Egyszer már megírtam valahol, hogy volt a mi vármegyénk házában egy nagy tágas szoba, ahová a híres Szalontai János, az „utolsó“ alispán, az írnokokat helyezte el. Azaz, hogy nem is az írnokok voltak itt, hanem azok a csodabogarak, akiket a tréfacsináló alispán itt összegyűjtött. Tönkrement urak, félbenmaradt exisztenciák, jó családok hóbortos tagjai, akik a vármegye támogatására szorultak, itt találtak menedékhelyet. Nem is hívták másképpen a folyosó végén levő nagy szobát, mint azilum. Olykor valamelyik vidám kancellista, ha éppen egyéb dolga nem volt, krétával oda is írta az azilum szót az ajtóra, amiért az írnoki szoba lakói szörnyen haragudtak. De hát hiába haragudtak, a krétás írás minduntalan odakerült az ajtóra. Még csak azt se lehetett bizonyosan tudni, hogy ki volt a gúnyolódó pernahájder.

Nem tudom, hogy másfelé hogyan van, nálunk nem valami jó soruk volt a vármegye írnokainak. Igaz, hogy dolguk se igen volt a kis fizetség ellenében. Pipázhattak, sétálhattak egész nap: az írnoki munkára más emberei voltak Szalontai uramnak. A csodabogarak egynémelyike, például a „hóbortos Tahi“, még a betűket se igen ismerte. Azaz, hogy ismerte, csakhogy mindig mást írt, mint amit írnia kellett volna. Mindenféle bolondságokat irkált össze szétfolyó, alig olvasható betűivel, amin halálra kacaghatta magát az ember. Egyszer például egy útépítési akta helyett a saját élete történetét írta le. No, hát annál mulatságosabbat képzelni nem lehetett. „Az egész vagyonomból, ami volt, – írta a hóbortos Tahi, – legjobban a vizslakutyámat sajnálom.“ Hát nem isteneknek való humor lakozott ebben az emberben, aki kastélyban látta meg a napvilágot és gyermekkorától négy lovon járt! Arra senki sem gondolt, hogy talán a hóbortos Tahinak igaza is lehetett, mert a vizslakutyája hűséges volt hozzá és szerette, mint ahogy a kutya szeretni szokta a gazdáját. Különben mindenféle bolondsága mellett csendes, szótalan ember volt Tahi József, búskomorságra hajló, nagy szakállt növesztő, meggörbedt hátu. Csak elseje táján, mikor a fizetését a kezébe kapta, történt vele valami változás. A tallérokat – mindig tallérban kérte a fizetését, – csörgette zsebében és a háta kiegyenesedett. A tallérok még e búskomor emberen is éreztették varázshatalmukat, aminthogy még más írnokok is örülni szoktak a talléroknak. Csörgette a pénzt és roppant csodálkozott, hogy másnap már hiába kotorászott zsebében. A tallérok csodálatosképpen elpártoltak tőle. Soha senki sem tudta, hogy hová tette a hóbortos Tahi a pénzét, aminthogy önmaga sem tudta volna megmondani. „Elköltöttem“, – mormogta komoran. Ugyanezt mondta, ha a régi vagyona szóba került. Mire, hogyan? Ki tudná? Legkevésbé ő maga tudta. Némelyek még emlékeztek arra, hogy egy nagy táska bankó maradt a zsebében, amikor a birtokából kilicitálták. Volt vagy tízezer forint csupa vadonatúj bankjegyekben. (Mert hajdanában viszont az új bankókat szerette. Játszott velük, suhogtatta, ropogtatta őket, mint a gyermek, aki nem tudja, hogy mi különbség van a tízforintos és a nagyhasu százas között.) Tehát ott volt a táska, benne a pénz és a hóbortos Tahi egy felleghajtó köpönyegben elhagyta a kastélyát. Viharos őszi nap volt éppen, nagy sár az útakon, az eső csurgott, mintha öntötték volna és a vén nyirfák hajladoztak a szélben. Tahit látták menni azon az úton, amely a falu felé vitt, – de a faluba bemenni nem látta senki. A felleghajtó köpönyeget összehúzta nyakába és bandukolt, bandukolt a viharban.

Három nap mulva jelentkezett Szalontai uramnál a vármegyeházán. És Szalontai uram eligazította őt az írnoki szoba irányába.

A vadonatúj bankóknak, a kis sárga táskának már ekkor híre-hamva sem volt. Sokáig kutatták, keresték az atyafiak a tízezer forintot. Tahi csak a vállát vonogatta és egykedvüen felelt a hozzáintézett kérdésekre:

– Nem emlékszem, hogy hová tettem.

Az öreg Jávor Pál, aki a nagybátyja volt a hóbortos Tahinak, hónapokon keresztül járt a nyakára. Zömök, dereshaju ember volt, a fösvénységének messze földön híre volt, aludni sem tudott az eltünt tízezer forint miatt. Esténkint borral, szép szóval vallatta az öccsét:

– Nézd, itt volna valami bérlet a káptalannál. Kivehetnénk együtt. Én gazdálkodnék, te pedig olyan úr volnál, mint azelőtt.

– Hát vegyük ki! – bólintott a hóbortos Tahi.

– Aztán, – folytatta a ravasz Jávor Pál, – meg is házasodhatnál. Kutyának való élet a legényélet. Keresnék egy jó kis feleséget, aki sütne-főzne. Gyönyörüség volna az életed.

– Az már igaz, – kiáltott föl Tahi. – Itt az ideje, hogy megházasodjam.

– Ur volnál, boldog ember volnál. De hát az a bibije van a dolognak, hogy pénz kellene hozzá. Az a tízezer forint, öcsém… Rongyos tízezer forint.

A hóbortos Tahi elnevette magát:

– Van is nekem tízezer forintom! Dehogy is van. Tíz garasom sincs.

Hiába erőlködött a ravasz Jávor Pál, utóljára még kölcsönpénzt is kínált az öccsének, hogy majd megfizeti, ha meglesz a tízezer forint, – a bankóknak a kis sárga táskában nyomuk veszett.

Az emberek beszéltek, beszéltek róla, – persze, tovább, mint egy asszonyszöktetésről, mert tízezer forint mégis csak tízezer forint, – de aztán az emberek is kezdték elfelejteni.

– Lehet, hogy a Tiszába dobta az a hóbortos a táskát. Kitellett tőle, – mondogatták.

Mások rázták a fejüket:

– Dehogy is dobta. Nem is volt már neki semmije. Csak ő maga fundálta ki az egészet, hogy bosszantsa a hitelezőit.

Lassan-lassan legenda lett a tízezerforintos táskából. Az évek röpültek. A hóbortos Tahi megvénült a vármegye csodabogarai között, de vele vénültek az emberek is. Itt-ott az unatkozó öregek este a tűz körül, míg megigazították a pipájuk hamvát, fölsóhajtottak:

– Tahi tízezer forintját volna jó megtalálni. Bizonyos, hogy elveszítette az a hóbortos valahol az úton.

– Igaz, igaz. Maholnap már a régi bankókat is kivonják a forgalomból. Akkor aztán vége a bankók értékének, – fűzték hozzá mások.

Az esztendők pedig ezenközben repültek, mint a fecskemadarak. Hopp, hopp, – mondja az idő – és lábán a mérföldjáró csizmával akkorákat lép, mint a mesék óriásai. Hiába főnek az emberi elmék a gyorsaság kifundálásában, – az idő gyorsabb marad a legsebesebb vonatnál is. Vagy csak a mi emlékezésünk olyan káprázó, hogy a régen megtörtént dolgokat olyanoknak látjuk, mintha tegnap történtek volna? Vajjon tíz esztendő csakugyan annyi-e a multban, mint egy nap? Még kevesebb. Mert a mult akármilyen messzire is legyen tőlünk, mégis egy pillanat alatt előjön hívásunkra.

Az írnoki szobában is múlt az idő és nyomait épp úgy otthagyta, mint máshol. A fejek, amelyek a diósgyőri árkusok fölé hajoltak, megfehéredtek. A hóbortos Tahi, aki húsz esztendeig háttal ült az írnoki asztalnál Csorba Gábornak (valami ártatlan összeszólalkozás volt közöttük), egyszer megfordult és csodálkozva kiáltott föl:

– Ejnye, tán bemeszelték a fejed, Gábor?

Csorba, – a híres Csorba fia, – ijedten fordult meg a rég nem hallott hangra:

– De a tiédet is, pajtás! – mormogta és az ákombákomot tovább folytatta a papiroson.

A hóbortos Tahi akkor fölállott és a Csorba Gábor vállára tette a kezét.

– Béküljünk ki, Gábor. Elég régen vagyunk már haragban.

A fejek csodálkozva emelkedtek föl az asztaloknál. A „csodabogarak“ mormogva ütögették a tollszárakat az asztalok széléhez és fölálltak, mintha valami ünnepélyes alkalom következnék.

– Béküljetek ki, – hangzott innen is, onnan is pár fáradt hang.

Csorba makacsul rázta a fejét egy darabig. Aztán elérzékenyülve nyújtotta a kezét.

– Öreg emberek vagyunk már mind a ketten, – dadogta. – Bolondság volna haragudni.

– Már csak azért is, – folytatta a hóbortos Tahi, – mert most már sokáig nem igen látjuk egymást. Itt hagyom a hivatalt.

A szürke fejek mormogva hanyatlottak le a diósgyőri árkusok fölé és sercegni kezdtek a kalamusok. Bolondságot beszélsz ismét Tahi, – gondolták. Azt bizony nem érdemes hallgatni. Hisz mindennap mondják, hogy itthagyják a hivatalt. Az írnoki szobának ez a lukszusa. A szegény emberek azzal kérkednek, amijük nincs: a szabadsággal, függetlenséggel. Pláne, amióta a tréfacsináló Szalontai alispán lehunyta szemét, azóta még a hóbortos Tahi bolondságain se nevet már senki. Dolgozni kell az írnoki szobának, mint a többinek. A vármegye is elzüllött…

De a hóbortos Tahi mégis igazat mondott. Már vagy harmadnap nem jött be az írnoki szobába. De elmulott egy hét is, hogy látták volna.

– Talán beteg az a bolondos? – kérdezgették az írnoki szobában.

Némelyek elmentek a város végére abba a kis házba, ahol Tahi lakott. Ott senki se tudott róla. Eltűnt búcsú nélkül.

Hová lett a hóbortos Tahi? Nemsokára kiderült minden. Tahi elment fölvenni azt a tízezer forintot, amely kamataival csaknem megháromszorosodott egy bécsi bank kezelésében. Ott volt a tízezer forint és Tahi húsz esztendeig nem vette föl még a kamatait sem. Odavitte a sárga táskában a vagyona maradványát és hallgatott róla húsz évig. Mikor visszajött a sok pénzzel, kis birtokot vásárolt a város határában és szorgalmasan gazdálkodott.

Föléledt a legenda újra és az öreg emberek, akik mindenre emlékeznek, ismét elmesélték a hóbortos Tahi dolgát. És a mese végén azt mondták:

– Nem is volt olyan hóbortos a Tahi. Inkább ravasz volt, mint a kígyó… Hogy annyi ideig tudott szegény lenni, mikor gazdag volt.

Tahit gyakran láttam magam is két lovacskán és a hozzávaló homokfutón. Vígan hajtott és szorgalmasan szántott és vetett a birtokocskáján. Húsz esztendeig vezekelt fiatal kora bolondságaiért, elvert vagyonáért és a gondatlan, csöndes öregségért. Azért rakott annyi tintacseppet az azilum padlójára. De azért, tán éppen ezért továbbra is hóbortos Tahi maradt a neve.