Abban az időben Szindbád, a csodahajós, igen szegény volt, elhagyatott és beesett, sárga arcát többnyire a hold világította meg, amikor éjszakánkint Stambul külvárosában bolyongott.

Régente azt írták volna a meseírók, hogy Szindbád gonosz emberek kapzsisága miatt veszítette el vagyonát. Pedig nem így történt. Szindbád a maga könnyelmüsége és kapzsisága miatt ment tönkre. Sziriai kereskedőkkel kockázott s a perdülő kockán eluszott Szindbád vagyonkája, hajója, selyem köpenyege. Kifosztott koldusként bolyongott az éjszakában és valóban igen céltalannak látta az életet, amelyhez pedig mindig ragaszkodott.

Ebben a nyomoruságos időben a hajósnak még a szerelemhez sem volt kedve és csupán megszokásból bámult utána egyik-másik asszonynak. A cipők, a nyergesek, a magossarkuak vagy a szalagos félcipők még meg-megdobbantották szívét, ha csinosabb nő viselte lábán, de tovább már nem jutott Szindbád.

A szegénységben elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozott könnyü kalandokra és dehogy is örült, ha bársonyos, álmodozó vagy révedező pillantásokkal találkozott a szeme.

A gazdag és vidám Szindbád azelőtt messzi utakra is hajlandó volt, ha egy szoknyafodrocska csalogatta. Ment Pestről Budára, a Népligettől a Margitszigetig vagy talán még tovább is. De most a legközelebbi sarokig sem ment, ha elsuhant mellette egy kedves kis nő, akinek fehér fátyola volt és szalagos félcipője.

Szindbád a sorsra, a véletlenre bizta élete hajóját, csak homályosan sejtette, hogy most is, mint már annyiszor, valamely leány vagy asszonyféle akad útjába, aki majd uj életet önt belé, friss vért az ereibe és uj gondolatokat kiégett agyvelejébe. Harminc esztendős volt és már tizenötesztendős kora óta a nőknek és a nőkért élt.

Csak a nők mulattatták, csak ők érdekelték. Amit tanult, olvasott vagy utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson, mesélgethessen. A legszebb tengeren, a legnagyobb felhők és a legpirosabb vitorla alatt sem látott mást, mint a tengerparton fürdő halászleányt.

Ismeretlen nagy városok aranyos tornyai alatt bolyongva, a csodák világa nem hatotta meg szívét, de felvillant a szeme, ha egy kedvére való asszony lépkedett el mellette.

A nőket kereste mindenütt: erdőkbe utazva vagy a téli tájon szánon nyargalva. A szinházban csak a balett, a templomban az imádkozó asszony érdekelte. Midőn céltalanul, ok nélkül utazott messzi tájak felé, ismeretlen szigetországok világában, titkon és igazán csak az idegen, eljövendő nőket leste a szemével, a szívével.

Sokszor bolyongott kisvárosok girbe-gurba utcáin, idegen kis házak között, ahol teljesen ismeretlen emberek laktak és mint a lesben álló vadászon fut keresztül az izgalom, úgy állott meg Szindbád az ablak alatt, ahol egy csinosabb, kedvesebb női fejet fedezett fel. Ah, mily óriási diadalom volt ismeretlen városokban, ismeretlen nőket elcsábítani – aztán tovább utazni! Csókokat lopni nőktől, akik soha nem látták, nevét nem tudták, hirét sem hallották!

Gyakran üldögélt Fiuméban egy kávéházban, a hátulsó ablaknál, ahonnan a kilátás egy szűk, nedves utcácskára nyilik, ahol az emeleti ablakokon tarka ruhákat szárítanak és egy varróiskola van itt valahol, ahol fiatal süldőleányok varrogatnak. A varróleánykákat megleste Szindbád és vélük sokszor elmulatgatott, midőn estefelé hazamentek és sokszor kedves emlékkel utazott tovább…

Máskor a soktornyu Lembergbe ment, ahol vallásos zsidónők tarka ruháikban szívesen néztek az idegen utazó szemébe és megvesztegetett kapus titkon nyitja ki előttük a fogadó ajtaját az esthomály beálltával. Sok tüzes szem, sok forró csók, sok őszinte szivből jövő ölelés emléke fűzte Szindbádot a szeles Lemberghez.

Igy élt Szindbád amíg fiatal volt és gyakran hódított meg nőket hevességével vagy közönyével.

Akkoriban – midőn szegény és a szegénységében ellustult volt – egyszer találkozott végre egy leányzóval, aki virágot árult egy táncoshelyen és megigézetten kissé mámorosan telepedett le Szindbádhoz. Szindbád álmosan nézte a táncospárokat és eleinte ügyet sem vetett a leányzóra. Csak jódarab idő mulva vette észre, hogy a leánynak harmatos szeme van és szivalaku arca. Az ajka sokatmondólag remegett, amint Szindbád az arcát az ajkához nyomta. A keze lehanyatlott.

– Nos, mit akarsz mondani? – kérdezte Szindbád azon a fojtott, mély hangon, amely hasonlatos volt a mélyhegedü hangjához és amely hangon némely nőkkel beszélni szokott.

A leányban valami csendes zokogás rejtőzött, amely olyanforma volt, mint egy hosszu és hatalmas sirás maradványa. Lassan, fojtva felelt, hogy zokogása elő ne törhessen.

– Szeretnék meghalni és nemsokára meg is fogok halni.

Szindbád bár már sokszor hallott ilyent a nők szájából, szeliden megsimogatta a leány nedves, meleg arcát.

– Kár volna érted, még fiatal vagy.

A leány csak a vállát vonogatta és elszántan nézett maga elé.

– Pedig úgy lesz, ahogyan mondom.

Szindbád álmosan, félig lehunyt szemmel nézte a táncoló és kurjongató mulatókat.

– Talán szerelmes vagy? – kérdezte később.

– Nem vagyok szerelmes.

– Hát?

A leány a nedves, összegyűrt kendőjét a szájára szorította és a zokogással együtt a mondanivalóját is visszafojtotta. Szindbád elfordította a fejét és hallgatott. A virágáruslány egy darabig még sóhajtozva, pihegve, mint egy megsebzett madár üldögélt Szindbád asztalánál, aztán a kosarát felkapva, gyorsan tova sietett. A hajós elgondolkozva nézett utána. Tizenhat éves lehetett a leány és aranybarna haja koszorúban volt, mint a virágszál. A termete karcsu, vékonyka: igen szép menyasszony lesz belőle a másvilágon, – gondolta Szindbád, amíg tunyán felhajtotta poharát.

A zene zengett és a szivarfüst könnyü fellegként lebegett a lámpások körül. A nők – itt többnyire könnyüvérü, éjszakai nők találkoztak – farsangi jókedvvel emelték kezükkel uszályukat és a fényes cipőket könnyü por lepte be. A hajdíszek megbomlottak és a kiszabadult hajszálak, mint a hosszu füszálak a szélben, röpködtek táncközben. A nők többnyire itt tanultak meg táncolni és a valcert mindnyájan férfimódjára táncolták, mint azon idős, de még nem elvirult, hervatag, de még szépségére büszke, hatalmas termetü, bécsi asszonyság táncolta, aki csak néha-néha ereszkedett a táncolók közé és brilliánsai, valamint mályvaszinü selyemuszálya előtt tiszteletteljesen nyitottak utat a ház fiatal hölgyei. A zene ilyenkor vigabban, erőteljesebben zengett az emelvényről, a szemüveges karmester fogatlan szájával sürün kiáltotta:

– Brávó, Téssza!

És a bécsi hölgy hatalmas termetével büszke, gunyos mosolylyal lendült tova gavallérja karján.

Diákok, iparosok, éjszakázó lumpok zörögtek cipőikkel a tánchely parkettján, szélesre kötött nyakkendők libegtek és a söröspalackok nagyot puffantak.

A szívalaku arcocska egyszerre ismét megjelent Szindbád mellett.

– Kérem az urat, kisérjen haza! – mondta szégyenlősen, megzavarodva a virágárus hölgyecske, akinek fejére immár zöld harasztkendő volt borítva. A szeme még vörös volt az előbbeni sirástól és gyönge, halovány szeplőcskék látszottak finom, ideges orra mellett.

Szindbád készségesen felállott és az ismert iskolánál fogva olyanformán hajolt meg a kis virágárusnő előtt, mintha az hercegnő volna:

– Parancsára állok! – szólt és karonfogva a leányt, ünnepélyes és gyors léptekkel kivezette a teremből.

Szótlanul mentek a téli hajnalban. Az utcákat nagy hó borította és a kocsik tompán gördültek tova pislogó lámpásaikkal. A keleti pályaudvar órája bágyadtan világított a magasból, sötét árnyak suhantak el a hóvilágította téren, a leányka erősen kapaszkodott Szindbád karjába.

– Ezen az úton már egyszer megtámadtak… Azért kértem. Bocsásson meg.

A kendőt az arcára huzta és a keze remegett Szindbád kezében.

Egy szük utcán befordultak és egy kapu előtt megállottak.

– Isten áldja meg önt, köszönöm, hogy elkisért, – mondá a leány és a csengő gombját hosszasan megnyomta.

Szindbád csodálkozva nézett a leányra:

– Nos? Már elválunk egymástól? Hisz még meg sem ösmerkedtünk! Engedje meg, hogy szobájába kisérjem, idekünn hideg van, megfáztam.

– Máskor uram.

– Szép gyermekem, nem bánja meg, ha szeretni fog…

– Máskor uram. Most valami dolgom van otthon. Kérem, maradjon itt a ház előtt. Valami virágot vagy egyebet ledobok önnek ablakomból, ha szobámba értem.

Igy szólt a leányka és ugyancsak kellett vigyáznia, hogy a fojtogatott zokogás el ne némítsa hangját. A kendő alatt forrón és erősen megszorította Szindbád kezét.

– Ön jó fiunak látszik…

A kapu e percben felnyilott és a leány kendőjét arca elé rántva, gyorsan, titokzatosan besurant a kapun. A kaput dörmögve vágta be valaki és Szindbád elégedetlenül tett néhány lépést a ropogó havon.

– Bolond kis teremtés – dünnyögte.

Néhány perc mulott el. Az éjszaka, a hajnal nagyon csendes volt a Nefelejts-utcában. Hallani lehetett, hogy valahol messze döcög egy szekér… Ekkor odafönt, a magasban hangos robajjal nyílott el egy ablak.

– Odalent van uram? – kiáltotta egy gyönge hang nagyon messziről.

Szindbád a magasba fordította a fejét.

A szürke felhők alól, a hideg magasságból egy fehér lepke szálldosott lefelé. Egy fehér madár röpült le a téli éjben a havas föld felé. A virágárusnő volt, aki levetette magát a ház harmadik emeletéről.

Szindbád, mint babonás ember, később egy marék véres havat vett a kezébe és magában azt gondolta, hogy a szegény leány kiomlott vére feloldozza őt eddigi balsorsa alól. Csillaga ujra felragyog és hajója szerencsés szelekkel röpül tova.