Mintha ma is látnám a löki grófok tiszaparti omlatag, félig rombadőlt kastélyát és benne Korponai Gáspárt, nagylelkű Fülöp württembergi herceg huszárezredének egykori vitéz kapitányát, később a löki uradalom intézőjét. Olyan régi és olyan búskomor volt a tiszaparti kastély, mint valami szomorú legenda; benne a lecsüngő bajszú, szálas intéző, aki kedvetlenül, szótlanul tett-vett a ház körül és csak akkor gyulladt föl az indulat téveteg lángja szemében, ha makrancos lovat kellett megfékezni, vagy viharos időben csónakra szállva, átkelt a zajgó Tiszán. Igazi elátkozott ember volt ott a löki magános kastélyban. A grófok évtizedek óta külföldön barangoltak és tán régen túladtak volna az egész birtokon, ha nem éppen Korponai Gáspár benne az intéző. De hát Korponait régi bajtársi viszony fűzte a grófokhoz. Korponain nem lehetett túladni. Igy aztán a birtok is megmaradt és a szél kedvére fütyülhetett a régi kastély folyosóin: a barátság már arra nem kötelezte a grófokat, hogy kijavíttassák a félig rombadőlt lakot. Meg aztán Korponai se nagyon törődött vele, ha az eső befolyt a tetőn. Vendég úgy sem fordult meg itt, neki magának nem kellett semmi. Hébe-korba szilaj lovain behajtott a közeli városba és napszámban muzsikáltatott a cigánybandával. Hordószámra itta a bort és semmi sem érdekelte az italon kívül. A városi gavallérok ilyenkor messze elkerülték a fogadót, hol Korponai tanyázott, mert az idegen mulató láttára éktelen dühbe gurult az elátkozott ember. Néhány szilaj párviadal, amidőn Korponai egy vérengző mészáros kedvével vagdalta össze ellenfeleit, félelmetes hírbe keverte a senkibarátja kapitányt. A fáradt, vagy inni nem tudó cigányokat pisztollyal kényszerítette a további mulatozásra, a tükrök, bútorok ropogva törtek össze körülötte, míg a mulatság hetedik napján csillapult vad kedve és szótlanul, búsan ült föl kocsijára, hogy hónapokig eltünjön az emberek szeme előtt. A falusi ispán, aki az uradalomból a városba járt, vállat vonva felelt ilyenkor a kérdezősködőknek:

– Nem csinál ez, kérem, semmit. De vajjon mit is csinálhatna?

Tehát még a vidéki pletyka sem talált okot arra, hogy foglalkozhasson a kapitánnyal. Véres párbajai alkalmával kinyomozták a városka lovagias férfiai, hogy a mogorva intéző a legkorrektebb formák között válott meg tiszti kardbojtjától, sőt azt is mesélték, hogy éppen őrnaggyá való kineveztetése előtt hagyta ott a gyöngyéletet. Ugyanakkor, amidőn Leöky Illés gróf főhadnagy is kilépett az ezredből és a grófné elhalálozása miatt búsan külföldre utazott. A halott grófnét nagy pompával kísérték a löki családi sírboltba, az érzékeny gróf ezt már be se tudta várni; Korponai kapitány tárgyalt a halottas emberekkel. Aztán ott maradott a kastélyban, miután az öreg Sárfay, az uradalom addigi igazgatója, agglegény létére megúnta már az örökös lopást. (Csak azon csodálkoztak sokan a vármegyében, hogy Sárfay annyi esztendő alatt el nem rontotta a gyomrát. De hát nem rontotta el. A régi uradalmi embereknek jó étvágyuk volt.)

A tiszaparti füzesek alatt éldegélt azután Korponai. A grófnénak emlékezetére gyönyörü kis kápolnát építtetett egy magas halomra. Valamikor dülőút vezetett a halmon keresztül. Azt az útat elzáratta. Szomoru füzekkel ültette tele a halmot és tavaszi időben, állítólag a külföldön barangoló gróf rendelkezésére pesti kertész jött a kápolna kertjének ápolására. Korponai mogorván utasította a kertészt:

– Aztán sok jácintot ültessen, barátom, mert a méltóságos grófné azt szerette.

Az esztendők még egy tiszaparti omlatag kastély fölött is úgy repülnek el, mint bárhol másutt a világon. Az emberek itt is vénülnek és a gyermekek születnek, mint ahogy a földből kibujik a fű, pedig senki sem parancsolja neki. A vármegyében is kezdték felejtgetni Korponai szilaj tempóit. „Jó ember az, csak kicsit bolond“, mondogatták és többen a szomszéd birtokos urak közül barátkozni próbáltak a mogorva kapitánnyal. Mily nagy volt azonban csodálkozásuk, mikor Korponai szigoruan visszautasított minden barátságot.

Szklabonyai, a környék legvígabb embere, akinek már a neve említésére nevetésre görbült minden ajak még túl a Tiszán is, pláne „a barlangjában kereste föl a medvét“, mint maga később elbeszélte. A medve éppen, akár hiszik, akár nem, a kastély verandáján egy húros hangszert pengetett és hozzá vastag hangján lágyan énekelt valamely német románcot. A tréfacsináló Szklabonyai bevárta a dal végét, aztán (híres volt arról, hogy egyszeri hallásra megtanult minden nótát), énekelni kezdte előlről a dalt… Korponai erre oly éktelen haragra gerjedt, hogy pisztolyt ragadott és a vidám szomszédnak lóhalálban kellett menekülnie a kastélyból.

Máskor hadgyakorlatra vonuló huszárok jártak a környéken. Néhány idősebb tiszt, egykori bajtársai, fölkeresték Korponait az elhagyott tanyán. Estefelé szomoruan jöttek be lovaikon a városka fogadójába, ahol borozás közben elmesélték, hogy Korponai kapitány még mindig a régi álmodozó. Beszélgetés közben az egyik tiszt tudni vélte, hogy Korponainak tulajdonképpen a grófné törte össze pályáját: szerelmes volt a szőke, német grófleányba és egyszer még a férjével, a duhaj Leöky gróffal is szembeszállt miatta. A gróf állítólag mámoros fővel inzultálta a törékeny asszonyt és Korponai kapitány másnap kemény szavakkal támadt gyermekkori barátjára. Meg is verekedtek, de senkinek sem jutott eszébe egy pillanatig is meggyanusítani a szelíd grófnét és a marcona kapitányt, aki különben továbbra is a legjobb barátságban maradt a grófékkal. Míg Illés gróf lovait futtatta, vagy színészleányok után futkosott, vagy vezérkedett a rengeteg ivásokban, amelyek abban az időben kaptak lábra az ezredben, a kapitány német regényeket olvasott föl a kis grófnénak és sohasem engedte unatkozni. Bolondság, de igaz, mesélték az egykori bajtársak, hogy ma is kardjuk hegyére tüznék azt, aki az immár halott grófnét és az elvadult Korponait meggyanusítani merné. Inkább olyan volt közöttük a viszony, mint mikor egy öreg bátya szelíd tréfákkal mulattatja a kis hugát…

A szürkehaju lovastisztek tovább vonultak a környékről és bizonyára nem gondoltak arra, hogy az ártatlan beszélgetésből, amelyet egykori bajtársukról folytattak, mi mindent talál ki a vidéki pletyka.

Aha, most már világosnak tetszett a Korponai kapitány életének a titka, eloszlott a köd, amely eddig rejtélyesen fogta körül a zord gazdasági intéző alakját. Tehát azért él magában elvonulva a kapitány a félig rombadőlt házban, mert ott van a holt asszony. A holt asszonynak udvarol ő ott egész nap és talán mulattatja is, mint hajdanában…

Nevetséges, ámbár könnyen megérthető, hogy a vármegye minden szenzációját elfelejttette az emberekkel ez a különös és titokzatos viszony, amely Korponai kapitányt fűzte a holt asszonyhoz. Még a kis Szokoli Erzsi is hiába szökött meg ebben az időben…

– Eh, – legyintett Szklabonyai, – hát olyan nagy dolog az, ha egy leányka megszökik? De olyant még a dédapám sem pipált, ami ezzel a fránya Korponaival van. Egy holt asszonyt szeretni, aki se a felesége, se a szeretője nem volt… Ámbátor, az ördög tudna eligazodni azon, hogy hát mije is volt Korponainak a grófné!

Hát mije is volt? Sokan még emlékeztek a tíz esztendő előtti temetésre. A szálas huszárkapitánynak olyan fehér volt az arca, mintha ő volna a halott, akit temetnek. A grófnét ezen a vidéken senki sem ismerte, mert valahonnan Ausztriából hozta őt a gróf, hogy két esztendeig vándoroljon vele egyik garnizonból a másikba. A kis grófné nyilván megunta a vidéki huszárhelyőrségek duhaj, mulatós életét, megunta a nagy kutyákat, a szilaj lovakat és tán már a Korponai tréfáin sem tudott nevetni; – és egy reggel fehér port ivott pohárból… Hogy volt, hogy nem volt, ki tudná? Egypár szürkehaju lovastiszt még emlékszik rá, a férje legjobb esetben tán megőrizte a karikagyűrűjét, – de az udvarló, a hűséges kapitány, egészen megmaradott. És esténkint talán, mikor senki sem látja, a régi német regényeket ujra, meg ujra fölolvassa az elhagyott házban egy fotográfiának vagy csupán az emlékezésnek?…

A véletlen, ez a nagy színpadi rendező, úgy akarta, hogy Korponai kapitány éppen ebben az időben hajtott be tizenhatmarkos irlandi ügetőin a városkába, ahol a fogadóban szokott félesztendei mulatságát rendezze. Hohó, gondolták az emberek, nem duhaj virtuskodás ez, hanem halotti tor a grófnéért. A kíváncsiság még a gyávaságot is lebirja és a gavallérok, akik eddig csupán tiszteletteljes távolból szemlélték a mogorva kapitány mulatozását, most megtöltötték a fogadót és jelentősen integettek egymásnak, mikor Korponai féllábra állította a cigánybandát.

– Kezdi már, – suttogta Szklabonyai az étterem sarkában, ahonnan az intelligencia a mulató Korponait szemlélte, – kezdi már, mert nyilván üzenetet kapott a másvilágról. A halott mulatni akar, hát Korponai uram mulat helyette. Hanem annyit mondhatok, hogy mulatós kis dáma lehetett a boldogult.

Az arcok mind nevetésre görbültek. Ennek az ördöngős Szklabonyainak elég megszólalni, hogy még a haldokló is fölkacagjon.

Korponai kapitány kivételesen nem sokat törődött az „idegen“ vendégekkel, az aggodalmaskodó fogadós is hiába dugdosta be fejét az ajtón: Korponai nem kötött vele alkut a fogadó egy heti bérletére. A kapitány lehajtott fővel, komoran ült helyén, talán azt se hallotta, hogy neki muzsikálnak.

– Megjuhászodott már Korponai uram, – vélték a sarokasztalnál és az intelligencia csöndesen kászolódott hazafelé. Az érdekes fenevad nem mutatkozott.

Éjféltájban már csak Szklabonyai ült a helyén és a boros üvegekhez beszélgetett. (Hiába, bort nem tud inni a tót, csak a pálinkához ért. Viszont igaz, hogy Szklabonyainak már a nagyapja is itt lakott. De hát origóra mégis csak tót volt ő kelme.) Nagyokat nevetett a kis szürkehajú ember és sorban szólítgatta a butéliákat:

– Hát nem bolond ez a kapitány, – mondd csak, barátocskám. Lehetne neki felesége, barátja, annyi, ahány ujja vagyon, még a lábán is, aztán nincs senkije, olyan, mint egy kivert kutya. Kiért, miért? Egy bolondos ideálért, egy szegény halottért…

Vagy talán nem is volt olyan nagyon részeg a tréfacsináló Szklabonyai. (Sohasem lehetett rajta eligazodni.) Jól látta ő, hogy Korponai, mikor egyedül maradtak, fölállott az asztala mellől és közeledett a sarokba. Ott összefonta a karjait és úgy hallgatta a szürkehajú kis ember motyogását.

Egyszerre aztán a Szklabonyai vállára tette a kezét.

– Hallja az úr, – kezdte, – én az urat egyszer megsértettem. Most bocsánatot kérek az úrtól. Egyuttal pedig meghívom, látogasson meg. Nagyon szívesen látom. Nem lesz bántódása.

Szklabonyai fölemelte a fejét. Ravasz, szürke szemében fölcsillant a malicia:

– No, no, kapitány úr, csak ne hamarkodjuk el a dolgot… Hátha éppen gitározik akkor, mikor megyek?

Korponai mogorván biccentett:

– Biz az meglehet. Hanem hát a látogatásnak az idejét én határozom meg. Mehetünk mindjárt ha akarja.

– Mindjárt? Éjszaka? – mormogta a vármegye tréfacsinálója.

– Talán csak nem fél tőlem? Korponai mindig úriember volt.

– Félni éppen nem félek! – dünnyögte Szklabonyai és kidüllesztette a mellét. – Vajjon mitől is félnék?

– Igaza van. Akkor indulhatunk.

A kocsi a fogadó ajtaja elé gördült, a fogadós kocsijára a cigánybandát pakkolták föl. Szklabonyai értelmetlenül bámulta a készülődést.

– Cigányt viszünk?

– Persze, anélkül nem lehet mulatni, – felelt a kapitány. – Itt sok mindent beszélnek felőlem a városban. Lássa, hogy mi igaz belőle.

A két kocsi elindult a tavaszi éjszakában. Az irlandiak csakhamar messzire elhagyták a cigányokat, Korponai bizalmasan beszélgetett a csodálkozó Szklabonyaihoz:

– Látod, pajtás, engem itt rövidesen bolondnak tartotok. Pedig nem igaz ám. Én vagyok valamennyitök között a legokosabb ember. Én a szép lányokat szeretem. Van is állandóan kettő-három a kastélyban. Azért nem lehet hozzám senkinek sem járni. Mit szólna a világ, ha megtudnák, hogy úgy élek, mint egy török basa? Bizony még az anyaszentegyházból is kiátkoznának.

A hűvös szél a magas tiszai töltésen, amerre a kocsi haladt, kifújta a Szklabonyai fejéből azt a kis mámort is, amely eddig benne kotyogott. Nini, gondolta a vármegye tréfacsinálója, nem is olyan bolond ez a kapitány. Vagy talán csak engemet akar bolonddá tenni?

– Hát avval a halottal mi van? – kérdezte.

– Mi volna a halottal? Meghalt, eltemették, punktum. Mi húsból, vérből valók vagyunk, pajtás. A Korponaiak nagy szoknyakergetők voltak mindig…

A vármegye esze hümmögött…

– Magam is ismertem egy bizonyos Korponai Györgyöt. Félelmes asszonycsábító volt.

– Talán éppen az öreg Korponai Ferenc fiát?

– Az lesz az!

Amíg a kastélyba értek, akkorára Szklabonyai már az atyafiságot is megállapította, amellyel a Korponaiakhoz van az ő családja.

Korponai kapitány nem tódított. A kastélyból világosság szüremlett ki az éjszakába és három gyönyörű leányzó várta a vendéget. Csinosan föl voltak öltözve. Az egyik, egy cseresznyeajkú, barna, durcásan megkérdezte:

– Nini, hát Erdős Palit nem hozták ki?

– Teringettét, – kiáltott föl az öreg Szklabonyai. – Hát azt honnan tudjátok, hogy Erdős Pali a világon van?

A cigányok már stimmeltek odakünn a másik szobában, ezüstvedrekben vonult föl az asztalra Frankhon bora…

– Én itthon szoktam mulatni, – mentegetődzött nevetve a kapitány. – Legalább nem szólja meg senki sem az embert.

A kapitány inasa, egy őszbecsavarodott vén huszár, sarkantyupengetve jelentette:

– A morék mit kapjanak, tekintetes úr?

– Adjál nekik a tokaji aszuból, szolgám. És egy malacsonkát is mindegyiknek.

– Hüh! – kiáltott föl megrőkönyödve Szklabonyai. – Be jó, hogy a grófok külföldön laknak…

Korponai kapitány megnyugtatta:

– Kérdezd meg, pajtás, az öreg Sárfayt, az szekérszámra hordatta el a pincéből a százforintos butéliákat…

A leányok énekelni kezdtek és a cigányok belemuzsikáltak az öreg Szklabonyai fülébe. A vármegye ekkorára már azt is elfelejtette, hogy egy halott grófné is vagyon a világon… Korponai kapitány karjára kapta az egyik leányzót és úgy megforgatta, hogy csak úgy repült.

– Pajtáskám, – rebegte meghatottan Szklabonyai János, – én akár minden héten eljövök ide a kompániádba.

– Csak akkor, pajtás, ha hívlak. Mert hátha éppen gitározni találnék.

A Tisza felől már a hajnal fehérlett, a leányok szilaj tánca, csengő éneke csendesebbé vállott. Korponai uram észrevétlenül elhagyta a szobát.

Az öreg Szklabonyai később, mikor friss levegő miatt a szabadba ment, úgy hallotta, mintha valahonnan gitárhangokat sodorna felé a szellő… De hiába figyelt e hangokra. Nem tudta kivenni, hogy honnan jönnek. De az is meglehet, hogy csak a szél játszott vele.

Nem sok idő mulott el a tiszaparti mulatság után. Bezzeg nem emlegette most már senki sem a halott grófnét és álmodozó imádóját! Korponai kapitány a vármegye legokosabb embere lett, akivel mindenki szeretett volna jóbarátságba esni. De többé még Szklabonyait sem hívta magához.

Ősz felé híre futamodott, hogy agyonlőtte magát egy éjszaka. A híres, szép leányoknak híre-hamva sem volt a kastélyban. De még a pincékben sem volt nyoma a nevezetes dorbézolásoknak. Az uradalom szénája pedig rendben volt, egy szalmaszál sem hibázott.

Ezen azután gondolkozóba estek az emberek is. Hová lettek a titokzatos szép leányok? Meg aztán csak valami nyoma maradott volna a hűtlen sáfárkodásnak?

Sokan nem is hittek a tréfacsináló Szklabonyainak. Lehetséges, hogy csak kigondolta az egész éjszakai vendégeskedést és Korponai mégis csak azután a halott asszony után ment el, akit oly sokáig mulattatott. Némelyek, akik hittek Szklabonyainak, azt vélték, hogy az az éjszakai dáridó csupán egyedül annak a holt asszonynak a jó hírnevéért volt. Hadd higyje a világ, hogy Korponai Gáspár céda törökbasa, aki dehogy is tudna élni vagy meghalni egy holt asszony miatt. Akárhogy volt, akármint volt, a holt asszony mogorva udvarlójáról sokáig beszéltek vidékünkön.