Esténkint, midőn a zongoraleckének és az uzsonnának vége volt a Mányoki-házban, a ház népe és a vendégsereg sétára indult végig a kis kerten, a bokrok között virágzó fák között, ahol az ut a messzi liget felé vezetett.

Emma abban az időben egy diákba volt szerelmes. Azaz, ezt nem lehet még most teljes bizonysággal tudni.

Ez a szerelem (ha ugyan lehet szerelemnek nevezni azt a viszonyt, amely egy tizenhat éves fiu és egy huszonhat esztendős lány között támadott) úgy kezdődött, hogy a diák szorgalmasan látogatta a zongoraleckéket. Bizonyos Macskásinak hivták, Petőfi-frizurát és olyan gallért és nyakkendőt viselt, amilyent odahaza az öreg édesanyjánál a régi Hölgyfutárokból kiválasztott magának. Macskási azonkivül szép rózsákat tudott rajzolni. Mindig rózsákat, amelyeket hol pirosra, hol zöldre festegetett. Emmának csakhamar egész gyüjteménye lett a rózsákból, de okos és belátó nő létére sohasem kérte Macskásit, hogy a rózsákon kivül mást is rajzoljon számára. Sőt, midőn talán az ötvenedik rózsát hozta el ebéd után a diák szive hölgye számára, Emma titokzatosan megkérte, hogy az emlékkönyvébe is fessen egy rózsát.

Macskási elvörösödött és tétovázta kérdezte, vajjon nem csufítja el a szép könyvet az ő „komisz, értéktelen, rongyos rajzával?“

Emma megnyugtatta, de Macskási még mindig habozott és lassan, megfontoltan kérdezősködött a szin felől, amelyben a rózsát Emma látni szeretné.

A pirosszinü rózsában állapodtak, meg, midőn is Macskási elkapta a könyvet és gyorsan elsietett. Emma, mint általában szokása volt, az ablakból a diák után nézett és Macskási csakugyan odarohant az ablakhoz, de csak odavetőleg kérdezte, hogy szabad-e a rózsa levelére írnia?

Emma mosolygott, mert hiszen tudta, hogy a diák ezt kérdezi majd végül és csendesen így felelt:

– Igen. Amit a szíve diktál.

Tehát ez volt a kezdete annak a nagy szerelemnek, amely csakhamar alkalmatlanná válott Emmának. A Petőfi-frizurás diák ugyanis nyomban abbahagyta a tanulást a gimnáziumban és már kora délelőtt a Mányoki-ház körül őgyelgett, midőn is Emma még bekötött fejjel, keztyüs kézzel takarítgatott a szobában. Macskási kimeresztett szemmel állott a tulsó soron és Emma gyakran küldte őt vissza az iskolába. Később, midőn a tanulás elmulasztása miatt a tanár urakkal mindenféle differenciái támadtak a diáknak, Emma fölszólítására elkullogott ugyan a ház környékéről, de most már a ligetbe ment és bejárta azokat a helyeket, ahol azelőtt való estve Emma járt-kelt a társasággal, ahol énekeltek és ahol Mányoki bácsi a flótát fujta. És a füben Emma cipőjének nyomát kereste.

Emma szerelmes természetü, ábrándos leány volt és jódarabig meghatottan figyelte Macskási ábrándos szerelmét. A kezét sem vonta el, ha a diák lecke közben azt megcsókolta. Az ajka, amely keskeny és finom volt, mint a pasztell-képeken a forradalom előtti márkinőé, inkább bánatosan, mint boldogan mosolygott, amikor Macskási térdenállva mondta el a Hölgyfutárból tanult verseket.

– Kedves fiam, – mondta egyszer a diáknak, – kár, hogy maga nem idősebb, hogy én szerethetném, ahogyan megérdemli.

Majd egy napon megjelent a Macskási öreg édesanyja és legelőször is a konyhába ment Mányokiné fölkeresésére. Az öreg Macskásiné kemény, kardos asszony volt, a forradalomban állítólag markotányosnőnek öltözve követte férjét a táborban. Tüzes és lelkesítő beszédet tartott a divatját mulott öreg Mányokinéhoz, aki esztendők óta talán ekkor először hagyta el a konyhát, a kávéscsészéket és tésztákat, hogy a szalónba lépjen, ahol a zongora állott.

Emma már készen várta a vihart. Azt a ruháját kapta magára, amelyben a szegedi árvízkárosultak javára hangversenyezett. Egy kék darú volt a ruhába himezve és arany szalagok, fodrok ékesítették. Kezében kottát tartott és bánatos tekintetét megindulva függesztette a távolba.

Az öreg Macskásiné, aki minden keménysége mellett naiv és jószívü asszonyság volt, csodálkozva állott meg a szép, hatalmas leány láttára. Csak sokára mondta, inkább önmagához intézve a szót:

– Nem csodálom, hogy a fiam iskolakerülő lett.

Emma, – szegény, ő valóban ártatlan volt ebben a dologban, – könnyes szemmel fordult szerelme édesanyjához:

– Néni, én mindig azt mondtam neki, hogy tanuljon. Legyen belőle olyan ember, mint amilyen az édesapja volt.

Macskásiné legyintett, mintha egy legyet hessegetne el.

– Eh, erről ne is beszéljünk. Ha tízszer jön a világra Gyuri, akkor sem lesz belőle soha olyan ember, amilyen az apja volt. Csak egy Macskási volt és lesz a világon. S ez az egy az én uram volt. Ha voltak vagy lesznek még rajtakivül férfiak, azok úgy sem számítanak semmit.

– Bizony, ezt én is hallottam Macskási urról, – mondta Emma és alázatosan nézett az özvegyre.

Macskásiné félreértette a tekintetet, mert nyomban harapósan folytatta:

– A drága tandíjért legalább zongorázni megtanulhatott volna. De még azt sem.

A csendes Mányokiné, aki eddig szótlanul, kezét köténye alá rejtve álldogált, mintha a szomszédból szaladt volna át főzés közben, az ajtótól közelebb lépett.

– De már ezt nem engedem mondani, – kezdte elpirulva és ijedten, mintha a saját hangjától ijedt volna meg. Aztán könnyes szemmel kifordult a szobából.

– De Liza – kiáltozott özvegy Macskásiné és fölugorva Mányokiné után sietett. Csak az ajtóból fordult vissza és tagadólag intett a kezével.

– Nem, kedves Emma, az én fiamból sohase lesz olyan ember, mint az apja volt. Hiába is mondja… Meg aztán maga jóval idősebb is, mint az én Gyurim.

Szólt az özvegy és hevesen elrohant a barátságos házból, ahol mindenki jól érezte magát eddig, csupán csak ő nem. Emma az ablakfüggöny mögül utána lesett és látta, hogy az özvegy megáll, mint akinek valami eszébe jutott. Valami mondanivaló, amely ha ki nem mondatik, hát nagy bajnak lesz az okozója.

Szerencsére éppen akkor baktatott arra a sánta Kleinné, a gombaáruló asszony. Annak vetette oda Macskásiné a dühös szavakat.

– Az én vagyonomból mégse hord pávát a ruháján.

(Még az nap este, Emma nagy kendőbe burkolva fejét, az alvégre sietett és megtudta Kleinnétől, hogy mit is mondott az özvegy, mert a távolság miatt nem lehetett hallani. Ilyen volt Emma. Csendesen elkomolyodva ment haza, de még akkor sem gondolt rosszat szerelme édesányjáról. Mert ilyen is volt.)

A diák két napig nem mutatkozott (az anyja bizonyára bezárva tartotta), harmadnap szégyenkezve, lesütött fejjel sompolygott be a barátságos házba. Emma jó darabig szótlanul verte a billentyüket, aztán kissé fehér arccal fordult Macskásihoz.

– Kérem arra, hogy ezentul a nővérkémmel beszélgessen. Azért mi jóbarátságban maradhatunk.

Macskási afölötti boldogságában, hogy nem adták ki az utját, szótlanul bólintott fejével és nyomban fölkereste Elzát, aki bár tizenöt esztendős már elmulott, Mányoki bácsi intézkedése folytán a zongoratanítás után hajas-babáival szokott játszadozni. Sokkal igénytelenebb, csöndesebb és szomorubb volt Emmánál. Szentimentális, nedves tekintete mintha mindig azt látszott volna kérdezni, hogy miért is kell neki hajasbabákkal foglalkozni, amidőn ahhoz semmi kedve nincsen. Éppen kalapot varrt az egyik babájának, amikor a diák megtalálta. Jó darabig hallgatagon ültek a fontos munka felett, mert hiszen Elza még nem tudta beszéltetni a férfiakat, mint a nénje.

Végre Elza fölemelte a szemét.

– Most már nekem fog ezentul udvarolni? – kérdezte a diákot.

– Ha megengedi – felelt elpirulva Macskási.

– Helyes – szólt a kistermetü lányka és komolyan elhelyezkedett a széken. – Arra figyelmeztetem, hogy már nem az első udvarlóm, másokat is örököltem Emmától. Igyekezzen tultenni a régieken.

Így történt, hogy Macskási diák mégis csak megbukott abban az esztendőben, bár Emmával ezentul nagyon ritkán beszélt.

Az esti sétákon, amidőn a barátságos ház vendégei, a növendékek, vagy azoknak apái az uzsonna végeztével megindultak a kerti uton, hogy a ködben, árnyban, alkonyati fellegekben borongó ligetet megközelítsék, a menet élén Emma haladt. A vállára könnyü kendőt dobott és a hajába virágot tüzött, amelyet egy utmelléki bokorról szakított le. Ábrándos szép arcát előre fordította és nem nézett sem jobbra, sem balra, hogy jön-e vele valaki. Mostanában, a diák óta, mintha kerülte volna az udvarlókat, az ablakon sohasem nézett ki és a naplóirást is beszüntette. Ha kopogott is lépés az ablakok alatt, – pedig kopogott – csak félállomba hallgatta. Mintha megsértődött volna a szerelemtől, amelyen eddig nevetve, kacér kedvvel tulesett. Huszonhat éves lett és mindig nyugodtan aludt éjszaka.

Krucsay Emánuelt hallgatta mostanában, aki esténkint a kert végében szokta meglesni s tajtékpipaszinü bajuszát már órával előbb pedergeti. Az öregember, aki egy emberöltőn át ült dohos ügyvédi irások között és a pennát csak akkor tette le, amikor utolsó kliense a temetőbe szökött előle, szinte nekifiatalodott a szép Mányoki Emma mellett. Görbe botján biccegve ballag a leány mellett és kék szemüvegét sürün igazgatja az orrán.

– Mányoki Emma, – mondja elgondolkozottan – már régen hallom én ezt a nevet penészes irodámban. A báj, a műveltség, a szellem fogalma volt ez a név… De kár, hogy már előbb nem voltam kiváncsi viselőjére.

A virágos bokrok – itt mindig virágosak a bokrok – lila ruhában kisérik a növendék-kisasszonyokat és fiukat a sétauton. Ott jön közöttük a szomoru Macskási is és javában gorombáskodik Elzával.

Már szól a fülemile a kertek alatt.

– A menet végén ballag Mányoki bácsi a flótájával. Még egy-két perc és a patak hidjára érve, megszólaltatja hangszerét az alkonyi csöndben.

Emma megáll és kutatólag hátrafelé néz a félhomályba.

A bokorból egyszerre kilép a diák. Emma a kezét a diák ajkához nyomja, erős fehér ujjaival gyorsan megsimogatja az arcát, aztán elfordítja a fejét.

Ha egyszer, valamikor Emmát meg lehetne kérdezni e dolog felől, talán még kiderülne az is, hogy Macskásit, a diákot igazán szerette.