Tulajdonképpen még ma sem vagyok tisztában ezzel a dologgal. Sokat gondolkoztam rajta és még máma is megzavarja álmatlan éjcakám sivár látományait ez a rejtély. Mintha a Kornevillei harangok Gáspár apója elnyújtott, szomorú, vontatott énekét hallanám: „Csalavér… csalavér… csalavér…“ Meg egy öreg hölgy hangját is, aki nekem kísérteties történeteket beszélt el egykor a tűz előtt. Úgy emlékszem, hogy egészen apró fiú voltam és az öreg hölgy a fejem az ölébe vette. Én a szőnyegen feküdtem és ő mellettem guggolt. A szobában sötétség volt, csak a nagy, fehér porcellánkályhában pattogtak a lángok és a kéményben valami manó mormogott, aki, amint én ezt igen jól tudtam, a köddel jött meg az erdőről. Az üvegajtó mögött – ahol nagy sötétség volt – a túlsó szobában olykor keservesen roppant valami bútordarab. És a hosszú novemberi estéken, amint a tűz előtt hevertem, hallani véltem a nagy eperfák sóhajtásait, amint az udvaron terjesztették széles gallyaikat. De meggyujtották a lámpát és elmult minden. Andersen meséskönyvét kerestem elő és a szelid lámpafény derülten világította meg a könyv lapjait, ahonnan sokszor-sokszor boldogan olvastam el a kisszekeres és a nagyszekeres történetét. Erre az egy mesére emlékszem csak. És azt hiszem, hogy ez a legszebb mese a világon.

*

Az a ház, amelyik kísérteties hírben állott, a szomszéd telken emelkedett valamikor. Mert én csak a romjait láttam, régi emberek ellenben – akik közé az a mellettem guggoló öreg hölgy is tartozott – tudták, hogy itt valamikor oszlopos nagy udvarház volt és kőkerítés övezte a telket. Olyan nagy ház volt, amilyent a régi időkben építettek, toronnyal és vasrostélyu ablakokkal. Mindez azonban nem igen fontos. A fontos az, hogy a rombadőlt ház még ma is ott állott és a ház mögött óriási kert terült el. Milyen kert! Csak a mesékben lehetnek ilyen kertek. Kertész ollója nem járt ott már évtizedek óta. Hosszú jegenyék integettek ki az ágtengerből, amely alatt süppedékessé tette a talajt az összefutott esővíz és az esztendők óta lehullt levéltenger. Itt kóborolni, itt játszani: ez volt az életem. Bemásztam az öles kőkerítésen és odabenn voltam a csöndességben. Rendesen megijedtem az első pillanatban; alig mertem lélegzeni, amikor körültekintettem. Semmi; csend. Minden úgy volt, amint a legutolsó látogatásomkor. Ember nem járt itt rajtam kívül. Ha ugyan emberszámba megy egy nyolcesztendős méla fiúcska, aki már bölcsős korában inkább szomoru volt, mint pajkos. Bizonyos tisztelettel gondolok azonban most arra a nyolcesztendős méla fiúcskára, aki aztán megindult a bokrok között és lassu lépésekben barangolt a végtelen csöndességben. Mert az a fiúcska nem félt. Ma talán, bevallom, megsínylenék az idegeim azokat a ködös, szürke párákkal teli novemberi délutánokat, amiket ebben a vén kertben töltenék. De akkor még nem voltak idegeim. És így mentem, mentem a süppedékes talajon, gondolat nélkül. Véghetetlenül jól éreztem magam; véghetetlenül jól ebben a szomoru világban. A nagy fákon a levelek már lilaszínűvé váltak a dértől, és a mély utak fölött lebegett a köd. Egy-egy ingó-ringó jegenyecsúcs látszott fölöttem, amin komolykodva üldögélt egy-egy vén varju. Az őszi varju mind vén és mind szomoru. Mondhatni hangtalanok. Némán bámulnak bele a ködös levegőbe és egész délutánokat elüldögélnek a jegenyecsúcson.

Az alkonyatot, amire az éjjel emlékeztem álmatlanságomban, most érzem. Ahogy az Andersen-meséket és a fehér kályhában pattogó tüzet érzem, úgy érzem azt a novemberi alkonyatot. Valami vízmosás-féle volt a nagy kertben. Fehér, sárga romokat nőtt be itt a dudva és a cserje. És a fák között szakadék látszott, amerre egyszer valamikor út vezetett bizonyosan. A szakadékon át látni lehetett a messzi halmokat és fákat. Ezen a novemberi délutánon nagyon korán alkonyodott. Azt hiszem hamarább, mint máskor, – mert a fák között egyszerre megjelent a teli hold a messzi szürke halmok fölött ragyogva. A köd egyszerre vastagon szállt föl a fák közül és a hold fénye libegve világított keresztül a sűrűségen. A fák koronája elveszett a ködben, és egy nagy fekete madár széles szárnyainak árnyékát láttam, amint a hold felé repült. Mintha a hold madara lett volna, ami most széles szárnyait kiterjesztve repül fölkelő égi gazdája elé. Mozdulatlanul ültem a vízmosás szélén egy fehér kövön. Olyan nagy volt a csöndesség, hogy visszafojtottam a lélegzésem. Akkor egyszerre nesz hallatszott mellettem, a cserjék alatt, a fehér kövek között és a bokrok közül egy nagy lompos, sovány kutya mászott elő. Valósággal mászott. Alighogy lépett és gubancos nagy fejét a földre szegezte. Kiballagott a vízmosáshoz, – akkor észrevette a holdat. Hirtelen fölkapta a fejét és a holdra szegezte. Tompa vonítás hallatszott, mintha a föld alól jött volna a hang. Olyan keserves, elnyújtott, hörgő vonítás, amiről ma a Gáspár apó szomorú nótája jutott eszembe.

Aztán megfordult a lompos állat és megszimatolt engem. Megijedt az első pillanatban és sárga fogait mutatta. Zöldes, beesett szemeit könyörögve szegezte rám, én előrehajolva bámultam. Meddig tartott ez, nem tudom. Egy pillanatig, vagy tizenöt percig? – Egyszerre lassu, cammogó lépésekkel közeledett hozzám.

Én fölemeltem csöndesen a kezemet és megsimogattam az eb gubancos fejét.

Ez láthatólag jól esett neki. Ismét egymásra bámultunk, de többé már nem oly ijedten, rémülettel. Az eb egy lépést tett előre, ismét megsimogattam. És most már le sem vettem a kezem fejéről. Simogattam a rettenetes állatot, ahogy csak a gyermek tud simogatni. Akkor az eb lefeküdt elém, de szemét reám szögezte kérdőleg. Ugyancsak kérdőleg nézhettem én is rá. Ha kérdezhettem volna? Ha ő felelhetett volna! Nyilván az volt mindkettőnk tekintetében:

– „Hogy mersz te idejönni?“

Az eb egyszerre fölrezzent és fölugrott. Vad ugrásokat tett, hogy szinte megijedtem. De ő csak a holdat nézte és vonított ismét keservesen. Előre futott, mindig a hold felé tekintve, végre eltűnt a bokrok között.

*

Otthon természetesen nem mertem beszélni az én új ismerősömről. Bár Bobó úr, aki az én nevelőm volt és sárga szakállát az ujjaira szokta tekergetni, megfenyegetett, hogy becsukatnak a vármegye pincéjébe, ha valami turpisság sül ki a dologból, azért tehát jobb lesz, ha töredelmes vallomást teszek: merre csavarogtam ily késő estig? – Persze én rögtön azt mondtam, hogy a nagymamámnál voltam. De a nagymamám ekkor kilépett a szomszéd szobából és Bobó úr megsemmisítőleg nézett rám. Általában úgy emlékszem, hogy ezen az estén mindenki bizonyos szemrehányással és fájdalmasan nézett rám, mintha valami óriási csínyt követtem volna el. Mamának többször láttam a zsebkendőjét, apám szigoruan jegyezte meg, hogy vannak némely fiúk, akik csak hazudnak gyerekkorukban, de öregségükre a börtön szalmáján mulnak ki! A börtön szalmáján mulnak ki! – úgy mondta ezt apám, hogy a hideg futott keresztül a hátamon. Bobó úr, aki különben kis köpcös férfiú volt, szertartásosan ült helyén és csak olykor hunyta le erősen szempilláit és húzta föl ugyanekkor vállait, mintha borzongott volna arra, hogy az ő tanítványa hazudik. (Amint később kitűnt, délután a nagy álló tükröt beverte valaki. A gyanu természetesen engem érintett. Pedig én új ismerősömmel barátkoztam akkor.)

Alig vártam, hogy ismét a tűz előtt heverhessek az én kis szobámban és mellém guggoljon az az öreg hölgy, akiről e történet elején már szó volt. Mondhatatlan érdeklődés fűzött most a szomszéd régi házhoz és a mögötte elterülő vén kerthez. Mindent szerettem volna tudni, és az öreg hölgy, amint eddig tapasztaltam, mindent, de mindent tudott ezen a kerek világon. Ügyesen kérdezősködtem és ő elmondta a következő történetet:

Annak a romokban heverő háznak nagy multja van, de annál ijesztőbb a jelenje, mert kísértet járkál benne holdas éjjeleken. A ház régi gazdája járkál vissza egy nagy kutya alakjában, aki keserves vonítással szokott futkosni a romokon. A ház régi gazdája mintegy tíz esztendő előtt azt tette, hogy megölte a feleségét. Megölte éjjel, mert bizonyosan oka volt rá. Mikor elvégezte a rettenetes bűnt, kijött a házból és a ház négy sarkát fölgyújtotta. – Azonban jöttek a zsandárok és elvitték a gyilkost. Nem tudni, mi lett vele, hová lett, merre ment? – Csak annyi bizonyos, hogy egy nagy fekete, lompos kutya kisért a holdas éjszakákon a romok között. Éppen olyan kutya, amilyen kutyája volt hajdanában a gazdának.

Nyilvánvaló azonban, hogy ez a kutya nem lehet az a régi kutya, – mert hisz az valószínűleg rég elpusztult volna innen a gazdátlan, magányos falak közül.

Az öreg hölgy természetesen kiszínezte ezt a történetet és óva intett attól, hogy megközelítsem a bagolyfészket. És ezt meg is fogadtam neki, miután különösen kért rá; másnap azonban (éjjel természetesen mindig a nagy kutyával álmodtam), alig vártam, hogy Bobó úr elálmosodván a délutáni csöndességben, engem bezárjon szobámba és elszeleljen valamerre, nyilván oda, ahol nem kellett figyelmetlen kis fiúkat arra oktatni, hogy akszán nélkül nem ér semmit a francia tudomány. Bobó úr mindig olyan ügyesen tűnt el a házból, hogy távolmaradását senki sem vette észre. Nem kevésbé ügyesen tűntem el én is. És míg apám nyugodtan tervezgette az eljövendő kort, amikor fia teljesen tisztában lesz az akszánok minéműsége felől, én és Bobó úr, mint két csillag, távolodtunk el egymástól. A gramér hűségesen megmaradt ellenben az asztalon és én sietve ültem le mellé mindig, mielőtt Bobó úr nem kevésbé ügyesen visszaszelelt ismét a tanítószobába.

Siettem a kertbe. Ott gyorsan átvetettem magamat a magas kőfalon és leugrottam a süppedékes talajra. Hallgatózva álltam meg. Nem követett Bobó úr. Csönd volt és én egyedül voltam. De mégsem egyedül. Nyugtalanított a nagy lompos kutya, akinek létezéséről én semmit sem tudtam eddig, aki pedig, ime, régibb lakója ennek a területnek. Bennszülöttnek tekinthető, akár igaz az öreg hölgy meséje, akár nem.

Óvatosan haladtam előre a bokrok között. Olyan csöndes, szép, derült délután volt, hogy szinte tavaszt éreztem. Csak a nagy, szomorú, kopaszodó fák hirdették, hogy estére köd támad a földből s árnyak, rezgő ködalakok bujdosnak a gallyak között. De még most a fényes, szép nap ragyogott a lilaszínü leveleken és az ég látszott fölöttem.

A vízmosást kerestem és új ismerősömet. Csak hosszas keresés után bukkantam rá a fehér kövekre, ahol valamikor bizonnyal pavillon állott, mikor már minden reményem elveszett ahhoz, hogy föltaláljam új ismerősömet. Annál nagyobb volt tehát az örömöm. Dobogott a szívem, amikor megálltam a vízmosásnál. Halkan füttyentettem, mintha valami régi barátomnak vagy szövetségesemnek adnék jelt. És ki írhatná le meglepetésemet, amikor a bokrok szétnyíltak és a lompos, vén, csunya kutya megjelent. Most még rettenetesebb volt a világosságnál. Olyan sovány volt, hogy csontváza látszott fakó bundáján keresztül. A szemét álmosan mozgatta és rám figyelt. Csettintettem feléje az ujjammal. Közeledett. Amire én kinyújtottam a kezem és megsimogattam. Szólongattam barátságosan.

– Te vén kutya! Te jó öreg kutya! Hogy vagy?

A kutya is barátságosan nézett rám; nyilván birtokának társát látta bennem, akivel jólábon akar maradni.

Majd visszahúzódott a bokrok közé, én pedig követtem. A cserjék itt magasra nőttek, úgy hogy egészen eltakartak. A gallyaktól különben is nem igen lehetett menni. Négykézláb kúsztam a kutya után, aki barátságosan tekintgetett rám vissza. Végre a fehér kövekhez értünk, amiket eddig csak messziről láttam fehérleni. Ott a vén eb lefeküdt egy földalatti lyuk elé és nem engedett tovább. Nyilván ez volt az odva. Összerágott csontok, hulladékok látszottak itt. Nagyon szerettem volna tudni, hogy honnan szerzi az élelmét a vén eb. Persze ezt hiába kérdeztem volna tőle. Abban állapodtam meg, hogy bizonyára éjjelenkint kóborol a vidéken és összelopkodja az ennivalót.

Leültem mellé, simogattam. Lihegve feküdt és szomorú szemeivel úgy nézett rám, hogy összefacsarodott a szívem. Majd hívtam és ismét kibujtunk a sűrü bokrok alatt. Elindultunk együtt a fák között, – ő mögöttem bandukolt sovány testével és ha visszanéztem rá, mindjárt megérezte és fölemelte a fejét, a szeme pedig mintha kérdezte volna:

– Parancsolsz valamit, kisgazdám?

Bekóboroltuk a nagy kertet. A barátom jobban ismerte az utakat, mint én. Rátalált az egykori utak helyére, ahol még nem volt úgy benőve a föld, mint egyebütt és így könnyebben haladhattunk előre. Végre, mikor alkonyodott, elbúcsúztunk. Én átvetettem magamat a falon és mint egy sikságlakó indián osontam el az ablakok és ajtók előtt a szobámig, ahol a gramér türelmesen feküdt az asztalon.

Másnap élelmiszerekkel megrakodva mentem barátomhoz. Harmadnapra kis sípot szereztem, amit nyomban ajkaim közé vettem, amint a fal túlsó oldalán voltam; barátom csörtetve jött elő a bokrok közül és nagyokat ugrott.

*

Tulajdonképpen itt kezdődik az a rejtély, amin álmatlan éjcakáimon máma is gondolkozom néha.

November végén – már erős derek lepték el a szomorú földet és én néha keményen dideregtem, amikor barátom társaságában kószáltam a régi kertben – egy kedvetlen, álmos délután – amikor Bobó úr halálosan megkínzott a tizedes törtekkel és végre azzal az igérettel távozott, hogy bejelenti a felsőbb hatóságnak a dolgot, ha a tizedes törtek iránt oly kevés érdeklődést mutatok ezután is, mint eddig – én gyorsan átugrottam a falon és erősen füttyentettem.

Semmi. A síp éles hangja elfutott a tar fák alatt, de a barátom nem jött elő. Ujra füttyentettem. Nyugtalankodtam, mert ilyesmi még sohasem történt. Előre elhatároztam, hogy barátomat megfeddem figyelmetlensége miatt.

Elindultam a fák alatt. Mentem, mentem. A vízmosásnál ismét füttyentettem. Senki sem mozdult. A bokrok közé hatoltam. Barátom oduja üres volt.

Nem tudtam mit gondolni. Ebben a nagy, régi kertben először éreztem ekkor a magánosság szomorúságát és félelmét. Azt hiszem, remegtem és véghetetlenül fájt a szívem. Keserű gondolatok gyötörtek. Az jutott eszembe, hogy a barátom bizonnyal valami új gazdát szerzett éjjeli kóborlásai alatt és elszegődött valahová házőrző ebnek. A kutya mégis csak kutya marad, gondoltam, nem való neki a szabad, nomád élet, lánchoz van kedve és korbácshoz.

Az a bús óra, ami mindenkinek keresztül borong a gyermekéveiből, ez volt nálam, mikor itt ültem magánosan, lehajtott fővel a vízmosás szélén. A gyermek szomorúsága érthetetlenül mélyebb, mint a felnőtt emberé. Azt hiszem, meg tudtam volna halni akkor, és keserűséget éreztem az egész világ iránt.

A gyorsan jövő téli alkonyat ott talált a vízmosás szélén, ahol tenyerembe hajtva fejem, búsan üldögéltem. Előbb köd támadt a fák között, majd néhány csöpp hideg eső esett, erre elkezdett havazni. Olyan fehéren omlott a hó itt a nagy fák alatt a borongós homályban, mint még sohasem láttam. A hold félszarva a sűrü hóesésen át gyöngén világított a dombok felől. Fölálltam és megindultam. Alig láttam az utat, fáztam és könnyek lepték el az arcomat e szomorú órákban.

Akkor egyszerre kutyacsaholás hallatszott mellettem. A barátom hangja. És mellettem termett. Rámugrott és visszafutott. Nem tudom merre. Kiabáltam rá. Ismét hozzám futott, nevetett a két szeme, ugrált, kilógatta a nyelvét, mintha megbolondult volna. Majd lefeküdt a földre és furcsán forgolódott, kergetvén a farkát, amit eddig még sohasem láttam tőle.

A hóesésből ekkor egyszerre lépések hallatszottak. Valaki jött felém, egy szálas, vállas férfialak. A barátom fölugrott és halkan csaholva, örvendezve fogadta az érkezőt. Aki elém jött, egy őszes szakállu, feketeruhás vén ember volt. A kalapját mélyen a szemére húzta. Bizonytalan volt a lépése és botra támaszkodott. Meglepetten nézett engem és a kutyát. Végre ijedten kérdezte:

– Ki maga? Hogy került ide, kis barátom?

Én rettenetesen meg voltam ijedve, nem tudom már, mit feleltem, csak annak a deres, meghajlott hátu embernek a szomorú, beesett tekintetére emlékszem. Éppen olyan tekintete volt, mint a barátomnak, a kutyának.

A kutya pedig ezenközben hol rám, hol az öreg férfira ugrott, és vihogva nézegetett ránk. Majd ismét azt a furcsa játékot produkálta, ami abból állott, hogy a farkát kergette.

A férfi végre szólt:

– Este van. Menjen haza, kis barátom… Majd halkan tette hozzá: És ne is jőjjön többet ide, mert a kutyámat elviszem – és ez a hely is gazdát kap…

Lehajtotta a fejét és úgy bandukolt mellettem a hóesésben. A gallyak ropogtak fölöttünk. Már a falnál voltunk. Ő ekkor még azt mondta:

– Ne haragudjon rám, kis barátom, hogy a kutyámat, a maga játékos pajtását, elviszem; de én bizonyára jobban szeretem őtet, mint maga…

Nagyon féltem ugyan, de mégis nemet intettem.

Aztán fölmásztam a falra. A fal tetején ülve visszanéztem; az öreg úr és a barátom ottan álltak és utánam néztek. Majd megindultak és elvesztek a hóesésben, a bokrok között. A hálátlan barát még csak vissza sem nézett.

És hogy fájt ez nekem!

*

Egyszer, – később hallottam, hogy a szomszédház egykori gazdája visszatért és eladta a telkét. Aztán újra eltünt, ahonnan jött, a semmiségbe, de magával vitte az itten maradott, őt visszaváró barátját is.