Már nem él az, aki kitalálta, hogy a dülőföldet dülőföldnek hívják, mert ha élne, meg lehetne kérdezni tőle, hogy miért nevezte el ennek. Mert a dülőföld nem dül semerre, se jobbra, se balra, hanem fekszik a dülőutak között. A dülőút sem dül semerre, legfölebb a ló dül ki benne nagy esők idején. De mégis csak így nevezik mind a kettőt. Ami egyébként nem baj, mert nem a név a fődolog, hanem a föld.

A dülőföldek pedig szépen keresztben állanak a dülőutakhoz. Egyik felükkel ezen úthoz, a másikfelükkel a másik úthoz, mintha valamely, a földre fektetett létra fokai volnának a közbeeső ürességgel. Az egyik darab dülőföld Jó Jánosé, a másik Kis Mihályé, a harmadik Pál Józsefé. Azután van még több jobbra, balra is, mert a dülőutak létrája hosszú. Egyik darab föld vékonyabb, a másik vastagabb, mert ez így van, miután az ujjunk sem egyforma. A sok dülőút egy kis darab birodalom így együttvéve. A földek nincsenek elkerítve egymástól, csak egy vékonyka üres csík mutatja, hogy hol végződik az egyik tulajdon s hol kezdődik a másik. Ilyen helyeken bizony tág mezeje van a lopásnak.

Mondják, hogy a földgömb túlsó oldalán, a szigeteken laknak meztelen népek, akiknek a beszédéből hiányzik a lopás szava, mivelhogy nem is tudják, hogy mi az a lopás. Ez valószinűleg onnan van, hogy olyan kevese van egyiknek is, másiknak is, hogy nem érdemes ellopni. Majd lopnának ott is, ha volna mit. Mint ahogy nálunk is lopnak a mezőn.

Ott a legkönnyebb. Mást mindent, pénzt, ruhát, butort, kerítések és falak mögé tesznek, závárok alá rejtenek, de ami termőben van a mezőn, arra nem lehet lakatot tenni. Legfölebb azt lehet őrizni, hogy ha már lopnak, legalább keveset lopjanak. Nagyobb területeknél, uradalmaknál szokásban volt, hogy a föld szélét köröskörül keskeny pántlikában kiadták bérbe, vagy odaadták feliben, harmadában. Igy csak a feles lopott, mert más tolvaj a feles földjén már nem jött át. Az csak a felest lopta. A feles pedig azt, amit tőle loptak, visszalopta az uradalmi földből. De nem lopott többet, hanem csak annyit, amennyit tőle loptak, tőle pedig a vékony és keskeny pántlikaföldről nem sokat lophattak, amiből nyilvánvaló, hogy az az uradalmi igazgató, aki ezt az eljárást követte, szerencsésen oldotta meg a kérdést.

Háthiszen az bizonyos, hogy csak onnan lopnak, ahol van. Nem sokat lopnak. Csak éppen, hogy valami lefölözést tesznek a jut is, marad is régi igazsága alapján. Nem meggazdagulásért lopnak, hanem csak az élhetésért. Nagyon különböző dolog ez. A csalásokban is vannak szent csalások, hát a lopás sem egyforma. A kocsisok nagy része például szereti meglopni a zabos ládát. De az egyik kocsis a lopott zabot a lónak adja, mert szeret büszkélkedni a gazda előtt abban, hogy az ő keze alatt milyen jó húsban vannak a csikók. A másik kocsis meg azért lopja meg a zabot, hogy beváltsa italra. Mind a kettő a gazda vagyonát lopja, azzal a különbséggel, hogy az egyik azt, amit a gazdától lopott, visszalopja a gazdának. Belelopja a lóba.

Látott már valaki olyant, hogy mikor a dinnyeinda a kukoricásból kifolyik az útra s ott nevel egy szép dinnyét, hogy az ott maradt volna? Nem, ilyent nem igen lehet látni. Pedig a dinnye indája ki szokott néha az útra folyni, ha az elővigyázatos gazda más irányba nem tereli. Nevelni is szokott ez inda végén gyümölcsöt. A gyümölcs egy darabig ott van, még kicsinyellik arra, hogy a kocsival megálljanak érte. Nem érdemes. De idővel azután csak eltűnik onnan.

Azt mondják ilyenkor: gazdája került. Csak úgy mondják, hogy gazdája került. Csúnya szó az a lopás, minek azt kimondani. Inkább csak úgy gúnyosan mondják a lopott jószágról, különösen, ha vásár alkalmával lopódott, hogy öt ujjon vötte. Az már csak igazán nehéz vétek, mikor valaki másnak a földjét, az örökföldjét, az életet és megélhetést adó földet rabolja: mégsem mondják felőle, hogy ellopta, hanem csak, hogy: elszántotta.

Van eset rá, hogy kapálás alkalmával a munkásnak kialszik a pipája. A kialudt pipát nem akarja a szájában tartani, de nem tudja hova tenni. A mellényzsebbe tenné, de a mellény már régen rámelegedett s levetette magáról, valamely karóra akasztván. A fölhajtott szélű kalapok idején kalapszélben is tartották a pipát, de a fölhajtott szélű kanászkalapok divatja már régen elmult. Szokás volt ezelőtt a pipát a korcba akasztani, vagy hátul a nyakon az ingbe dugni, ahol megállt, mint valamely cserepcsik. De mivelhogy a dohány folyton-folyvást drágult, a pipák egyre kisebbek lettek, a száruk pedig megrövidült. Hát ezzel a rövid szárral a pipát már a testi fehérruhára nem lehet akasztani, mert onnan kiesik s a gazdája maga tapossa bele a homokba. Hát ilyenkor nem csinálhat mást a pipával a gazdája, mint hogy leteszi valahova a földre. Valami jelesebb helyre, ahol azután, ha megint kell a pipa, megtalálhassa.

De nem találja meg. Mert egy másik munkás, ahogy arra ment, meglátta a pipát. – Ejnye, de alkalmatos kis pipa! – gondolja. Ezt el kellene lopni. De nem úgy gondolja, hogy lopni, hanem csak úgy, hogy csenni. A vétkes vágy ugyanaz, de a szó szebb. Ha pedig katona is volt az illető, akkor azt sem gondolja, hogy csenni. Mert a katona sohasem lop, nem is csen, hanem csak fog. Elfogja, amit akar. Mert olyan a hadi tudomány. Elfogja, mint az ellenséget.

A munkás tehát, látván a pipát, bűnös gerjedelmei támadnak. De lopni szégyen, csenni sem illik. A pipát „megtalálni“ sem lehet. A pipa helyzetéből, ahogy fekszik a földön, meglátszik, hogy az nem elvesztve, hanem gondosan odatéve van. Azt még majd keresni fogja a gazdája. A munkás tehát összeszed egy csomó száraz levelet, gallyat és azt elhelyezi a pipára. Olyképpen, mintha a szél fujta volna oda. Mikor a pipa gazdája jön s keresi a pipát, nem találja. Az az eszébe sem jut, hogy a pipa a száraz levelek alatt van. Boszankodik a veszteségen, de nem szól semmit senkinek a dologról, nehogy kinevessék, mint Dicső Miskát, aki a kukoricatáblán toronyiránt tette le a csizmáját és sohasem találta meg többé, mert akárhol állt, mindig toronyiránt állt. A másik ember meg időmultán kitakarja a levelek alól a pipát és a tulajdonába veszi. Találta s így, ha később a pipára ráismernének is, szó nem érheti érte. Valamely tárgynak ily módon való megszerzését nem lehet lopásnak nevezni. A megszerzés e módjának külön neve van. Úgy mondják: gazt vetett rá.

Almaérés idején a szőlőben lehet néha látni a szőlőhártyák között vagy valamely bokor tövében egy kis homokkupacot. Persze nem mindig lehet észrevenni, de néha mégis észrevevődik. Hogy az ottan nem a maga valóságától való kupac, hanem hogy ott a homokot valaki valamely okból kézzel huzogatta össze. Ha az ember a kupacot megrúgja, három-négy alma gurul ki a homok alól. Ez már a lopási vágy netovábbja. Mikor jó almaszüret van, úgyis annyi az alma, hogy akár beteggé eheti magát belőle mindenki. Föl se kell mászni érte a fára, a fák maguk hajtják le az ember elé gyümölccsel dúsan megterhelt ágaikat. Tömegesen hevernek az almák a fák alatt, ahogy érett korukban a homokra potyantak. S a kupac alá földelt nyárialma ott úgyis elromlik. Mégis akad olyan ember, hogy könnyebb a lelkének, ha néhányat belőle eldughat.

– Kutyaszokás ez, – véli a kapás.

Van benne valami. Ha sok csontot vetnek a kutya elébe, amit nem bír belőle megenni: elássa, hogy az valamiként a másik kutyának ne jusson. Ha negyednap azután szűk esztendeje van, keresi a csontokat. De akkorra már elfelejtette, hogy hova ásta el. Ilyenkor szaladgál az udvarban és mindig a földet szaglássza, hogy hátha megérzi valahol a csont szagát. Néha megtalálja, néha nem. Ha nem találja, mérgében elnyújtja hosszan a nyakát és fölugat az égre. Pedig tudhatná, hogy az ő beszéde úgy sem hallatszik a mennyországba.

* * *

A dülőúton kocsival halad Jó János a dülőföldek felé. Igazság szerint Joó János, úgy is írja a nevit, mert régi nemes s a régi erdélyi diploma is megvan még valahol az öreg menyasszonyi ládafiában. Apaffiék meg a többi nagyságos urak idején könnyen járta a fej- és jószágvesztés kimondása odaát a kis bérces hazában s az emberek, ha ott is hagyták a jószágjaikat, de a fejüket jobb szerették, ha a válluk közt marad: ilyenkor az emberek kiszöktek Erdélyből, lovastól-nyergestől, egy nyargalt szolgástól s belevették magukat Magyarország pusztabéli alföldi népei közé. Sok rokonvér került azoknak alkalmával ide elő. A régi kutyabőr még itt-ott hever valahol, ha ugyan a játékos unoka szét nem tépte; ha kedve telik benne, hadd tépje: kinek kell az már? Nemrég is vettem egyet a jogos tulajdonosától öt forinton, olcsó árú az manap itt, csak Bécsben drága.

János tehát halad a kocsival, két ló van előtte. A kocsin van János, meg a kis gyerek. Azon rövid úthoz, amit János most végez, elég volna egy ló is, az is kihúzná a kocsit a dülőföldig. De ezt nem úgy kell tekinteni. János úgy is kifogja a lovakat a dülőföld végében s a lovak az árokpart füvén legelésznek a kis gyerek felügyelete alatt. S miután az árokpart füve a senkié, János ezúttal ingyen ad uzsonnát a lovaknak, anélkül, hogy a saját szénaboglyáját rongálná. Érthető, ha inkább két lovat etet így tavalyi árban, mint egyet. Mert messze van az még hej! hogy a szigorú télen átessünk s van eset rá bizony, hogy az ember magától meg a kis családjától vonja meg a fűteni való szalmát, hogy a ló az istállóban ne éhezzen és az éhségében való fájdalmas nyerítései ne hallatszanak.

János odaér a maga földje széléhez, mert hiszen idővel mindenhova odaér az ember, még a temető kerítéséig is. Kifog, a gyerek is leszáll a földre, János pedig, mint tulajdon maga bemegy a dülőföldekbe s hamarosan el is tűnik köztük, mert a földek ezúttal kukoricatermelésre vannak berendezve. Állnak tehát rajta a kukoricaszárak rengetegei. János belemegy a szárrengetegbe s eltűnik. De ez csak úgy van, mint mikor a rác papot figurázzák a sad vidis, sad ne vidissel, hogy egy kicsit láttok, egy kicsit nem láttok. Mert János nemsokára ismét előtűnik, hozván két kézzel az ölében egy igen szép, nagy úri tököt, mert megadta az Isten az ilyesmihez a magyarnak a módot.

A kis gyerek vidáman kiált föl:

– Jaj de szép tök, édesapám! Ilyen szép tök a mi földünkön nincsen!

János a gyermeki kedvtelés örvendező szavaira komoran felel:

– Mán hogy beszélhetsz ilyesmit? Hiszen én is ültettem ilyent.

No, a gyereknek ez annál jobb, mert hiszen a gyerekre nem tartozik az a valóság, hogy János a Kis Mihály földjéről hozta a tököt. A töknek pedig ez tökéletesen mindegy. Az ő sorsa úgy is az, hogy János a földhöz csapja teljes erővel, minélfogva szétreped. A tök ezen szétrepedt állapotában most háromféle szolgálatot teljesít. Elsősorban a fűevés után konfekt a lovaknak. Másodsorban a gyereknek mulatság és foglalkozás, hogy bicskával hasogatja a tököt s így darabonkint adogatja a Madárnak meg a Rárónak. Harmadiksorban pedig az érettebb magjait kiválogatja s elteszi a zsebbe. Ha megszáradnak, az jó ennivaló s a világ legolcsóbb eledele, mert az evésébe hamarább belefárad az ember, mint sem jóllakna.

Nagyon vékony dülőföldje van ennek a Kis Mihálynak. Mondhatni nem valami híres gazda és sok kis családja van neki. János tehát úgy határoz, hogy nem is igen háborgatja tovább a vagyonában, legfölebb a földjéről még egy tököt kivisz majd a lovaknak. Ellenben a harmadik szomszéd, az a bizonyos nevezetű Pál József, sokkal tehetősebb. Van neki másfelé is földje, voltaképpen abból él, míg ezt, ami itt van, csak úgy örökölte tavaly. János tehát a kukoricásban erre a földre megy át. Szép a kukorica Pál József földjén is, nem tagadható. János körülményesen szemléli a szárakat s amelyiken három nagy szép csövet talál, abból egyet letör. Le lehet azt úgy törni, hogy a hiány észre sem vevődik. Különösen ott, ahol sok a termés.

János tehát letörvén a csövet, meglóbálja a kezében és fölhajítja a levegőbe. Már említve volt, de nagyobb bizonyság okáért ismét említhető, hogy Kis Mihály földje vékony terület. Fölötte a kukoricacső szépen átrepül és lehull Jó János földjére. Egy cső, két cső, a tizedik, a huszadik. János ezt egy darabig űzi. Nagyon mélyen nem megy be a földbe, nehogy esetleg tetten érjék. Hogy ha valaki jönne vele a föld belsejéből szemközt, az elől idején kiosonhasson. Az ilyen embert, aki ennyi ésszel él, úgy hívják, hogy: tartományos embör…

* * *

A másik dülőúton, a dülőföldek túlsó oldalán, ugyanekkor szintén odaérkezik kocsival Pál József. A kocsi előtt két ló, a kocsin a kis gyerek, szóval az eset ugyanaz, ami a Jó Jánosé. A lovak itt is az árokszéli fűre eresztetnek s Pál József szintén csak a Kis Mihály földjéből hoz ki egy tököt a lovaknak. Az eset ott kezd nem ugyanaz lenni, amidőn a kukoricacsövek repüléséből meglátható, hogy József nem a maga földjéről repülteti a csöveket Jó János földjére. Hanem ez egészen ellenkezőleg van. Jó János földjén dézsmálja meg a három- és négycsöves kukoricaszárakat. S a csövek, Kis Mihály keskeny birtoka fölött átrepülve, Pál József földjére esnek. Egyébként Pál József is tartományos embör. Nem megy egészen bele Jó János földjének a legmélyébe. Csak úgy szélrül dolgozik ő is.

… Idő multán a két dülőúton két kocsi halad különböző irányokban hazafelé. Jó János és Pál József (mert, mint régi regényekben mondani szokás: ők azok), nyugalommal kormányozzák a lovakat azon biztos tudatban, hogy ezen délutánt hasznos munkára fordították. A repülő kukoricákat majd holnapután viszik föltünés nélkül haza: ugyanis majd azon időtájban kezdenek bele a kukoricatörésbe.

Alkonyodik. A nap, amely látta röpülni a kukoricacsöveket, készül a messzi tengerek mélyébe aludni: már fahegyben van. Ezen alkalommal egy öreges férfiú jelenik meg a dülőföldek színterén, üres zsák van a vállán. E férfiú a dülőföldek csősze: Várakozó Savanya Ádám. A régi emberek közül való, Illavát úgy ismeri, mint a tenyerét, minélfogva vagyonőrizetre igen alkalmatos. Ádám bácsi távoli figyelője volt a kukoricarepülésnek, de nem szólt bele a dologba, mert hiszen az a dolog, ami történt, a kenyéradó gazdái között történt. Az ilyesmibe beleszólás nincsen, ellenben most, amidőn leszállott harmatával az illatos alkonyat, Ádám bácsi egész éjfélig szorgos foglalatosságban van. A repült kukoricacsöveket mind a két földről egy szálig elhordja a zsákban a csárdáshoz, ahol azokat azután apránkint alkalmas félliterekre beváltja.

Harmadnap reggel, hogy Jó János is, Pál József is a kukoricatörésbe kezdenének, látják, amit nem látnak. Az áthajigált csöveknek nyoma sincs.

– Hát visszalopta a gazembör, – gondolják. – Lám, milyen komisz a világ!

Várakozó Savanya Ádám csőszi hivatalos minőségében arra ballag. Rájuk köszönt a munkában:

– No, hát van-e a száron?

– Hát… hát van, – mondják az emberek.

– Hát hiszen, – feleli büszkén Várakozó Savanya Ádám, – akit én őrzök…

Jó János és Pál József gyanusan pislognak rá, de egyik sem mer szólni semmit.