk mind, a legügyesebb köztünk hibázhat, – mondá nyájasan – im, mi valamennyien méltányoljuk nemes szándékát s jeles tehetségeit, de a többség ellen nem lehet kifogása senkinek; méltóztassék meggondolni, a többségnek mindenikünk alája tartozik magát vetni. Ön által fogja látni később – stb. – A báró, ki talán mert útközben náthát kapott, vagy talán mert ebédje későbbre haladt, eddig rendkívül kevés beszédű vala, de ez alkalomnál kitünteté egész szónoki tehetségét, minden siker nélkül azonban, mert Völgyesy, végig hallgatva minden okait, csak azt válaszolá, hogy senki a többség határozatainak nem hódol szívesebben, mint ő, de hogy vannak dolgok, melyekre nézve becsületes ember csak önmeggyőződésével számolhat, s hogy a jelen eset azok közé tartozik. Mire a törvényszék még nagyobb zavarba hozatván, szilárd jegyzőjének kívánatához talán hajlott volna, ha Macskaházy nem segíti ki azon ajánlatával, hogy miután senkit meggyőződése ellen valamire kényszeríteni nem kell, s az instructióban arról, hogy az öt ítélő táblabirón kívül még külön jegyző szükséges, említés nem tétetik, ha úgy kívántatnék, a jegyzőséget, mely úgy is csak még a vallomások aláirásában s a rövid ítélet feltételében áll, szivesen magára vállalja.

– Elfogadtatik, a legnagyobb köszönettel elfogadtatik! – kiálta Zátonyi; – teins Völgyesy úr, ki csak most lépett a megye szolgálatába, majd meg fogja látni, mily gyümölcsöket hoz, ha valaki a reábizott kötelességet nem szorosan úgy akarja teljesíteni, mint azt a többség kívánja. Majd meglátja, mennyire halad úgynevezett meggyőződésével.

– Teins Völgyesy ur – szóla Macskaházy, minden tőle kitelhető nyájassággal, mely egyébiránt rikácsoló hangja által majdnem gúnyként hangzott, – kétségen kívül csak azért vitte a dolgokat ennyire, hogy a gonosztevőt érdemlett büntetésétől megmentse. A czél, megengedem, szép és nemes lehet, legalább philantropikus századunkban, főkép ily fiatal úri emberben igen megfogható; azonban megbocsáthatatlan hiba volna tőlünk idősebbektől, ha az igazság kiszolgáltatásában magunkat ez által gátoltatnók. Én, mint mondám, magamra vállalom a jegyzőséget, de teins Völgyesy ur most, midőn látja, hogy czélját a lemondás által el nem érheti, talán maga kész lesz hivatalát ismét felvállalni, s én ily kitünő ügyességű pennától –

Völgyesy azon emberek közé tartozott, kiket közönségesen hidegeknek tartunk. Már mint gyermek testi gyengesége miatt nem osztozhatva kortársainak zajos örömeiben, s magános élethez szokva, az ifjú, ki mennyivel tovább élt, annyival inkább érzé, mi óriási szerencsétlenség érte azt, kinek hibás testalkotást adott a természet, mindinkább visszavonult az emberektől. – Púpos hátu vagyok – így szóla sokszor magában, – mit keressek én az emberek között, hol csak megvetés vagy könyörület tárgya lehetek? Őrizkedjél azoktól, kiket a természet megjelelt, így szól a közmondás; őrizkedjetek inkább ti, kiket a természet valami testi hibával megátkozott, az emberektől; bajotoknak rokonszenvet, érzelmeiteknek viszonzást nem fogtok találni köztök. Érzelmeimnek viszonzást! – gondolá tovább, s ajkai néha keserű mosolyra vonultak, – igen, ha az emberek közé mennék, s végre – mert hisz szivem nem zsugorodott össze, mint gyáva testem – egy lényt találnék, kihez magamat ellenállhatatlanul vonzódva érzeném, kinek egy szaváért éltemet, mosolygásáért üdvömet adnám, ugyan volna-e nevetségesebb, mint ez? Én a törpe, a púpos hátú, egy szép hölgynek lábaihoz borulva s szerelmet kérve! soha furcsább dolgot ember nem hallott még. Minek nagyszerű gondolatok, minek fönséges érzelmek nekem? Ha az igazság mellett lelkesedve felszólalnék, az ügynek csak árthat, a legszentebbet csak nevetségessé teheti, ha mellette a púpos nyomorék szavát emelte; nincs oly fönséges, oly férfias tett, szó, melynél könyörületes mosolyra nem vonulnának az emberek ajkai, midőn hallják, hogy tőlem jő; nekem nincs mit keresni az emberek között! – E gondolatok Völgyesyt természetesen magába zárkozottá tevék. Kinek sebe van, bizonyos lehet, hogy a fájdalmas érintések nem maradnak el, s így az ifjú ügyész, valahányszor társaságba lépett, néha egy véletlenül kimondott szó s néha épen a miatt, hogy az, mi őt testi hibájára emlékeztetheté, figyelmesen kerültetett, mindig kellemetlenül érzé magát. Egész magaviseletében bizonyos kényszerítés, bizonyos féltékenység vala észrevehető, mely egyéb kitünő, főkép elmebeli tehetségeit háttérbe szorítá, s közelebbi ismeretség, melyhez jelleménél fogva kevesen férhettek, vala szükséges, hogy valaki érdemeiről helyesen ítélhessen. – Szegény Völgyesy, nincs szerényebb ember a világon – ez vala a mód, melyen Taksony-megyében felőle mindenki szólt, s miután itt, mint majdnem mindenütt a világon, a pénz s az emberek csak külső nyomatjuk, nem belső értékök szerint fogadtatnak el: alig volt valaki, ki az ifjú ügyészben szerénységén kívül még valamit keresne.

Mennyivel általánosabb volt Völgyesy jelleméről Taksony-megyében ezen ítélet, annyival nagyobb bámulat fogta el az egész törvényszéket, midőn a szilárd módot látá, melylyel az ifjú magát ez alkalommal viselé, – s Sóskuty, Zátonyi, az öreg Kislaky maga nem egyszer csodálkozva néztek egymásra. – Völgyesy, kinek ez első hivatalos foglalatossága vala, s ki először életében alkalmat látott maga előtt, hol valakinek használhat s egyszersmind meggyőződése mellett küzdhet, kötelességének érzetében megfeledkezett mindenről. – Ő ellene vala a halálos büntetésnek általában véve is, de kettősen az, hol a vissza nem vehető ítélet oly formákhoz köttetik, melyek a birót csalódások ellen nem biztosítják. Neki nem fért fejébe, miként lehet egy részről kimondani, hogy rögtönítélő törvényszék halálos ítéletnél egyebet nem mondhat ki, s a másikról elmellőzni mindazon formákat, melyek ott, hol sokkal kisebb büntetésekről van szó, mellőzhetetleneknek tartatnak, s csak azért fogadta el örömmel kiküldetését, mert meg vala győződve, hogy mint a törvényszék jegyzője, a halálos ítélet elhárítására alkalmat találand. Először gondolhatá hasznosnak, szükségesnek magát, s keblében feltámadt egész önérzete. – Hogy egy tiszteletbeli alügyész fáradozásai ennyi táblabirói meggyőződés ellenében sikerhez nem vezethettek, azt olvasóim közül legalább azok, kik közdolgokban megfordultak, által fogják látni. Oly országban, hol az, vajjon szólhatunk-e? születésünktől függ, csak következetes, ha a szólók között is nem az, mit mondanak, hanem csak a polgári állás, melyet elfoglalnak, vétetik tekintetbe, s csak Völgyesy tapasztalatlanságát bizonyítja, hogy őt ezen neheztelni látjuk. De hogy miután eddig nem tudta még, miként mívelt századunkban valamint nem jó púpos háttal, úgy nem veszély nélküli egyenes lélekkel születni, mert azok, kiknél a nevelés a lelket az életre szükséges görbeségekkel el nem látta, örök kisebbségre ítélvék, e tapasztalás az ifjúnak fájt; az szinte természetes, s nem is bámulhatjuk, ha a gúnyt, melyet Macskaházy nyájas mosolygása rosszul takart, észrevéve, indulatát nem mérsékelheté és midőn székéről felkelt, azon szavakkal adta át Macskaházynak az irományokat, miszerint a világnak minden kincsei őt nem fogják arra birni, hogy az egész eljárásban, melyet birói gyilkolásnál egyébnek nem tarthat, legkisebb részt vegyen.

Kár, hogy epikus költő nem vagyok, soha szebb mezőm hivatásom bebizonyítására nem vala, mint midőn Völgyesy ezen szavainak következését leirnám. Homer Achilles haragjának festésével kezdi Iliászát, de mi egy Achilles öt táblabiróhoz mérve? s hol találni szavakat azon indulat leirására, mely mint tudva van, nem haszontalan kardok kivonásában, hanem feltarthatlan szóárban mutatkozik?

– Ez gazság! – kiáltott Nyúzó.

– Infamia, – mondá Zátonyi.

– Kövesse meg magát! – rikácsolt Macskaházy.

Sóskuty oly sebesen hadart, hogy még első szavait sem érthettük, s maga Kislaky, mennyire rögtön pirosuló arczain észrevehetni, haraggal monda valamit a zaj között.

– Tekintetes táblabiró urak! – mondá végre Völgyesy, miután nem kis erőködés után szóhoz jöhetett, – én nem akartam senkit személyesen sérteni; engedjék, hogy szavaimat megmagyarázzam.

– Megmagyarázni, megmagyarázni, mit? – kiáltott Zátonyi mindig mérgesebben, – azt, hogy a tekintetes törvényszék gyilkosokból áll? De tudja-e, hogy az úrnak többé szava nincs? Az, ki birákat dehonestál, infamis; az úr infamis.

– Igen, – szólt közbe a báró, – infamisnak declaráljuk.

– Statarialis úton? – vága közbe Völgyesy keserű mosolygással.

– Statarialis úton vagy máskép, az nekem mindegy, – folytatá az előbbi, – a ki biró vagy törvényszék ellen így beszél, az infamis, benn áll a corpus jurisban, nincs kétség és pedig egészen helyesen van. Törvénykezési rendszerünket dehonestálni szörnyűség!

– Est ad horripilationem! – kiáltott közbe Zátonyi. S ez általános borzadás, melyet minden jelenlevők, volt jegyzőjök merényén, majd deákul, majd magyarul hangosan kifejeztek, nem engedé, hogy a szólót tovább lehessen hallani. Magyar törvénykezési rendszerünk, tudósaink véleménye szerint, az Anjou-ház uralkodása alatt hozatott be hazánkba Francziaországból; igen valószinű, hogy a kocsonya is ugyanezen fejedelmek alatt terjedt el honunkban, legalább a franczia név: cochonade erre látszik mutatni; s talán e két nemzeti jótéteménynek köszönheti ez idegen ház, hogy közüle egy a nagynak nevével tiszteltetett meg, melyre Hunyady Mátyásunkat nem tartottuk méltónak. – Völgyesy, ki e két, honunkban legkedvesebb indigenák egyike ellen felszólalt, csak magának tulajdoníthatá az ingerültséget, melylyel mindenki ellene fellépett. Az infamiávali fenyegetések azonban, úgy látszott, nem tevék meg hatásukat, s a jegyző nyugodtan jártatá szemeit az egész társaság felett, míg végre ismét szóhoz juthatott.

– Mondjanak ki reám törvényes infamiát statarialis úton, ha úgy tetszik, – szóla megindulás nélkül, – de engedjék meg, hogy nem azok kedveért, kik úgy látszik, a rab kivégeztetésénél egyebet nem kívánnak, hanem azon mély tiszteletnél fogva, melylyel elnökünk iránt viseltetem –

– Captatio benevolentiæ! – kiáltott közbe Zátonyi – tisztelt elnökünk nem szorult ilyenre ily emberektől –

– A teins törvényszéknek nincs figyelmeztetésre szüksége, – lármázott közbe a báró.

– Azon nehéz felelet terhére, mely minden itt jelen volt tagra háramolni fog, ha e jelen eljárás szomorú végéig folytattatnék.

– Mi a manó! birót feleletre vonni? hallatlan! – mondá Sóskuty.

Zátonyi, burnótszelenczéjébe nyulva, megjegyzé, hogy csak ijesztgetni akar.

– Halljuk, halljuk! – szólt Kislaky a legnagyobb figyelemmel.

Völgyesy, az utasítással kezében, figyelmessé tevé a törvényszéket, hogy a rögtönítélő törvényszék, csak a mennyiben magát szigorúan szabályaihoz tartja, járhat el törvényesen; már pedig ezek szerint a jelen eset nem tartozik hatásköréhez.

– Ez szép ignorantia, – mondá Zátonyi megvetőleg, – azonban mai időben fiatal embereknél megszoktuk; soha Violánál inkább statarium alá való rab nem volt.

– Igen, de a többi környülállások? – szólt közbe az ifjú ügyész.

– Szörnyű tudatlanság! – mondá a táblabiró mindig fentebb hangon – talán nem ellentállva fogatott el? vagy Tengelyi irásait azért rabolta el, hogy magát velök táplálja? mi szinte mentségül szolgálhatna; vagy nem húsz éves még? vagy zavart elméjű? vagy azon haramja csoport vezérei és czimborái, melyhez tartozott, rendes törvényszék elébe állíttattak? – Zátonyi ez elsorolás alatt önmegelégedéssel körültekintve, szelenczéjével, melyet minden egyes kérdésénél markához csapott, mintegy magának tapsolt.

Völgyesy csak azt jegyzé meg, hogy az eset olyan, melyet a törvényszék három nap alatt tisztába nem hozhat.

– Három nap alatt? – válaszolt Zátonyi nevetve – majd meglátjuk; három nap alatt husz ily gazemberen túladunk; most is rég bevégeztük volna teendőinket, ha az úr impertinens kapczáskodásaival nem zavar.

– S hát elfeledni méltóztatott a rabnak vallomását, melyben bizonyos vádak –

– Ez nem tartozik a dologhoz, – szakítá félbe a szólót Sóskuty, – az irományokban nem áll semmi, s én el fogom feledni.

– Méltóságos uram! – szóla Völgyesy bámulva.

– Ő méltóságának teljesen igaza van – szólt Zátonyi, – mindazon badar beszéd, mit a rabtól hallottunk, nem a species facti-hoz való; minderről a jegyzőkönyvben szólni fölösleges. Sok dolga volna az embernek, ha minden haszontalanságot, mit a rab magát mentegetve elmond, fel kellene jegyezni.

– De az irományok kiegészítése? – vága közbe Völgyesy mindig hevesebben.

– Haszontalan formaság, – válaszolt a táblabiró, – s itt az utasítás hatodik részének ötödik szakában világosan azon meghagyás áll, hogy e törvényszék minden, a törvénykezés rendes útján különben szokásban levő formaságok mellőztével ítél.

– Igen, mi minden törvényes formák ellen ítélhetünk, mint nekünk tetszik, – ismételte a báró méltósággal.

– Hogy a tekintetes urak a rabot felakaszthatják, – kiálta végre Völgyesy minden mérsékletét vesztve, – az nem szenved kétséget; de hogy eljárásukat soha birói eljárásnak tartani nem fogom, hogy benne soha mást erőszaknál nem látandok, az szintén igaz.

– Micsoda? – kiáltott három hang egyszerre.

– A törvényszék nem áll oly férfiakból, minők az utasítás szerint a birói helyek betöltésére kívánttatnak.

– Ez sok, ez már mégis sok! – kiáltott Zátonyi felugorva székéről, – nem vagyunk-e mi táblabirák? nem eskettettünk-e meg ülés kezdetén, hogy ítéletünket egészen a legfelsőbb helyen meghatározott szabályok szerint fogjuk kimondani?

– S nem vagyunk-e törvénytudó, érett és nyilítéletü férfiak? – folytatá a báró.

– Ki vele! ki vele! – harsogott Nyúzó.

– Actiót! – kiáltott Sóskuty.

Sok idő kellett, míg Völgyesy a zaj között érthetővé teheté magát arra nézve, hogy meggyőződése szerint a biróban részrehajlatlanság is szükséges.

– Bliktri! – harsogott Zátonyi – erről nem áll semmi az instructióban.

– Igen és ha volna, – folytatá körülhadarászva kezeivel Sóskuty, – ki vádolhat minket részrehajlással? Mondatott-e csak egy szó a rabnak védelmére, kivevén uraságod által, kinek, hála az égnek, voksa nincs?

– Valóban kiváncsi volnék, – mondá éles hangon, szemét az ifjú ügyészre függesztve, Macskaházy – a teins úr mily módon fogja bebizonyítani részrehajlásunkat.

– E kiváncsiságot kielégíthetem, – válaszolt, haragja mellett is legalább külsőleg nyugodtabban, a megszólított. – Mi önt illeti, miután azon egy módot, melylyel magát a rab által emelt vádtól tökéletesen igazolhatná, s mely nem más, mint ha a rab életben marad, magának fentartani nem akarja: valószinűnek látszik, hogy a vádnak a vádlóval egyszerre megsemmisítése érdekében fekszik. A főbiró úrra nézve, mi a részrehajlást illeti, kétség nem lehet; Nyúzó úr, birói székén, mint hóhér fogadta azt, kiről ítélnie kellene.

– Alávalóság! gazság! impertinentia! ki vele! actio! – kiáltatott mindenfelől.

– Hol az ítéletre minden szavazatoknak egyenlősége kívántatik, – szólt Völgyesy magasabbra emelve szavát, – s öt közül az egyikre nézve valószínü, hogy a rabnak elítélése személyes érdekében fekszik; a másik nyilván a törvényszék előtt kinyilatkoztatja, hogy vele személyes ellenségeskedésben él: törvényes ítélet nem mondathatik ki.

A lárma elnyomta az ügyész szavát.

– Én mindent el fogok követni, hogy ez égbe kiáltó vétket mindenki által tudassam! – kiáltott a félbeszakasztott, majdnem magán kívül haragjában; – legfelsőbb helyig megyek panaszommal, hogy ez alávaló bánásmódnak érdemlett büntetést eszközöljek ki.

– Alávaló denuntians! Nem ismeri az 1805-iki törvényeket! gyalázatos! – s más ehhez hasonló kiáltások, melyek között leginkább a főbiró hangja vala kihallható, Völgyesyt meggyőzték, hogy minden további szólás haszontalan; s már menni akart, midőn Nyúzó felugorva gallérjához nyúlt: – Ki veled púpos hátú! – kiáltott dühösen.

– Ezért számolni fogunk, – mondá Völgyesy kalapját feltéve, s égő arczczal hagyá el a szobát.

A zaj, mely e vitatkozás alatt a szobában, hol a törvényszék tartatott, támadt, az ajtó előtt állóknak figyelmét nem kis mértékben vonta magára. A halk beszélgetések, melyeket a hajdúk s pandúrok részint magok között, részint a tanukkal vagy a házhoz tartozó cselédekkel folytattak, elhallgattak, s minden fül az ajtó felé fordult, honnan mindig nevekedő lárma hallatszott, s azokra nézve legalább, kik e hallgatók közül, mint sokan, talán azt hivék, hogy gorombaság s igazság többnyire együtt jár, azon megnyugtatás terjedhetett el, hogy soha igazságosabb birák törvényszéken együtt nem ültek. Liptákné, úgy látszott, más nézetben volt; ő az ajtóhoz közel ülvén, minden egyes szót meghalla, s nem egyszer mondá sóhajtva a mellette álló kovácshoz: – Ej, az urak nagyon haragszanak egymásra; szegény Viola, hogy épen ilyenkor kellett kezeik közé kerülnie! – A többiek vegyületlen gyönyörüségekkel hallgaták a zajt, mely által az ítélőszék sajászerüleg nyilvánossá vált. Tudva van, hogy a nyilvánosságnál polgári szabadságunknak jobb biztosítéka nincs; valamint a legerősebb méreg – a kéksavany – elveszti erejét, ha a nap sugarainak kitétetik: úgy alig van valami annyira veszélyes, mi, ha teljes világosságban áll, ártatlanná nem válnék; azonban nem hiszem, hogy a magyar demosnak azon tagjai, kiket a tisztartói lak folyosóján összegyülve találunk, erre e pillanatban gondoltak volna, s a gyönyörűség, mely minden arczon e nyerseségek hallásánál elterjedt, alkalmasint csak azon kellemes érzésben veheté eredetét, mely mindenikünket eltölt, ha azt, mit régen szivén hord, más valaki által kimondva hallhatja.

Csak Viola nem osztozott, mint látszott, az általános érdeklődésben. A folyosó kartámaszához dőlve állt őrei között elmerülve egy tárgynak látásában, melyen szemei mozdulatlanul függtek. A kapu mellett neje, egyik gyermekével karján, s mellette kis fia állt és a zsivány előtt eltünt minden egyéb.

A szegény asszony, mihelyt a törvényszék kezdetét vevé, ide a kapuhoz jött s bemenetelt kért; s miután az őrök e kérését megtagadták, megfeledkezve a dolog lehetetlenségéről, erőszakkal akará kivinni szándékát. Mind hasztalan; a főbíró parancsa szerint a pandúrok lökdösve taszíták vissza a tolakodót. Midőn a szegény Zsuzsi minden erőlködésnek hasztalanságát látá, s noha kéréseiben, könyörületből, a nézők egy része által pártoltatott, az udvarba nem jöhetett, a vasvillákkal felállított parasztok egyike mellett foglalt helyet. – Viola látta mindezt, látta a kegyetlen módot, melylyel neje s gyermeke visszataszíttatott, látta a fájdalmat, mely e kedves teremtés arczán elterült, az erőlködést, melylyel könyeit elnyomá. Életét adta volna, ha oda mehet s kebléhez szorítva kedvesét, a szivnek dobogását érezheti, melynek szeretetét az egész világ el nem rabolhatja tőle, s itt kelle állnia pár lépésre s mégis elválasztva tőle. Valami oly mondhatatlanul keserves vala e két ember helyzetében, mi még a nem felette érzékeny őrökre is fájdalmasan hatott, s közülök egynél több könyörületre fakadt, midőn e két egymástól távol s mégis egymásban oly egészen elmerült szerencsétlen teremtésre nézett.

Midőn a törvényszék szobájának ajtaja megnyilt s Völgyesy a folyosóra lépett, Viola megfordult, gondolá, hogy ítéletének meghallgatására hivatik, s vágyódott a pillanatra, mely után, mint az őröktől hallá, nejével együtt lehet. – Vége van? – kérdezé a kijövőt.

– Még nincs, – mondá emez halkabban.

– S a teins ur elmegy?

– Nincs szavazatom, – felelt az ügyész sóhajtva – nem lehetek semmi hasznára.

– Tudtam, – mondá Viola s arczán keserű mosolygás lejte át. – Isten áldja meg azért, hogy szegény ember létemre annyit fáradott értem; de ha könyörülni akar rajtam, kérem, csak azt vigye ki, hogy szegény feleségemet ide ereszszék. Ott áll a kapu mellett a nyomorult, gyermekeivel, körüllökdösik s nem eresztik hozzám. Ezeknek az embereknek nincsen szivök. Csak itt mellettem lehessen, mást nem kívánok; hisz kötözve s pandúroktól körülfogva vagyok, egy pár óra mulva halál fia, mit árthat a teins vármegyének, ha egy szegény asszonynak szive valamivel kevesebbet fáj?

– Meg lesz kívánata, – válaszolt Völgyesy mélyen meghatva, s miután a kapunál Viola nejét s gyermekeit maga ereszté az udvarba, gondolatokba merülve elment.

A jelenetet, melynek a folyosón állók most tanui voltak, midőn a szerencsétlen nő gyermekeivel lelánczolt férjéhez jött, nem fogom leirni. A szerencsétlenek nem szóltak, de midőn a zsiványnak kis fia sírva apjának a kötelektől feltört egyik kezét csókolá, s a nő reszketve megszorítá a másikat, s a rab halvány arczain nehéz könyek peregtek le: a nézők között alig maradt egy szem szárazon.

Benn a szobában a táblabirák nemes indignatiója azalatt lecsillapult. Macskaházy az irásokat átvéve, ezeknek rendezésével foglalkozott. Nyúzó, fogai között dörmögve, szidá Völgyesy szemtelenségét; a többiek közönyös tárgyakról suttogtak egymás között, elég jó kedvüen, Kislakyt kivéve, kinek nyugtalansága, mióta az alügyész távozott, mindig szembetűnőbbé lőn.

Csak még a rab vallomásának aláirása kivántatott. Viola behivatván, midőn vallomása előtte felolvastatott, megjegyzé, hogy benne mindazokról, melyeket ma Tengelyi irásairól a törvényszék elébe terjesztett, semmi sem foglaltatik; miután azonban Macskaházy mondá, hogy csak az a kérdés: vajon e vallomásban foglaltakat valóknak állítja-e? s hogy minden egyebet, a mit mondott s a mi nem e tárgyhoz tartozik, a törvényszék külön fogja feljegyezni, nehézség nélkül irta oda nevét.