Esős tavaszi délután – a liget fái messzire ködben, árnyban usznak, alkonyat felé Szindbádnak levelet hozott a posta. Hegyes, apró betük, mint megannyi kanári-körmök a boritékon, odabévül fehér kartonlap, aranyozott sarkokkal, amilyen papiroson a grófnők vagy a nagyon szegény varrókisasszonyok leveleznek. A madárka-körmök e szavakat jelentették: Kedves Szindbád, harmincadik születése napja alkalmából fogadja szerencsekivánatait Lenkének. – Szindbád kétszer-háromszor megforgatta kezében a levelet, megnézte a postabélyegzőt, egy felsővidéki városka neve a bélyegen, megnézte az aláirást és mert nem volt feledékeny ember, egyszerre mindenre emlékezett. Lenke tiz esztendő előtt, lánykorában egyik szent és érintetlen szerelme volt az ifju Szindbádnak. Fekete szemü, fekete haju és illatos száju hölgy volt. De legelsőbben mégis inkább kis kezére emlékezett, amelyet esti sétákon gyakran tartott a felöltője zsebébe dugva. Puha és finom ujjaival sokat játszadoztak Szindbád ujjai a kabátzseb sötétségében, sőt többször szájon is csókolta egy régi templom mögött (ahonnan a ködbe borult temető látszott árnyékszerü kőoszlopaival), mielőtt az esti sétáról hazáig kisérte volna Lenkét. A régi templom falában egy középkori várur sirja volt elhelyezve és ott állott maga a várúr is, talpig kőben, kőszakállal és kőpáncélban a kripta ajtajára faragottan. A templomnak mohos zsindelyfedele volt és örökön nedvesség csurgott róla. A kövek hidegen, nedvesen, fázósan kopogtak lábaik alatt, amig a régi templomot estenden megkerülték, hogy a félhomályban, a temető tájékán egy-két csöndes és hosszu csókot váltsanak… Szindbád később a Lenke városkájából más világtájak felé vitorlázott és csak néha-néha jelentette egy levélke, hogy Lenke még él, dolgát pontosan végezi a postán, de a régi templom felé már nem sétál. Aztán egyszer Szindbád éjjel, vonaton, félig alva, félig ébren utitársakat hallott beszélgetni feje fölött és valaki éneklő hangon mesélte, hogy Lenke abból a bizonyos városkából férjhez ment egy felsőmagyarországi orvoshoz. Szindbád fáradtan aludt és csak félálomban, a vasuti kerekek kattogásában hallotta ismétlődni: Lenke férjhez ment… Lenke, Lenke… De mivel igen fáradt volt és különben is régen elfelejtette az ócska templomot és környékét, nem tudott teljesen fölébredni. Reggel azt hitte, hogy az egész dolgot csak álmodta.

Nos, most ez a bizonyos Lenke irt Szindbádnak tiz év mulva és szépen bebizonyította, hogy még nem felejtette el ifjukori szerelmét – talán első szerelmét, amit a nőknél nagyon nehéz megállapítani és bebizonyította, hogy eleget gondolt reá, hisz születésnapját is számontartotta.

Szindbád, a hajós abban az időben még nagyon szeretett utazgatni. Tehát aznap este, vagy másnap – de semmiesetre sem későbben – vonatra ült, a hálófülkében lefeküdt és éjfélig csendesen aludt amaz ismeretlen, messzi városka felé utazva, ahol Lenke lakott.

Éjfélkor felébredt és nyujtózkodva, ásítozva nézegetett ki a rohanó vonat ablakából a tavaszi éjbe.

A tájon nagy, barna hegyek sorakoztak és az éjszaka félhomályos volt, mert valahol a magasban, nagyon messzire, vékony felhők mögött a hold bujdosott. Nagy fák futamodtak el szeme előtt, amely fáknak koronája fehér párában látszott libegni. Kis bakterházak szaladtak el a sötétségben, mint az éjszaka rohanó vizén a gyermekek papircsónakjai. Az ár a törpe bokrokat és sövényeket szemkápráztató sebességgel ragadta tova. A nagy hegyek a távolban komolyan, méltóságosan ringatóztak tova, mint a lassujárásu viharfellegek az égboltozat oldalán.

Később egy folyó tünt fel a mélyben, amely kanyarogva futott a vasuti töltés mellett. Gyakran csak fekete árnyéka látszott a folyónak, mint az esti országuton poroszkáló juhászkutyának. De a kanyarodóknál, ahol a folyó kibujt az árnyékból, ezüstös karikák, fehér halpénzek ringatóztak a folyó hátán, hogy gyorsan eltünjenek a messziségben. Egy fekete, nyurga hid, mint valami hosszulábu bogár állott a folyó vizében. A vasuti mozdony rekedten, tompán bugott bele a kerékkattogásba. A kalauz csöndesen jelentette Szindbádnak, hogy az állomás közeledik.

A kocsiból, amely az állomásról a fogadóba vitte, vajmi keveset látott Szindbád a városból. Egy hosszu utcán földszintes házak aludtak sorjában, mint megannyi csöndes, öreg asszonyságok a templom utolsó padsorában. A sarkon bolt, fekete vasajtókkal és pipázó törökkel, amely a gyalogjáró fölé tolt táblán ringatózik. A köveken erősen döcög a kocsi, friss éjszakai szél fuj valamerről. Szindbád szeméből kiszáll az álom és csodálkozva kérdi magában:

– Vajjon miért jöttem én ebbe a városba?

* * *

Késő délelőtt kelt fel és céltalanul őgyelgett a piacon, ahol éppen hetivásár volt. Halinás tótok, ráncos szoknyáju falusi asszonyok, csizmákban és nagykendővel mászkáltak előtte. A gyalogjárón sár volt, a háztetőkről nedvesség csurgott alá, a piac közepéből frissen, ragyogva, mintegy megmosakodva emelkedett ki egy pirostetőjü torony. A fehér óralapokon csillogtak az aranyozott mutatók.

Egy sarkon sárga ház állott, benne füszeres bolt az „Arany oroszlán“-hoz cimezve és a falon a város fotográfusának kirakata.

Szindbád mindig szerette a fotográfus kirakatokat. A külvárosban gyakran álldogált ismeretlen emberek arcképei előtt és szeretett olvasni az arcokról, szemekről, homlokokról.

A kis város fotográfusa koszoru alakjában csoportosította az arcképeket. A koszoru peremén a férfiak képei. Mennyi érdekes, mulatságos, jellegzetes arc! Csak Felsőmagyarországon találni ilyen érdekes tipusokat. Büszke homlokok, gőgös sasorrok és megvető tekintetü szemek a diszmagyaros képeken. Aztán látni ugyanazokat az arcokat polgári ruhában: szmokingban vagy vadászkabátban. Csakhogy az arcok ekkorára szelidebbek, kedélyesebbek, vidámabbak lettek. A kabáton virág és a nyakkendők gondosan megkötve. Akinek gyürüje van, melltüje van, vagy szép kézelőgombja van, azt lehetőleg kitünteti a képen. (Egy mellényzsebből még ezüst szivarkatárca is kandít.) A legtöbb fotográfián látszik, hogy nem unalomból, időtöltésből készült a mester kamrájában, hanem fontos életbevágó alkalmakkor, midőn valakinek emlékül arcképet kellett adni: talán a menyasszonynak, talán a tovább pályázó szinésznőnek, vagy talán csak a kassza tündérének. A fiatalabb urak legalább is olyanformán mosolyognak a képeken, mintha örökkön-örökké készen volnának arra, hogy a nő évekig, késő öregségeig az arcképüket fogja szemlélni, sóhajtozva és elmerengve. A megyei hivatalnokok vadászkalapban, a doktorok szemüveggel és az ügyvédek komoly redingotban láthatók a kis városka fényképésze kirakatában. És az a kiviaszkolt bajuszu, középen kettéválasztott, bodorított fürtözetü férfiu, kezében glacè-keztyüvel és frakkmellényében selyemkendővel – bármi legyek, ha nem a városbeli táncmestert ábrázolja.

A férfiak koszoruján végighaladván, Szindbád az arcképek bokrétájában most a hölgyek csoportjához érkezett. (Középen nevetgélő pólyás babák, meztelen lábu kis kölykök, inges rózsabimbók mosolyogtak. És a koszoru kellő közepén egy komoly, kopasz, rendjeles ur: a polgármester vagy az alispán. Ám meglehet, hogy maga a derék fényképész volt ő.)

A nők arcképei sziv-vidámító és tanulságos látványnak igérkeztek. Néhány nőegyleti öreg hölgytől eltekintve, csupa csinos és kellemetes arcok néztek a kirakatból farkasszemet Szindbáddal. Fehérruhás nők, kezükben csipkenapernyővel, (amelyet néha válluk fölött kinyitottak, midőn is mindkét kezükkel megfogták az ernyő széleit), csipkés nyári kalapok, derékon láncok, ékszerek: ezek voltak többnyire az asszonyok. Mintha a kalapviselet a fotografáló-mühelyben csupán az asszonyok szabadalma volna, a leányfélék kalap nélkül jelentek meg. Im itt egymás mellett két barátnő, (ha nem volnának azok, nem kerülhetnének egymás mellé), az egyiknek imakönyv, a másiknak gyöngyvirág a kezében. Csöndes, ábrándos mosolylyal néznek a tengerpartról, a strandról – talán éppen az ostendeiről – a Szindbád arcába. A háttérben a tenger, rajta ringatózó hajó… E háttér csaknem valamennyi női fotográfián feltalálható. Vajjon miért szeretik a nők a tengert? – kérdezte magában Szindbád. A jó barátnők bizonyosan nagyon szeretik egymást manapság is, hisz elvétettették volna képüket egymás szomszédságából, ha ez nem így volna. És Szindbád azt kivánta magában, hogy szeressék még egymást sokáig. Majd egy pepitaruhás hölgy következik, olyan karcsuan és hetykén támaszkodva a könyves asztalra, mint valami lovarmüvésznő. Később pisze és mosolygó bakfisok. Lentebb egy ábrándos vénleányszerü hölgy, aki, ha Szindbád nem csalatkozik, sok festéket rakott arcára a fogtográfus mütermében. Egy fogait mutogató hölgy – talán a városi tanárnő – hátratett karokkal, mellette a galambot tartó leányka kosztümben, a legutolsó farsangi bálról.

És most megállott Szindbád, mert a kirakatból, a sok női fotográfia közül valaki busan, csöndesen, melankólikus mosolygással nézett a szeme közé. Fekete selyemderék volt rajta és a kezében fekete csipkelegyezőt tartott. Fekete haja bodrosan emelkedik ki homlokából és a széken, amelyen hátradőlve ül, jól látszik nehéz selyemszoknyája. Finomság lengte körül a fekete haju asszony alakját és Szindbádnak jól esett, hogy a háttérből hiányzott a tenger a hajóval… Mert Lenke volt az, aki a fotográfus kirakatából e tavaszi délelőttön kissé fáradtan, kissé hervatagon és valószinüleg jól bepuderozott arccal Szindbáddal szembe nézett.

A fotográfus, akinek mütermében csakhamar megjelent, hogy arcképet csináltasson, rövidesen felvilágosította, hogy a feketeruhás hölgy senki más, mint dr. Szolyvai Mártonné, a járásorvos felesége.

A madárka kirepült a fotografáló masina fekete csövéből és a mester megköszönte Szindbádnak a felvételt.

A körorvos a város végén lakott, egy furcsa kis utcában, amelynek az egyik oldalán bokrokkal, fákkal benőtt mély árok huzódott. Kertek és tavaszi pompában virágzó gyümölcsfák. A cseresznyefák és a szilvafák csodálatos köntösben álltak a kertekben, a szél meghintázta a virágos galyakat, amelyeken bizonyára fehér kis tündérleányok foglaltak helyet ez időben. Piros kerités mögött, egy nagy nyárfa szomszédságában, zöldfedelü ház állott, kivül az orvos fekete-fehér táblája: Szindbád csöndesen meghuzta a csengetyü fogóját és valahol gyorsan pattogva – mint csöndes tó vizén a tavaszi zápor – szólott meg egy kis csengő.

Egy fehér, göndörfarku kis kutya szaladt elsőnek az ajtóhoz. Barátságosan, vidáman nevetett a látogatóra és kétszer felugrott a földről. Azután egy csizmás, lompos, vörös, szeplős legény bandukolt elő és tempósan megfordította a kulcsot a zárban.

– Az orvos ur?

– Most nincs itthon, de nemsokára hazajön. Tessék megvárni.

Szindbád fellélekzett. Így gondolta, így tervezte: az orvos nem lesz otthon és ő beszélhet az asszonynyal. A kerti kavics ropogott a lába alatt, rend és tisztaság mindenfelé. A nagy nyárfa alatt támlás pad, előtte földbeásott asztal, mint a regényekben. Az üvegajtó rézkilincse fénylett és az ablakokban rózsaszinü, meg fehér csipkefüggönyök látszottak. Csöndesen ment el a ház előtt, az ablakok előtt és valahol egy ablakon (inkább érezte csak, mint látta), megmozdult a csipkefüggöny.

A várószobában egy nagy, gömbölyü arcu óra ketyegett a falon, a hosszulábu fekete mutatók kifent bajuszhoz hasonlítottak és Szindbád csöndesen leült a sarokba.

– Férjemet keresi? – mondta egy kellemes, mély hang egy függöny mögül. Egy szőnyegajtó nyilott meg és Szindbád előtt japán pongyolában, fehér kezén egy zöldköves gyűrűvel, simán, koszorúba vont hajjal Lenke állott.

– A férjemet? – kérdezte mégegyszer és csöndesen elhalaványodva, közelebb lépett. A zöldköves gyűrű, mint egy csillag, mind közelebb jött Szindbádhoz és a férfi csak ült és csendesen, összeszorított ajakkal nézte a megzavarodott asszonyt.

Még mindig nem szólt, pedig az asszony már előtte állott, olyan közel, hogy puderezett arcán a frissen odacsapott rizspornak a körvonalai is meglátszottak, valamint a szeme szögletében a hervadás hajszálvékonyságú vonalkái.

– Furcsa… ön olyan ismerős, uram – mormogta Lenke.

A férfi ekkor fölállott és a fejével bólintott.

– Igen, én vagyok: Szindbad, akit ön várt, asszonyom.

Az asszony idegenkedve hátralépett.

– Bizonyisten, nem vártam – mondta gyorsan és nagyot lélegzett. – Hiszen azt sem tudtam, hogy még él ön, uram. Hogyan kerül ide? Istenem, milyen furcsa a véletlen játéka! Sohasem szokott ön eszembe jutni… Miért is jutna az eszembe? És az előbb, amikor a csengő szólott, valahogyan ön jutott eszembe. A kis kutyám is elvakkantotta magát. Mintha azt mondta volna: Szindbád.

– A kis kutyája! – szólott Szindbád és csöndesen mosolygott.

Lenke a szék karjára támaszkodott és lopva a tükörbe vetett pillantást. Nagyon fehér karját, amelyet csak könyökéig takart el a pongyola ujja, felemelte és zöldgyűrűs kezét simára fésült hajához érintette. Szindbádnak egy vidéki szinésznő jutott az eszébe, aki ilyenformán állott egyszer régen előtte, mielőtt meghallgatta volna… Furcsa, gondolta Szindbád, lehetséges, hogy Lenke is a városka színházában tanulta ezt a megállást és karmozdulatot.

– Hát hogy van, Szindbád? Miért keresi az uramat? – kérdezte nyugodtan az asszony és most már összekulcsolta fehér kezét és meghintázta a szék támláján.

– Álmatlanságban szenvedek… És nem hoztam magammal morfiumot a vidékre. Ez volt látogatásom célja.

– És éppen hozzánk vetődött? Mikor annyi orvos lakik a város belső területén? Mi csak aféle paraszt-orvos vagyunk, hozzánk csak falusiak, meg szegény emberek járnak. De megélünk. Csak ketten vagyunk és nekem nincsen semmi igényem. Hisz ismer: lánykoromban is mindig a tavalyi kalapomat hordtam.

– Igen, emlékszem…

– Elég boldogok vagyunk, korán lefekszünk és mélyen alszunk. Ezen a környéken csönd van, legfeljebb a kutyák ugatnak éjszaka.

– Azelőtt szerette a színházat és a báli termet…

– A délelőtteimet elfoglalják a háziteendők, délután, heverészek, olvasgatok, sohasem unatkozom. Nyári estéken a nyárfa alá ülők és hallgatom a nyárfa hangjait. Az én leghüségesebb udvarlóm az udvarunkban álló öreg nyárfa.

– Egykor szerette a táncot és a tiszteket, akik aranyos ruháikban pompásan táncolnak.

– Eszembe sem jut, hogy némelyek másképpen élnek, mint mi élünk. Drága ruhákat hordani, automobilon robogni és ékszerekben gyönyörködni: nem az én természetem. Igaz, hogy szép a nagyváros csillogása, fénye, pompája, de álmodozni, elmerengeni csak itt lehet a csöndes otthonban. A színházakban szépen énekelnek, de nem aluszsza ki magát az ember másnapra. A bálteremben a tánc-zene hangjainál gyönyörüen repülnek a párok, de manapság már mindenféle új táncok járják, amelyeket hasonlítani sem lehet a szép valcerhez, vagy a pompás mazurhoz. Miért kivánkoznék tehát a báli termekbe?

Szindbád hallgatagon fürkészte a Lenke arcát. Szemét, haját, fehér nyakát lassan végignézte és formás kis félcipőjén megpihent a tekintete, míg az asszony csöndesen a szoknyája alá húzta a lábát. Aztán a zöldköves gyűrűbe nézett Lenke, mint egy szembe és sóhajtó, halk hangon rebegte:

– Bizonyisten, nagyon boldog vagyok.

Szindbád felemelkedett és a kezét nyujtotta az asszonynak.

– Már elmegy? Nem várja meg az uramat?

Szindbád az asszony kezét lágyan megcirógatta.

– Hiszen én csak a maga kedvéért jöttem ide. A leveléből, amelyet írt a születésnapomra, azt következtettem, hogy el akar mondani valamit… Nos, eljöttem és most már tudom, hogy mi történt tíz év alatt. Mindenesetre jobban járt, mintha esetleg hozzám jött volna feleségül. Én másképpen szeretem az életet. Egy nagy nyárfa hangjai nem mindig elégítenek ki és az álmodozást és elmerengést is csak módjával szeretem…

– Tehát elmegy?… Pedig…

– Nos?

– Semmi. Csak azt hittem, hogy az uramra is kiváncsi lesz… Vagy talán mond valamit, ami megnyugtat, megvigasztal, mielőtt végképpen elmenne, hogy többé sohasem lássam. Valamikor nagyon hittem önnek és a hangjában volt valami, ami lecsillapított és boldoggá tett, ha szomorú voltam.

Szindbád lassan simogatta az asszony tenyerét, amely forró volt és száraz…

– Hát hogy vagyunk azzal a mély alvással?

Lenke lehajtotta a fejét.

– Kanálszámra szedem az orvosságot, hogy aludni tudjak. De a többi minden igaz, amit mondtam.

– És a színházak, bálok, szép ruhák és tündöklő ékszerek?…

– Egy gyűrűm van. Ez a zöld. Talán azért szeretem olyan nagyon, mert egyetlen. És mondja, mit ér vidéken a színház és a bál? És vajjon kinek a kedveért öltöznék itt divatosan, szépen. Az egész városban nincsen egyetlen valamire való férfi sem, akivel szóba állhatnék. Nekem művészek, írók és nevezetes férfiak udvaroltak egykor, – hisz tudja…

– Bálkirálynő volt a művészek bálján.

Az asszonynak kipirosodott a homloka és a szeme furcsán megcsillant. Hirtelen leereszkedett a székre és bánatosan mondta:

– Lássa, ezért akartam végre magával beszélni. Hallani akartam valamit arról az eltünt, álombeli világról. Mondja, mit csinálnak Pesten? Mondja, jutottam valakinek eszébe?

– Nekem, sokszor, mindig – mondta most Szindbád az asszony füléhez hajolva és a hangját mélyítette, halkította.

Lenke egy másodpercre lehunyta a szemét és csöndesen sóhajtott.

– És tíz évig váratott magára, Szindbád… Pedig hányszor láttam álmomban, hányszor vártam, hányszor reménykedtem, hogy egyszer, még egyszer látni fogom. Mikor néha Pestre mentünk, mindig magát kerestem a színházakban, a mulatóhelyeken és a vacsorázóhelyeken… És soha – soha nem láttam. Ha gondolt volna rám, ha álmodott volna rólam, akkor eljött volna… Csalfa volt, Szindbád, mint mindig.

Szindbád már éppen esküdni akart, midőn a kis kerti ajtó csikorgott és a kavicsos úton látható lett az öreges doktor széles alakja, bő esőkabátja és ernyős sapkája.

– Az uram!… – rebbent fel Lenke. – Reméltem, még látjuk egymást, Szindbád… Ugy-e még nem utazik el?

Szindbád a fejével intett és Lenke kisietett a várószobából a szőnyegajtón.

– Mi a fenét akar ez az ember tőlem? – dörmögte szokásosan, félhangon, vastag deres bajusza alatt a körorvos, amikor Szindbádot meglátta.

*

Szindbád estére elutazott a városkából. A körorvos receptjét eltette a tárcájába és a vonaton, de meg azután is, gyakran gondolt Lenkére, a kis kerti házra és a kifent bajuszú órára. És ugyanakkor mindig egy furcsa, erős parfümnek az illatát érezte, amely az asszony nyakából áradt. Szindbád néha nem szerette az erős parfümöket.