Szenice felé, locsogó jegenyenyirek között, amelyek messziről olyanoknak látszottak, mintha merő ezüstből lettek volna, állott egy ódon kastély, benne laktak Gaálék.

Kastély volt-e valóban a régi földszintes oszlopos ház? Ki tudná? A környéken úgy hívták a Gaál-kastély. Ha nem a gőgös Gaálok laktak volna benne, akkor tán egyszerü maradvány lett volna a régi lak neve. De hát ezekkel a kifejezésekkel is úgy vagyunk, hogy mindig az ember válogatja. A pentelei bocskoros parasztok – ármálista falu volt – még az én gyermekkoromban is ékes betükkel pingálták fehérfalu nádfödeles viskóikra e büszke szót: Curia. Nem igen akadt senki a faluban, aki a nevét helyesen le tudta volna írni, de ezt a szót egyik se vétette el. Bolondság: a hiúság sok mindenre megtanítja az embert. Az igazi kuriák úgyis eltüntek, a homok nyelte tán el őket? Csak a hiúság maradott meg. Igy aztán nem csoda, ha a Gaálok kastélyban laktak, miután a házfedélen nem folyt be az esővíz. De hát akkoriban én ezt nem igen vettem észre, csak a nagyapámra figyeltem, kivel hébe-korban arra jártunk:

– Itt laktak a hóbortos Gaálok. Sose volt egyiknek se tiszta esze. Az asszonyféléje meg valósággal bolond.

Igy dörmögött az öreg, amint már a nagyapók szoktak. (Furcsa, hogy az öreg ember annyi bolondságot lát az életben, ami pedig nem is olyan nagyon bolond!)

Ott állott a régi ház, a nyirfák locsogtak körülötte és benn laktak a gyönyörü Gaál-leányok. Ketten voltak és ha görög író verselne róluk, nyilván az istenekre bízná annak eldöntését, melyik volt a szebbik a kettő közül. A mai emberek, akik pedig a jelzőkkel bőven bánnak, a Gaál-leányokról csupán annyit mondanak: a hóbortosak.

Vajjon miért is voltak olyan hóbortosak? Csupán csak azért, mert az apjuk is az volt. A bicegő öreg Gaál egész nap aludt és este kelt föl, amikor a csillagokat vizsgálta egy hosszu tubuson keresztül. Egyáltalában nem törődött a földi világgal. Történhetett körülötte akármi, ő ügyet sem vetett rá. Nappal éjjeli csöndesség volt a házban. A távoli országútról a szekerek zörgése úgy hallatszott ide, mintha egy messzi idegen világból jönne a zaj. Az atyafiak, akik hébe-korban Gaálékhoz vetődtek, szemüket meresztgetve beszéltek az öreg Gaál hóbortjairól. Általában istentagadó pogánynak tartották, aki még a hazáját sem szereti.

– A haza – mondogatta, – elvett tőlünk mindent és érette semmit sem adott. Adta azt, hogy a magyar koldus lett a maga portáján és idegen uralkodik a nyakán…

Akik ezt hallották, nevetve csóválták a fejüket:

– Az öreg nyilván azt hiszi, hogy Kufstein még a mumus Magyarországon.

Hitte-e az öreg, nem-e? Az elmult században sok volt az elkeseredett, meghibbant honfilélek. Az idő olyan volt, hogy divat volt hóbortosnak lenni. Az öreg Gaál kivénült a divatból és megszokta a bolondozást. A világ tovább ment mellette és ő még azt se vette észre, hogy az öreg ispán Mártonfalvi mindig jobban csetlik-botlik a sarkantyújában. Esténként, mikor a kertben pipázgatott, komoly hangon szólt rá Mártonfalvira:

– Nem szeretem ezt a sok vihogó fehércselédet a háznál. Utóvégre ispán úr figyelembe vehetné, hogy nekem is van némi beleszólásom a dolgokba. Szép, szép a szerelem, de maholnap megnőnek a lányaim…

Mártonfalvi bácsi – megszokta már az öreg úr bogarait – helyeslőleg bólintgatott hófehér fejével:

– Igaz bíz’a. Holnap kiadom a Cserepesné útját. Az a legfiatalabb fehérszemély nálunk. Ötven esztendős. Mert bizony a kisasszonyok megnőnek…

Megnőnek-e? Meg is nőttek. Tán még Mártonfalvi uram se vette észre, pedig ő csak el-ellátogatott másfelé is a régi háztól. De hát neki se igen volt gondja egyébre, mint a sarkantyujára. A lányok – Ilona és Jutka – megnőttek, mint ahogy a vadvirág is megnő, pedig senkisem gondozza. Kubacska uram, a szenicei rektor, aki írni-olvasni tanította a leányokat, egyszerre elmaradt a háztól és semmi kincsért se volt hajlandó újra a kastélyba menni.

– Valóságos ördögök azok a kisasszonyok, – mondogatta. – Ha éppen lekvárt nem tudnak önteni a zsebembe, akkor az asztalhoz ragasztják a szakállamat. Mégis öreg ember vagyok már…

Kubacska uram után egy idős német hölgy érkezett a kastélyba, – Isten tudja hol fedezte föl Mártonfalvi uram – de annak sem volt sokáig maradása. Éjnek idején szökve távozott a háztól és csak Pestről merte megírni az öreg Gaálnak, hogy az ő leányain már nem segít senki. Gaál János természetesen el sem olvasta a fájdalmas hölgy levelét, az öreg Mártonfalvi pedig csupán annyit tudott németül, amennyi a vizsla apportirozásához szükséges volt.

Ezenközben pedig nőttek a lányok. Szamarakon nyargaltak be néha a faluba és vasárnap délutánonként feltűzött szoknyával táncoltak egysorban a falusi lányokkal. Szilaj kedvük elől néha még Mártonfalvi bácsi is elmenekült, míg Gaál János legyintett a kezével:

– Mind ilyen a Gaál-fajta. A Gaálokban több a vér, mint a többi emberben. Ennyi az egész.

De hát hiába, ha háromszor olyan vadak lettek volna a Gaál-leányok, akkor is elszállt volna a szépségüknek a híre. Mert véka alá még Gaál János sem tudta rejteni a leányait. Unatkozó fiatal gavallérok tünedeztek föl az országúton, akik magas kocsikon hajtottak; a lányok kimondhatatlan neveletlenséggel nevetgéltek ilyenkor a nyirfák mögött. Szesztay Gábor, a lányok nagybátyja, egy este könnyü kis kocsiján kipödrött bajuszu fiatal urat hozott a kastélyba. A lányok elbújtak a szérüskertbe, ott aludtak a béresasszonyok között. Az öreg Gaál pedig egész éjjel káromkodott, mint a jégeső. Jó, hogy ki nem dobta a vendégeit. Csak Mártonfalvi bácsi botorkált a sarkantyus csizmájában és tartotta szóval a vendégeket.

Az idő pedig múlott, mert hát az időt még Gaál János sem tudta megállítani. Mártonfalvi bácsi se tudott kijönni egyszer az ispán-lakból. Úgy vitték ki onnan, fekete ládában. Gaál János bicegve ment a koporsó után, otthon pedig keményen összeszidta a lányokat, mintha ők volnának az okozói annak, hogy már nincs meg az öreg ispán.

– Azt mondom nektek, hogy most már eszetekre térjetek. Ki az ördög fog mászkálni utánatok ezentul?

A fehér szamarakat elhajtatta az udvarból, a falusi táncokba többé nem mehettek a kisasszonyok. Napközben néha álmosan nézett körül az udvaron és belefujt egy görbe vadászkürtbe, amely hívásra a lányoknak azonnal elő kellett jönni.

Ilona és Jutka kipirulva futott elő a kürtszóra. Az öreg Gaál megelégedetten bólintgatott:

– A nagyanyátok is így nevelte a gyerekeit, – mondogatta. – Az pedig derék asszony volt.

Egyszer, tavasz felé, a két unatkozó leány a padláson kutatott. Valami színházi előadást rendeztek a falusiaknak. Ahhoz kerestek rokkant butorokat. Mikor egy vénhedt szekrénynek fölpattantották a fedelét, a szekrény fiókjából egy csomó elsárgult levél hullott ki. Ilona belemarkolt a levelek közé és találomra olvasni kezdte a megfakult sorokat.

– Nini, – mormogta, nyakáig elvörösödve, – egy szerelmes levél.

Megfordította a levelet és elolvasta a címírást:

– Gaál Antónia kisasszonynak saját kezébe.

Gaál Antónia? Ki volt az a Gaál Antónia?

A két leány összedugta fejét a padláslyuk előtt és mohón olvasták a régi levelet: a vér arcukba tódult és a keblük emelkedett.

– Azt írja, – rebegte Ilona, – hogy Antónia a legdrágább lény a világon. Itt meg: ő a hajnali szellő, amely a tavaszi erdő felől illatot sodor. Vajjon ki volt ez az Antónia?

– Én azt hiszem, hogy a nagymama volt, – szólt Jutka. – A nagymamát hívták Antóniának.

– Hát ez a János ki volt vajjon, aki a leveleket írta? – folytatta álmodozva Ilona.

Gondosan összeszedték a fakó leveleket és szobájukban egész éjjel tanulmányozták a szerelmes sorokat. Azokban a levelekben pedig egész regény volt, egy boldog-boldogtalan szerelemnek a regénye, amely a két leány előtt sajátságosabb, rendkivülibb volt mindennél a világon. Egy bizonyos János szerette Gaál Antóniát, de az öregek hallani sem akartak a szerelemről. Jánost kiűzték a házból, de hogy a boldogtalan szerelmes még sem mondott le Antóniáról, annak nyilván az volt az oka, hogy Antónia viszont szerette őt. A sok boldogtalanság közepette is találkoztak titkon és e találkozásokról János a mult századbeli gavallérok érzelmes romantikájával emlékezik meg. Végül János arra ösztökéli Antóniát, hogy hagyja el a szülei házat, szökjenek meg együtt. És hogy Antónia beleegyezett a dologba, azt bizonyítja, hogy János boldogan írja meg: éjjel hintóval várja a nyirfasorban, „aztán miénk a boldog jövendő“… S a leveleknek itt vége szakadt.

A két leány nedves szemmel nézett egymásra, sírtak is közben egy sort és Ilona álmodozva nézett ki a tavaszi éjszakába:

– Akkor is tavasz volt, – rebegte. – Ugy-e, azt írja, hogy tavasz volt, Jutka? De minket nem akar elszöktetni senki!

A kastély sarokszobájából hallatszott a Gaál János krákogása és a két leány elmerengve betűzte újra meg újra a nagymama leveleit. A szerelem, amely eddig az ismeretlenség szürke köpenyegében közönyösen haladt el a Gaál-leányok mellett, a régen porló nagymama fakó leveleiből egyszerre megigézte a két leányt. Egy kéz, amely por lett már régen, föllebbentette a fátyolt a leányok előtt… A nyirfák fölött szakadozott a sötétség és az ezüstlevelek megcsillantak odakünn.

– Mi is el fogunk szökni, – mondta határozottan Gaál Ilona. – Aki engem szeretni akar, az szöktessen el.

Jutka megölelte a nénjét:

– Veled megyek. Veled tartok. Hisz a nagymama is így cselekedett.

*

Hogy a Gaál-lányok egyszer igazán elszöktek, azt mindenki tudja, de senki sem haragudott rájuk. Hisz a nagyanyjuk volt az oka, az a hóbortos Gaál Antónia, ki elkezdte a szökést a familiában. Azóta nem is igazi Gaál-leány az, aki meg nem szökik. Hogy miképp szöktek meg, azt majd elmondom máskor.