Nagy társaság.
Ó bús macskazene.
Sipítozó, fejetlen áriák.
Egymástölő, kietlen hangvilág.
Nagybőgő-hangok mafla röheje,
Malacbandák fortissimója. Solo.
Vérmes, bibor kürthangok kacaja.
Csupa fonák zaj és hangmaskara.
Részeg citera. Sápitozva szóló.
Üstdob. Cintányér. Őrült, kába lárma.
Nagynénibókok sápadt áriája.
Bősz trombiták. Meggárgyult oboák.
Mind oly titokzatos, siró, fonák,
Hogy lelkem, ez a néma zongora,
Valami fájdalomtól rezdül által
S míg hahotáz az öröm mámora,
Felhangzik húrjain egy tompa gyászdal.

A nagyanyámhoz vittek el aludni
Egy éjjelen,
Sötét bokrok között egy kert kukucskált,
Emlékezem.
A félhomályban állt egy üvegajtó.
Oly furcsa volt.
Az óra vert, vert, de nem úgy mint otthon,
Dalolt, dalolt.
Vén óra, régi székek, fanyar illat,
Kísérletek.
Csordultig telt bánattal pici mellem
Majd megrepedt.
Kiáltani akartam és lerogytam,
Mint egy hívő.
Karom kitártam s hirtelen megállott,
Állt az idő.

Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál,
Hol régesrég vidám nénik és régi bácsik laktak
És kérdezem titkát a hallgató konok falaknak,
Mért van bezárva a kapu? és várom, visszajő-e
Az, aki csendesen pihen a messze temetőbe?
És néha, hogyha fáj a délután, okosan s komolyan
A barna bőrdiványt nézem, mely mostan is egész olyan,
Mint amikor aludt rajta egy régi kedves ember
S járok tág termeken némán felsajgó gyötrelemmel
És sírok és csodálkozom.
Hogy az öreg divány ma is oly kedves a szivünknek
S a márványasztalok, ahol régen halottak ültek,
Úgy állanak, mint egykoron.

Jaj, hova lettek a zongorás estek,
A végtelenből hova-hova estek?

Most oly sötét a házunk, mint a rab-lak
És fekete és fekete az ablak.

Ki itt, ki ott. Az élet olyan olcsó.
A zongoránk is mint bezárt koporsó.

Csak nézem egyre és mit úgy szerettem,
Egy képet látok ódon képkeretben.

Itt ültek ők, e vidéki szalonba,
És apám játszott nekik andalogva.

Hangok zümmögtek, babonás varázzsal
Szivünkre szálltak, fulánkos darázs-raj.

Úgy szúrt a szépség és úgy fájt a bánat,
Hogy futni kellett, ki az éjszakának.

Sápadt arccal és túlvilági hangon
Szólítottunk meg lányokat, a gangon.

Benn az olajos függőlámpa égett,
Lábujjhegyen járkáltak a cselédek.

Nénik kötöttek és a tiszta csöndbe
Egy-egy kötőtű rebbent meg zörögve.

A bácsik előtt pettyes, puha sárga
Dohány aranylott a dohányszitánkba.

Dús ételek és cukrok kisded halma,
Sötét rum és bor, datolya meg alma.

Az öregek méláztak csöndbe szépen,
Kossuth Lajos is felfigyelt a képen.

Deák Ferenc meg intett véle szembe
S e nyájas körre néztek elmerengve.

Jaj, hova lettek a zongorás estek?
Kihullt a kép már. A keret üres lett.

Másként halálos csend és néma untság.
Poros akácsor, vakolatos utcák,
Petróleumlámpák és nyugalom,
Üveggolyók a kicsi udvaron,
Olykor a hárs alatt egy bús sarokba
Kalácsos, tejszines, hosszú ozsonna.
Vasárnap délután meg tétován,
Míg bánatommal egymagamba járok,
A lányok, a buta vidéki lányok
Magyar dalt nyúznak a kis zongorán.
Aztán a tiszta, kis szobába hátul
Borozgató barátok jönnek össze
És kártya járja s nevetnek dörögve
S kiküldenek a füstös, bús szobábul.
Elmúl egy hét. Most a varrónő jön meg.
S a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.

Hogy vágyom innen el, el messzire,
Hol kanyarog a vonatok sine,
S piros, zöld lámpa lángol biztatón,
Oda, a sín felé tárom karom.
És nézem a mozdonyt, a póznadrótot,
Ott az öröm, ott a világ talán.
De itt maradok s topogok, vivódok,
Mint a rabok a börtön udvarán.

Menj, kisgyerek.
Most vége ennek is.
Menj, drága gyermek, édes kisfiam.
A te utad a végtelenbe visz,
De én előttem már a semmi van.
A semmiség. Még egynehány merész év,
Aztán a férfikor s a sárga vénség,
Menj édesem s bocsáss meg a dalosnak,
Ki mostan a színpadra kényszerit,
Menj budapesti, bús redakciókba
S némán takard fel szóló sebeid.
Menj a New-Yorkba s kávéházi márvány
Ravatalán tanulj újra meghalni,
Irígy szemek kereszttüze közé menj
S hadd nézzék benned, mi az irodalmi.
Menj és panaszkodj, hogy az vitt piacra,
Ki tégedet legjobban szeretett
És kirabolva tiszta, kis koporsód,
Most kinyitotta halott szemedet.
Mondd, árva vagy és most lettél legárvább –
Picike koldus a föld kerekén –
Mezítlenül születtél, meztelen mégy…
Menj, menj szegény.