Lakott valamikor Kállóban, – amely hely különben híres volt mulatós, víg menyecskéiről, lányairól, – egy kacagó asszony, bizonyos Kalász Anna. Nem is csuda, hogy Kállóban víg asszonyok voltak, hisz a vármegye urai ott tanyáztak és például a híres Zathureczky Móric 1830-tól 1841-ig huzatta az Arany Medvében ugyanazt az egy nótát egy huzamban, hogy: az én nevem tüzes szegfü, liliom… A porban játszó gyermekek már emberesedni kezdtek, öreg emberek elmentek a szilvák alá, még némelyik menyecske arcán is meglátszott már a tegnap; a Móric bácsi szemenszedett cigánylegényei még mindig ugyanazt a nótát muzsikálták. Biasini úr gyorskocsija Pestről jövet begördült az Arany Medve döngő kapualjába és Zathureczky mulatott a gyorskocsi utasaival. Mikor Brassóból jött vissza a delizsánc, a pirosarcu Móric úr ott leste már a fogadó előtt az érkező utasokat: mert a közelfekvő három vármegyében nem volt már ember, aki Zathureczky Móriccal le mert volna ülni mulatni. A cigánynak, annak ott kellett lenni, mert havi gázsit húzott. A Medvéből elszökdöstek a falusi urak Zathureczky miatt, új korcsma támadt a város végén; végre mikor a brassói posztókereskedők se mertek beszállni a Medvébe, a híres mulató bánatában meghalt. Nem is maradt egyéb utána, mint egy fiú, meg egy bunda. A fiút valahol intézetben nevelték, a bundát pedig a vármegye vette gondjaiba, miután az öreg így végrendelkezett. Az idő pedig, – amelynek porrétege alól a mult századbeli furcsa urat most kiástam, – mult, éppen úgy, mint most mulik. Lehet, hogy lehet, hogy Kalász Anna, aki a roskadozó vén Kállót még egyszer éppen olyan híressé tette mint hajdan Zathureczky, a fura úr idejében még ártatlan pillangó volt valahol ott, ahol még a felhők sem járnak, de ha éppen akkor kezdte volna nyújtogatni gömbölyü lábacskáit, az sem volna nagy baj. A végzet, amely az íróknak a legjobb cimborája, úgy intézkedett, hogy a szép asszony éppen azon régi korhely következtében lészen híressé.

De menjünk sorjában. Az öreg korhely, mulató kompánia hiányában elment az Arany Medvéből oda, ahonnan nem szökhetnek el mellőle a cimborák. Az emberek megcsóválták a fejüket: „hát még Zathureczky is meghalt? csodálkoztak. Persze, persze, hisz sohasem volt semmi baja, különben nem mulatott volna mindig. Furcsa végrendelete, amely csupán a bundája felől intézkedett, sem keltett valami különös föltünést a megyén.

– Nem volt már esze az öregnek! – mondta Kállay Emánuel, az alispán, – különben többre tartotta volna a tabi birtokát, mint a bundáját.

Igaz, hogy az a bunda sem volt valami közönséges bunda. A szabásáról azt lehetett volna következtetni, hogy Debrecenben varrták, csakhogy selyemmel volt kihányva és vadmacskabőr volt a bélése. Az öreg Zathureczky az utolsó esztendőkben télen-nyáron viselte. Bélly Barna, akit a megmaradott kis Zathureczky-csemete vagyongondozójává nevezett ki a vármegye, tréfásan vállára kanyarította a bundát.

– No, most már nem csudálom, hogy olyan sokáig bírta az öreg, – mondta. – Olyan könnyü ez a bunda, mint a hab és finom, mint az asszony-haj.

Némelyek emlékeztek is mindjárt, hogy az öreg néha részegségében úgy ölelgette a bundáját, mint valami szép menyecskét. Hát persze, hogy azt hitte, hogy asszonyt ölel. Valami régi asszonyt, ki a szívéhez volt nőve.

De hát mégis csak bunda volt az. Fölakasztották az alispán szobájában egy szögre, Bélly Barna pedig elindult összeszedni az öreg hátrahagyott javait. Szedegette is volna szegény, ha lett volna mit. De nem volt semmi. Nem maradt az elhalt Zathureczky Móric után egy talpalatnyi föld, de még egy mentegomb sem. Hová lett temérdek vagyona? A szkeptikus világ – akkor is volt olyan, – nevetve rázta fejét:

– Körmönfont ember ez a Bélly Barna, – mondogatták. – Persze, hogy nem vezetett számadást a vén tékozló, de hogy ilyen vakmerő legyen Bélly uram, azt még sem hittük?

Van azonban a világnak olyan fele is, amely hisz az emberi becsületességben, tisztességben. Utóvégre Bélly Barna, a vármegye pénztárosa olyan ember volt, inkább a kezét hagyta volna levágatni, mintsem idegen vagyonhoz nyúljon. De hát mégis csak, mégis: mindent eltékozolt volna valóban az öreg?

Bélly uram röstelte legjobban a dolgot.

– Bátyám, – mondta az alispánnak, – én elszököm ebből az országból. Itt senki sem mer többé rám bízni egy pipa dohányt sem.

Kállay Emánuel csóválta nagy fejét:

– Érthetetlen… De hát a bundára csak kell valakinek vigyáznia. Annak a kedvéért maradj, öcsém.

Néha ilyen apró okok döntenek nagy dolgok folyásában. A becsületes Bélly uram maradt, – talán egyébként is maradt volna, – hogy a bundára vigyázzon.

Az a bunda pedig valami csodatevő bunda volt. Boszorkányok éjszakáján talán megfejte Bélly uram, mint az aranyszőrü tehénkét: a messze idegenben növekedő Zathureczky-fiúnak semmiben sem volt hiányossága, amíg embernyi emberré lett. Bőségesen küldte neki Bélly uram a pénzt, nem fukarkodott, nem krajcároskodott. Nyaranta uriházánál tartotta a fiút és még hátaslovat is vett neki. Némelyik öreg ember, aki szeretett emlékezni elmult dolgokra, gúnyolódva jegyezte meg:

– Furdalja pénztáros uramat a lelkiösméret.

Egyszer, mikor a fiú végtére hazakerült valami külföldi egyetemről, Bélly Barna, a becsületességben megőszült megyei pénztáros, agyonlőtte magát szőlejében. Búcsúzó írást hagyott maga után, amelyben szánva-bánva vallotta be vétkét, hogy apránkint tízezer forintot csent el a megyei pénztárból. Kellett a Zathureczky-fiú nevelésére, miután a saját vagyonát már mind elvitte a végzetes gyámkodás…

Az olvasó nevetve csóválja meg a fejét:

– Furcsa, hogy ilyen emberek is voltak! Talán még sem egészen a fiú nevelésére kellett a tízezer pengő. Bélly uram talán kártyázott vagy asszony után koptatta csizmáját?

Ki tudná? A vármegye ifjú, új szolgabírája: Zathureczky György, egy sötét árnyékkal a feje fölött kezdte meg hivataloskodását a vén megyeházán. Lehet, hogy víg, mulatságkedvelő ifjú volt annakelőtte! Tán még a lányok is szerették dióbarna szemének pillantását és mélabús hangját. Midőn mi megismerkedtünk vele, szomoru, magába zárkózott, bús fiatalember volt, ki a hivatalán kívül semmivel sem törődött. Korán kopaszodott és lehajtott fővel bandukolt az utcán. A kerítések mögül a kandi asszonyfejek utána néztek:

– No ez sem viszi soká! – mondogatták.

Mert a csizmaszár is reszketett a lábán.

*

Mindent el szokás felejteni. Különösen az asszonyok nagy mesterek abban, hogyan tudjanak felejtetni a férfiakkal. A bormámor csak rövid ideig tart, a dinom-dánomra is ráhajnalodik, de egy szép asszonynak mosolya, bája, kedvessége mindörökké tartó. Legalább azon örökkévalóságban, ahogy mi az időt számítani szoktuk.

Ahol a vármegyeháza jegenyefasora végződött, állott egy tágas, régimódi úriház. Egykor a híres Kalász Zsigmond alispán lakott benne, aki kövérsége miatt még az ambitusról sem szeretett elmozdulni. Alacsony kerítés választotta el a házat a megyeház udvarától. Kalász alispán úr a háza tornácáról egész kényelmesen dirigálhatta a vármegyét. A várnagy a kerítésen át köszönt neki jóreggelt, az esküdtek, jegyzők onnan referáltak, még a rabokat is az ambitusról hallgatta ki. A kényelmes alispán elment az örök kényelembe, de a kerítést elfelejtették magasabbra húzni. Minek is? Egy szép asszony üldögélt ott a vadszőlőlevelek mögött: Kalász Anna.

Asszony? A régebbi időben sem voltak az emberek túlságosan kiváncsiak a szép asszonyok házasságlevele iránt. Elég az hozzá, hogy asszony volt Kalász Anna valahol a felső vidéken, de tán, mert a hegyeket nem tudta megszokni, vagy mert nagyon vágyott hallgatni azoknak a jegenyenyáraknak locsogó beszédét, amelyek ott húzódtak el a megyeház előtt, apja halála után egyszer beköltözött a régi házba és fehér ruhában a tornácon üldögélt.

Milyen szép volt. Mindig nevetek, ha azt hallom, hogy élő szép nőket más régi szép nőkhöz hasonlítanak. Két egyforma szép nő nincs a világon. Hiszen az egész női szépség azoknak az apró gödröcskéknek, láthatatlan vonalacskáknak a furcsa elrendezésében áll, amelyek véletlenül úgy helyezkednek el az arcon, ahogy nekünk tetszik. Az ajak pirossága, a szem tüzessége, a haj tincsecskéinek hullámos hajlása érdekes jelenségek a költők verseiben. Kállón amúgy parasztosan mondogatták csak Kalász Annára, hogy fehérhúsu, vérbélü menyecske, akinek kacagására a gerlepár mindig búgni kezd a a várnagy konyháján, mert valójában úgy kacagott, mint a vadgerle.

És mindig kacagott. Valami pajkos, szeleburdi kis ördögöt dobtak ki a pokolból a csínytevései miatt s az bújdosásában jobb helyet nem talált a Kalász Anna szoknyafodrainál. Ott megbújt és onnan nyelvét öltögette a többi ördögökre, kik mind ott leskelődtek az asszony sarka körül.

Mintha csak a tradició rendelné, Milotay Pál, a várnagy most is jóreggelt a szomszédba köszönt először, mint az öreg úr idejében. Aztán jöttek sorban a fiatal esküdtek, szolgabírák, jegyzők, mintha csak raportra mennének most is az öreg úrhoz. A vékony kerítésen át röpködtek a lángoló szavak, versköltemények és a fekete szilfa, a kerítés közepén, most is oly egykedvüen bólongatott sötét lombjaival, mint azelőtt, mikor száraz, hivatalos jelentéseket hallgatott. Délfelé még maga a bozontos fejü, mély-ember, Kállay Emánuel is a kerítés felé pengette sarkantyús lábait (mintha csak véletlenül tenné) és dörgő hangjára dehogy ismert volna rá a vármegye, midőn átfuvolázott:

– Mit álmodott, kedves asszonyhugom?

Csak az a kis ördög ne lett volna, amely még ennek a nagytekintélyü úrnak az udvarlására sem csinált egyebet, mint szeleburdi módra kacagott.

De még délutánra sem aludt el a csúfolkodó, midőn a kackiás vértestisztek ugrattak át terhes szekereket a Kalász Anna ablakai alatt. Ilondai, az asszonygyűlölő, a világot megvető, gőgös Ilondai Gyuri birtokos vitte az első kosarat, utána a kopasz Ábrándi, az árvaszéki elnök következett. (Hiába, az öreg urak bolondulnak még mindig leghamarább!) A várnagy minden reggel átköszönt és Kalász Anna mindig megkérdezte:

– Hát az a szegény Zathureczky mit csinál?

Milotay Pál megpödörte a bajszát és köhintett:

– Majd szólok neki.

De talán nem szólt, vagy mert hiába szólt, az emberkerülő, zordon szolgabíró sohasem tartotta érdemesnek, hogy csak egy pillantást is vessen a szomszéd házra.

Pedig akkor már nyoma sem volt rajta, hogy valamikor asszonykezek simogatták a fejét. A haja kihullott, arca megráncosodott. Járt-kelt egymagában a város szélein, mint aki valamit elvesztett és azt keresi. Tán harminc esztendős volt, de lehetett volna hatvan is. Éjjeljáró emberek néha beszélgetést hallottak ki az ablakából.

– Iszik egymagában, – mondták. – Nem is való az ilyen ember másra.

Egyszer – Kalász Anna nagyon megúnhatta a várakozást, – a vármegyei huszár a sötét folyosón egy kis levelet csempészett a szolgabíró markába. Zathureczky megnézte. Az volt benne: „Jőjjön át ma estefelé. Az apjáról akarok beszélni. K. Anna.“

Zathureczkyt mintha villámütés érte volna. Az apjáról akarnak vele beszélni, akiről eddig mindig csak legendákat hallott? Mesés történeteket, amelyeknek a fele sem volt valóság. Az eldorbézolt nagy vagyon, a sikkasztó gyám, a bolondos öreg Zathureczky, mind zavarosan kóvályogtak fejében. Vajjon mit mondhat az az asszony, amit neki tudni kellene? Egész nap izgatottan leste az estét. A mogorva ember folyton a folyosókon őgyelgett és a huszárokat kérdezgette családi állapotaikról. Melyiknek hogy halt meg az apja, hogy temették? Az öreg korhely, akit soha sem látott életében, egyszerre kibontakozott előtte a multak ködéből. Mintha integetni látná elsuhanó árnyát a sötét megyei udvarról, midőn az est leereszkedett…

Bekopogtatott a szomszéd házba. Az asszony már várta. Kivágott bársonyruha volt rajta. Hej, nincsen olyan hó a havasok ormán, amely fehérebb volna a Kalász Anna vállánál. Gömbölyü keblének gyenge pihegésére a kiterített ember fölneszelne a ravatalról. De szemének tüzes pillantása is elég lett volna ahhoz, hogy minden más embert megbolondítson, csak Zathureczkyt nem.

– Mit tud az apámról? – kezdte szárazon.

Kalász Anna mosolygott:

– Én most olyant fogok önnek mondani, amit nem fog nekem elhinni. Az ön édesapja halála előtt titkot bízott valakire, amely titok most az én birtokomban van. Akarja, hogy elmondjam?

Zathureczky kábultan szorította a homlokára a kezét:

– Titok? – mormogta. – Mindig csak titokról hallok, ha az apámat említik. Hová lett nagy vagyona, miért ölte magát mámorba? Kérem, ha tud valamit, szóljon.

Az asszony mosolygott lágyan:

– Ha én gazdag emberré tenném önt – egyszerre?

– Bolondság, – vágott közbe hevesen a szolgabíró. – Minek mond ilyent? Gúnyolódik velem?

– Megvan még az a bunda, az ön apai öröksége? – kérdezte az asszony és hirtelen előrehajolt.

– Megvan, – felelt Zathureczky. – Ott függ a szobámban a szögön. Télen vele takaródzom. De mit tartozik ez a dologra? Bizony elég rongyos állapotban van már szegény. De hát az apámé volt.

Kalász Anna merőn nézett a férfira:

– Az a bunda, – szólt halk, kimért hangon, – az ön gazdagsága. Abba varrta atyja az értékpapírokat, amelyeket az ön számára akart megőrizni.

Zathureczky halálsápadtan ugrott föl:

– Honnan tudja ön ezt?

– Az apámtól, az ön atyja jóbarátjától.

Zathureczky hosszu lépésekkel járt föl-alá a szobában. A két kezét a homlokára szorította és motyogott:

– A bunda… Kincsek a bundában…

Az asszony megragadta a karját:

– Jőjjön, menjünk. Győződjünk meg, vajjon igazat mondtam-e?

Zathureczky ijedten hadonászott karjaival:

– Ön is akar meggyőződni? – kérdezte aggodalmasan, gyanakodva. – Majd csak én magam…

Az asszony ajkába harapott:

– Kérem, Zathureczky, – szólt ideges nevetéssel. – Ön mégis furcsán viselkedik. Érthetetlenül.

– Majd megnézem azt a bundát, – rebegte a szolgabíró.

Esztelen iramodással futott az ajtónak. Kalász Anna kendőt kanyarított a nyakába és az utca közepéig utána futott:

– Zathureczky… Az Istenért, mit csinál? – kiáltott dühös haraggal.

A sötét utcán lépések közeledtek. Az asszony visszaosont a házba. Ott kétségbeesett zokogással vetette magát a kanapéra. De csak egy pillanatig tartott a sírása. Nyomban elnevette magát:

– Megbolondult szegény, de majd észretér, – mormogta és egész éjjel leste a kopogó lépéseket az ablak alatt.

*

Zathureczky szolgabírót pedig attól a naptól fogva nem látta senki Kállóban. Fuvarosok, útonjáró emberek beszélték, hogy látták az országutakon bolyongani egy bundával a hátán. Kalapját elveszítette valahol, csizmája leszakadt lábáról. Ment, mint aki eszét veszítette. A bunda vitte őt.

Kalász Anna egy heti várakozás után elmondta az alispánnak a Zathureczky-titkot és az eltűnt szolgabírót kerestette a vármegye mindenfelé. Eleinte még látták itt-ott. Később teljesen nyomaveszett. Lehet azonban, hogy ez is csak a legendában van így.