Öreganyó.
Karszékben trónolsz
S nagy barna, bámuló szemed
Nehézkesen és furcsa fénnyel
Reánk mered.

Redő-gyürüs, fekete arcod
Mindég olyan nyugodt, komor,
Mint a halottak tiszta képe,
Mint egy szobor.

Tipegve járkálunk körötted,
Tünik év évre, percre perc
S te egyptomi gráciával
Csak integetsz.

Száraz bőrödből, kék eredből
A boldog ősz nyugalma száll.
Nem győz te rajtad már az élet,
Sem a halál.

Elébed állok s mintha-mintha
Az idő szárnya csapna rám.
Bámullak tágranyilt szemekkel,
Öreganyám.

Halottak napján.
Este, hogyha hallom,
Hogy áhitatra kondít a harang,
Elálmodozom a búgó harangon.

S hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
Hervadt ruhában ébred a gyerekkor,
Mely a szivemben porladoz, alant.

Imádkoztam mint kis fiucska, ekkor
Vékony kezem megfogta jó anyám.
Szemembe nézett mélyen s átölelt jól.

Féltem. Fakó volt arcom s halavány.
A lámpatenger kék, beteg derűjét,
Az őszi fényt tükrözte vissza tán.

Künn szürke, rémes volt az ónszinű ég,
A lelkem ott járt a sirok között
S a viziók egymást riogva üzték.

Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
Két gyertyatartó szomorún ezüstlött,
Tágas szobánk homályba öltözött.

Künn álmosan borzongott már a hűs köd.
S én megbotoltam réveteg imámban.
Anyámat néztem, mint egy csendes üdvöt.

Miért zokogsz fel oly fájón, busan
Csendes szonáta, álmodó szonáta?
A kert mögül halkan felém suhan
Az évek árnya, tünt idők halála.

Álom fog át… És látom az anyám.
Némán ül a szűz, hófehér szobába.
A gyertya ég és vár a párna rám,
És sir a pergő, gyöngyöző szonáta.

Kis ujjaim alatt zokog a dal.
Sok régi álom újra visszaszáll ma.
Anyám nevet és újra fiatal.
S csak zeng az édes, illatos szonáta.

Az éjszakába csendesen beszél
És sirdogál fáradtan meg-megállva.
Ma álmom elviszi az enyhe szél
S az ábrándos, ezüstös halk szonáta.

Oly bús, akárcsak egy gyerekkacaj.
Akár a holdas jegenyéknek árnya,
Akár haló ajkon a tompa jaj,
Hogy csendbe halkul, meghal a szonáta.

A játék.
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörü.
Csodaszép és csodajó,
Nyitható és csukható,
Gomb és gömb és gyöngy, gyürü,
Büvös kulcs és gyertya lángja,
Szines árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
Buvócskázom minden árnnyal,
A padlással, a szobákkal,
A fénnyel, mely tovaszárnyal.
A tükörrel fényt hajítok.
A homoknak, a bokornak,
S a nap – óriás aranypénz –
Hirtelen ölembe roskad.
Játszom két szines szememmel,
A két kedves pici kézzel,
Játszom játszó önmagammal,
A kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok.
Látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
Játszom egyre, körbe-körbe
Játszom én és néha este
Felkelek
S játszom, hogy akik alusznak,
Gyerekek.

Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép,
Hogy sistereg fehéren künn a hó.
Így rohanok egy pirinyó vasuton,
S ringat tovább egy pirinyó hajó.
Festéktócsádon, a lilán, a zöldön,
Én vagabund, dalolva utazom.
Járok japán, olasz és muszka földön,
Siró vizen és sivó szárazon.
Távolságok és sínek gombolyagja,
Ölembe gombolyul a messzeség.
Hipp, itt a vizen, hopp, most ott a földön,
Hipp-hopp valóra válnak a mesék.
Megszinesül a lázamtól a karton,
Zászlók feszülnek ki a sárga parton.
Az óceánon vezetem a tollam,
Azt mondom csendben: itten nyugalom van,
Sápadva mondom, hol kékebb a festék:
Itt viharoktól vemhesek az esték,
És tollammal, ha nem lát senki, senki,
A festett vízből hinárt emelek ki.

Az ablakon fehért fehérre himez
A fagy, akár egy kínai leány.
Apám szivarja füstölög az útra
És nesztelenül iszom a teám.
A villanyunk – Aequator napja – lángol
A kis vasút is mintha zengene,
A mély s a messze egy ütemre lüktet,
És zúgni kezd a térkép tengere.

A kis kutya.
Mégis a legszebb állat.
Magasba trónol fenn a vánkoson.
Csodálva nézem sokszor órahosszat
És fürge szívverését számolom.
Ha álmodik csontokról és ebédről.
Gondolkozom, milyen a kutya-álom?
Milyen lehet az élete, az álma
Ezen a vad és végtelen világon?
Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja?
S virgonc szemem kerüli futva-félve.
Egy néma-csendes bánat titka ködlik
Enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
És firtatom: nem szeret, ugy-e, senki?
S buksi fejét búsan térdemre ejti.
És szólítom: menjünk a kertbe ki
S lengő fülét lassan leengedi.
Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
És mélabúsan önmagába mélyed.
Vagy kérdezem: fáj, ugy-e fáj az élet?
S reámborul, akár egy drága testvér.
És nógatom: szólj a kutyavilágról,
Hol testvérkéd, apuskád messze él.
És kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
Száját feszítem és mégsem beszél.
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
Ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír és sír… Szegény kis kutya sír.

Úgy élünk együtt, két kis idegen,
Valahol messze, mese-szigeten.

Ó iszonyú volt.
Vad háború volt.
A délután pokoli-sárga.
Nyakig a vérbe és a sárba
Dolgoztunk, mint a hentesek
S a kövér béka elesett.
Egész smaragd volt. Rubin a szeme,
Gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
A lába türkisz, a hasa zafir,
A bőre selymek fonadéka
S regés kincsével elterült
A gazdag, undok anya-béka.
Botokkal nyomtuk le a földre.
Az egyik vágta, másik ölte,
Kivontuk a temető-partra,
Ezer porontya megsiratta
S az alkonyon, a pállott alkonyon
Véres szemével visszanézett.
Kegyetlenül, meredten álltunk,
Akár a győztes hadvezérek.

Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
Szép harc után. A szájunk mosolyog.
Maró fogunk az undort elharapja
S gőggel emeljük kis fejünk magasra,
Mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.

Az álmodó baba.
Öltözködik narancsszin bársonyokba,
A délutánba méláz mosolyogva
S búsan libeg kenderszinü haja.

A szeme alvó francia babáké,
A parfümöktől forró feje fáj.
Ah, miért ez a búcsuzkodó finálé?
Nem kell az élet, pompázó parádé,
Aranyfindzsákba hűlő csokoládé,
Nem kell neki a szende, lenge báj,
Valami fáj s nem tudja mije fáj.

És csupa gyász a fényes enyhe táj
És szája vérzik (ez a gyenge száj)
Mint vérpiros narancs, és fáj az élet
És fájnak a falon a régi képek
És alvó lelke önmagába réved,
Fáj, fáj az élet.

És fáj a füstölő, mely szerteszéled
Az ó szobán s fülledten ellebeg
És fáj a zongora (ah fáj az élet)
Ez az utolsó délutáni ének,
A billentyük oly feketék, fehérek
S úgy fájnak a kis szőke hercegek,
Testvérkéi, kik jönnek reszketeg,
Álmodva jönnek csendesen előre,
Ezüst harisnyában, arany cipőbe,
Kék bársonyokban, és az ágy előtt
Reátekint szemök, siró szemök
És elsiratják, ümmögnek szegények,
Ah élet, élet, pici baba-élet.

Ah, a baba mily néma, halavány
A délután ravatalán.

Féltizenkettő.
Messze-messze
A piacunkon szines árnyak.
Vörös napernyők. Lila foltok.
Kisvárosi arany-vasárnap.

Mint déli álmok, délibábok
Úgy lengenek sután repülve
A nyári aszfalt szürke csíkján
A 36° Reaumure-be.

A sáfrányszínű sugaraktól
Lankadt lelkem halálra ernyedt,
Mégis sietnek. Hova szállnak?
Úri, szagos misére mennek.

Az Istenük már várja őket
Szagosan és aranyba fogva –
Öreg, naiv vidéki Isten –
Úgy ül, mint egy pipereboltba.

Ők meg nevetnek, integetnek
A hűvös templom bűvös öblén
És muzsikál és orgonázik
A zene, ima és a tömjén.

Künn a sárgára pörkölt nyári kertben
A nap tűzzáporától összeverten
Haldoklanak a sápadt rózsafák.

Az elsötétített szobába bent
Jár a varrógép… Álmos, tompa csend.
Az ablakokba kókadó virág,
Az üvegen szivárványkarikák.
Ebédutáni részeg nyugalom;
Csupán az óra kattog a falon
S a piros csíkos függönyökön által
Beárad a nap tompított tüze
És egybeolvad a lágy félhomállyal.

De folyosónk oly hűvös és üde,
Akár a mély, sötétlő pince lenn.
A ház emészt pihenve nesztelen,
Öreganyó a zöld zsöllyébe dül,
Könyvet, kötést hamar a sutba dob
S csukló pillákkal csendbe szenderül.

Dongók zümmögnek néki altatót.

Az asztalon ott a feketekávé.
Egypár kenyérhéj, pár borosüveg,
Friss körték, dinnyék, hamvasbélüek,
S egy régi pápaszem, öreganyámé.

Kutyánk nyelvelve a márványra dőlt.
Csönd.

A légyfogóink álmosan zenélnek.
Nehány ügyetlen légy mindjárt becseppen
S bután evickél a csípős ecetben.

A konyhában sugárzó rézedények,
Szines papircsipkék, bús, álmos élet,
Nagy serpenyők, fényes mozsártörők,
A jég között néhány tejesköcsög.

Két óra. – A nyár tikkadt csendjiben
Minden pihen.

Itt félve jár az úri kisgyerek.
Mérges virágok, nyiszlett emberek.
Egy távol torony ferde lángolásba.
Méreggel mart, fehér, virágos orcák.
Lánggal rikító selymek, rác mennyország.
Nehéz aranypénz a lányok nyakán,
Mindegyik oly finom és halavány.
A trombiták estente mint a szörnyek
Egy vörös korcsma-ablakból röfögnek.
Trágár tivornya, részeg és tunya.
Sír a beteg és méla szláv duda.
Most reszketek. Azt mondják, hogy mulatnak.
Sipít a síp, csörömpöl minden ablak,
Boros az asztal, véresek a kések,
Az ördög is felpántlikázva lumpol,
Festett leányok lesnek a zsalukból
És én meghalok, ha egyszer odanézek.

A napraforgó, mint az őrült
Repül a pusztán egymaga,
A tébolyító napsugárban
Kibomlik csenevész haja
Bolond lotyó – fejére kapja.
A sárga szoknyáját, s szalad,
Szerelmese volt már a kóró,
A pipacs és az iszalag,
Elhagyta, mind, most sír magában,
Rí és a szörnyű napra néz,
A napra, úri kedvesére,
Ki részeg, s izzik, mint a réz.

Aztán eszelősen, bután
Rohan a gyorsvonat után.

És ott egy vén, vidéki gyógytár.
Gyakran be-benézek oda.
Öreg karszéke oly kopott már
És lóg és leng agg bársonya.
Az ablakokon át ki is hat
A patikai furcsa-friss szag.
Fönn dobozok kövér hasa.
Mindegyik egy török basa.
A titkok közt szédülten állok
S kérek álomport, mérgeket,
Én mindenkit megmérgezek,
Megölöm az egész világot
S a parasztokra gondolok,
Mert a parasztok gonoszok…

A patikának üvegajtajában
Búsul, búsul
Egy gyógyszerészsegéd.

És fuvolája egyre fujdogálja
Szegény, szegény
Együgyű énekét.

Ha elmehetnék innen messze tájra,
Igen, igen,
Így szól a fuvola.

Csak menni, menni, mindörökre menni,
Tovább, tovább
S nem tudni, hogy hova.

A temetésemen sok nefelejts lesz,
Virág, virág,
Virágos sír fogad.

Fiatal szája így ríkatja folyton
Búsan, búsan
Az ódon sípokat.

Ki tudja, miért s ki tudja, hogy mióta?
Zenél, zenél
S ki tudja, hova jut?

Az ablakon lenéz egy szőke asszony.
Lenéz, lenéz.
De oly sötét az út.

Olajlámpája vérvörösen ég már,
Lobog, lobog
És künn köd és homály.

Kopott ezüstbillentyükön az ujja
S az ősz, az ősz
Ő véle fuvolál…

A rosszleányok – mondják – arra laknak,
Mélyen az odvas és repedt falaknak.
Én láttam egyet. Óriás kalapban.
És arcomat zokogva eltakartam.
A keze, lába oly picinyke volt.
Az ördög küldte s csupa csipke volt.
Szinház után ment, csatakos ruhában,
Egy utca-sarkon tünt az éjbe, láttam.
A rosszleány mind arra künt tanyáz,
Hol sáros utcán búsan ég a gáz.
Úgy látom őket. Szájuk fázva reszket.
Hideg testük, akár a szín-ezüst.
Előttük lángol egy förtelmes üst
S kigyóvért isznak és békákat esznek.

A délután pezsgett a poros utcán,
Mint az aranybor
S egyszerre este lett.
És úgy megváltozott az utca akkor.
Savanyu holdfény lett a sugarakból,
A tűzborból ecet.

Az első ősz.
Jaj, az de szomorú volt.
A híg eső sötéten csepegett
És kézilámpással, rozoga pallón
Ballagtak el a szótlan emberek.
Csak erre emlékszem. Meg néha arra,
Hogy halt meg a kertünkben egy virág
S a zöld gyepen, sárgáló délutánon
Cikáztak a virgonc fehér cicák.
De estefelé fojtott már a füstszag,
Csak a gyümölcs mosolygott a rudon,
Gyertyával jártak a pincék homályán
S lopótökkel bort hoztak, úgy tudom,
A vén pohárba, esti lakomára.
Mind, mind nevettek, én voltam csak árva
És fájt a szépség és a csillogó bor
És fájt az ősz és a zenés szüret,
A sár, a szél, a nyár bús nevetése,
A nagymamák, kik kéklő szemüket
Rámcsillogtaták pápaszemen által.
És fájt az est, mikor az emberek tárt
Csűrökbe vitték a dús szőke termést
S rézkotlákban főzték a szilvalekvárt.
A kerti székeket is mind behozták
És gyertya mellett a szobában ettünk.
Mint temetésre kongott a harangszó
És a tünő nyár settengett megettünk.
Kis nyári ruháim is eltemették
Egy zöld ládába s ott tavaszig sírtak
S nyomukba – hűvös, józan, őszi tömjén –
Halálosan fojtott a naftalin-szag.

Ilyenkor elfutottam a szobámba
Az orvosságos-üvegek közé
És néztem, hogy repül le néma gyásszal
Az est a csapzott, tarlott táj fölé.
Kis ujjaimmal csendesen doboltam
A lágyan összeizzadt üvegajtón,
A konyhában daloltak a cselédek,
A szél valamit keresett sóhajtón.
És amikor már mindenütt setét lett,
Az ágyba megöleltem kisöcsémet.
Aztán pihegve sírtam egymagamban,
A fákra néztem, lombjuk úgy zugott.
Titokzatosan bámultak szemembe,
Mint rongyba burkolt, ázott koldusok.

Ha néha-néha meghal valaki,
Egy délután ordító trombitákkal
Viszik a döbbent bús utcákon által
S egész nap ezt a zenét hallani.
Oly bánatos, olyan igénytelen
A pap, a pluviále és a szolgák,
Vörösre sírt orrokkal a rokonság,
A gyászszegélyes kendők a szemen
S később a hanton, ha az este jön,
Magányos sírás künn a temetőn,
Egy anya, aki gyászruhába, sírva
Kis pléhkoszorut igazít a sírra…

De mégis gyönyörű ez s kis szivemben
Valami mondja, hogy ez az egyetlen,
Csak ez a bús nagyság, mi itt megy el
És bánatomra harsogón felel
A trombiták kövér aranyló torkán
Egekbe zengő beethoveni orkán
S a hangszerek a ködös égbe nőnek
És este, este a felhő-mezőnek
Szélén gyakorta látom,
Hogy gázol a homályon –
Csupa köd, zene s fellegek –
Egy óriási gyászmenet.

Egyszer pedig magamba mentem.
A fák között kis éji ösvény,
Amelyre rávetette fösvény
Világát néhány éji csillag.
Valami zúgott a homályban
És nem tudtam, hogy az a szél volt.
Ezüsthináros volt az égbolt
S nem tudtam, a hold fürdik ottan.
Csak hallgattam a szél zugását,
Csak néztem a vékony korongot,
Mely egy fa ormain borongott,
És sárga volt, akár a boltban
A savanyú citrom-cukor.

És szállva-szálldostak az éjben
A reszkető, remek rakéták,
A siető, sebes staféták
És százezer és millió volt,
Angyal, sugár is trillió volt.
A lombon, a sötét farácson
Intett egy mennyei karácsony.
Egy nagy csillag, mint aranyalma
Érett és súlyos reszketéssel
Kisértve lebegett felettem
És én kezecskémmel levettem,
Hazavittem, ágyamba dugtam
S ingembe tűztem éjszaka…

Kip-kop, köveznek. Itt van a tavasz.
Hajnalban száz kalapács zaja ébreszt.
Úgy hallgatom ágyamból a zenés neszt,
Mily csiklandó és édes és ravasz.
Tavasz, tavasz. Az utcánkat javítják.
Mostan felajzzuk a csigát, parittyát.
Tavasz, tavasz. Táncol az udvaron
A kék, a sárga, piros luftbalón.
Kip-kop, zene az élet, muzsika,
Láng ég a fákon, a bokor zöld oltár.
Mostan miséznek a kis madarak
És a szobákban is ezer titok vár.
Dal zeng, ha megütöm a képet, asztalt,
Zenél, muzsikál a cipőm, az aszfalt.
Most mint a léggömb szállani szeretnék.
Mily csiklandó és édes és ravasz,
A zöldbe bujni s enni cseresznyét.
Cseresznyepiros, zöldarany tavasz.

Mi van még itt?
Egy kis fürdőhely is.
Szegényes, kedves és titokzatos.
Erdő. Liget. A levegője friss.
Láncot csörget az öreg csónakos
És ladikot bocsát a néma tóra.
Tánccal, zenével hív az esti óra
S hajnalba már – csiklandozós nagyon –
Új zene veri furcsa ablakom.
Oly idegen az ágy, a gyertya, szék.
Repedt tükör. A függöny furcsakék.
Távol a fák között egy tarka bolt áll,
Messzire fénylik ferde bábuja.
Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
Vörös karbolpor rosz kanálisoknál.
Kiérdemült olcsó romantika.

De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt.
Az erdő fáj. Ledobja koszorúit
S üres lesz a sok ócska kalyiba.
A tó, a tó is őszi ködbe búvik
És döng a szúnyog az ablakszitán –
Picike, véres, cincogó cigány –
A nyár kisért. Munkálkodik a pók,
A kikötőbe pállnak a hajók,
S a fürdőházba kikukucskál árván
A rozoga zuhanyból egy szivárvány.
Az esti erdőn kertel a halál.
A tó körül láz, békanyál…

És azután a híves, holdas esték.
Itt nyaral a szegénység és betegség
Alélt napon, vénasszonyok nyarán.
Sok béna aggot párnaszékbe tolnak
S tengő raja a vénkisasszonyoknak
Az árva nyártól búcsuzik talán.
Az őszi vendéglőn szegény idillek.
Egy álmos úr. Előtte sör, szalámi.
A sánta pincér piszkos frakkban illeg
S a kutya nem győz a falatra várni.
Késői szezon. A szobák is olcsók.
Egy bús öreg motozgat este itt
A part körül és megmeri a korsót
S a tóból télre gyógyulást merít.

A tó, a tó! az eleven poézis,
Fölötte az ég – s összefoly a két viz –
Egymásbaolvad – tág gyerekszemekkel
Fel-felmeredve nézem néma reggel.
A tó, a tó! a messzeség! hahó,
A messzeségbe elvisz egy hajó,
Ó álom, áldás, szívdobogtató
Tündéri titkok tükre, tiszta tó.
Tündéri tó! Az ég is mint a tó,
Kék habja oly sejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó
Továbblibegő, lenge ladikot.

Csak néha jönnek a vásárosok.
S hírt hoznak városunkba messzirűl
És markaikba sok-sok pénz forog,
Különösek, tarkák és rikitók,
Kucsmásak, fázók, mint az eszkimók
És síp fütyöl és zeng a rosz zene,
Varázsitalt iszunk és dob pörög,
Megváltozik mindnyájunk élete.
Itt vannak a szakállas bűvölők.
A fülledt bódéban ezernyi nép,
Halott királyok, kertek, régi kép,
Hercegleányok, messze tengerek,
Szemem káprázva megremeg
S ijedve, égve látja,
Hogy tolja fel lélegző, néma arcát
Egy vértelen, halálsápadt viaszbáb
A sárga délutánba.

A délutánoktól mindig búsan futottam.
Ha jött az árny s ha nőtt szivem fölött,
Megbujtam a gyerekszobában egy sarokban.
És az egész föld beleremegett.

Egyszer: szél és fehérség. Por. Kisértés.
Mindenki valamit keres,
Még a homok is ideges.
Otromba zaj
És tompa jaj –
Oly elhaló – olyan csodás –
Harangozás – bús motozás –
Nincs nyugta sehol nyugtalan szivünknek.
A tikkadt fecskék álmosan repülnek.

Máskor: rikító fény és sárgaság.
A tűz felgyújtja vágyainak dalát
És nőnek a bűnök s a kisleányok
S mi nézünk félve, szívdobogva rájok.
A nap beteg szivünkre süt,
Bánatosak a hegedük,
Emlékeink hervadtan illatoznak
S halljuk szavát búcsúzó bánatoknak,
Gonosz fejfájás kóvályog felettünk,
Égnek kedvesünk szemei,
Szoknyáitól meggyúl a levegő,
Rá se merünk tekinteni…
Csak babrálunk sárgult arcképeken.

Ilyenkor elhal a vér éneke
És minden oly üres és fekete.
Gyertyák gyúlnak vihar-váró szobákban,
Sajogva lüktet homlokunk.
Fogunk csikorgatjuk és nem beszélünk,
Elfordítjuk fejünk…
S úgy suttogunk.

Ilyenkor a szobánk mint a sziget
S körötte a hideg lég, mint a tenger.
Kis kucsmáinkon zuzmara zizeg
S piros arcokkal, könnyező szemekkel
Hazajövünk. Kezünkbe korcsolya.
Reánk süt a lámpácska mosolya.
És fő a kedves kávé, forr a tej,
A pesztonka perecért szalad el
És pihegünk s szemünk bámulva néz
S a sárga gesztenyén végigcsorog
A rózsaméz.

A sakk.
Feketesárga tarkaság.
Figyelve áll őrt a sok tarka báb.
Apám órákig bámul s nézi-nézi
És visszabámul, nézi őt a sakk.
Szivarfüstben beszélget véle hosszan,
Mint egy komoly arab.

Jaj, az estét úgy szeretem,
Az este egy kis szerecsengyerek,
Ki várja bús szerecsenanyját
És addig játszik téveteg.
Lángot fuj a fekete éjszakába,
Pufók lámpákat, zengő tüzeket,
Mint kisfiú, ki néma kedvtelésből
Szappangolyókat ereget.

Oly jó ébredni.
Álmom messzeszédül
S a tegnapi szobát már láthatom.
Ha fuldokolva – az álom vizébül –
Kis paplanomra nyújtom a karom.

Ah, de szép, de szép volt
Ez ébredés csiklandva, tétován,
A mosdótálban a közeli égbolt,
A zongorázás a másik szobán.

Tündéri reggel. A sötét szalonba
Apuska zongorázik andalogva.
Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.

Úgy hallgatom az ajtó hasadékán
S állok a hangok közt kis ingbe, némán,
Mint hajnali gyöngyvirágok között.

A húgomat a bánat eljegyezte
És most csak ül, szelíden, csendben ül
Virágai közt, mindig egyedül.
Ő is virág. Hervadt virág a lelke.
A húgomat a bánat eljegyezte.

Az ablakunk mellett csak vár szegény,
A szenvedés hajol szive fölé
S ha rózsa nyílik ki, nem az övé.

Csendes, komoly hajfürtje a fején
Szegényesen búsong – fakulva s árván –
Mint holt leányé a koporsópárnán.

És néz. Szelíden, békült tiszta szemmel.
Zokogni nem tud és nevetni nem mer.

De hogyha nem lát a szobába senkit
És elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit,
Siratja bús, koszorútlan fejét
És hogyha körülömli a setét,
A könnye vén csipkék közt hulldogál
S a szíve, jaj, mint megrepedt pohár –
Gyémántpohár – babonásan csilingel,
Mert valaki játszott e tiszta szivvel,
Széttörte s most olyan a sóhaja,
Hogy néha, ha az én szobámba téved,
Rémült imákat suttogok az éjnek
S nem alszom el az éjszaka.

Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt,
Hogy éled újra szüntelen a nap –
Bús sárga nap – s hogy száll a lomha este

És vár.
Mivel a bánat eljegyezte.