Nem akarom szélesen elbeszélni, ami még következik. Csak a Krisztus ruháival történt meg a csoda, hogy együtt nőttek a gyermekkel. A kis palástka, melyet fiúcska korában viselt, ugyanaz volt, mely a Golgotára lépegető férfi Jézus tagjait fedte.
Azóta nincsenek többé ilyen palástok (a szabók nagy örömére), csak a regényírók keze alatt támad némelykor hasonló csoda; a csekély szövet, egy mellénykére való, kinyúlik a tollukból egész végekre.
De én nem szeretem ezt s röviden végzek a Mravucsánék vacsorájával, mely pedig kitűnő és ízletes volt – s ha akadt elégedetlen, az csak madame Kriszbay lehetett, aki az első tál ételnél, a fölséges báránypaprikásnál, megégette a száját, fölkiáltván:
– Jaj, harap odabent a torkomban valami!
Még kevésbbé nyerte meg tetszését a másik étel: a túrós tepertős metélt, melyet megízlelvén, egy csúf fintorral tette le a villáját:
– Mon Dieu, hiszen ez valami fölmetélt vizes ruha!
A szegény Mravucsánné oda volt bánatában, hogy semmiből se eszik: «Milyen gyalázat ez nekem», óbégatott, végre is előhordogatta neki a megmaradt befőttjeit, amikhez aztán derekasan hozzálátott és amint lassan-lassan a gyomrával kibékült, kezdett a helyzettel megbarátkozni.
Méltán, mert a helybeli luteránus lelkész, tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram, meg a kántor, Klempa Teofil, mulattatták az asztalnál, egyik balról, a másik jobbról. Már a meghívásuk is így szólt: «El kell jönniök, mert egy német fehérszemély lészen a vacsoránál, akit distrahálni fognak.» De ki is tettek magukért csupa «flancz»-ból, mindenik be akarván bizonyítani a szenátorok előtt, hogy mennyire járatos a német finom társalgásban.
Madame Kriszbay kellemeseknek találta a szomszédjait, kivált mikor azt is megtudta, hogy tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram házasulandó ember. Hogyan? Hát itt házasodni szoktak a papok? (Talán mégis jó országba jutott!)
A kántor csinosabb ember volt, de már házas és öregebb. Intelligens hosszúkás arcza fényes, hosszú fekete szakállban folytatódék, mely egész mellét befedte, azonfelül némi elmésség is nyilvánult benne, de csak olyanformán szivárgott ki belőle, mint valami izzadmány, ahogy a durva fatörzsből a mézga.
Madame Kriszbay sokszor elnevette magát egy-egy ötletes megjegyzésen, kár, hogy nem merte magát egészen átadni a kaczagási ingernek: mert a torkát még egyre reszelte az átkozott paprika, vagy talán csak a szörnyű visszaemlékezés rá. Neki-neki vörösödött viaszksárga arcza, láthatólag igyekezett elfojtani a köhögést, ami amellett, hogy az öregség előhirnöke, még dísztelen is.
– Ej, semmi az, – biztatta Mravucsánné – csak bátran lelkem, köhögje ki magát! Kucz, kucz! a köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.
Hovatovább mind jobban érezte magát, mert a tiszteletesnek az az előnye is volt, hogy valamikor Münchenben is járt iskolába s apró anekdotákat tudott elmondani az ottani életből, ottani dialektusban, ami annyira tetszett a madamenak, mintha vajba fürösztenék a lelkét.
Tiszteletes Rafanidesz Sámuel úr sehogy sem tartozott az unalmas, ájtatosságot szimuláló papok közé s habár a híres bábaszéki tót mondás, melyet Klempa Teofil állított össze olyan elmésen, hogy visszafelé olvasva is ugyanazon értelme van: «szedi na fare Rafanidesz» (ül a parókián Rafanidesz), otthon a parókián üldögélő férfiúnak festi, éppen ellentéte volt a «szedatus» embereknek, örökké járt és kalandozott. Egyszóval jó vére volt és már az előbbi eklézsiájából is (valahol Nógrádmegyében) menyecske-dolog miatt kellett távoznia. Mravucsánné tudja a históriát, még az illető asszonyt is ösmeri! valami Bahó Mátyásné; buta egy perszóna lehet, mert ő maga kottyantotta ki férje, a főkurátor előtt a pappal való viszonyát és nem valami nagy szépség, mert Mravucsánné így nyilatkozott szórul-szóra:
– Bolond volt Rafanidesz ő vele okvetetlenkedni. Csunya asszonytól ne kérjen az ember csókot és szegénytől kölcsönt, mert mindjárt eldicsekszik vele.
Így nyilatkozott Mravucsánné; igaz, hozzátette: «Ha azonban valaki reám hivatkoznék, bizony eltagadom.» Azért tehát én még azért sem állhatok jót, hogy így nyilatkozott Mravucsánné, mert nem tudnám bebizonyítani.
De ez végre is mindegy. A száraz tény az, hogy madame Kriszbay vidáman trécselt a szomszédjaival. A két nagyműveltségű férfiú jobb véleménybe sodorta országunk iránt. Valóságos szerencse, hogy tótul nem tudott s nem hallhatta ama közönségesebb társalgást, melyet Bábaszék többi meghívott előkelőségei folytattak. Hiszen szó ami szó, ezek is okos emberek, de a maguk módja szerint. A szép Veronka nem egyszer mosolyodott el tréfáikon, mert ő még nem hallotta, de a benszülöttek már mind ösmerték ezeket az asztal melletti elmésségeket a gazdag mészáros, Kukucska Pálnak szokását, hogy a pecsenyénél feláll s röfögő hangján imigy üríti fölemelt poharát önmagára: «Az isten éltesse feleségem urát»; a stuczczer nótáriussegédnek ama százszor hallott rébuszát, melyet most százegyedszer adott fel Veronka kisasszonynak, lehúzván (állítólag vadászatban) megsebesült kis ujjáról a sebóvó keztyüujjat: «Miféle város ez kisasszony?» Az ördög tudná hirtelen eltalálni, hogy az Kis-Ujjszállás. Egyébiránt a stuczczer nótáriussegédnek talán nem is fáj a kis ujja és alkalmasint soha nem is fájt – csak azért hordja a keztyüujjat, hogy a rébuszát elmondhassa a kisasszonyoknak.
Voltaképen istenkísértés egy ilyen vacsorát akarni lefesteni. Hiszen semmi nevezetes sem történik. Esznek, isznak és azután hazamennek. Talán valami érdekes dolgokról beszélgetnek? Dehogy. Ezer dib-dábság merül fel. Isten ments, azt nyomtatásba szedni. És mégis napokig fognak e semmiségekről beszélni Bábaszéken, hogy Mravucsán uram kiöntötte a vörös bort s amint végigfolyt az abroszon és sózni kezdték, Konopka szenátor felkiáltott:
– Hej, huj! keresztelő lesz komámasszony!
Mravucsánné természetesen elpirult. Veronka ellenben ártatlan arczczal kérdezte:
– Hogy tudhatják ebből a keresztelőt?
(Vagy nagy liba még az a lányka, vagy már nagy szinésznő.)
Hát tessék aztán neki felelni, mert olyan szende arcza van, mint a szűz Máriáé lehetett, rövid ruhás lányka korában. Majd összenéztek. De szerencsére ott volt az erdész neje, Szliminszky Wladimirné. Ez a leleményes fejű asszony magyarázta meg:
– Hát úgy van az kisasszony, hogy a gólya, amely a gyermekeket szokta hozni, megjelenik előlegesen láthatatlanul és ő löki fel intőjelül a poharat.
Veronka elgondolkozott egy darabig, azután hitetlenül rázta meg a szép fejét, mely körül az ártatlanság glóriája látszott lengeni.
– De hiszen láttam, hogy a tiszteletes úr döntötte fel a könyökével!
Erre aztán nem tudott mit felelni Szliminszkyné s rendes szokása szerint az urát ajnározta, bábusgatta egész este.
– Vakard le a kövéret a libaczombról, Wladin!
Wladin boszankodva ránczolja össze a homlokát s a sovány nyakán sebesebben mozog ide-oda az Ádám-csutka, ami mindig annak a jele, hogy haragszik.
– De mikor azt szeretem legjobban.
– Mindegy Wladin. Nem engedem meg. Az egészség az első!
Wladin engedelmesen távolítja el a kövér részeket.
– Miért van a kabátod kigombolva? Nem érzed, hogy hűvös van? Tüstént gombolózz be, Wladin!
Az erdész begombolózik és a teljesített kötelesség jól eső érzésével nyúl ismét a tál felé.
– Egy falatot se többé, Wladin! Egy akkorát se, mint egy pöhöly. Elég volt. Nem szükség bikákkal álmodnod az éjjel.
Wladin engedelmesen leteszi a villát és egy pohár vizet akar inni.
– Add ide előbb, – kiált rá az asszonyság ijedten – hadd nézzem meg, nem túlságosan hideg-e?
Wladin átnyujtja a vizespoharat.
– Ihatsz egy pár kortyot. Elég langyos. De sokat ne igyál, mert a sok locs-pocs nem jó a gyomorban. No, mi az, Wladin? Úgy iszol, mint egy szivárvány. Elég, elég, az isten szerelmeért!
Szegény Wladimir! Mártirja a hitvesi szeretetnek. Tizenhat esztendeje áll ilyen soha meg nem szűnő gondozás alatt, s bár mint erős férfi házasodott s azóta sem volt beteg soha, mégis minden órán várja a katasztrófát, mert a folytonos gyámolítás következtében a bolond lengyel maga is szentül hiszi, hogy egy levegőáram, vagy egy rossz falat és vége van. Érzi, mindenütt érzi, hogy a természet ezer alakban ólálkodik körülötte gyilkos szándékkal.
– Vigyázz Wladin! A kutya bele talál harapni a lábadba!
Az asztal alatt egy komondor rágcsál valami lehajított csonton, ott somfordálván a vendégek lába közt, távolabb a macska bernyákol keservesen, mintha mondaná: «Adjatok nekem is abból a sok ennivalóból.»
Az úgynevezett «amabilis confusio» kezd beállni. Mindenki beszél, mindenki másról, másfelé. A szenátorok megint rátérnek a közügyekre, az akasztott ember esetéből származott konfliktusra, Mravucsánné sopánkodik, hogy senki sem evett semmit, valóságos keserűség ül emiatt becsületes egyszerű arczán; Klempa Teofil, megoldozván nyelvét a vörös bor, miután madame Kriszbayt úgy is a pap tartja szóval, felkiált, magára akarván vonni a közfigyelmet:
– Uraim, szenátorok, egy töredelmes vallomást teszek.
– Halljuk! Miről!
– A kutyák öngyilkosságáról.
Ah, ez nevezetes kérdés. Általános figyelem támad, még a papnak is abba kell hagyni a csevegéseit. Pszt, pszt! Halljuk a kutyák öngyilkosságát!
Egy idő óta ugyanis a környéken nagy szenzácziót kezd okozni, hogy a Klempa kántor méhesében reggelenkint egy-egy holt kutyát találnak, amelyik fegyverrel öngyilkosságot követ el: nem főbe, de hátgerinczen lövi magát.
– A gyilkos én vagyok! – beszéli Klempa. – Úgy szoktam eljárni, hogy a megtöltött puska csövét bedugom az üres méhköpű felső részén annak a belsejébe; a künn maradt s felhúzott ravaszra madzagot kötök, azzal megkerülöm a puska fogantyúját s áthúzván a madzagot a billentyű alatt, hasonlóképen bevezetem a kas belsejébe, egy darab húst kötve a madzag legvégére. A kutya odajön, megszagolja a húst, bedugja érte a fejét a köpü belsejébe, természetesen húzgálni kezdi fogaival a húst, mire dörren a puska, bum, s bekövetkezik a haláleset.
Homéri kaczaj fogadja a furfangos kutyahalált, miből Mravucsán vonja le a morált legelőbb.
– Az öngyilkosságok kétségen kívül sokfélék, de a legborzasztóbb lehet a szomjúság által előidézett öngyilkosság. Igyunk, uraim!
A poharak összekocczannak, a vidám csengésbe egy hang vegyül:
– Ej, Wladin, Wladin!
Ez a Szliminszkyné hangja, ki nem jó néven veszi, hogy Wladin is a poharához nyult. Tőle viszont nem jó néven veszi Mokry, a stucczer jegyzősegéd, hogy daczára az érdekfeszítő témának, melylyel mulattatta, figyelmével örökké férjén csüng.
– Megárt az az erős szivar, Wladin! Tedd le már! Néhány szippantás is elég lehetett…
– Sok apró-cseprő dolgom volt, s tetejébe még ezt a ruhát is haza hoztam a «kecskétül», ami most rajtam van.
Csodálattal vegyes gyönyörködéssel nézett végig sötétkék új ruháján, ki tudja, már hányadszor ma este.
– Csinos ruha. Hogy vette?
– Mérték után csináltattam a Kléner szabónál, tulajdon testemre szabták…
– Hogy volt?
– Gácsi posztó ám ez, olyan erős, hogy a víz se hat rajta át, nappal kellene ezt megnézni.
– Az ám, de valljon sokba került-e? – felelgette a lengyel menyecske szórakozottan.
– Láttam az érintetlen posztóvéget, rajt volt még a sárga kezdődése is, ott voltam, mikor szabták. Valami különös játéka van a napsugarak mellett.
– Jó, jó, de az árát kérdezem.
Azonban nehéz volt Mokryt a maga vágányából kizökkenteni, mikor ő az új ruhájáról beszélhetett.
– A Klénernek van egy szabásza, valami Kupek nevű. Azelőtt Bécsben szabott valamely udvari szabónál. Ez a Kupek így szólt hozzám «Ne sajnálja a pénzt, Mokry úr, mert ez olyan szövet hogy a bőr is elbújhat előle.» Tapintsa meg csak, erdészné asszony!
– Puha, akár a selyem… Wladin fiacskám, jó volna, ha helyet cserélnél velem. Ott könnyen ér léghuzam, mikor az ajtót nyitják. No mit vágsz olyan daczos fancsali arczot? Talán bizony ellenkezni akarsz velem? Egy, kettő, három, ülj át Wladin!
A szeretet martirja helyet cserél a feleségével s most már Szliminszkyné a másik oldalra kerül, a fiatal Wibra ügyvéd mellé, ki főleg Veronkával van elfoglalva. A bakfisnek is bezzeg, mintha a nyelvét vágták volna fel, úgy elcsacsog a Gyurival. A híres okos ember, akiről azt mondják, hogy Beszterczebánya követe lesz valamikor, olyan feszült érdeklődéssel hallgatja, mintha egy püspök beszélne, a világért sem venné le róla a szemét, csupán akkor egy pillanatra, ha Veronka veti rá a magáét.
Halkan beszélgetnek, azt hinné az ember, hogy tudja isten milyen főbenjáró dologról, pedig merő bolondságokról foly a szó. Hogy mit szokott Veronka csinálni napközben? Hát olvas, sétál. Ebből kisarjadzik a másik kérdés: mit olvas, hol sétál? Veronka elmondja a könyveket. Azokat mind olvasta Gyuri is s elkezdik felemlegetni a regények hőseit, mint közös ösmerőseiket: Elemért a sast, Berend Ivánt, Ankerschmidt Erzsikét, Béldi Arankát. Bizony nagy csacsi volt a Béldi Pál, hogy nem fogadta el a fejedelemséget.
– De hátha mégis jól tette, mert ha elfogadja, miből támad akkor a szép regény?
Majd Glogova után kérdezősködik az ügyvéd, unalmas-e nagyon?
Veronka csodálkozva emeli rá sötétkék szemét:
– Hogy volna Glogova unalmas? (Mintha azt kérdezné valami tudatlan ember: Unalmas-e Páris?)
– Van-e Glogován erdő?
– De még milyen erdő van.
– Szokott-e maga kijárni?
– Szoktam bizony.
– És nem fél?
– Mitől?
– Hát tudja, az erdőknek vannak néha olyan lakói.
– Ah, a mi erdőnk lakói ellenkezőleg tőlem félnek.
– Ugyan? Magától is lehet félni?
– Mert én fogdosom őket.
– A zsiványokat?
– Ugyan menjen! Mindjárt a kezére ütök, ha ilyet mond.
– Üssön no. Itt a kezem.
– Majd ha még egyszer olyat mond. Én a lepkéket fogdosom az erdőben.
– S vannak szép lepkék? Diákkoromban nekem is volt gyüjteményem. Még most is van néhány példány.
De már erre elfogta Veronkát is a dicsekedési vágy:
– Az én gyüjteményemet látná. Van abban már minden: gyászpalást, admirál, papmacska, Apolló. Kár, hogy az Apollómnak el van hasadva az egyik szárnya.
– Hát Hébéje van-e?
– Van, pedig olyan nagy, mint a tenyerem.
– Nagy is a maga tenyere? Mutassa!
Veronka kitette tenyerét az abroszra. Biz’ az csöppecske volt, de olyan finom fehér, mintha valami rózsából lenne lehasítva egy szirom.
– Van egy öles a liliputiak országában! – jegyzé meg az ügyvéd enyelgő hangon s felkapván egy gyufaszálat, csintalanul mérni kezdte vele a szélességét.
Mérés közben vigyázatlanul hozzáért a saját ujjaival, mire a bakfis összerezzent, visszahúzta kezét és a vér arczába szökött.
– Nagy hőség van – mondá fojtott hangon, a tenyerét kigyúlt arczához tapasztva. Mintha csak azért rántotta volna vissza.
– Valóban átmelegedett a szoba – ragadta meg a szót Szliminszkyné. – Gombold ki a kabátodat Wladin!
Wladin fújt egyet és kigombolta a kabátját, Veronka pedig visszatért a lepkéihez.
– Valóságos sportom a lepkefogás. Olyan lehet az, mint mikor a férfiak a vadat űzik.
– Én is lelkesedem a lepkékért, – bizonykodék Gyuri – mert csak egyszer szeretnek.
– Óh, én másért szeretem őket…
– Csak talán nem azért, hogy bajuszuk van…
Veronka durczásan fordította el a fejét.
– Wibra ur, maga kiállhatatlan kezd lenni.
– Köszönöm a vallomást.
– Miféle vallomást?
– Azt, hogy kiállhatatlan kezdek lenni. Következéskép eddig nem voltam az.
– Ah, itt van ni! Ez az a bizonyos prókátori fogás. Olyasvalamit belemagyarázni valakinek a szavaiba, amit nem mondott. Magával veszedelmes beszélni, tudja. Egy szót se szólok többet.
Gyuri könyörgésre tette össze kezeit.
– Nem teszem többet. Soha többet. Csak beszéljen.
– Komolyan érdeklik a lepkék?
– Becsületemre mondom, az oroszlánok és tigrisek se érdekelnek e perczben annyira.
– Lássa, a lepkék olyan szépek, mint valami gyönyörüen felöltözött asszonyok. Milyen izléses összekeverése a szineknek! Én úgy nézem a szárnyaikat, mintha megannyi mintázott szövet lenne. Vegyük például épen a Hébét, a fekete-piros alsó szárnyai nem pompásan illenek-e a sárga-kékes felsőkhöz? Éppen olyan fölséges összhang van a papmacska tarka-barkaságában, amilyen ünnepélyes komor hangulat a gyászpalást kékpettyes, sárgaszegélyes barna toilettején. Higyje meg, hogy a híres párisi Worth is eljöhetne az erdőre, a pillangóktól tanulni az öltözködés művészetét.
– Lassabban, Wladin! – kiált fel e perczben Szliminszkyné. – Hány tüdőd van? Helyi levelekre elég háromkrajczáros márkát ragasztani.
Szliminszky Wladimir ugyanis Fajka szenátorral bocsátkozott vitatkozásba, arról az aktuális témáról, hogy mi lenne, ha az embereknél a hallás érzéke hiányoznék s olyan hangosan feleselének e felett, hogy a szerető hitves nem állhatta Wladin tüdejének ezt a fölösleges pocsékolását rendreutasító szózat nélkül.
– Egymás mellett ülnek és mégis kiabálnak – zsörtölődék nagy fejcsóválással, – mintha tizenöt krajczáros márkát ragasztanának helybeli levelekre. Oh, istenem, istenem, mikor lesz már egészen okos az emberiség?
E perczben fölemelkedett Konopka szenátor és felköszönté a házigazdát, Bábaszék «regenerátorát», teljesen olyan vékony reszelős hangon, aminő a Mravucsáné volt, szinte azt lehetett volna hinni, ha valaki a szemét behúnyja, hogy maga Mravucsán dicsőíti önmagát, ami zajos derültséget okozott. Erre aztán felugrott Mravucsán és visszaszállott a poharával Konopkára, éppen azon mozdulatokkal, grimaceokkal és szempislogásokkal, amint Konopka szokott beszélni. Ezen is nagyot nevettek. Pedig ilyenformán csinálják ezt a királyok is, midőn udvariasságból egymás ruhájában jelennek meg – de azokon senki sem mer nevetni. A tósztok most nagy szaporaságban eredtek meg.
– Fölszabadítottad lánczaikról a kutyákat – súgta Konopkának Fajka.
Mokry a háziasszonyt éltette, Mravucsán újból felállt, felesége és a maga nevében a vendégkoszorúért ivott, köszönetet mondván szives megjelenésükért. Megjegyzé, hogy a meghivottak közűl csak az egy Münczné nem jöhetett, mert belejött estefelé lábába a köszvény, nem csoda, sokat csütlött-botlott ma, vásár idején, a szegény öreg asszony. Üríti poharát Bábaszék távollevő zsidóasszonyáért.
Zajos, lelkes éljenzés támadt, melynek lecsillapultával Szliminszky Wladimir kiáltott fel:
– Most már én teszem le a garast!
– Wladin ne beszélj! – intette a neje. – Ne beszélj! Árt a tüdődnek a hangos beszéd.
De Wladinnal nem lehetett most birni. Mindenre képes az ember a papucs ereje alatt; begombolózik, kigombolózik, nem eszik, nem iszik, de hogy valaki a benne levő tósztot el ne mondja, akkora engedelmesség ismeretlen a magyarországi annálékban.
– Emelem poharamat, uraim, a legszebb virágszálra ebben a társaságban. Urunk, Jézus Krisztus hugocskájára, az ártatlanság bárányára, kiért Isten csodát művelt, mondván a szolgájának: «Eredj hamar, Péter, ne hagyd a kicsikét megázni.» Éljen sokáig Bélyi Veronka kisasszony!
Veronka piros lett, mint a bíbor, kivált mikor a vendégek felugráltak és oda mentek rendre kezet csókolni, némelyik le is térdelt előtte, a vallásos Mravucsánné pedig lehajolt a földig s a szoknyája szegélyét érinté ajkaival.
Gyuri először azt hitte a bolondos epithetonok hallatára, hogy az erdész őrült meg, de most az egész társaságot látván megbolondulni, csodálkozással vegyes zavar s valami különös kényelmetlenségi érzet lepte meg.
– Miféle csodatételről beszélt a kedves férje? – szólt Szliminszkynéhez fordulva.
Szliminszkyné összecsapta a kezeit.
– Hogyan? Ön hát nem tudja? Igazán nem tudja? De hisz az lehetetlen. Megvan az már nyomtatásban is tót versekben.
– Mi van meg nyomtatásban?
– Hát az esernyő története… Wladin, nagyon kimelegedtél, olyan vagy, mint a rák, izzadsz is! Ne adjam oda a legyezőmet?
– Miféle esernyőé? – sürgeté az ügyvéd türelmetlenül.
– No, az érdekes, hogy maga semmit se hallott erről. Hát az úgy történt, hogy mikor a szép szomszédnője kicsiny gyermek volt, egy kosárban künn felejtették valahol a paplak udvarán. Testvérbátyja, a glogovai pap, bent imádkozott a templomban. Nagy vihar támadt és felhőszakadás azalatt, a vékony dongájú gyermek bele is halt volna, tüdőgyulladást kap, vagy mit tudom én, milyen baja eshetik, ha csoda nem lép közbe. Honnan jött, honnan nem jött, egy ősz ember termett ott, mintha csak a mennyből pottyant isten küldöttje lenne, egy esernyőt borított a lányka fölé.
– Az én esernyőmet – tört ki az ügyvédből önkénytelen.
– Mit?
– Semmit, semmit.
A vér sebesen nyargalt ereiben, szíve hangosan dobogott, kezeivel türelmetlenül kalimpált a levegőben, elannyira, hogy ő is feldöntötte a poharát.
– Keresztelő! Még egy keresztelő! – ujjongtak vidáman szerte.
A bortócsa Szliminszkyné felé vette folyását.
– Gratulálok, erdészné asszony – ingerkedett tiszteletes Rafanidesz úr.
Szliminszkyné lesütötte szemeit.
– Nem igaz – rebegte szégyenlősen. – Ugy-e, Wladin?
De az ügyvéd nem hagyta, hogy újonnan felmerült sületlenségek fölfalják az ő nagy témáját, melyben dolgozott. Közelebb húzta székét a menyecskééhez.
– Hát aztán? – lihegte lázasan, izgatottan.
– Az ősz ember eltünt, köd előtte, köd utána, nem maradt semmi nyoma. Akik egy perczre látták, fölismerték benne a nagyszakállú szent Pétert.
– A Müncz zsidó volt.
– Mondott valamit?
Gyuri ajkaiba harapott, megrestelte magát, hogy ismét hangosan gondolkozott.
– Semmit, semmit. Folytassa, kérem.
– Nos, Szent Péter tehát eltünt, de az esernyő megmaradt.
– De meg ám. Úgy őrzik azt a glogovai templomban, mint egy kincset.
– Hála istennek!
Nagy lélekzetet vett, mint akinek a szívéről mázsás teher esik le, gyöngyöző homlokát megtörülte a zsebkendőjével. Megvan! – motyogta s meredten nézett a levegőbe. Azt hitte, leszédül a székről. Mindent tudott s a nagy szerencse egyszerre összemorzsolta. Valami merevedést érzett a nyakcsigáján és szorongatást a szíve körül, lankasztó búgás támadt körülötte a levegőben.
– És kié most az esernyő? A templomé? – tudakolta gépiesen.
– Lehet még a magáé is – csintalankodék a menyecske. – Veronka magával viszi a férjéhez. Így mondta nekem egyszer a glogovai tisztelendő úr. Az esernyő a húgomé, ha ugyan oda nem ajándékozza férjhez menetelekor a templomnak.
– Nem, nem – rázta fejét az ügyvéd, zavart tekintetét körüljártatva tétován, mintha nem lenne teljes eszénél. – Nem engedem… Azaz, hogy mit beszélek. Igen, igen, miről is volt csak szó? Borzasztó melegem van. Mingyárt megfúlok. Mravucsán úr kérem, nem lehetne egy kicsit kinyitni az ablakot?
– Dehogy nem.
Mravucsán az ablakhoz futott.
– Gombold be a kabátodat, Wladin!
Hűs tavaszéji levegő ömlött be az ablakon; egy pajkos széláram bolondjában egyszerre eloltotta mind a két gyertyát.
– Szabad a csók! – kiáltá a kujon Klempa a nagy sötétségben.
Az ablakba egy orgonaág hajlott be a kertből, gazdag virágfürtjeitől szerelemre ingerlő illattal telt meg a szoba, cserébe a kitóduló szivarfüstért.
Madame Kriszbay felsikoltott, hihetőleg a sötétségtől megijedve, de a selyma Klempa igyekezett az ártatlan körülményt felhasználni egy gonosz közbeszólásra:
– Becsületemre mondom, nem én voltam!
Rejtelmes vihogás támadt köröskörül. A sötétben különben is rejtelmesebbek az elnyomott félkaczajok. Szliminszkyné ellenben demonstrálni akarván addig is, míg a gyertyákat meggyujtják, hogy ő fölüláll az ilyen bárdolatlan élczeken, elfogulatlanul folytatá az esernyő történetét, amivel egyszersmind azt is bebizonyította, hogy beszél a szájával – tehát semmi másra nem használja.
– Szép kis legenda ez, Wibra úr, tessék elhinni. Én nem vagyok hiszékeny asszony, azonfelül lutheránusok vagyunk (ámbár nem szokás bevallani), de ez mégis igen szép legenda. Az esernyő igazi csodadolog. A betegek meggyógyulnak, ha alája lépnek; egy halott feltámadt, akit az esernyő érintett. Hiába csóválja a fejét. Ez így van. Magam is ösmertem azt az embert, még ma is él. S általában megfoghatatlan, mi minden történt ezzel az esernyővel. Már maga az, hogy sok szerencsét és nagy gazdagságot hozott a glogovai paplakra.
Rémítő gyanu fogta el Gyurit. Amint újra meggyúltak a gyertyák nagy lobogással, látni lehetett, hogy olyan sápadt az arcza, mint egy halotté.
– Gazdag a pap? – kérdé halkan, kísértetiesen villogó szemekkel.
– Nagyon gazdag – felelte Szliminszkyné.
Még közelebb hajolt hozzá s hirtelen megragadta a kezét görcsösen. Szliminszkyné nem tudta, mire vegye. (Ha legalább előbb tette volna, értené, – de most már égnek a gyertyák!)
– Ugy-e, talált valamit az esernyőben? – szólt lihegve, fojtott hangon.
Szliminszkyné negédesen vonogatta a csipkebetéten keresztül kicsillámló fehér vállát.
– Ejh, ugyan mi lehetne egy esernyőben? Nem katlan az, vagy vasas láda. Hanem messze vidékről odajárnak vagy tizennégy év óta a házasulandó párok, az esernyő alatt egybekelni és fizetnek gazdagon. Aztán amennyi vagyonos beteg és halott van a Bjela Voda mentén, a Szitnyától egész Krivánig, azokat mind a glogovai pap gyóntatja halálos ágyukon és temeti holtuk után az esernyőjével.
Veronka, kinek Mravucsánné mutogatta be a himzett abroszait, meg a fölséges lenvásznát, csak most kezdte észrevenni félfüllel, hogy a szomszédjai miről tárgyalnak.
– A mi esernyőnkről beszélnek? – kérdé elfogulatlanul, kedvesen, a széken himbálódzva.
Gyuri és Szliminszkyné összerezzentek.
– Igen, kisasszony – mondá az erdészné némi zavarral.
Gyuri gúnyosan mosolygott.
– Nos – kérdé Veronka – ön, látom, nem is hiszi?
– Nem
– Ah? – mondá a leányka egy szemrehányó tekintettel – és miért?
– Mert semmi ostobaságot se hiszek el és mert…
Itt nagy dolgot akart kikottyantani, de szavait úgyszólván elmetszette az a sértődés, megriadás, mely a lányka egész valójában látszott. Összehúzta magát, mint a madár, ha egy tollát kitépik. Csöndesen elfordította a fejét és hallgatagon bámult a tányérjára, melyben a klenóczi ostyepka lehámozott haja zöldellett.
Gyuri is elnémult, pedig úgy csiklandozta, úgy ösztökélte valami, hogy ugorjék fel és kiáltsa ki: «Gazdag vagyok, úr lettem, amaz esernyő nyelében vannak elrejtve a kincseim.» Különös az, ha nagy szerencse éri az embert, hogy az első vágya (mert vágya még mindig marad, ha minden vágya betelt is) a közlés; a harsonákat szeretné megfuvatni, heroldok kiáltsák ki a nagy esetet, hallja az egész világ.
De ha ilyen az első érzés, a második már a kételyé, a legnagyobb szerencse mögött is ott ólálkodik a barázdán egy árnyék, egy kellemetlen «hátha». Gyuri is látott még ilyet.
– Hogy néz ki az a bizonyos esernyő, kisasszony?
Veronka elbiggyesztette ajkait, mintha nem tartaná érdemesnek ebben a tárgyban szóba állni a kérdezővel.
– Biz’ az nem valami különös, – szólt aztán vontatott hangon, – színehagyott piros kelme, mintha ezer esztendős lenne, folt is van rajta, nem tudom hány.
– Az alján köröskörül apró zöld virágok.
– Látta?
– Nem, csak kérdezem.
– Igen, virágok vannak az alján.
– Szabad megnézni?
– Természetesen. Megnézi?
– Hisz’ azért megyek Glogovára.
– Azért? Hogy értsem azt, ha nem hiszi az eredetét?
– Éppen azért, ha hinném, el nem mennék.
– Maga rossz ember. Pogány.
Elhúzta kissé a székét Gyuri mellől, amitől az láthatólag megilletődött, elkomorodott.
– Megsértettem? – kérdé szeliden, bűnbánattal.
– Nem, csak megijesztett. – S gyönyörű ovál arcza csalódást fejezett ki.
– Hát inkább mindent hiszek, csak ne féljen tőlem.
Veronka ajka körül mosoly suhant el.
– Vétek is volna nem hinni – vágott közbe Szliminszkyné. – Nem babona ez; megtörtént, bebizonyítható tények ezek. Aki nem hiszi, semmiben se hisz. Vagy igazak a Krisztus csodatételei és akkor ez is igaz lehet, vagy…
De már nem fejezhette be, mert madame Kriszbay asztalt bontott, kijelentvén, hogy fáradt, aludni megy, mire mindnyájan felállottak s Mravucsánné elvezette őt is, Veronkát is az udvarba nyíló két szobácskába.
Gyuri az ajtónál odasettenkedett Veronkához, aki ő neki is jó éjt bicczentett a fejével.
– Korán indulunk reggel? – kérdé.
Pajkos engedelmességgel hajtotta meg magát, féloldalt görbítve hófehér nyakát, mintha el volna törve.
– A mint parancsolja Tamás úr.
Gyuri elértette a «Tamás» szót és tréfásan viszonzá:
– Minden attól függ, hogy meddig alusznak a szentek.
Veronka visszafordult a pitvarból, morczos arczot vágott, összeszorította a kis öklét, úgy fenyegette meg vele parasztosan Gyurit.
– No megálljon!
Gyuri szeme rajta veszett. Hiszen olyan szép volt, úgy illett az a fenyegető ököl a hamisnak. Ezt csinálják meg utána a szentek, ha tudják!
Nemsokára hazaindultak Szliminszkyék is. (Mravucsán lámpásos embert rendelt nekik, mert nem volt holdvilág.) Szliminszkyné beburkolta Wladint egy tavaszi felöltőbe, a fölé még egy köpenyeget akasztott, nyakát gyapjas nagykendőbe csavarta s miközben meghagyta neki, hogy künn csak az orrán át vegyen lélekzetet, ráért Gyurival is csevegni.
– Valóban gyönyörű legenda az, engem legalább nagyon meghat.
– Ah, szegény legendák! – felelte Gyuri. – Ha ráfujna az ember egy-egy ilyen szép legendára és lefujná róla az arany zománczot, a szent illatot, a titokzatosság füstjét, milyen furcsa, igénytelen valóság maradna az alján.
– Hát nem kell ráfujni – mondá az asszony. – Gyűrd fel a köpenyed gallérját, Wladin!
Az ügyvéd elgondolkozott.
– Talán igaza van – dünnyögé elmerengő tekintettel.
Kis vártatva Gyuri is megkivánta az alvást vagy a magányt s kérte Mravucsánnét, jelöljön ki neki fekvőhelyet.
– Hm, elment a mágnes – dohogta a jegyzősegéd.
Alig, hogy betette maga után az ajtót, Kukucska mészáros vígan felkurjantott: «Elhullt a férgese!» Levetette a kabátját, felgyűrte duhaj módon a lobogós ingét (egy tetovirozott ökörfejet lehetett látni a meztelen balkarján), aztán hamiskásan odakacsintott Mravucsánnak.
Városbiró uram elérté a dolgot.
– Igaz, igaz – bizonyítgatta sugárzó arczczal, – nem lehet anélkül lefeküdni, hogy az ember ne tegyen próbát: szeretik-e még az asszonyok?
Ezzel kihúzott az almáriomból egy fiókot, a fiókból pedig kivett egy pakli kártyát.
A kártyából ugyan hiányzott a zöld alsó, de ez éppenséggel nem zavarta a bábaszéki intelligencziát, már a multkor is így játszották a preferánczot, az utolsónak kevesebb jutván egy kártyával az osztásnál, mely azonban képzeletben mégis neki jutott s mint szellemi kártya szerepelt a játéknál. Ha zöld volt a hiváson, az utolsó képzeletben adta az ütésre a zöld alsót, mondván:
– Rajta van a szellemi alsó!
Némelykor ütött is vele, kivált ha zöld volt a tromf.
Ma azonban, tekintettel a hiányzó kártyára, egy kis parázs ferbli kerekedett, mely jó éjfélutánig eltartott. A szenátorok játsztak, a mészáros, meg a tiszteletes úr. A segédjegyző a kvaterkákat hordta, a pénztelen Klempa (mindenütt a kántor a legszegényebb) parlagon könyökölt hol itt, hol ott, mert egyik helyről a másikra kergették azon a czímen, hogy peches gibicz, ami alapjában igen lehangoló és elkeserítő titulus, de mégsem becsületsértés. Költözött, vándorolt a szegény Klempa játékostól-játékoshoz, míg végre a mészáros és a tiszteletes úr közötti asztalcsücskön lehajtá lankadt fejét és elaludt, hosszú tömött szakálla szolgálván állának vánkosául – de egyszersmind kellemetlen jövőt teremtett számára, mert a gézenguz Kukucska Pál azt indítványozá széles kedvében (mikor egy nagy zsinórt behúzott), hogy a Klempa szakállát pecsételjék le az asztalhoz. Fölséges lesz, ha majd fölriad és nem ereszti az asztal.
Nosza mohón kaptak a finom gondolaton, Mokry tartotta a gyertyát, Kukucska a viaszt csöpögtette rá vagy három helyen a szakállára, – maga Mravucsán pedig a pecsétgyűrűjével odanyomta az asztalhoz. Hanem iszen lesz ebből nagy parádé!
Más, de szintén nem valami nagyon nevezetes epizódok is történtek. Madame Kriszbay, akit a saját szobájába szállásolt Mravucsánné, nem mert befeküdni a dunyhatengerbe, attól félt, hogy besüpped és megfullad. Minden áron paplant kívánt. Mravucsánnénak nem volt, leleményes angol észszel azonban elhozta az ura nagyszőrű bőrbundáját és ráterítette a madamera, amitől az úgy megijedt, hogy migrént kapott; egész éjjel tormát kellett a halántékára rakni.
Veronkának más kellemetlensége esett. Amint magára maradt a Mravucsán-ház legszebb szobájában, berekeszelte belűlről az ajtót, hogy senki se nézhessen be a kulcslyukon, egy mantillát akasztott a kilincsre, befüggönyözte a kis ablakot, mely az udvarra nyilt, aztán hozzáfogott a vetkőzéshez; kibontotta elől mellénykéjét, egyik kapocs a másik után engedett, mire engedelmeskedtek a halcsontok is, visszaadván a mell és a derék igaz formáit – százszor szebbeket a sejtetteknél. Az utolsó kapocs is pattant, mely a felső szoknyát tartotta megszorítva a csipők felett és erre a virágos fodros rokolyácska kezdett alácsúszni – mintha a rózsabimbóról lehasadozik az irigy zöld burkolatja.
Hullt, hullt a szoknyácska lefelé, súrolva vakító fehér alsószoknyáját. Már-már annak zsinórját is meghúzta volna (mert az alsószoknya nem volt bekapcsolva, de felkötve), midőn rémülve veszi észre, hogy két apró veres szem van rámeredve.
Egy kis iromba czicza jött ki az ágy alól, az nézte, de úgy nézte, olyan nagyon nézte, kiváncsian, érdeklődéssel, mintha egy macskává elátkozott királyfi lenne.
Veronka ijedten kapott a széteresztett mellényéhez, hirtelen lehajlott s a másik kezével felrántotta újra a lecsúszott szoknyát (melyből már épen ki akart volt lépni), miközben majd csengő, majd parancsoló hangon korholta, riasztotta a macskát.
– Mars czicza! Sicz, csunya czicza! Ne nézz ide czicza!
A bakfis szégyenkezett levetkőzni a macska előtt. Újra felöltözött egész rendesen s próbálta a macskát kikergetni, de az elbujt a bútorok mögé, felugrott a szekrények tetejére, hiába volt a kergetődzés vele, nem lehetett a szobából kitúrni.
Mravucsánné asszony figyelmes lett a zörejre, átszólt a szomszédszobából:
– Mi baja, kisasszonykám?
– Nem tudom kikergetni a macskát, Mravucsán néni.
– Semmi az szivecském, ha bent marad is; jó ártatlan állat.
– De mikor lát – felelte Veronka szorongva.
Eloltotta most a gyertyavilágot, sötétben akart vetkőzni, de a fránya macska megint kijött a szoba közepére és szemei még jobban villogtak a homályban.
– No megállj kiváncsi czudar, mingyárt kifogok én rajtad.
Barrikádot csinált a székekből s e barrikád mögött, mintha a várában lenne, amelybe nem lehet belátni, az ágy szélére ülve, keresztbe rakta a lábacskáit, mindenekelőtt kifűzvén a czipellőit. Kip, kop, koppant az egyik topán, amint lehúzta és a padlóra ejtette, kip, kop, a másik is koppant.
No bizony, imponált is a macskának a székes vár! Tip, top, egyet ugrott kinyujtózott testtel és ott volt a slingelt abroszszal beterített mosdóasztalkán; tip, top, még egyet ugrott és ott volt a Veronka ágyán; a vánkosa közepén. Hanem ’iszen nem jó közel jönni. Veronka se volt rest, egy ügyes mozdulattal elfogta. Itt vagy most már macska koma! Hamar csak, hol van egy kendő? Majd adok én neked nézelődni, mikor a lányok vetkőznek. Tudod-e, hogy az nem illik, cziczuska.
Talált egy vastag gyapotkendőt, bekötötte vele a macska fejét, két rét a szeme táján: «most lásson már maga, ha tud» s így kezdte ujra a vetkőzést.