Hajdanában, amikor még csak 103 esztendős volt, ráért éjjel-nappal a nőkre gondolni, ujakra, ismeretlenekre, futólagosan megismert nőkre, akik úgy suhantak tova, mint az amerikai nagy folyam habjai a mozi-képeken; vagy másképen: mint egy madártoll, amelyet az ember a negyedik emelet ablakából lát tovauszni az utca felett, miközben azt találgatja, hogyan került a nagyváros atmoszferájába szarkatoll, holott a szarka csak falun szeret lakni, a sövényre felülni és benézegetni az udvarokba, ahol szép, megtermett és ringó-ringatózó parasztlányok, menyecskék felkiáltanak: „vendég jön!“ Mert a szarka a sövényen azt jelenti. A villamos kocsik javában csilingeltek az utcán, Szindbád, amint figyelve kisérte a szarkatoll szálldosását a hotel ablakából (ahol öregségében meghuzódott), titokban és csendesen már falun volt, korai őszi nap volt, darazsak döngtek a vadszőllő pirosló levelei között és a pincéből üres hordókat guritottak felfelé, amelyek olyanforma hangon döngtek, mint a puzdori kálvinista pap. Nemsokára tehát utrakelt, hogy megkeresse azt a szarkát, amelynek tolla ablaka előtt elröpült, megkeresse az üres hordókat és egy nagy cigaretta-füstös szobát, hol a falon vadászó eszközök voltak, a divány előtt rókabőr, a melynek piros üvegszeme volt és a kerek diófa-asztalnál naphosszant a cigarettát töltötte Málcsi a ház úrnőinek és vendégeinek.

Utoljára diákkorában járt Puzdoron, amely rongyos falucskában a Zaturecky kisasszonyok uralkodtak. A majálisról cigánybandával jöttek a diákok kocsikon nyári reggelen és az öreges Zaturecky-kisasszonyok csaknem a bőrükből bujtak ki örömükben, amikor a cigánybanda megszólalt az udvaron és a diákok táncra hivták az urnőket. Régen volt, Málcsi akkoriban még rövig szoknyában töltögette a cigarettákat az urnőknek – akiknek távoli szegény rokona volt – és Szindbád atyafiságos csókokat váltván a Zaturecky-kisasszonyokkal, Málcsit sem hagyogatta ki a sorból. A diákok és a cigánybanda tovább vonultak, mert a környéken még más uriházak is találódtak, Szindbád ellenben ott maradt és mialatt a Zaturecky-kisasszonyok a kálvinista pappal kártyázva, hatalmasan döngették a diófa-asztalt, alkonyattal Málcsival az elhagyott, szomoru kertbe sétált, ahol árva füzek között lopózott tova egy kis patak, mintha éppen olyan szegény rokon volna a háznál, mint Málcsi. A buskomoly vizecske partján egy rejtett padocska volt, ahol egykor a szelid és félénk Zaturecky ur huzta meg magát, ha odabent a házban a kisasszony-lányai megbolondultak, ott ült, üldögélt és botjával a vizet piszkálta, amig vacsorázni hivták. Ezen a padon aztán örök hüséget esküdött Szindbád és Málcsi. Havas karácsonykor sok évekig megjött a fagyos nyul Szindbád cimére a puzdori házból, néha egy doboz finom cigaretta vagy egy névnapi levél volt Szindbád válasza. A kisasszonyok levelein egy félénk, halovány M betü jelentette, hogy a kis patak még mindig a kert alatt folydogál.

Tehát kora ősz volt, amikor utazni a legkellemesebb, midőn Szindbád az asszonyokat érettgyümölcs szagunak érezte és két kerek barna kart kezdett gyakran látni képzeletében, buskomoly szemeket és a szélben érett mákfejeket hallott csörögni a zöldséges kertben. A szarka tarkán és fontoskodva barangol a megszedett gyümölcsfákon és cseregve jelenti a közelgő vendéget.

Körülbelül tiz éve nem járt itt Szindbád és midőn a kopottas kocsi, amelynek bőrfedelét már régen nem lehetett felhuzni, végig döcögött a falun, magában a nagyanyjának adott igazat, aki azt szokta mondani, hogy semmi sem változik a világon, még a pendelyes gyerek sem. Nem, nem, a kövér ló, amely valamikor a finánc-komisszáriust hordozta, éppen olyan ravaszkodva hegyezgeti a fülét, mintha mindenáron azt szerette volna megtudni, hozott-e pénzt a vendég. A kocsis egy mogorva öreg ember, akit látszólag a világon semmi sem érdekelt, mint a rudas-lónak alattomos magaviselete, amellyel a kocsi vonását teljesen a nyergesnek szerette volna átadni és ezen a betyárságon morgott, dörmögött egész uton, kiviaszkolt hosszu haját, amely a fülénél olyanformán állott, mint a szürke varju szárnya, egyszer csak a kocsin ülő vendég felé libbentette.

– Rossz volt a termés. A kisasszonyoknak nincs pénzük.

És Szindbád ezután a kocsikerekek zörgésében, a fel-felsiró rugó nyögésében, sőt az utszéli fák integetésében is gyakran hallotta azt a mondatot: bizony, nincs pénzük a kisasszonyoknak.

A kovácsműhely előtt a kovács elszántan állott a tuskónál és két kormos karját összefonta a mellén, mintha itt állana készen a kisasszonyok megvédelmezésére. De mégis csak egy kántor-féle ember adta meg a jelt igazában, aki zöldrekopott kabátban és egy karima nélküli keménykalapban gunyosan köhécselt a kocsi után és a kezében tartott vesszővel a vendégre mutatva láthatatlan szomszédjának vállvonogatva magyarázta, hogy ez is teljesen hiába jön a Zaturecky-kisasszonyokhoz, pénz az nincs. Csak az ócska, zöldre mázolt templom mellett (amely templom valamely régi képesujságból látszik kivágva, midőn halottak napján a harangot meglóbálják a törpe toronyban), álldogált egy barátságosképü, piros szoknyás parasztmenyecske, aki buzavirágszinü szemével nem minden érdeklődés nélkül nézte az idegen urat. Kövér és piros száju volt, a meztelen lába fehér, amint a szoknya alól kivillant. „Hm“, – gondolta Szindbád, mert ha sokáig nem látott parasztszoknyát, különbnek tartotta e fajtát a legszebb szinésznő ruhájánál.

A kisasszonyok háza csak annyiban változott, hogy kisebb lett valamivel. Sárga falaival, kis ablakaival és a sarkon homokkő-oszlopokkal többé nem látszott kastélynak Szindbád előtt. A kapu feletti omladozó kőcimer, benne a családi 𝖅 betüvel, aggodalmat keltett Szindbádban, hogy talán éppen az ő fejére zuhan a kődarab. De általában nemes és tiszta volt a ház, az egyik ablakon szines üveg is látszott és az udvar közepén fehér rudon egy zöld üveggömb állott hervatag verbénák között. Egy sovány és nyurga, bajuszos hölgy lépett ki a verandára, szürkülő haja féloldalt volt elválasztva és fonyatag arca régi dohányzacskó-szinű volt. A szájában hosszu cigarettát tartott és sovány kezén temérdek régi gyürü.

– Isten hozott, Szindbád, – mondta minden csodálkozás nélkül. – Akkora bajuszod van mint a puzdori papnak.

Megrázta Szindbád kezét, hogy a karperecei összecsördültek és ruháját, amely valamikor lovaglóruha lehetett, a karjára vetette. A cigarettán nagyot szivott.

– Pedig úgy tudom, hogy a nagyvárosi modern férfiak már nem hordanak bajuszt. Tisztaság szempontjából felesleges az a szőrcsomó az arcon. Elvégre csak a puzdori papnak van szüksége bajuszra. Mert egyebe úgy sincs.

A nagyszobában a régi cigarettafüst, csak a rókának hullott ki a szeme a kanapé előtt, valamint kopottabb lett a bundája. De a falon ott van a kékes-vöröses arcu férfiunak a képe, aki összegöngyölített iráscsomót tart a kezében. A vadászszerszámokból egy nagy kürt maradt és a kürt belsejéből száradó virágmagvak papir-zacskói kandikálnak elő. A sarokban ott áll egy hosszu szuronyos puska, mellette a légycsapó és a kerek asztalon elszórt sárga dohány ujságpapiroson.

– A néném? A templomban van, persze a pápistáknál, mert kitért, mondta a Zaturecky-kisasszony, elhelyezkedve a kanapén.

– Szindbád szórakozottan nézett körül:

– Kitért? – ismételte.

– Bolond ez a Karolin, – folytatta meglehetős szigoruan a kisasszony. – Mindig a vallásával van baja. Már volt luteránus is. De a pap tótul prédikált a városi templomban, hát azokat otthagyta. Most megint katholikus. De állandóan szidja a papot. Nem beszél kedvére. Már irtunk is a püspöknek, hogy küldjön ide más papot. Ez egyebet se tud, mint a bünös emberekről prédikálni. Hol vannak a jó emberek? Az ember megutálja az életét, amikor csak a hét főbünt vagdalják a fejéhez.

– Hát a kálomistákat ott hagytátok?

– Ott, – mondta a kisasszony és erősen a sarokba vágta a cigarettacsutkát, miután annak tüzéről friss szivarkára gyujtott.

– Ott, – ismételte. Egy darabig gondolkozott egy szón, amig eszébe jutott: – Korporative.

– Málcsi is? – kérdezte Szindbád és a kék-vörös képü férfira nézett a falra.

– Ő gyón meg helyettünk, mert én csak nem megyek ahoz a bolod paphoz, hogy fülébe sugdossak, mint a parasztlányok. Van eszemben, mondta a kisasszony és kiegyenesítette a derekát.

Az udvarról kiáltozás hallatszott, Karolin kérdezgette a lépcsőn felfelé ballagva: „Hát megjött?“ Hol vidáman, hol szomoruan, hol meg mintha mérgesen kérdezte volna valakitől: „megjött?“ Aztán Málcsi társaságában a szobában lépett.

Karolin fején kék tollas, szürke kalap volt, amilyenben a vidéki asszonyok járnak a vásárra. Szük, régimódi zöld ruha feszült meg kövér termetén és mert kövérnek maradott, sokkal több hasonlatosságot talált Szindbád a mostani és a régi Karolin között. A száján még mindig ott volt az a félig bánatos, félig tréfás mosoly, amelyről egykor a diákok verseket irtak. Nem lehetett tudni, hogy sirni, avagy nevetni fog a következő percben. Kár, hogy a szeme, amely egykor bohókás, nyájas mosollyal nézett a világba, mintha valamely vidám, mulatságos titkot rejtegetne, a szeme kissé megtörött és olykor megzavarodva, bizonyos ijedelemmel tekintett egy láthatatlan pontra a levegőbe. A száján is elhallgatott ilyenkor a szó és láthatólag erőfeszitésébe került, hogy a távoleső pont varázsától megszabaduljon.

– Szólt hozzám valaki? – kérdezte a szobába lépve.

– Ne járnál annyit a fekete Máriához, – felelt szigoruan Tini, a másik Zaturecky-kisasszony. – Elveszi az eszedet a sok bolond imádkozás.

Málcsi, – aki miatt Szindbád utazott – fekete ruhájában, leeresztett kézzel, kissé lehajtott fejjel mozdulatlanul állott az ajtóban és Szindbád most csaknem olyannak látta, mint álmaiban szokta volt látni, midőn az elmult dolgokon, nőkön, férfiakon magában elgondolkozik. Hervatag, buskomoly, csöndes és halk teremtésnek szokta elképzelni Málcsit, mint a hosszu őszi délutánokat, midőn a napocska már csak látogatóba járkál el a piros levelü lugas közzé, ahol szép és hosszu regényt olvas egy szomoru ember. Olyannak képzelte, mint a magányos házat, messze künn, a városon kivül, ahol a bokrok között csörög a szél, de benn a szobában rozmaringillat van és délután csendesen szól egy mélyhangu hegedü. Az álmaiban ott élt Málcsi együtt azokkal a vágyódásokkal, amelyek a nagyvárosból néha-néha csendes kisvárosi cukrász-boltokba, a sötétes sikátorban állongó régi házban varrogató leányokhoz és régi, bolthajtásos kőhidakra vezették Szindbádot, hol a folyó álmodozva siklik tova a hid alatt, mig a távolban, a tisztára mosott torony körül galambok repkednek karikába. Az ingaóra, amely a sarokban zengő, muzsikás hangon üti az időt, az időjelző-házikó a baráttal és az elhagyott kert, pirosló sövényével: mindez Málcsi volt Szindbád részére, aki éjjel kártyázott, ivott, szinésznők körül hentergett és csak azt a nőt tisztelte, akinek selyem harisnya volt a lábán. És Málcsi mégis mindig élt, alig mulott el nap, hogy Szindbád ne gondolt volna a falusi kuglizóra, ahol a tanítóval, pappal és jegyzővel krigszpártit lehetne játszani.

– Talán nem is emlékezel Szindbád öcsénkre? – kérdezte a szigoru Tini.

Málcsi csendesen odavonta a tekintetét, ahol Szindbád ült. Barna szeme hálásan, szinte megadással tapadt a férfira, mintha Szindbád lett volna az egyetlen férfi, akit valaha látott. Az arca fehér volt és szabályos, mint a szentképeké. Barna haja simán kétfelé választva. És keble gömbölyü, valamint álla is. A kezén kopottas keztyü, amelyet valamelyik kisasszony lóhajtáshoz használt valamikor. A félcipőjén a keskeny szalag szigoru gonddal volt megkötve, mint a gyermekek cipőjén, hogy játék közben fel ne bomoljon. Csikos harisnyája alatt erős boka látszott, az imádságos könyve kicsiny és rongyos volt. Csakhamar egy fekete, melles kötényt kötött fel és a zsebben elhelyezte a kulcscsomót. A kulcscsomó fényes volt, mint a Málcsi szeme.

– Tedd el a kalapot, – mondta Tini, mert Karolin még mindig némileg megzavarodva állott az asztalnál és furcsán nézett Szindbádra.

Málcsi gyöngéden kivette a kalapot a Karolin kezéből, a szekrényben gondosan elhelyezte, aztán csendesen Szindbád felé tartva, halk, puha hangon, mintha valami titokról szólna, megkérdezte:

– Szereti a nyulpecsenyét? Az lesz ebédre.

Komoly, hosszu léptekkel kiment a szobából

– Képzeld, nem tudjuk férjhez adni! – kiáltott fel egyszerre Karolin, mintha csak most tért volna magához. – Vettünk már neki hálószobabutort, kelengyét. Mind gazemberek a férfiak, csak leszakitani szeretnék.

– Ugyan hallgass már, – szólt közbe mogorván Tini. – Ugyan mit csinálnánk a leány nélkül?

Karolin zavartan, szemével hunyorgatva intett Tininek, mintha belátta volna nénje igazságát. De aztán öklével tenyerébe ütött és gyermekes makacssággal ismételte:

– És én mégis csak azt mondom, hogy a lány sorsa egy jó emberhez férjhezmenni. A férj legyen mindene, csillaga, boldogsága, álma, mint nekem lett volna, ha férjhezmentem volna.

Tini csak legyintett kezével és később dörmögött magában:

– Mégis csak eltétetem innen azt a papot!

* * *

Szindbád csak délután jutott ahhoz, hogy Málcsival négyszemközt maradhasson. A kisasszonyok szokás szerint leültek kártyázni. Ilyenkor meghalt számukra az egész világ. Szenvedélyesen kártyáztak, Szindbádnak gorombaságokat mondtak, midőn nem akart velük játszani.

– A nagybátyád katonaszabadítással szerezte a vagyonát, – mondta Tini megvetőleg. – Ez meglátszik az egész familián.

A vendégségben lévő kis patakot csak hosszas keresgélés után találta meg Szindbád, pedig mennyit gondolt erre a patakra. A híd helyén egy korhadt deszkapadló volt és a padocska csaknem a földbe roskadt, mintha megunta volna a tétlen ácsorgást a füzfák alatt. Itt üldögélt Szindbád, mert biztosra vette, hogy Málcsi ezen a helyen keresi majd, ha a házban nem találja.

Valóban jött is nemsokára Málcsi. Óvatosan, hátra tekintgetve, aztán gyorsan Szindbád mellé surranva, szokatlan élénkséggel megrántotta a kezét:

– Jőjjön innen. Nem ülök erre a helyre.

Előre sietett, túl a patakon, – midőn a pallón átkelt, Szindbád erősen szemügyre vette bokáját, – megállott egy helyen, ahol törpe, régen halott füzek hevertek egymásra borulva, mintha elmulott életüket siratnák. „Itt jártam“ – gondolta Szindbád minden lépésnél, – „vajjon a fák emlékeznek-e rám?“

Málcsi a szoknyáját kissé felhuzogatva, leült egy fatörzsre és Szindbád kezét kezébe véve, alulról csodálkozva, melegen és bizalmasan nézett Szindbádra, mintha csak tegnap váltak volna el.

– Azt hittem, hogy már soha többé nem látom az életben, aztán egyszerre itt van! Ugyan mi jutott eszébe, hogy minket felkeressen, hiszen mi szegények lettünk azóta? – beszélt Málcsi, mintha még mindig nem hinne szemének, hogy az egykori Szindbádot látja maga előtt. Még a ruháját is megtapintotta és annak finomsága felett elismerőleg bólintott.

– Én nem pénzért jöttem, – kezdte Szindbád.

Málcsi furcsán mosolygott.

– Igen, de a néniék ezt nem hiszik már el magának se. Az utóbbi években sokan jöttek ide, akik mind így kezdték: Kezét csókolom, nem pénzért jöttem ám, – aztán mégis csak pénzt kértek a néniktől, mert valahogy úgy van, hogy a néniékről azt hiszi az egész világ, hogy bolondok. Például tavaly egy tanító is… Szép szőke ember volt és Karolinnak nagyban csapta a szelet. Végül elvitte a vadászfelszerelést. Hát a kománk, Beretvás kománk! Az meg Tininek adott éjjeli zenét, pedig nagy gyerekei vannak. Mit gondol, mit akart a koma? Semmi mást, mint a régi családi iratokat. Így vagyunk mi itt a férfiakkal. A pap volt az első, a hordóhangu pap. Mályvai Ferkó.

Málcsi furcsán, gyorsan és szemével hunyorgatva beszélt, mintha nagyon régen el akarta volna mondani mindazt, ami most sebesen folydogált száján.

Hát a pappal mi volt?

– Jaj, még azt sem tudja! Hisz azért tértünk ki. Azért lettünk először luteránusok, tótul imádkoztunk, majd a görögökhöz léptünk be, ott meg oroszul énekeltünk. A néniék szidtak, káromkodtak, hogy az ember nem maradhat meg a saját vallása mellett. Nemrégen katolikusok lettünk. De nem sokáig leszünk már azok se. A pap gyónás után mindig csalogat a kertek alá. De már éppen elég volt a papokból.

– Hát mi volt a papokkal? – kérdezte Szindbád.

– Idáig csak egy pappal volt baj, a puzdori pappal, Mályvaival. Ez özvegyember volt és tán emlékszik, hogy segített mindig bort fejteni a pincében, pedig akkor még nem is halt meg egészen a felesége. Mély hangja volt, nagy bajusza volt és görcsös, vastag botja úgy kopogott a köveken, hogy mindig már messziről tudtuk, hogy mikor jön. Nagy kártyás volt, az egyik szemét behunyta, amikor a kártyát nézte, a másikkal meg a Tini nénire meredt, hogy majdnem keresztül szurta a szemével. Itt volt ebéden, vacsorán, még aludt is délután a diványon, mert akkoriban úgy volt, hogy majd a Tini nénit veszi el. Egyszer aztán egy estve elment a pap és a néniék nagyon összevesztek a papon. Tini néni még a vadászfegyvert is lekapta a falról, alig birtuk kicsavarni a kezéből. Hogyne, hiszen a fegyver mindig töltve volt. Akkor azt mondta Tini néni Karolinnak:

– Nekem már elég volt a papból. Legyen a tied, vigyen el benneteket az ördög.

Egy hétig bezárkózott a szobájába és ezalatt Karolin meg Mályvai Ferkó szépen megbarátkoztak. Most már úgy volt, hogy Karolint veszi el a pap. Tovább kártyáztak, azzal a különbséggel, hogy a pap most a másik szemét hunyta le. Csak néha-néha veszekedtek a néniék, de a vadászfegyverben nem volt patron. Én kiszedtem belőle.

Egyszer aztán a pap már nem mondja nekem, hogy „te béka, hozz bort a pincéből,“ hanem azt mondja „kisasszonyka, drágám,“ „lelkem Málcsikám,“ „maga kis töltött galamb,“ meg hasonlókat, amelyeket azelőtt nem hallottam tőle. A néniék bezárkóztak a szobába és úgy veszekedtek egymással. De én kihallgattam, hogy miről folyik a pörpatvar. Hát arról veszekedtek, hogy most már vegyen el engem a pap feleségül, mert kárba menne a sok idő, étel, ital, amit a pap az esztendők alatt a házban elfogyasztott. Eleinte elfordították a fejüket, amikor a pap megsimogatta az arcomat, de aztán ők maguk küldtek a kertbe sétálni a pappal… Azért nem akartam én magával arra a padra ülni. Ott ültem a pappal, Mályvai Ferkóval.

Szindbád visszafojtott lélekzettel hallgatta a leány vallomását. Sebesen peregtek a szavak a lány ajkáról, csak néha homályosították el a könnyek a szemét, főként, mikor a nénjei rémületes veszekedéséről beszélt. Szegény kis bogár, a nénjeit sajnálja még most is.

– Azután?…

A leány lehajtotta a fejét. És mind a két kezével a Szindbád kezébe kapaszkodott.

– Azutan kitértünk, korporative, mint Tini néni szokta mondani. Luteránusok lettünk. A pap egy szomszédfalubeli özvegy ügyvédnét vett feleségül.

– Szerette maga a papot?

– Nem tudom már… Szépen beszélt velem, nagy gazember volt. Sok ideig mindig arra ébredtem fel álmomból, hogy a sirás, zokogás fojtogat. „Ne bőgj a cselédek előtt!“ intett Tini néni. Hát bőgtem ott, ahol senki sem látott.

– De már nem fáj a szivecskéd? – kérdezte Szindbád és megsimogatta a leány erős nyakát, ahol a hajszálak természetesen göndörödtek.

Lehajolt a leányhoz és a göndörkés fürtöket simogatta a nyakszirtjén. Hirtelen dohányszagu pikáns ujságok jutottak eszébe, amelyeket az apja dohányos szekrényéből kicsent és titkon olvasott. Igen, azokban az ujságokban volt a képeken ilyen göndör hajuk a nőknek. Heves vágyak kezdtek motozni az ujjai hegyében. Hirtelen megcsókolta a leány nyakát.

– Hát ezért jött? – mormogta Málcsi lehunyt szemmel. Furcsa, hogy én is gondoltam magára mostanában. Milyen jó volna, ha eljönne! Aztán most itt van.

Nem védekezett. Lehajtotta a fejét, mint aki előre tudja a sorsát. A kezével csendesen átkarolta a férfi nyakát.

– Csak meg ne lásson senki, – mondta csendesen.

A kisasszonyok még javában verték a kártyát, amikor Szindbád jelentette, hogy tovább utazik.

– Be kár, – mondta Karolin és barna, egykor epekedő szép szemével hosszasan, megzavarodva nézett a Szindbád arcába.

– Kényelmes vendégszobánk van, – szólt közbe szinte nyersen Tini. – A pincéből bort hozatok.

De Szindbád már nem akart maradni. Felszállott a kopott kocsira, amelyben a lovak fülüket hegyezve álltak, mintha a vendégre leskelődnének.

A sarokablakban megpillantotta Málcsit. Ott állott nyugodtan, csendesen, mosolyogva, csak mintha a szeme kancsalított volna egy kissé. Lehet, hogy már sirt, vagy ismét sirni készült.

Későbben Szindbád, ha érett gyümölcsöt érzett, önkéntelenül visszagondolt a kedves falusi házra, a vendégként megvonuló patakra és a göndörkés haju Málcsira. Azután tovább élte napjait. A szarka madár tarka tolla nem szálladozott el többé ablaka előtt.