Fényes helyiség a New-York irodalmi kávéház földszintjén. Elől asztalok és székek, könyves- és ujságospolc. Pincérruhás férfiak sürögnek-forognak. Olvasásba és írásba elmélyedt vendégek. Egy kis leány ibolyát és Pesti Futárt árul. Az ablakokon keresztül széles pászmákban süt a Nap. Távolról Kar énekel: eleinte alig hallhatóan, aztán erősebbé válik, mintha közelednék a hegyek felől.

Álhirlapirók kara (távolból):

(Ez a szó: »Holnap«, lassan újra beleolvad az általános zúgásba és a Kar szózata a távol hegyekbe vész. Ádám, mint vidéki szerkesztő, Lucifer, mint könyvügynök, hirtelen megjelennek a bejárat mellett, egy asztalnál. Lucifer leülteti Ádámot.)

Ádám:

Lucifer:

(A pincérhez):

Ádám:

Lucifer:

Ádám:

Lucifer:

A duhaj (egy csomó sovány és pattanásos arcú fiunak a fején ül, akik szabályos időközökben átköpnek a szembenlévő asztal csészéibe):

A soványak (ordítva):

Álhirlapirók kara (távolból):

Ádám:

A duhaj:

A soványak (ordítva):

(Még jobban fogják a lábait.)

Ádám:

Lucifer:

(A szinész belép.)

Ádám:

A szinész (egy ujságírót vág pofon, de úgy, hogy az lefordul a székről):

(Nagy röhögés. Politzer feltápászkodik. A szinész megszorítja nadrágszíját és fogadja az üdvözleteket.) Ádám (aki felugrott, most elhülve megáll):

Lucifer:

Kád (szerkesztő, Politzerhez):

Ádám:

Lucifer:

(Kádhoz fordul.)

Kád:

Hallja, ne dumáljon nekem, mer’ a szájára ülök. Ha tud valamit valakiről, akkor beszéljen, tíz kroncsiig tuti, másképp steigoljon innen a sárgába.

Ádám:

Álhirlapirók kara (távolból):

Szósz (a szociálfilozófus, Ádámhoz):

Az, hogy itt egy külvárosi, hogy úgy mondjam nyelvgörbe képződik, az egy kulturjelenség, amit kultur-csavarodásnak nevezhetnénk. A fajiságnak egy talaj-rétegeződése szemlélhető az effajta kifejezésekben, mint: »dumálni« meg »steigolni«. Bomlott kulturéletünk nő-példányai és him-egyedei mintegy csúcsgörbéi ennek a fajiságnak. Különben pedig, úgy hallom, ön jambusokban beszél: ez egy jellemző kulturjelenség. Ön egy elfajult kulturegyede, hogy ne mondjam kulturparazitája ennek a kornak: az első csimpánzság jellege önben elfajilagosodott és holmi gondolkodási és értelmi sallangokat vett föl. Ön egy kulturcsimpánz.

Ádám (fölháborodva):

(Hátrakap egy székért, de Béla, a pincér, aki azt hiszi, hogy kabátot akar lopni, lefogja.)

Béla:

Álhirlapirók kara (távolból):

A drámairó (egy ujságíróhoz):

Ádám (feléje fordul):

A drámairó:

Nézze, barátom, ezekkel nem viszi sokra, három korona kapcsán, ami hihetőleg a zsebébe van. Ezeknek a forinttalan dolgoknak már lejárt az ideje. Na, akar egy koronát?

Ádám:

A drámairó (monoklit csap föl):

Ádám:

A drámairó:

Alászolgája. Adja át üdvözletemet tisztelt barátjának, aki egyébiránt nagyon hasonlít Hegedüs Gyulához. Ki az?

Lucifer:

A drámairó:

Lucifer (zavartan):

Ádám:

A drámairó:

Látja, kérem, a dolog nagyon egyszerű. A kitünő Madách érdemeit különben méltányolva, úgy veszem észre, uraságodból eddig mégis egy kiadást tudott csak kipofozni. Vallja be, én nagyobb sikerrel alkalmaztam önt. Ön nem tehet nekem szemrehányást. Ha azonban az ön barátja tovább is folytatja támadóhangú előadását: akkor rögtön beleegyezem kiadóm sürgető óhajába, mire önt lefordítják angolra s így nem szólalhat meg többé ebben a darabban, melyet magyar nyelven adunk elő. Hát gondolja meg. Alászolgája.

Lucifer (alázatosan):

Igenis, nagyságos úr. Majd beszélek vele. (Csitítja Ádámot.)

Álhirlapirók kara (távolból):

Ádám:

Lucifer:

(Felmennek a karzatra.)

(A karzaton ül a modern »Nyaggat« című revü szerkesztője, mint Tudós, fehér köpenyben. Anyák gyermekeiket hozzák elébe. Éppen egy gyermeket tapogat.)

Egy előfizető:

Szerkesztő:

Ádám:

(A Tudóshoz fordul.)

Szerkesztő:

Ádám:

Szerkesztő:

Mondja, mibe hisz ön: a neo-impresszionizmusba, vagy a nio-neo-impresszionizmusba?

Ádám:

Szerkesztő (fejalkatát vizsgálja):

Na jól van, írja le ezt a mondatot: »Az élet egy fekete hajó«.

Lucifer (súg):

Szerkesztő (megnézi):

Nem jó. Versekhez nem ért, azt már látom. Hanem maga biztosan kitünő zenekritikus. Maga zenekritikákat fog nekem írni. Érti?

Ádám:

Szerkesztő:

Ne beszéljen. Én azt jobban tudom, hogy maga mihez ért. Azonnal üljön le és írjon egy zenekritikát. Mars.

Ádám (ijedten leül).

Lucifer (súgva):

Ádám (remegve rágja a tollat):

Szerkesztő (Luciferhez):

Maga ne zavarja, az ebattát. Hagyja dolgozni. Magában különben egy olyan neo-primitív költőt sejtek. Maga üljön le és írjon valami gyerekverset. Érti?

Lucifer:

Szerkesztő:

(Lucifer ijedten leül egy másik asztalhoz.)

Szerkesztő:

Kengyel, maga meg segítsen annak a kritikusnak.

Egy kis fiu (fürgén Ádámhoz szalad):

Ne tesszék félni, majd én szedítet madánat, csak ilja szépen, hogy a toloratura énekelész szetszuál-psziholódiai alapon intáb medlátász dolda és nem medérzészé…

Ádám:

A kis fiu:

Udan, mada tehetszéttelen majha, mada pajalititnok, mada akarja az apját tanítani? (Kiveszi a kezéből a tollat és tovább írja a cikket. Több hasonló fiu közeledik.) Pincéj, egy adad anyatejet, pohájba. (Gyermekek köldökzsinórokon ugrálnak. Nagy zenebona.)

Ádám:

Lucifer, hah! gyerünk! (Átrohannak a karzat másik oldalára.)

Egy álhirlapiró (felrohan a karzat másik lépcsőjén, lefelé kiabál):

De hát persze, mondom nektek, hogy szerkesztő! Az a másik, az a sánta nimand, az a kiadó. Csak gyertek. (Megrohanja Ádámot.) Szerkesztő úr, egy rövid kéziratot hoztam.

Ádám:

Álhirlapiró:

Mit tetszik povedálni annyit, főszerkesztő úr, kedves mester. Itt van egy vers. Csekély előleg…

Második álhirlapiró:

Harmadik álhirlapiró:

Negyedik álhirlapiró:

(Körülveszik, kéziratokat nyujtanak át. Ádám kétségbeesetten kapkod, fuldoklik. Végre bemenekül, hátul, egy helyiségbe. Lucifer utánaveti magát. Elől, egy széken, ott ül Fleur Noire, mint agg ruhatárosnő, harisnyát köt. Ádám lihegve és zavart szemekkel megáll.)

Lucifer (megáll és a Nőre mutat):

Ádám:

A ruhatárosnő (feláll és vigyorogva közeledik):

Ádám:

(A nő súg.)

Ádám (felordít):

Lucifer (egy kicsit végre maga is megijed):

Ádám:

Azt súgta a fülembe: »Ádám, én költőnőnek érzem magam.« El! El!

(Elsülyednek.)

– Függöny. –