A hajó, kissé ferdén oldalt fordulva, egy hegy oldalában fekszik, ugy ahogy megérkezett. Jobb oldala, a visszahajtott kéményekkel, nekidőlt a hegynek, fedélzetéről ledőltek a padok. Esteledző, zöldes derengés árad szerte. A parancsnoki hid közelében, az egész felső fedélzeten, egyetlen ember maradt csak, a parancsnok. Kék ruhájánál fogva beleakadt a korlátba és most előretámasztott testtel kifelé mered, arca kevéssé lehajtva, mintha a talajt kémlelné. Nyitott, kék szemei előrenéznek, a derengésbe. Dombos, sárgásbarna sikság terül el előtte, a láthatár szélén szakgasztott, fanatisztikus hegyek violáznak, a középső hegy ormáról kavargó tajték-örvény kigyózik a zöld magosságba, pöfögve löki ki magából a tajtékot. Jobbra olivzöld korall-erdő sötétlik a sziklák alatt, alatta nyugalmas, ezüstös lap: a higanytó. Az a lejtő, ahol a hajó megállt, szelid eséssel egy sötét meder felé lapul el, abból már semmi se látszik, csak néha villan fel benne valami cikázó, vörös fény. A parancsnok tekintete mintha e mélység felé furódott volna, mintha az utat keresné, melyen haladniok kell, tovább, ha itt se nyugodott meg végleg ama sebzett óriás, akit az ő kezére biztak. Jobbkeze könnyedén pihen egyik zsebében, mintha távcső után kotorászna.
Háta mögött az ötödik kémény tetejéből hosszu, tarajos kigyó mászik kifelé és lomhán végignyul a kürtő falán. A villódzó vizben cikáznak a halak és meduzák: bizonytalan körvonalu tömegek gombolyognak távolabb, szétnyulnak összehuzódnak, buta fejjel nekilódulnak a viznek és feketén tünnek el valahol, valami biborló sötétségbe. A hajó rengő spongya-hegynek farolt neki és ebből a spongyából ezer meg ezer halvány fényesség szökött ki, apró, kék lángocskák, a sötétség beálltával ezek mind fényesebbek lesznek, mint a csillagok. Mindez örökös némaságban.
Egy tátogó félszeguszó nekilódul az ablakoknak, megáll és kerek szemei kidüllednek. Egy csomó férfi áll az ablakok közé gyömöszölve, szájukat az ablakra tapasztják. Néhány katona közöttük, uniformisban. Az alsó fedélzeten is, egy sarokban, csomóba állnak a férfiak: szorosan, egymás mellett, mintha valamin tanácskoznának. De mozdulatlanok és némák. Néha meggondoltan, lágyan egy-egy kar emelkedik, amint a meduza átszeli a szoba zöldjét. Többen átölelik egymást. A norvég iró egy csoport fölött lebeg, fejét befurta a tető sarkába, arcán kérlelhetetlen szigor és határozottság. Szemeit keményen lehunyta. Egy matróz fejére támaszkodik.
Keresztbefont karokkal egy elegáns, szakállas férfi mosolyog: fogai kilátszanak. Ajkán még ott vannak szinte a szavak: »Uraim, ne tolakodjunk. Engedjék az asszonyokat, az asszonyok mehetnek!« Más arcokon vad düh és tajték. Egy-egy buborék tolakszik néha még a sápadt ajkak közzé, kigömbölyödik és száll. Aztán csönd. A halak némán tátognak s kigyóznak a szobákon keresztül.
Éjfélben elsötétül a sárga fény s valami vöröses sugárzás ködlik fel ama mélységből. Ezek a világitó algák. Az öt néma kémény hosszában egy-egy vörös csik vibrál végig, a koráll-erdő sötéten vörösödik el most a higanytó is és vöröslő alakok mászkálnak a partján. A parancsnok jobbkeze még mindig zsebében, balja kissé lejebb csuszott a kormánykerék küllői között. Szemeiben két vörös pont gyuladt ki.
Éjfélben muzsikaszó hallszik s a libegve alvó halak összerándulnak. Harmadik éjszakája már, hogy a viz idehozta ezt a zenét: mindig gyengébben hangzik, de még kivehető a lágy dallam, egy keringő melódiája. Hegedü és zongora kavarta össze a hangok olaját, uszik a vizek felett s idáig szivárog. Messze fönt a magasban, a zöld harang felett, uszik egy hajó, uszik és távolodik és huzza maga után a hang-uszályt. A hang nekilibben az ablaknak és besiklik, a fedélzet alá. Egy halk hullám verődik a fülekbe s a nyelvek alá tolakszik hogy felemelje a nyelveket. De némák maradnak.
És a hullám beszél, s fültől-fülig szalad.
Sorrento… Sorrento…
Halljátok, néma férfiak… Sorrento felé megyünk a kék levegőben, Sorrentóban virulnak a narancsok. Nincs semmi veszély… a bárkák szeliden siklottak el az örvény mögött és az asszonyok hamar magukhoz tértek.
Sorrento… Sorrento…
Egy kicsit megijedtünk, mikor a vészharang kivert csipkés ágyunkból s fehér ingecskékben szaladgáltunk a félrebillent fedélzeten… Egy kicsit megijedtünk, mert éjszaka volt és sós a vizszag… és nedves lett a cipőcske…
Sorrento… Sorrento…
Egy kicsit megijedtünk és szepegtünk is… De ti nem sokáig hagytatok szepegni, ti kedves, néma férfiak… ó, mi mindenkor megbiztunk a ti nemes szivetekben… »Az asszonyok a mentőcsónakba!« hangzott a parancsnok szava és maradtatok, mosolyogva, a hajón és némán néztetek utánunk és mosolyogtatok, amint lassan tünt el a lámpasor, egyik a másik után… Részeg és mámoros mosoly ült néma ajkatokon… bizonyosan tetszettünk nektek ingecskékben, a borzongó hajnali levegőben… Ugy-e, szépek voltunk?…
Sorrento… Sorrento…
Csak egy pillanatig voltunk megijedve… Csak egy pillanatig hittük, ó nemes és néma férfiak, hogy most aztán nem használ a csipkés ingecske és puderes arcocska… hogy most aztán kiderül, milyen rongy és szemét gyámoltalan kis mosolyunk és ravasz kis harisnyánk és ravasz kis szerelmünk, a ti végtelen szerelmetekhez képest… hogy most aztán kiderül, hogy nektek kell élni, az erőseknek és igazaknak és mélyeknek… s hogy most aztán nincs bók és gyöngédség és ugy löktök vissza a vizbe minket, mint a haszontalan és sivalkodó kis macskákat… Mert mi igy tennénk veletek, ha erősebbek volnánk… és igy teszünk veletek ott, ahol erősebbek vagyunk, titokban… Csak egy pillanatig voltunk megjedve…
Sorrento… Sorrento…
Aztán jött a vezényszó: »Asszonyok a mentőcsónakba!« s mi hanyathomlok szaladtunk… Ó, mi mindig biztunk a ti lovagiaságotokban, néma férfiak… hiszen tudjuk, hogy ti még emlékeztek a tizennyolcadik századra, amire mi már alig emlékszünk… és mi ismerjük a ti csinos szonettjeiteket és mi mosolyogva fogadjuk el helyét, ha felálltok a kocsiban, hogy leülhessünk… Azt egy percig nem hittük, hogy az élet kocsijából is kiszálltok, hogy mi leülhessünk… hogy eddig terjed…
Sorrento… Sorrento…
Ó, köszönjük a gáláns ajándékot, néma férfiak… Oly szép az élet! Most megyünk Sorrentóba, ahol narancsfák virulnak és szenvedélyes olasz fiuk… Oly szép az élet… De mi mindig szivesen emlékezni fogunk rátok, néma férfiak, amiért oly kedvesek voltatok… nem felejtjük el, milyen nemesen adtátok oda, ami a tiétek volt… és hogy nektek köszönhetjük a forró, kék életet itt és Sorrento narancsfáit és a szép olasz fiukat… Messieurs! Uraink! Néma férfiak! Egy könyet ejtünk el értetek szép szemeinkből: ugy-e, örültök ennek? Odalent, a mélyen… De milyen mélyen lehettek most… Mi kihajolunk a bárkából és keresünk titeket, a viz alatt… de a vizlap gáláns és enyelgő és csak ami arcunkat veri vissza… Halljátok?
Sorrento… Sorrento…
Igy imbolyog a hullám egyik férfitól a másikig, s nyelvüket emelgeti, de ők nem felelnek. Éjfélben fokozódik a vörös fény. A parancsnok feje figyelmesebben lendül előre s keze görcsösen ráfeszült a kormánykerékre. Néhány férfi, odalent a hajófenéken mozgolódni kezd: püffedt arccal emelkednek s libegve szállanak feljebb. A felfelé forditott szemgolyók rimánkodva keresik a magasságot, karjuk könyörögve nyulik ki. De a parancsnok kemény tekintete visszainti a nyugtalankodókat: »Maradjatok csak!«
Maradjatok és bizzatok meg bennem, ki idáig vezényeltem a ti hajótokat, a néma férfiak hajóját. Azok a tengerek odafönt nagyon könnyüek és libegők voltak, mi bátran és szótlanul kerestünk szilárdabb talajt a mélyben. Nem tetszik nektek ez a sürübb elem? Nem tetszik nektek ez az uj fény s e rejtelmes lények, egy uj élet hirdetői? Itt a mi helyünk, a mozdulatlan mélységekben s a halálban, melynek felszine alá nem mehetünk velük, csak némán és egyedül, mi, kik odafönt gondoltunk rá, hogy mi lehet mögötte, s mit kaphatunk cserébe az ő életükért. Ide csak nélkülök jöhettünk, csak nélkülök és csak mi s az a muzsika, melynek szavára nincs mit felelnünk s melynek dallamát itt érthetjük csak meg igazábban, mint azok, kik szavakat adtak ennek a zenének.