Szurdokon, ahol hajdanában annyi Gaál lakott, hogy nem is volt másnak becsülete, csak Gaál-fajtának, élt valamikor egy kedves menyecske, akit még öregasszony korában is azzal különböztettek meg a többitől, hogy „fehérlábu Gaálné“-nak hívták. A szurdoki Gaálok nagy nemzetsége azóta szétszóródott, mint a pelyva a szélben. Mindenhová jutott Gaál az országban, – „kovásznak a nemzet testébe“, mint az otthonmaradottak emlegették. Ám én azt gondolom, hogy azért hagyták el ármálista falvukat, mert egy sápadtarcu, vén banya jött hozzájuk fakó szekéren: a szegénység. A híres Gaálok, a verekedő Gaálok, az alispánválasztó Gaálok emléke majd elenyészik, mert hiszen hőstetteik följegyzésére kevés volna a Tisza, ha tinta volna a Tisza, – csak a „fehérlábu Gaálné“ emléke lebeg még az elmékben és a szívekben: mert hiába, a nagyszakállu hősök csak a maguk idejében érdeklik az embereket, de egy szép asszonynak fehér lába időtlen időkig kiváncsivá tesz. Még a trójai háboru sem Achilles nagy ereje miatt találódott ki, hanem egy csalfa asszony szőke hajáért.

Hát milyen is volt a Gaálné fehér lába? Hisz utóvégre minden asszonynak fehér a lába, mindegyik tud vele babonázni, boszorkányozni; tán a Gaál Erzsi lába se volt olyan nagyon fehér, hogy külön följegyeztessék, csak a híre tette, az a bolondos hír, amely gyakran széppé teszi a rútat is és csúnyává a gyönyörűt. A Tisza, az alföldi menyecskéknek, lányoknak ez a nagy szépítőszere, fehérre mosta valamennyi szurdoki asszonynak a lábát, orcáját, nemcsak a Gaál Erzsiét: mégis neki lett volna a legfehérebb lába? Hát az volt. Akik azt gondolták, hogy látták valamikor, mind holdkórosak lettek attól a vakító fehérségtől. Pedig sokan vélték látni, mert a menyecske ott szokta mosni egymaga csalánszövésü ingeit a kertjük végében, a Tiszában. Azt nem bízta másra. Persze, csak estefelé merészkedett ki a Tiszapartra, amikor már elaludt a falu és az alpári mosóasszonyok eltakarodtak a vízpartról. Ott fölgyűrte szoknyáját térdig és mosott a selyemlágyságu vízben. A hold fölébredt a tulsó parton és ezüstjével körülfolyta a Gaálné alakját: ezüstasszony mosott, ezüstfolyóban. A ruháról, amit a vízből kiemelt, folyékony ezüst csurgott le. Éjjeli csónakázók babonásan nézték az éjféli jelenést, amíg aztán fölcsendült a Gaálné szirénhangja és dalolt, dalolgatott, mert hisz régi mondás, hogy hizelkedni kell a Tiszának, ha azt akarják a mosónők, hogy nagyon fehér legyen a ruhájuk.

Ezeknek az éjjeli mosásoknak hírük terjedt. Utóvégre a szép asszonyokról még akkor is beszélnek, ha nincs róluk mit beszélni. Gaál uram amolyan tunya, álmos fráter volt, akit semmi se hozott ki a nyugalmából, csupán a névnapok, keresztelők, torok. Gyér szakállát csupán azért növesztette, hogy legyen mit tépegetni, ha az adósságok gondja nagyon ránehezedett, de ezzel aztán vége is volt mindennek; – Gaál uram álmosan szólongatta a feleségét:

– Bolond vagy te Erzsi. Kimosnák a szolgálóid a ruhát. Minek mégy te magad a vízbe?

Gaál Erzsi hetykén felelt:

– Már pedig az én ingemet nem veszi a kezébe semmiféle durva, szennyes marok. Az anyám is maga mosta, én is magam mosom.

Gaál János csak lustán vonogatta széles vállát. Mit lehet tenni az asszonyok hiúsága ellen? Bizony semmit. Jobb belenyugodni abba, amit úgy sem lehet megváltoztatni. Gaálné tovább is járt éjjel a Tiszapartra és a forró nyári estéken bizony fogyatékos volt a ruházata. De hát csak nem moshat selyemköntösben? A sűrű füzes eltakarta és a szellő, ha árulkodva hajtotta félre a gallyakat, Gaálné ijedten kuporodott le a vízbe. Gaál János nevető dörmögése hallatszott:

– Csak én vagyok! Gyere ki a vízből.

A menyecske szégyenlősen felelt:

– Csak menjen szépen vissza. Magának sem kell mindent látni.

Még neki se? Gaál János csóválta a nagy fejét. Hát nem bolondok ezek az asszonyok, hogy úgy titkolóznak? Utóvégre a férj már csak láthatja a felesége ingét?… Talán így, talán másképpen kerekedett a szégyellős Gaálnénak az a híre, hogy olyan nagyon fehér a lába, amit pedig közelről senki sem látott. Talán éppen azért. Hisz sok asszony nagyon is mutogatja a lábát, még se jut eszébe senkinek megcsodálni. A szemérmes Gaálnéra pedig az egész világ ráfüggesztette a szemét a lába miatt.

Nőtt, nőtt a Gaálné fehér lábának a híre. Özvegyemberek meg legények még Szurdokon is voltak, akiknek semmi egyéb dolguk nincs, mint az asszonyok után leskelődni. A füzesben sokszor megcsörrent a haraszt, ha Gaálné a ruhát paskolta és az öreg Gaál Endre, ez a nyugtalan, száraz, vén ember egyszer majd belefulladt a Tiszába, hová leskelődés közben pottyant. A vénasszonyok nyelve pedig kerepelt, kerepelt, de hát még ez is csak a Gaálné fehér lábának a hírét növelte.

Bolondság, ha Gaálnénak csak a lába lett volna fehér, akkor tán még se lett volna olyan nevezetes asszony. Fehér volt annak az orcája is, a nyaka is, a válla is. A szeme, az a buzavirágszínü szeme pedig egymagában elég lett volna ahhoz, hogy megbabonázza a férfiakat. Kállay Barnabás, az öreg alispán, arra utaztában fölkiáltott:

– Nem tudom, mit akartok mindig ennek a menyecskének a lábával? Mintha bizony nem volna elegendő neki az a két gömbölyü karja, amivel megölel? De hát csak Gaál uramat öleli…

– Ölel biz az mást is. Vagyis csak mást ölel, – dörmögött közbe az öreg Gaál Endre, aki szolgabíró volt Szurdokon. Mindig csak szolgabíró. (A régi emberek nem igen szerettek hivatalt változtatni.)

– Ugyan kit? – kérdezte az alispán.

Gaál Endre a szájára tette a kezét. Aztán méltatlankodva kiáltott föl:

– Határtalan az emberi gonoszság! Hírbe hozza a legbecsületesebb asszonyokat!

Kállay Barnabás, – hiába, ő is csak ember volt, – megpödörte hófehér bajuszát:

– Ugyan ki volna az a szerencsés kötni való?

A szolgabíró hunyorított a szemével:

– Farkas uram Gerlicéről mindennap átússza a Tiszát. Minden éjjel.

– Hero és Leander esete, – bólintott az alispán. – A szerelemben semmi sem gát. Még a Tisza sem. Magam is valamikor…

Igaz volt-e, nem volt-e igaz, ki tudna eligazodni azon a lesütött szemü, szemérmes Gaálnén? Hátha csupán huncutságból süti le a szemét, hogy ki ne olvassa senki se belőle rejtett titkát? Ki tudna belátni a szégyenlős asszonyok szívébe? Hátha éppen akkor, amikor az arcukra tapasztják a tenyerüket, odabenn a szívben egy kráter lángol? Vagyis, a tapasztalás szerint, – mondta a rossznyelvü vén Gaál Endre, – éppen a szemérmetes fehérnép mindig a legpajkosabb.

A Tisza pedig, ez a nagy darab selyem, amely azért szállott le az égből, hogy benne az asszonyok lemossák könnyeiket, vagy orcájuk bűnös pirosságát, tovább is magába szívta a fehérlábu Gaálné ingeinek illatát és körülnyaldosta gömbölyü térdét. Bársony folyásában a zümmögő halk melódiák talán éppen a Gaálné ajkáról fakadtak, vagy talán Gaálné tanulta el a Tiszától azokat a szépen csengő hangokat, amelyek a selyemvízzel kacérkodó lágy esti szél szárnyán átkeltek a tulsó partra és onnan elhuzogatták a Farkas János uram szívét. Huzogatták, huzogatták a melódiák, vagy talán a hold is közbenjárt, amely ezüstasszonyt varázsolt esténkint a víz szélére, aki ezüstben mosta ezüst ruháját? Egy este, amikor a lusta Gaál János valami hétnapos lakodalomból hazavetődött, ott lepte a gerlicei Farkast a felesége mellett. Gaál uram puskát ragadott:

– Ilyen becstelenség, – hörögte. – Meghaltok rögtön!

Farkas János szép szál ember volt, elébe állott:

– Lőjj le, pajtás, ha ez szükséges az egészségedhez. De ha nem szükséges, én szívesen vállalom most már Erzsit.

– Elmész vele? – fordult Gaál uram az asszonyhoz.

– El én, – felelt a menyecske.

– Hát menjetek.

Könnyedén, tunyán vállat vonva ejtette ki a szót Gaál János, mintha csak arról lett volna szó, hogy ellicitálják a tavi pusztáját. Akkor se búsult jobban: mert minek azon búsulni, amit megváltoztatni úgy sem lehet? Csak később, mikor egyedül maradott a házában, jutott néha eszébe a felesége. Úgy egy esztendő mulva, amikor már beleúnt a sok dinom-dánomba. Ott üldögélt esténkint a füzesek alatt, ahol a menyecske azelőtt a ruháját mosta. A hold most is fölébredt és a víz ellágyult a szellő simogatására, csakhogy nem dalolt senki… Vagy dehogy is dalolt. A nagy csendességben a tulsó partról hallatszott valami lágy asszonyi hang. A hold az ég közepére úszott és a túlparton megjelent az ezüstasszony az ezüstfolyóban. Gaál Erzsi mosta ott az ingét.

Gaál János estéről-estére nézte a babonás jelenést. A folyó mindenféle bolondságokat sugdosott neki. Be nagy kerítő ez a Tisza! Mintha még fehérebbre mosta volna azóta az Erzsi lábát. Mintha még kívánatosabban csillogna az.

És egy éjjel lopva, csónakon átkelt a vizen Gaál János. Erzsi el sem sikoltotta magát. Ó, a csalfa! Bezzeg nem ijedős most már, mint hajdanában volt. Sőt a vízből is kiszállott fölgyűrt szoknyájában és mosolygósan nézte a régi urát.

– Azért jöttem, Erzsi, – mondta Gaál uram, – hogy ha visszajönnél…

Erzsi nevetett:

– Hogyne mennék vissza! – rebegte, és már ott is ült a régi ura mellett.

A vén füzek mintha halkan susogtak volna valamit, amire a vén folyó locsogva felelt:

– Hallgassatok, vén banyák, hallgassatok…

És lágyan úsztatta tovább a csónakot. A hold az ezüstasszonyt átölelte és Gaál János azt mondta:

– Már megnézem, hogy igazán olyan fehér-e a lábad, Erzsi, amilyennek az emberek mondják.

Erzsi csak nevetett:

– Dehogy is. Csak képzelődés… A férfiak képzelődése.

*

A fehérlábu Gaálné sokszor elment azután az urától, de az mindig visszahozta. De hát nem is ment tovább soha, mint a tulsó partra, ahonnan a fehér lábát láthatták. A szurdoki asszonyok azóta is mosnak a Tiszaparton, de nem igen kerekedik híre a lábuk fehérségének. Néha gondolkozom azon, vajjon csakugyan a Gaálné lábának a fehérsége tette, hogy olyan nagyon céda volt? Vagy csak a legenda találta ki az egészet, mert hisz a legendának mindig kell valamibe kapaszkodni. Talán nem is jó, ha nagyon fehérlábuak az asszonyok?