Verőfényes tavaszi délutánon könnyű kocsi állt meg a Müncz Jónásné boltja előtt s egy fiatal úr ugrott le a kocsiról – aki, mint már tudjuk, nem más, mint a mi Wibra Györgyünk.

Rozáli ifiasszony, aki éppen künn beszélgetett Mravucsán polgármesterrel és Galba szenátorral, kiváncsian kérdezte a ruganyos léptekkel feléje tartó úrtól:

– Parancsol valamit?

– Müncz Jónásné?

– Én vagyok.

– Esernyőt szeretnék venni.

A két szenátor csodálkozva nézett fel a felhőtlen, derült égre.

– Az ördögbe is – mormogta magában a messzetekintő Mravucsán – minek ilyenkor az esernyő? Majd hangosan kérdezte:

– Hová való uraságod?

– Beszterczebányára.

Mravucsán még jobban csodálkozott, szinte kedve lett volna kidülleszteni a mellét. Mégis csak nagy dolog az, hogy Beszterczéről Bábaszékre jönnek esernyőt venni. Szép dolog ilyesmit megélni az embernek, pláne a saját polgármestersége alatt. Gyöngén meglökte Galbát s halkan súgta:

– Hallotta?

– Ez csak szegényes falusi boltocska, uram. Esernyőt s ehhez hasonló czikkeket nem tartok – felelte Rozáli néni.

– Elég baj az – mormogta Mravucsán uram, a nagy, kifent bajuszát harapdálva.

– De úgy hallottam, – szólt ujra az idegen – hogy öreg esernyői volnának.

Öreg esernyők! Pfuj! Mravucsán uram, aki aszthmatikus, egyszerre sebes, kurta lélekzeteket kezdett venni, és éppen valami fitymáló szót akart odadöfni az idegennek, midőn egyszerre megvadult lovak rohanása másfelé fordítá a figyelmét. A vásáros nép, melylyel telve volt a piacz, szétriadva futott el az út közepéről, a szemközti kovácsműhelyben megszünt a kalapácsolás, a kovácslegények nagy riongatással futottak a jobbra felállított Laczikonyha felé, melynek tűzhelyét a pecsenyékkel együtt feldöntötte a vágtató fogat. A ropogósra megpirított sertésszeletek ott henteregtek a porban, fölséges illatuk kellemesen csiklandozván a kovácslegények orrát. A kofák ordítottak, jajveszékeltek, némelyek, a bátrabbak, leoldván kékes kötényeiket, ezeket lebegtetve riasztgatták a lovakat, ráirányítván őket szerencsésen a csizmadiák sátraira. Valóságos ribillió ütött ki, az egész piacz izgett-mozgott, hullámzott. Egy kovácslegény fölkapott egy hatalmas pecsenyedarabot, a kofák utána iramodtak, mire egy másik kovácslegény, hogy segítségére legyen üldözött társának, hirtelen fölragadott a fujtató alól egy izzó tüzes vasat, azzal rohant a kofák felé, paskolván azt eszeveszetten a kalapácsával, hogy a tüzes szikrák két ölnyire frecsegtek köröskörül.

A két pej paripa pedig ezalatt tovább száguldott a kolpachi fazekas portékáin keresztül, magával vonszolva egy finom úri bricska roncsait. «No abból se lesz többé kocsi», mondá nagy flegmával a kovácsmester, aki bőrköténye alá dugott kezekkel nézte a jelenetet. Alkalmasint valamely házfalhoz ütődött a kocsi s teljesen összezúzódék a hátulsó balrésze; a tengely is kettétört, az egyik kerék lemaradt valahol lőcsöstül, saraglyástól, úgy hogy most már kezdett lecsúszni a narancsszínüre festett kas is. A gyeplő a lovak közé esve, a földet seperte s valóban szép volt látni a nekiszilajodott állatokat, lelógó sörényükkel, tajtékos szájjal, lila gőzt lövelő orrlikaikkal, amint a gazdátlanság élvezetének mintegy deliriumában, hátraszegett nyakkal vágtatván bomlottul, első lábaikkal a levegőben látszottak úszni.

– Szép dögök! – mondta Galba szenátor úr.

– A glogovai pap lovai – jegyzé meg Mravucsán. – Félek, valami szerencsétlenség történt. Menjünk Galba!

Azalatt, míg Münczné az előljárókkal beszélgetett a boltajtó előtt, felszaporodván a vevők, akiket ki kell szolgálnia s akik türelemmel vártak az ifiasszonyra, ímmel-ámmal mondta az idegennek:

– Öreg esernyők volnának uram, bizonyára akad egynéhány a padláson, de azok nem ilyen finom úrnak valók.

– Terringette! Hátha mégis láthatnám őket!

Münczné a boltajtóba lépve, megfogta a kilincset, hogy maga előtt ereszsze a vevőket s mindössze a küszöbről tett egy elutasító mozdulatot.

– Biztosítom, hogy ön a kezébe se fogná.

Hősünk azonban nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni, utána ment a boltba s bevárta, míg végzett a vevőivel, akkor újra ismétlé, hogy látni akarja az ócska holmikat.

– Ejh, uram, hagyjon békét! Mondom, hogy nem önnek valók. Ez esernyők abból az időből vannak, mikor még a férjem élt, aki értett a javításukhoz, többnyire összetört bordázatuak, rongyosak – azonfelül úgy elhányódtak a padláson hasznavehetetlen lom és rongyok között, hogy nem érdemes értük felfáradni. De nem is lehetne. A fiam kiment a vásárba, a szolgálónak orbáncz van a lábában, nem mozdulhat, magam pedig így vásár idején el nem mozdulhatok a boltból egy perczre sem.

Az ügyvéd egy ötforintost vett ki a tárczájából.

– Nem kívánom ingyen a szívességét, Münczné asszony, de az esernyőket minden áron látni akarom. Ereszszen hát fel engem magamat a padlásra. Fogja ezt egyelőre.

Münczné utána nem nyúlt a pénznek s apró szemei, melyek mélyen bent ültek kövér arczának üregeiben, szúrón, gyanakodóan tapadtak az előkelő külsejű ifjúra.

– Most már éppen nem mutatom meg az esernyőket.

– Miért?

– Mert a megboldogult férjem arra tanított: «Soha se tégy olyat, Rozáli, amit nem értesz» s az én szegény férjem igen bölcs ember volt.

– Persze, persze. Igaza van, ha nem érti, hogy mért ajánlok öt forintot rongyos esernyők látásáért.

– Úgy van, öt forintért valami különbet is láthatna ön.

– Nos, pedig igen egyszerű eset. Az apámnak volt egy ócska esernyője, melyet ő igen szeretett életében, valóságosan ragaszkodott hozzá, megtudtam véletlenül, hogy az a maga férjéhez került, Münczné asszony, most meg akarnám szerezni, mint ereklyét.

– Ki volt az uraságod apja? Talán tudnék a dologról.

Az idegen elpirult kissé.

– Gregorics Pál – mondá.

– Ah, a Gregorics! Megálljon csak! Igen, igen, emlékszem, az a furcsa emberke, ki halála után…

– Az, az! Aki két-két ezer forintot hagyott a beszterczei asszonyoknak.

– Tudom, tudom, de ő neki nem volt, ha jól emlékszem, fia…

– Igenis, az az… (zavarba jött, megakadt). Én Wibra György ügyvéd vagyok.

Most már az öreg Münczné jött zavarba.

– No persze. Oh, oh! Ez az én ostoba öreg fejem. Oh, oh, tudom már. Hogyne tudnám! Hallottam már a tekintetes úr hírét. Nagyon örülök, hogy látom a tekintetes urat. Ösmertem a szegény tátiját. Istenem, hogy hasonlít hozzá és mégis milyen csinos. Nagyon ösmertem, ámbár – tette hozzá mosolyogva – nekem nem hagyott kétezer forintot. Jaj, én már akkor is öreg voltam, mikor ő fiatal volt. No hát csak tessék azokat az esernyőket megnézni. Majd megmutatom az utat és megmagyarázom, hol vannak a padláson. Tessék utánam jönni. Bár csak megtalálná az öreg tekintetes úr esernyőjét…

– Ötven forint ütné érte a markát, Münczné asszony.

Az ötven forint szóra megcsillogtak az öreg asszony szemei, mint Szent-János bogarak. Oh, a jó fiú! – sóhajtá az égre nézve – csak nincsen semmi tetszetősebb az Isten előtt, mint egy jó fiú, aki tiszteli a szülei emlékét! Olyan fürge, olyan eleven lett az ötven forint szóra, mint az orsó s becsukván a bolt belső üvegajtaját kívülről, gyors tipegéssel vezette Gyurit az udvarra a létrához s most már maga is föl akart menni, hogy segítségre legyen.

– Nem, nem, maradjon lent Münczné asszony. Mit szólna a világ – szólt Gyuri, tréfálkozva – ha meglátná, hogy ketten megyünk fel a padlásra?

Rozáli mama vidám kaczajra fakadva csapta össze a kezeit.

– Oh, édes tekintetes szívecském! Hol vagyok már én attól? Már nekem a tatája se testált semmit. Pedig valamikor… (Lesimogatta a felborzolt ősz haját elől.) No hát csak menjen fel lelkem.

Egy jó félóráig turkált fent a Münczné limlomjai közt Wibra Gyuri – mialatt az asszony kétszer is kiszaladt a boltból utána nézni. Türelmetlenné tette az ötven forint.

– Széna-e, vagy szalma? – kérdé, amint végre meglátta háttal lefelé lépegetni a létra fokain. Pedig hiábavaló kérdés volt: esernyő nélkül jött.

– Mindent átnéztem, – mondta lehangoltan, – egyik esernyő se az igazi.

A zsidóasszony kedvetlen arczot vágott, tokája fájdalmasan rezegni látszott, a szeme pedig szaporán pislákolt. Ájváj, hova tehette az az ostoba Jónás? – dörmögte. – Ötven forint! Borzasztó! Jónásnak soha se voltak ösztönei…

– Valószínűleg a férje hordta ezt az esernyőt. Sztolarik úr, a mostani törvényszéki elnök, azt mondja, hogy a kezében látta, biztosan emlékszik rá.

– Hogy nézett ki?

– Piros volt a szövetje, májszínű folttal fölül, a szövet alján keskeny zöldvirágos csík futott körbe; fekete fanyele szürke csontfogantyúban végződött.

Rozáli ifiasszony felkiáltott:

– Ne menjek soha az égbe, ha nem azt vitte a Jónás az utolsó útjára. Mintha most is előttem állna. Azt vitte, istenemre azt vitte…

– Elég rosszul cselekedte.

Rozáli mama védeni kezdte:

– Mit tudhatta ő, melyiket kell itthon hagyni! Nem voltak ösztönei.

– Tehát vége van! – sóhajtott fel az ügyvéd, aki ott állt a létránál tanácstalanul, szinte megdermedve, mint Marius Carthago romjain; csakhogy az ő Carthagójából a romok se maradtak meg, – eloszlott az egész a légbe, ahonnan építve volt.

Kényszeredetten lépegetett ki a kapuajtón a kocsijához, az anyóka most már lomhán topogott utána, jobbra-balra dülöngve, mint egy hízott lúd. Künn az utczán azonban egyszerre élénken megragadta a Wibra Gyuri gallérját:

– Ej, nini. El is felejtettem volna. Hiszen éppen itthon van a Móricz fiam, aki mészáros Ipolysághon és juhokat jött venni. A Móricz fiam mindent tud és soha se menjek az égbe (Rozáli mama, úgy látszik, jobb szeretett idelent a földön maradni), ha az nem nyujt valami felvilágosítást a veres esernyőről. Menjen csak, tekintetes lelkem, egyenesen a vásártérre, a birkák közé és szólítsa meg ott a legszebb embert és az lesz a Móricz fiam… roppant szép, különösen szép a Móricz. Csak szólítsa meg és igérje neki az ötven forintot. Ne menjek soha az égbe, ha a Móricz nem mesélt nekem valamit erről az esernyőről. Mert mikor a szegény Jónásom elveszett, a Móriczka ment őt felkeresni s megtalálván a fonalat, nyomról-nyomra, faluról-falura követte, kérdezősködvén, kutatván, míg végre minden kiviláglott (Rozália mama könyezve nézett fel az égre). Oh, Jónás, Jónás, mért tetted azt velünk? Ha már elment az eszed, mi szükség volt utána menned neked is? Van a te fiaidnak elegendő.

Megkapaszkodott volna már Wibra Gyuri a szalmaszálban is, szó nélkül sietett tehát a bocskortalp és halina-árukkal rakott sátrak között a templom háta mögé, a vásártérre.

Egy kis kérdezősködéssel ráakadt Müncz Móriczra, egy tömzsi, kövér emberkére, olyan szeplős arczczal, mint egy pulykatojás. Rút volt, mint egy faun. A derekáról egy sásalakú aczél fityegett s jobb karjára ökörfej volt kitetovirozva.

Éppen egy kajlaszarvú tehénre alkudozott. Az eladó, egy lesti szűcsmester, mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható tehenet még nem vett élő ember Bábaszéken.

– Mert ez megeszi a szalmát is – mondá – és mégis tizennégy itcze tejet ad naponkint.

– Ostobaság! – felelte fitymálva Müncz Móricz, – nem vagyok én borjú, aki szopni fogja, hogy nekem tejelését dícséri kend, mészáros vagyok, aki levágja és kiméri.

– Hát ez már igaz – hagyta rá a becsületes szűcsmester és a saját inicziativájából engedett a tehén árából öt forintot.

Ez még kevés lehetett Móricznak, mert körültapogatván a jószágot, nagyot csapott a lapoczkájára. «Mennyi csont!» – kiáltott fel kétségbeesve, aztán kipeczkelte száját és fogait nézegette.

– Ah, hiszen nincs már ennek foga se!

– Mit beszél az úr fogakról? – mordult fel a becsületes szűcs. – Csak nem akarná talán kimérni a fogakat is?

– De rúg is a rusnya állatja!

– Ejh, mit, holta után nem fog rúgni; pedig reménylem, csak holta után szándékozik kimérni.

A becsületes szűcs nevetett a saját megjegyzésén s mert az jó hangulatba ejtette, e jó hangulatában megint engedett öt forintot.

Még ez is kevés lehetett Móricznak, mert még mindig nézegette a Bimbót, hogy új és új hibákat fedezzen fel benne, midőn ott termett Wibra Gyuri és megszólítá magyarul:

– Jőjjön csak egy szóra Müncz úr!

Arra, hogy a vevőjét elhíjják, ijedtében még lejebb szállott öt forinttal a szűcs és most már tenyerébe csapott az okos Móricz, aki mindig estefelé vásárolt ama reményvesztett tulajdonosoktól, kik egész idáig nem bírtak túladni a jószágon.

– Mi tetszik, uram?

– Valamit szeretnék öntől venni, ami sem az enyém, sem az öné.

– Nos, ilyen portéka elég sok van a világon – vigyorgott Móricz. – Biztosítom, hogy igen jutányosan adom.

– Menjünk egy kicsit odébb innen!

Gyuri elvezette, ki a sokadalomból, a város közkútjához, ahol egy terebélyes kőrisfa nyujtott árnyékot. Ez a fa, melyet sorompóval vett körül a nemes város s két oldalról padot állíttatott alája, szintén hozzátartozott Bábaszék jövendő nagyságához: a pézsmaszagú, aranyzöldbe játszó bogarak, melyek keskeny, hosszúkás leveleit ellepték s némely orvosságok készítéséhez kellenek, e hólyaghúzó izgonczok (ahogy a tudósok hívják őket) megannyi argumentumok lehetnek a felsőségnél, hogy Bábaszék is megkapja egykor a patikát.

A bábaszéki menyecskék sokszor vittek ilyen bogarakat bögrékben azelőtt Zólyomba, hol a patikárus megvette egy pár garasért, de utóbb statutummal tiltá el ezt a machinácziót a nemes város, mondván: «A fához patika dukál. A bogarakat nem engedjük kivinni»… Tudja ám a leczkéjét a messzetekintő Mravucsán!

Gyuri elbeszélte röviden, mi járatban van, hogy ereklyének szeretné megszerezni az apja kedvencz esernyőjét, melyet az öreg Jónás hordott magával.

– Tud-e valamit felőle?

– Tudok – felelte Móricz kedvetlenül, mert meglehetősen leesett az álla, hogy ilyen csekélységről van szó.

– Ötven forintot ajánlok fel, ha útba igazít és sikere lesz.

Móricz ijedten kapta le sipkáját. Ötven forint egy ócska esernyőért! Haj, ez talán maga a kóburgi herczeg Szent-Antalról! Egyetlen szemvillanattal észrevette most, milyen finom ruhában van.

– Meg lehet találni az esernyőt – mondá feltűnő mohósággal, majd gondolkozva tette utána a mérséklő «úgy hiszem»-et.

– Beszéljen el mindent, amit tud!

Hallgatott egy darabig elmélyedve; apjára vonatkozó emlékei kuszán voltak összehányva a fejében, mint a tövisboglya.

– Igen, igen, az esernyő! Hol is volt csak? Tizennégy, tizenöt éve annak, hogy apám eltűnt, sok részlet elhalványodott emlékezetemből, de azt bizonyosan tudom, hogy a fölkeresésére indulván az öcsémmel, Podhrágyon találtam fel az első szálat, melyen elindulva, követhettük. Podhrágyon még teljes eszénél volt, néhány apróságot eladott a falubelieknek, a korcsmában meghált s egy ócska pecsétnyomót vett bizonyos Raksányi nevű kurta nemestől, két forintért. Nagyon eszénél volt, mert ezt a pecsétnyomót, mikor a Garamból kifogták, megtaláltuk a zsebében s ötven forintért adtuk el egy antikváriusnak, ugyanis kisült róla, hogy Mohorai Vidnek volt pecsétje, az Árpád-korból.

– Szép, szép, de ezek a részletek engem nem érdekelnek, Móricz úr – szólt közbe hősünk türelmetlenkedve.

– Majd meg tetszik látni, hogy érdekesek.

– Az meglehet, de nem vonatkoznak az esernyőre.

– De bizony arra is vonatkoznak. Csak figyelemmel tessék hallgatni. Podhrágyon megtudtam, hogy onnan Abellovára ment. Hát én is Abellovára mentem. Az itt előadottak szerint már is gyanakodni kezdtem, hogy az öregem elméje elborult, úgy is mindig hajlott a búskomorságra. Itt ugyanis elbeszélték nekünk, hogy az angyalos krajczárokat négykrajczárjával váltogatta be a falubeliektől. Később azonban kitűnt, hogy tévedtem a föltevésemmel.

– Hogyan? Még mindig nem volt bolond?

– Nem, mert néhány nappal utána két zsidólegény járt Abellován, akik egy-egy tarisznya angyalos krajczárt hoztak magukkal, amiket viszont az abellovaiak váltogattak be három krajczárjával – tudván, hogy az angyalos krajczárok négyet érnek.

– Eszerint lehetséges…

– Nemcsak lehetséges, de bizonyos, hogy a két fiatal csaló bízta meg az angyalos krajczárok bevásárlásával az én becsületes öregemet, aki így tudtán kívül lett bűnrészessé. Mégis valószínű, hogy az esze nem volt egészen a helyén, mert különben nem engedi magát beugratni. Abellováról átment a Viszoka Hora nyírerdőn át Dolinkára, de itt semmi különöset nem bírtunk felfedezni az ő viselkedéséről, pedig két napig volt itt, ellenben bizonyos, hogy az utána következő faluban, Sztrecsnyón már utána szaladtak a gyerekek és csúfolták, mint egykor Illés prófétát, ő meg szétbontván batyuját (nem Illés próféta, de az én tátim) áruczikkelyeivel dobálta őket. Ötven esztendő mulva se felejtik el ezt a napot Sztrecsnyón, midőn kókusz-szappanok, kalárisok, bicskák és harmonikák hulltak, mint az égi manna, a nép közé. Azóta példabeszéd is lett, amint hallom, hogy: «Egyszer járt Sztrecsnyón bolond zsidó!»

– Ördög vigye Sztrecsnyót! Térjünk már egyszer a dologra!

– Ott vagyunk már. A veres tornyú Kobolnyikon már batyu nélkül látták szegény apámat, az egyik kezében bottal, a másikban esernyőjével hadonászva a ráuszított kutyák ellen. Kobolnyikon tehát még megvolt az esernyője.

A Móricz szeplős arczán könnyek kezdtek folyni, úgy elérzékenyült, úgy elfogódott a szíve ezeknél a részleteknél, a hangja is tompa lett és végtelenül lágy.

– Sokfelé kutattunk aztán a környéken, de csak Lehotán tudtunk meg róla valamit. Egy zivataros nyári éjszakán oda kopogtatott be a falu szélén lakó csőszhöz – de az, mikor meglátta, hogy zsidó, kikergette. Nem volt már akkor se kalapja, se esernyője. Csak a nagy kampós botja, melylyel annyiszor kergetett bennünket gyerekkorunkban.

– Ah igen, kezdem már érteni az ön terjengősségét. Az esernyő a Kobolnyik és Lehota közti területen veszett el – ezt akarja kimutatni.

– Igen.

– Elhiszem, Móricz úr, de ez csak annyi, mint semmi. Apja talán elhajitotta az erdőben, sziklák között. S a legjobb esetben, ha megtalálta valaki, elvitte a búzaföldjére, hogy a madárijesztőt öltöztesse fel félelmetesebbre.

– Nem az történt. Tudom, mi történt.

– Ugyan?

– Véletlenségből tudtam meg, mert nem az esernyőt kerestem, bántam is én az esernyőt, hanem apámat. A «Kvet» hegységben egy fazekassal találkoztunk. A fazekas, aki gyalog ballagott a szekere mellett, nagyon beszédes ember volt. Mint minden utastól, tőle is megkérdeztem, nem látott-e jártában-keltében egy ilyen és ilyen kinézésű zsidót? «De bizony láttam», felelte, «hetekkel ezelőtt Glogován, éppen egy felhőszakadáskor, feltűnt nekem, amint egy ázó kis gyerekre, egy ház eresze alatt ráborította esernyőjét és tovább ment.»

Az ügyvéd élénken ugrott fel:

– Ohó! Csak tovább, tovább!

– Nincs tovább, uram, csak ennyit tudok, de ez bizonyos. A fazekas leírása mindenben atyámra talált s azonfelül Glogova közte esik Lehotának és Kobolnyiknak.

– Ez már értékes adat! – kiáltott fel az ügyvéd s kivett a tárczájából egy ötvenest. – Fogja ezt a szívességeért. Isten áldja meg.

Elrohant, mint a vizsla, mely végre megszagolta az igaz nyomot. Hajrá! Utána! Átugrott egy garádon, hogy hamarább átgázolhasson a borókabokrok között az útra s minél előbb ott lehessen a kocsijánál. Röpülni szeretett volna tudni.

Ment, ment, de amint egy perczre megállott, túl a mézeskalácsos-sátron, egy gyékénynél, hol a túrócz-szent-mártoni maticza nyomtatványait árulta a zólyomi könyvkötő s olvasni kezdé az egyik maghintő versezet kezdő sorait:

egyszerre csak megint előtte állott Müncz Móricz.

– Engedje meg, – szólt – hogy utána futottam, de eszembe jutott, hogy egy jó tanácsot adhatok.

– Kérem.

– Annyi glogovai ember van most itt a vásáron, hogy kidoboltathatná a nagyságos úr – nem tudom, jól czímezem-e?

– Túlságosan jól – felelte az ügyvéd.

– Kidoboltathatná, hogy aki tud az évek előtti esetről az ernyővel, ha jelentkezik, jutalmat kap. Meg vagyok győződve, egy óra mulva már biztos adatai volnának. Egy olyan kis faluban mindent tudnak.

– Fölösleges, – jegyzé meg az ügyvéd – mert magam indulok Glogovára, azonnal. Mind a mellett köszönöm szivességét!

– Ah, uram, én köszönöm. Valóban herczegileg jutalmazott oly csekélységért. Szinte szégyenlem magamat. A patvarba is, ötven forintot. Egy forintért is elmondtam volna.

Az ügyvéd elmosolyodott.

– Én még ezeret is megadtam volna érte, Móricz úr.

Azzal sietve fordult be a kékre festett kapujú Schramek-ház mellett, melynek tövében a kaczkiás zelevnyiki menyecskék árulták hosszú mogyorólánczaikat, nagy garmadákba rakott hagymakoszorúikat stb. és ahol még pénz helyett jobbadán csak termények képezték a csereértéket. Móricz azalatt elálmélkodva nézett utána, míg csak láthatta. «Ezer forintot is adott volna!» – tűnődék s aztán fejcsóválva ballagott a lesti szűcstől megvett tehénkéje felé.