– Gyerekek?

– Két fiam van, meg egy lány; olyanok, mint a potykák!

– Itt vannak a kicsinyek is?

– Fenét! nem vagyok én regálebérlő, hogy pulyákkal, cselédekkel jöjjek Abbáziába… Hallod ez szép hely, jó hely, de a fene egye meg, nagyon sokan tudnak magyarul…

Jóízűt nevettek s gúnyos szemlélődéssel néztek körül.

– Átmegyünk Velencébe is, ha már itt vagyunk. Látni kell egyszer.

– Tudsz olaszul?

– A macskát. Ha magyarul nem tudnék, ugatnom kéne, hehe! Na, a feleségem beszél németül, karatyol franciául, a télen francia kisasszonyt is vett, hogy belejöjjön… Én meg fizetek! Így osztán keresztül mehetünk az egész világon is.

Kacagott. Felduzzasztotta a tokáját: csak a magas gallér hiányzott rövid nyakáról.

– Á, micsoda nők vannak azér itt, barátom. Már úgy kikoplaltam magamat egy kis finom női históriákra. Visszafelé az asszonyt haza expediálom, én meg felruccanok Pestre, apropó, te már otthon leszel akkor?… Nahát az nagyszerű lesz, már tudod, torkig vagyok a béreslányokkal, meg az effélékkel. Hopp, itt is a feleségem!

A vizen meglátták a fehér babos fejkendőt s elébe úsztak. Mihály úr úgy úszott, mint a kutya, mind a két kezével s a két lábával pacskolt.

Az ezüstszürke nő úgy nyujtotta oda a kezét a fiatal úrnak, mintha otthon falusi szalonjában fogadná. A miniszteri fogalmazó úr kiábrándult és lehült. Az asszony arcszíne elvesztette hajdani vadrózsaszirom színét és finom, ruganyos puhaságát; húsvörös volt és érdes, mint a pörölő asszonyoké szokott lenni. Apró fehéres pontokkal tarka volt az egész karja, a tengervíz fölszítta s kiáztatta, mint a lúg. Mihály úr elfordítja a szemét, az utóbbi években már nem igen szokott a felesége arcára nézni, mit nézzen rajta, jól ismeri s tudja, hogy még ma is szép asszony, kivált egészében, messziről, csak ő egy kicsit már betelt vele.

– Hol ebédel? Jöjjön velünk, – szólt udvariasan az asszony – egy kitünő bécsi-magyar konyhát találtunk, egészen türhetően főz…

– Kisztihand…

– Fotográf, fotográf… – kiabálták a fürdők a csónakos fényképészre s tömegestől tódultak a lépcsőkre. A dobogón a kis operettprimadonna Sárbogárdról, percekig kínosan természetes állást produkált, hogy jó legyen a képen.

Ők is rajta voltak egy felvételen, mesztelen nyakkal s Istenem, tiz évvel öregebben, mint annak idején… Mind a hárman erre gondoltak, mikor a lencsét rájuk szögezte a fotográf.

Délben a fiatal úr már ott találta Mihály úrékat a kis bécsi-magyar vendéglő terraszán.

Az asszony fején széles, felcsapott karimáju szalmakalap volt, nagy fehér strucctollal, amely alól vastag, bronzszőke haja dúsan dagadt ki. Nagy erős szürke szemei oly hüvösen és anyásan néztek, ahogy csak egy négy gyermekes asszonyt, – akinek a férje a negyedik s a legrosszabb gyermeke, – tölthet el a mindennapi élet egyszerü kötelességtudása. Szemöldökei, ezek a bámulatos vastag, hajdan oly izgató szemöldökök oly nyugodtan feküdtek a fehér sima homlok tövén, mint az elhizott komondorok a tiszta, békés, félteni, őrizni nem érdemes kis fehér házak fala alatt. Az orra, a szája megnőtt s közönséges lett és rideg, örökké rideg, mint akinek mindig vigyázónak, szigorunak kell lennie, uralkodnia kell az élet legközönségesebb kis dolgai fölött is. A tokája egybenőtt a nyakával és lankadt volt, heverő, lomha, a mellei a fehér bluzban tülerősek voltak és a vastag aranylánccal körített dereka széles. Husos, erős karja átvilágított a csipkéken s egész lényéből unalom áradt, valami amolyan helyén nem valóság, mint a pihenésre kimozdított gépből, amely csak teljes munka közben él.

– Vajon mit csinálnak a gyerekek… nem köhög-é a kisebbik, nem esett-e a tóba a nagyobb… hogy megy a háztartás… Mi baj van már megint… – folyton ezek az aggodalmak látszottak az arcán és szórakozott szemein.

A miniszteri fogalmazó sem birta felhangolni egy-két futó mosolynál, egy pár udvarias, figyelmes szónál tovább.

Ellenben Mihály úr elegáns kávézöld ruhájában alig birja tartóztatni friss és életre habzó temperamentumát, amely mint az új bor, szinte kipattanva keresi a rést az érvényrejutásra. Csak fekete haja le ne tisztúlt volna annyira, fényes fehér homlokáról; még nehány leltári hajszálat kefél keresztül a síkon, amit úgy őriz mintha a felesége venné számba minden mosdás után; ellenben fekete bajusza hetykén van pödörve, a végét a borbély kackiásra csippentette le, kis kotlettje is van, rövid, csak a fülcimpákig s a haj tövénél épenugy ki van kopva, mint vékony fekete szemöldökeinek a külső vége. És elegánsan eszik, ahogy csak a mi szolgabiráink tudnak enni, akik a grófokkal tartanak, ott eltanulják s akiket a zsidók lesnek el. De ezeket a tulzóan puha mozdulatokat senki sem tudja sem felfelé, sem lefelé, a rendkivül erős, parasztul izmos testnek ezeket a tulzóan puha mozdulatait. Így a villát senki se tudja belőlről tenyérbe fogni s ekkora erővel végezni ezt a könnyed mozdulatot; s félkézbe véve a kést és a villát, a hajópincér sem tudja így venni ki a tálból a töltött káposztát. Az ujját, a kisujjait méltóztass megnézni, mily fölemelve s minő elegánciával tartja s könyökeit amint magasra emeli, míg a késsel a szájába teszi a falatot, ami ujabban már megint nem barbárság. Így kiművelődni csak olyan ember tud, aki jókedvéből akármikor fel bir dobni a dobra hetven kévét egy szuszra s akinek olyan felesége van, akiből sugárzik a pedagógia. Ó nem az, amit a képezdén tanult, hanem az, amellyel a felsőbb körökbe küzdi be magát az ember.

– Elragadó asszony a feleséged őnagysága, – mondta ebéd után a miniszteri fogalmazó, míg szivarozva ültek a tengerparton. A nagyságos asszony fölment a hotelbe; bágyadt a hosszú fürdés után.

– Természetesen, – szólt Mihály, s hozzátette, – mondd csak öregem, mikor is mégy te vissza Pestre?

A pesti éjszakákról ábrándozott.

Vidáman beszélgettek, Mihály nagyokat kacagott s ápolt fehér fogait, amelyeknek közeit azonban megfogta feketére a sok szivarfüst, vigan csillogtatta.

– Hogy megőrizte a szépségét… – szólt megint a fiatal ember.

– Kicsoda?

– A nagyságos asszony.

– Hja!… Az ám, kivált úgy, – kacagott fel Mihály, – hidd el öregem, még ma is olyan szép teste van…

Hangosan és cinikusan nevetett, mint aki le akarja leplezni azt a látszólagos tiszteletet, amelylyel már csaknem kompromittálta magát.

– Kedves Mihály – szólt hirtelen a hajdani segédjegyző – megengedsz egy megjegyzést?

– Parancsolj kimondani, – szólt Mihály a legkorrektebb szolgabiró-udvariassággal.

– Kérlek alássan, Mihály… Véletlenül a legkitünőbben emlékszem arra a percre, mikor legelőször nem köszöntél a nagyságos asszonynak… mikor utána jártál… Megkérted… És meg vagyok lepve Mihály, hogy a legnagyobb boldogságban éltél le őnagyságával immár tíz évet s bizonyára, ha isten segít, az egész életet. Aki rátok néz, mindig látnia kell, hogy ez az igazi szerelmes házaspár, nem igaz Mihály?… És mégis kérlek szépen, az első perctől mostanig, négyszem közt, kérlek Mihály, a legmeglepőbb cinizmussal tudsz megjegyzést tenni… Nos, ez, ez, hogy történik ez, Mihály?

Mihály bámulva nézett a barátjára, aztán leütötte a szivarja hamvát, könnyedén, elegánsan, távolra, a vörös, nedves kavicsutra s azzal a könnyedséggel, ahogy csak egy szolgabiró érzi kötelezve magát rá, hogy szivar mellől, bármikor azonnal kétségbevonhatatlan biztossággal oldjon meg minden problémát, így szólt:

– Édes öregem, én nem beszélek máskép, csak ahogy a többi férjek, meg a többi urak, ha szerelmesek… Kedves öregem, hát te azt hiszed én egy kivételes Mihály vagyok, egy Miháj, mi?… Kis öreg, te is éppen olyan Miháj vagy, mint én… Nagyon jó… Ugyan mutass nekem egy szerelmes embert, aki a legbizalmasabb barátai előtt, tudod, a barátai előtt azt meri mondani, hogy „szerelmes vagyok“. Fuj. Fiam, azt mondhatja, hogy ezt a lányt, ezt szeretném lekapni… Vagy más efélét… kimondhatja az ember a legnagyobb disznóságot, bevallhatja a legrondább, a legalacsonyabb érdeket, a pénzt, az üzletet, a családi protekciót, amire számít, vagy a vére kivánságát, de amit azelőtt nemes okoknak mondtak!… azt már nem… ki mondja ma azt, hogy „a szívem dobog…“ Hogy ez meg az a lány, no vagy pláne: a feleségem, az egy nemeslelkü, egy finom szívű, nem is tudom a frázisait… Nem fiam, a mai Miháj, az azt mondja, hogy a feleségem az tud… csókolni, az istenit, ha rájön… Vagy más effélét. Ezt be lehet vallani… Ez igaz. Ez nem szégyellni való…

Néhányat szippantott.

– Pláne én. Egy tanítókisasszonyt veszek el. Hát mér veszem el! Hát csak meg kell értetni magammal, meg a világgal… Azért, a fáját, mert meg voltam veszve és máskép nem adta le a tejet… csak az esküvő árán… No persze, ha kontesz lett volna… Akkor nem kell magyarázat. Ki a fene kérdi azt, mért veszek feleségül egy előkelő dámát…

Idegesen szivarozott s a szürke füstöt kifujta a tiszta levegőbe. Bólogatott és a felső ajkát harapdálta.

– Ajjaj, tudod itt sokat kellett elsimítani. Elkenni… Eleinte nem akarták bevenni… Még párbajoztam is egyet érte… Az anyámmal most is úgy vagyok. Az nem akar belenyugodni…

Hallgattak.

– No, öreg, hát te nem vagy Miháj?… A teremburáját, hát férfiak vagyunk tán! Csak nem játsszuk magunk közt a szentimentális Werthert… Hát azzal csak nem dicsekedhetem el, hogy a feleségem rendbeszedte a birtokot is, meg engem is, meg rendben tartja a tekintélyt, mindent: hanem azt nem tagadom le, öregem, hogy ha ruha nincsen rajta, ma is szebb egy egész orfeum-truppnál!… Hiszen láttad mámma…

A szeme forró lett, kissé meglobosodott a belső hőtől.

– Őrült meleg van, – mondta s csakugyan rendkivüli hőség volt. Jól esett, hogy egy kis hűs szél csapott ki a tenger felől.