A leghiresebb „lion“ abban az időben Csécseri volt, amikor a Mányoki kisasszonyok a piactéri házban zongoráztak, naplót irtak és a naplóban minden valamirevaló férfiembert megemlítettek a környéken. Hiszen nem is igen számított az férfinak, aki legalább egyszer-kétszer meg ne jelent volna a barátságos háznál, ahol oly vigan szólott a zongora és esténkint regényesen tovasétáltak a hosszu kerti uton a lilaszinü felhőbe burkolt liget felé… Tehát Csécseri volt a leghiresebb „lion“ a férfiak között, bár ennek a bizonyos Csécserinek már felnőtt gyermekei voltak, évekig hiába epekedett a Mányoki kisasszonyok barátsága után. Főként, persze Emma barátságáért, mert hiszen Elza, a kisebbik leány sohasem számított komolyan. Állítólag már husz éves is elmulott és még mindig rövid ruhácskában, leeresztett hajjal járt. Hosszu, vastag hajfonatát, amely térdéig ért, meghuzogatták a pajkos iskolásfiuk Krenko, a bolondos asztalos pedig mindig megállott az utcán és hangosan fölkiáltott:

– Valódi ez a haj?

Mányoki bácsi parancsából Elzának erre sem volt szabad felelni, mert neki nem lehet kinyitni addig a száját, amig Emma el nem röpül a háztól. Ugyanezért Elza csak titokban, éjszaka zongorázhatott és neki tilos volt a lengő csipkefüggöny felé pillantani, ha odalent az utcán felhangzottak az ismert kopogó lépések.

Talán sirt, sirdogált is emiatt Elza magában, hogy minden lépés Emmának kopog, de Mányoki bácsi az ilyenben nem ismerte a tréfát.

– Béka! – mondta Elzának. – Becsületemre én volnék a legboldogabb leány, ha ilyen nővérem volna, mint Emma.

– Azért mégse járna zongoraleckére Szurmay ezredes, ha én nem volnék! – vetette oda Elza félvállról.

Mányoki bácsi nem szerette, ha a lányok az üzleti titkokat feszegették.

– Nem értesz ahhoz, te béka! – torkolta le Elzát.

Habár ebben a dologban látszólag mégis csak a kisebbik leánynak volt igaza. Szurmay nyugalmazott ezredes ugyanis, aki a penzióban a városkában megtelepedett, vénségére elhatározta, hogy zord napjait a zenével fölvidítja és zongorázni kezdett tanulni Mányoky Emmánál. Az ezredes szorgalmas és fárasztó tanítvány volt. Az órát olyan pontosan betartotta, mint valami kardforgatási gyakorlatot. A tanításban gyakran kifáradt Emma hiába pillantott az ezredesre várakozólag, hogy az a leckét megszakítva, udvarlással tölti a hátralevő időt, amint ez a többi, fiatal és öreg növendékeknél szokásban volt. Az ezredes elszántan verte a billentyüket és konokul ragaszkodott a végnélküli skálákhoz. Csak nagynéha volt egy szava a fiatalabbik leányhoz.

– Az ördög vigyen el minden ezredest! – sóhajtotta fáradtan Emma az óra végeztével.

Mányoki bácsi, aki az ezredes órái alatt a nyitott ajtóban pipálgatott, nehogy valami merényletre gondoljon a vén katona (miután látszólag Szurmay úgy sem akart mást, mint folytonosan tanulni), dohogva irta be a háztartási könyvbe az ezredes leckeóráját:

– Vén fa, igaz, hogy vén fa, de két pengőt jövedelmez óránkint, – dörmögte. – Némely gyümölcs a fa legalsó ágain érik meg és magától lehull. A vén fának néha csak egy diója terem. Az is fenn a tetőn és az is keserü, pudvás.

Térjünk vissza Csécserihez, akiről már néhány szót beszéltünk. Igen, ő „lion“ volt, az utolsó lion, amint Emma naplójában megállapította, hol a városka minden férfiemberéről volt valami megjegyzés. Mikor még csak messziről köszöntgetett, mikor egy ócska hangjegyfüzetet küldött, mint relikviát a nagybátyja után, aki nagyon sokat muzsikáltatott Bokával, a debreceni primással, mikor csak ablak alatt őgyelgett és a kandi szomszédokkal szerette volna elhitetni, hogy neki joga, sőt oka van a Mányoki-kisasszonyok ablakai alatt sétálgatni, már akkor az volt a neve: az utolsó lion. (Emma ugyanis az élet gondjai miatt még akkor hagyta abba a regényolvasást, amikor a regényekben a lionok szerepeltek. És ugyanezért gyakran jött ellentétbe a modern élettel, mert a régi regények fátyolán át nézegette a világot.)

Csécseri valami hivatalnok volt a törvényszéken, de külsején ez nem látszott meg. A törvényszéki hivatalnokok többnyire mogorva, elkeseredett emberek, akik legjobb ismerősükben is rablógyilkost gyanusítanak. Tóth, az ügyészségi irnok a névnapját azzal szokta megünnepelni, hogy törvényszéki tárgyalást tart a családja körében. Jobban tudja, mint az elnök maga, mondják az atyafiak. Csécseri ellenben senkire sem nézett szurós szemmel és elfelejteni látszott az összes rablógyilkosokat, amikor a komor birósági házat elhagyta. Mondják, hogy ilyenkor ruhát cserélt, mint a szobafestők és sohasem hiányzott néhány virágszál a kabátjáról. Csak éppen az a kár, hogy azok az átkozott szabók a biróság embereinek sem dolgoznak sokáig hitelbe. Emma naplója szerint Csécseri utolsó uj öltönyét 1868-ban varrta Czenyuga Pál polgári és katona-szabó, amikor az öreg Czenyuga két hétig azt hitte, hogy ternót csinált a lincin, végül kiderült, hogy tévedés van a dologban. Csakhogy a ruhát akkor már nem lehetett visszavenni és így megvolt még manapság is a feltünően szük csikos nadrág, valamint a tarka mellény és lefentyüs kabát, amilyent a cirkuszban az istállómester ur visel manapság. A vattermörderből csak félig látható Csécseri uram arca, amely olyanformán mosolyog, mint a régi divatképen szokás: szorít a cipő, de az nem baj!

De ne felejtsük el a nyakkendőtüt, amely egy valóságos ágyu volt, persze kicsinyben és a kakasgyufát elsütötte. És végül a legfontosabbat se hagyjuk ki, az óraláncot, amely a mellényből fityegett alá és rajta gyüjteménye volt a zsuzsuknak. Midőn végre az utolsó lion ott ült a zongora mellett a kis széken (mert hisz végtére bejutott a barátságos házba), ahová Emma legelőször szokta ültetni a „delikvenseket“, mint naplójában irja, a zsuzsukat kezébe vette, megrázta a tömérdek apróságot.

– Ime, itt vannak az én életem emlékei – mondta Csécseri és olyan romantikusan nevetett, mint egy öreg szinész.

Emma a kis pálcát tartotta a kezébe, amelylyel a kottát szokta mutatni és csodálkozva hallgatta az utolsó liont, mert okos, kenyerét nehezen kereső leány létére megszokta csodálkozva hallgatni a férfiakat.

Az óraláncon voltak szivek, keresztek, lyukas pénzek, dobozkák titkos tartalommal, a legnagyobb fontosságot azonban e percben egy darabka fehér elefántcsontnak tulajdonított Csécseri és gondosan megmosott kezében tartva a csontocskát, így szólott Emmához:

– Ez pedig a kegyed zongorájának billentyüjéről való. Oprics mestertől szereztem, aki harmadéve a zongorát javította. A kegyed keze érintette ezt az elefántcsontot.

(Mányoki bácsi, aki a vadonatuj „delikvensek“-nél hallgatózni szokott a szomszéd szobából, addig, mig tisztába jön a ház uj vendégével, elismerőleg bólintott leshelyén: „Ügyes, határozottan ügyes a vén szamár“, dörmögte.)

Emma, aki már sok mindenféle bókot hallott életében, zavarba jött, de nyomban föltalálta magát.

– Tehát annnyira szereti a zongorát, Csécseri ur? (Egy futamot játszott félkézzel a nyitott zongorán.) A zene senkinek sem válik ártalmára. Nagyon jó eszköz például a szivek megnyeréséhez.

Csécseri elkomolyodva nézett a zongorára:

– Én özvegyember vagyok.

– Özvegyeknek is jót tesz a zene – mormogta Emma.

(„Csakis az özvegyeknek!“ – dörmögte a leshelyén Mányoki bácsi.)

Csécseri furcsán nézett az Emma szemébe, hogy a leány csaknem elnevette magát.

– Mondja Emma kisasszony – kérdezte fojtott hangon az utolsó lion – jobban szeretné, ha nem hordanám életem emlékeit itt láncra füzve? A sziveket és lyukas pénzeket nem hordanám?

– Nem tudom – felelt Emma és későbben egy szép hallgató nótát játszott Csécserinek.

Az utolsó lion látogatása után Mányoki bácsi elégedetlenül jött elő a szomszéd szobából és rosszkedvü célzásokat tett háládatlan leányokra, akik nem becsülik meg apjukat, aki nagy költséggel és fáradsággal a zenére tanította őket.

– Minek hordja azt a sok ostobaságot a láncán Csecséri? – kérdezte mintegy önmagától estefelé. – Minek?

Éjjel, mikor naplóját írta Emma a zongoralapján, egyszerre lépések hangzottak fel odalent az utcán.

– Istenem, hányan mentek el már az ablakom alatt! – sóhajtotta és elfujta a gyertyát.

Minden a legjobb uton volt már ahhoz, hogy Csécseri birósági hivatalnok beáll a növendékek közé, midőn egy napon Szurmay ezredes félrevonta az öreg Mányoki bácsit.

– Egy félbolond és kellemetlen figurát tapasztaltam bizonyos idő óta házadnál, pajtás, – mondta szigoru hangon. – Figyelmeztetlek, hogy az az ember egy közismert nőcsábító, kalandvadász, jellemtelen alak. Kérlek, a leányaid jóhirneve érdekében, ne engedd a házadhoz ezt a zsiványt, különben én volnék kénytelen nélkülözni barátságos házatokat.

– Ezredes! – kiáltotta Mányoki bácsi.

De az ezredes már elrohant.

Estére gyülést tartott a család és elhatároztatott, hogy miután Csécseri még véglegesen nem ajánlkozott növendéknek, azonkivül éhenkorász létére bizonyosan adós maradna a leckepénzzel, mindenben Szurmay ezredesnek van igaza.

Később két leánysziv gondolkozott azon, hogy vajjon kire lett féltékeny az ezredes?

– Mind bolondok a férfik, – gondolta magában Emma.

– Most már bizonyos, hogy tetszem az ezredesnek – vélekedett az éji csendben a kisebbik leány, Elza.

Szurmay másnap eljött, elszántan végigtanulta az órát és többet nem nyilatkozott.