Madame Kriszbay a vidéket nézte, váltig kérdezősködve. Minden érdekelte, amit látott: a kidőlt-bedőlt akol a Liskovina szélén, bent az erdő sűrűjében szép fehérkérgű nyírfák közül kikandikáló kápolna. Veronka megmagyarázta: ott ütöttek agyon egyszer egy gazdag korcsmárost a zsiványok – szomorú özvegye kápolnát építtetett arra a helyre.
– Meglehet, örömében – tette hozzá Gyuri.
– Maga gonosz ember! – feddte meg Veronka.
A Liskovina széles, hosszú erdőség, közbe szép völgyekkel, hegyoldalakkal, smaragdzöld tisztásokkal, szinte olyan, mint egy angol park, csak a fákban kevés a változatosság, a szlávok kedvencz fája, a nyír van óriási többségben, épen olyan melankólikus szőke a fák között, mint azok a lenhajú Ancsurkák és Bohuskák a leányok között. A Liskovina buja növényzete ellenben változatos, a hatalmas páfrányok szinte a fák derekáig nőnek, a borjúpázsit már elvirágzott s elszáradottan beillatozza az egész erdőt. A növények társadalmában is van hát olyan gézengúz perszóna, hogy csak holta után élvezhető. Ah, mennyi változatosság ez élettelen élők között! A kardalakú gladiolusnak viszont a föld alatt van a becses része, a hagymája; aki megeszi, éjszakára megálmodja tőle a jövendőbelijét. Sokkal közlékenyebb az egyszerű marmancs, mert az teketória nélkül is megmondja az embernek, szereti-e, akire gondol: nagyon-e, egy kicsit-e, vagy sehogy sem – csak a hófehér virágfogait kell kitépdelni sorra és vall a megmaradt utolsó.
Nem a kert utálatos neveltjei ezek, az anyaföldre ráerőszakolt idegen kölykök (némelyiket be sem fogadja, külön cserépben kell tartani), hanem a lelkéből lelkedzett saját magzatai, jószántából termi, megneveli, ahogy a téli pihenésében előre kigondolta, a többi idevaló teremtmények igényei szerint.
A vadszegfű kelyhe csapodár darázsok vendégfogadója, a turbánliliom madarak ivópohara, a nagy bugáju hámfű pillangók hintája. Mert nyájas erdő a Liskovina, bogárnak ágyat ad a karantyu harangjában, madárfészket kereső gyerekeket kinál szamóczával; szolgál kinek-kinek, amint megérdemli, éneklő madárnak bogyót termeszt, fiatal vászonnépeknek bokrétát, öregasszonyoknak gyógyfüveket, a gonosz farkasnak sisakvirágot, ami gyilkos növény, híjják is népnyelven «farkasölő sisaknak».
Hogy ölt-e már farkast, az nagy kérdés. Mert a farkasnak is van ám magához való esze és bizonyosan tudja a botanikát is, közölvén nemzedékről-nemzedékre a farkasfiakkal: «Hozzá ne nyuljatok gyerekek az Aconitum Lycoctonumhoz, egyetek inkább húst!»
A Liskovinán keresztül legalább kellemes út esett az árnyékban. Madame Kriszbay ugyan örökké remegett, ha szaladó mókus megzörrenté a bozótot, váltig a zsiványokat várta, kik a gazdag korcsmárost megölték.
– De hisz az nyolczvan év előtt volt, madame, azok elhaltak.
– Hát a fiaik?
Nyugodt csak akkor lett, midőn elhagyták a Liskovinát s a nyitott oporczi határ jött sovány zab- és pohánkaföldjeivel. Szomorú hely az ilyen, ahol karóra ülnek a petrenczék.6)
Egyébiránt nem soká lehetett nyugodt, mert az oporczi határból megint egy erdő kezdődött, a híres «Zelena Hruska», mely körtealakban húzódik Makova felé. Hátha itt bukkannak fel a nagy cserfák között a zsiványok!
S amitől oly nagyon félt a madame, éppen olyan nagyon óhajtotta Gyuri. Amint szemben ült a leánynyal, mindinkább megérlelődött benne az elhatározás, hogy feleségül veszi – az esernyő végett. A leány igen csinos, de ha nem volna is, az esernyő megéri az áldozatot. Szent Péter tanácsolta, tehát megteszi, okvetetlenül megkéri. Az ostoba babona, melyet ezelőtt annyira szeretett gúnyolni, őt is behálózta és helyet szorított magának az egészséges gondolatok között. Érezte, hogy egy láthatatlan erő ösztökéli erre a lépésre.
Mi az az erő? Hát bizonyosan Szent Péter, aki álmában ráparancsolt.
De hát hogy kell a dologhoz kezdeni? Ezen töprengett egész úton. Milyen jó volna egy kis romantika (mint a regényekben van), ha teszem azt, zsiványok támadnák meg őket az erdőn s ő lelövöldözné a revolverével valamennyit, úgy venné vissza tőlük a Veronkát, aki aztán így szólna elérzékenyülve: «Megmentetted az életemet, tied vagyok koporsóm bezártáig.»
De így minden előzmény nélkül nem mert közeledni hozzá, torkán akadtak a szavak, melyeket elméjében olyan szépen kifőzött. Kételyek fogták el: hátha nem rokonszenvezik vele? Hátha már van otthon valakije? Lehetetlen, hogy ne legyen. Hiszen csak látta már valaki s ha látta… akkor bizonyosan bele is szeretett. Valami külső eseménynek kellene történnie, ami elősegítené a dolgát.
De a zsiványok nem jöttek, talán nincsenek is. Szegény vidék ez nagyon, nincs itt kitől lopni, rabolni, nem terem itt zsivány sem.
Túl a Zelena Hruskán kibukkant karcsú tornyával Szlatina, ódon kastélyával a hegytetőn, mely egy Czobornak volt egykor tulajdona, most a Koburg herczegeké. A korcsma előtt etetni kellett; Veronka azt ajánlotta, hogy nézzék meg addig a kastélyt, melyet egy vén kapus őriz és mutogat az utasoknak. A korcsmáros azt állította, hogy néhány szoba még egészen úgy áll, ahogy a Czoborok hagyták, az udvaron egy pár szakállas ágyú is tátong, a szobákban nagyszerű fegyvereket, különösen érdekes családi képeket láthatni, köztük egy kis leánykáét, Czobor Katalinét, aki hétéves korában eltünt otthonról.
Veronka a leányka iránt érdeklődött.
– És mi lett vele? – kérdé a korcsmárostól.
– Biz’ a szegény kisasszonyka még mai napig se került elő – sóhajtott a korcsmáros.
– Hát mikor történt az eltünése?
– Úgy vagy háromszáz év előtt – felelte alattomos mosolygással, s aztán felkisérte vendégeit a domboldal meredek ösvényén, orgonabokrok között, az elhagyott ősi fészekbe.
Az elmulás borongós hangulatával jöttek ki onnan. Madame Kriszbay az orrát fintorgatta: «milyen dohszag!» Veronka pedig lelkesült az emlékeken s egy gyönyörű kinyilt rózsát pillantott meg a félig rommá vált bástyafal alatt.
– Jaj de felséges virág!
A vén kapus arról is mondott legendát.
E rózsa helyén lehelte ki lelkét a szép Czobor Mária, aki leugrott a bástyáról, mert egy pásztorlegényt szeretett s az apja egy császári brigadéroshoz akarta kényszeríteni feleségül. A pásztorlegény egy rózsafát ültetett el azon a helyen s most az minden évben egyetlen bimbót fakaszt.
Gyuri visszamaradt s félreintette a kapust.
– Szakítsa le nekem a rózsát.
– Ah uram, mit gondol? Fölháborodnék a holt leány szelleme.
Kivette tárczáját és két ezüst forintost csúsztatott a markába, mire az szó nélkül kihúzta kését s óvatosan levágta a rózsát.
– Hát már most nem háborodik fel a szellem? – kérdé nevetve.
– Nem, mert az összeg feléért misét mondatok a plébánossal.
Mint valami kincscsel futott Gyuri a rózsával a hölgyek után, valóságos diadalérzettel nyujtotta át Veronkának.
– Itt a Czobor Mária rózsája! Cserébe a szegfűért, kisasszony.
Veronka hátratette a kezeit és hüvösen mondta:
– Volt lelke leszakítani?
– Volt a maga kedvéért. Hát nem cserél?
– Nem. A világért se tüzném fel, azt hinném, hogy a holt leánytól loptam.
– Igazán nem fogadja el tőlem?
– Nem.
Elkeseredett erre Gyuri és elhajította a rózsát nagy mérgesen, az lefelé gurult a meredek domboldalon, füvek, bozótok, vadvirág testvérei között csúszott alá az út porába.
Veronka szánakozva nézett a virág után, amíg csak láthatta.
– Hát illik ez, amit tett? – korholta azután. – Vétett magának az a szegény rózsa valamit?
– Vétett – felelte a ügyvéd indulatosan.
– Ugyan mit? Megszúrta?
– Agyonszúrt. Valami olyat adott tudtomra, ami kellemetlen.
– Ugyan mit?
– Megsúgta a mai álmom folytatását.
– Oh a kis fecsegő!
Kedves pajkosság csengett a hangjában s nagy szemei nevetve tapadtak Gyurira.
– Kosarat kaptam volna.
Veronka hátravetette a fejét, a szemeit az ég felé fordította, mely azurkék színben tündökölt, mialatt egész arczát meg tudta valahogy hosszabbítani sopánkodóra.
– Oh szegény Wibra úr, milyen szerencsétlen! (s hamiskásan mosolygott hozzá). Kosarat kapott volna álmában.
– Jó, jó, csak gúnyoljon is! – szólt az ügyvéd kiérezhető keserűséggel.
– És biztos ön abban, hogy csakugyan kosarat kapott volna?
– Igen, most már biztos vagyok – felelte szomoruan, – hiszen gyaníthatja, kit kértem meg.
– Én? – szólt elhalványodva és a nevetése egyszerre elhalt. – Hogy én? – rebegte, de nem szólt többet, hanem csak ment, ment csendesen lefelé, hallgatagon, lesütött fejjel a keskeny gyalogúton a madame után.
Szoknyáit fölemelte kissé, giz-gaz, tövis, bozót hogy meg ne tépje, szabadon látszottak formás lábacskái, egyikkel lép, másikkal lép, szépen, rithmikusan csikorognak a piczi topánok: füvek, mezei virágok meghajlanak, meggyürődnek alattuk, de össze nem törnek; kiegyenesedvén még tán frissebbek is, kevélyebbek is lettek a lába nyomában.
Egy gyík jött keresztbe, szép ruháju, ezüstös pánczélba volt öltözve. A kecskerágó bokorból jött és a fekete bogyós borzagok liliputi erdejébe akart átsuhanni. De mi sors érte a kis pánczélos lovagot? Éppen arra ment egy haragos óriás (a beszterczebányai híres ügyvéd) dulva-fulva, «hadd pusztuljon minden állat», a czipősarka élével egyet dobbantott és elszelte a kis gyík derekát a fejétől.
Veronka hátrafordult, meglátta és szinte kedve lett volna megsiratni a szegény gyíkot, de semmit sem mert mondani, immár ő is félni kezdett a rettenetes Góliáthtól és csak magában morogta, az igaz, hogy félig hallhatóan: «Hóhér!»
Mikor azonban leért a dombról és elvitte őt útja a kis rózsa mellett, mely ott hevert, megtépve a kövektől, piszkosan a portól, amelyben meghömpölygött, míg lezuhant, isten tudja, mit gondolt magában, hirtelen lehajolt és fölemelte, rálehelt, megfujta azzal a szép piczi szájával, aztán odatűzte a mellfodra közé. Olyan volt rajta, mintha ott nőtt volna.
Egy szót se szólt, rá se nézett a rettenetes Góliáthra, hanem elfordította tőle a fejét, hogy ne lásson arczába, és a Góliáth most azzal is megelégedett, hogy csak a rózsát lássa, melegséget érzett a szíve környékén és valami olyan jóságot, hogy nem adta volna száz forintért, ha a gyíkvitéz testét vissza tudja ragasztani újra a fejéhez, de azt többé nem lehetett.
Lent a korcsma előtt már azóta megetetett János, a kocsi készen várta az utasokat, akik be is helyezkedtek, de valami sajátszerű zavar, nyomasztó hangulat nyüge alatt. Hallgatagon ültek szemben, ha egyik a vidék balrészét nézte, a másik szeme a jobboldali hegyek aczélszürke ormán volt elmenekülve, ha véletlenül mégis találkozott a tekintetük, hirtelen elkapták egymásról. Amennyiben szóltak, mind a ketten Kriszbaynéhoz intézték a mondandókat, aki lassankint szimatolni kezdte, hogy történt köztük valami. De mi? Ejh, hát mi is történt? Hát semmi, csekélység, egy pár gyerekes szó, amit az ő fiatalos eszük kitágított, megszélesített, mint egyszer az ördög Debreczenben a Hatvani profresszor uram szűk czelláját – hogy végre belefért az egész város. Hát ebbe az egy pár szóba is belefért minden, minden…
És még több is történt azután, sokkal több. Miért, miért nem, gondolom valami gombostűje esett le, egyszer csak lehajolt Veronka a fejecskéjével, mintha meg akarná keresni a kasban s ime csak kipottyant hajából a megkívánt szegfű és odaesett magától a Gyuri ölébe.
Gyuri fölemelte, hogy visszaadja – Veronka a kezével intett, hogy csak hagyja.
– Legyen a magáé, ha már oda esett, ha már nem akart a hajamban megmaradni.
Igazán nem akart-e? Ezen töprengett Gyuri, amint szagolgatta. Milyen csodálatos, édes illata van! Mitől lehet? A hajtól. S milyen illata lehet magának a hajnak a szegfű nélkül!
A bricska pedig csak gurult, egyre gurult ezalatt, hol le, hol fel a Brána hegy alatt. Hej a Brána, a híres Brána, elzárja a világot, mint a kapu az udvart, azért is hijják Bránának (kapunak). A Brána már nem akárki. Ő már mágnásféle a hegyek között – szép időben is kalapot visel, – felhő ül a feje búbján. De meg izzadós is az öreg: csergedező vízerek és sziklák üregéből kibugyogó források folynak le barázdás sárga hátán a Kvetyina rétre, melyen tüzesen törtet keresztül füzeskerítésű kavicsos fundusán egy nagy szöszke patak.
– Ez már a Bjela Voda – magyarázza Veronka Kriszbaynénak. – A glogovai víz. Nem vagyunk már messze!
Csak még egy erdőn kell keresztül menni, aztán mingyárt ott lesz kis fehér házikóival Glogova, a völgy mélyében. Hanem aztán ez a legkutyább út, görbe, mint az ördög lelke, tele hasadékkal, sziklával és néhol olyan keskeny, hogy alig fér a kocsi, a fergetyű a sziklát horzsolja.
Hátrafordult János nagy fejvakarással:
– Lőcs a király ebben a tartományban!
A lőcs. De a csézán nincs lőcs – tehát a csézával veszedelemben forognak. Mindezt ilyen kerülő úton jelenti a gazdájának.
– Vigyázz, János, hogy fel ne dőljünk!
Minduntalan leszáll kereket kötni vagy oldani, a lovak csak lépést mennek, néhol olyan mélyen bevágott úton, hogy csak az ég látszik.
– Madárnak való pátria ez – mormogja János.
– Nem tetszik a vidék?
– Nagyon himlőhelyes a pofája, – véli János – nem házasodni való hely!
Gyuri összerezzent. Ez már észrevett volna valamit?
– Miért, János?
– Mert az előbbeni gazdám, a báró (János egy sárosmegyei bárónál szolgált előbb) azt szokta mondogatni fiainak, pedig okos úr volt: «Ne menjetek soha házasodni olyan helyre, ahol szúnyog nincs, jó levegő van és savanyú víz terem.»
De már erre Veronka is nevetni kezdett, nemcsak Gyuri.
– Igazi sárosi észjárás. De látod, megharagítottad a kisasszonyt.
– Eszerint én örökös pártában maradjak? – panaszkodott Veronka tréfásan.
Kézzel-lábbal ellenkezett János.
– Jaj, szentem, dehogy marad, dehogy, hiszen ha…
Valami nagyon szépet akart mondani, csak az illendő szót kereste, de az isten úgy akarta, hogy egy nagy káromkodásban törjön ki, mert abban a perczben belevágódtak a zökkenőnél valami kiálló sziklacsúcsba s nagyot roppanva, reccsenve, lehasalt a kocsi előrésze.
– Tyűh, az ebugattát! Eltört a tengelyünk, tekintetes uram.
A nők megijedtek, Gyuri leugrott, megvizsgálta a tengelyt. Hát biz az eltört alaposan, éppen a rúd balsó szárnya irányában.
– Mit csináljunk már most? – sopánkodott János. – Mondtam, hogy madárnak való ország, aki nem jár se gyalog, se szekéren.
– Semmi az – felelte Gyuri, akit most semmi se hozhatott volna ki a jó hangulatából, se egy tengely, se száz tengely. – Add ide a fejszét! Te csak tartsd addig a lovakat, majd mingyárt vágok én egy nyujtót a tengely alá.
Kurtanyelű balta volt a kocsiülés alatt, átvette, megnyugtatván a hölgyeket, hogy segít ő mingyárt – csigavér az ilyen bajnak – átugrott a garádon, vigiggázolt a sűrű iszalaggal összegubánczozott bozótokon a fákig. Fák is csak úgy voltak, mint agg ember koponyáján a hajszálak. Egy satnya nyír, nagy darabon mogyoró- és vad csipkebokrok, aztán semmi, aztán elvétve egy-egy vén fa, mintha valami elszaladt erdő itt felejtette volna. Nem is a föld teste már ez a vörös-barna agyag, kiégett abból a termő erő. (Csak gombát hoz és árvalányhajat.) A föld testén avar, ez a glogovai hegy.
Nehéz volt kikeresni alkalmas támasztófát. Ez túlságosan vastag, amaz túlságosan vékony – ment hát beljebb, beljebb. Itt egy hasadékot kellett megkerülnie, majd egy, a víz által kimosott árkot. Olyan messzire ért, hogy a kocsi eltűnt előle, csak a Veronka ernyője piroslott távolról, mint egy királygomba.
Végre egy nyirfára vetett szemet, mely egy szakadék szélén nőtt magányosan. Husángnak már nagy, fának még kicsi. Valóságos bakfis volt a fák között, szép növésű, sokat igérő. Mindegy, halál fia vagy, kis bakfis! Belevágta a baltáját.
De alig csattant egyet-kettőt a balta, midőn felhangzott ez a szó: Reta! Reta! (Segítség! Segítség!)
Gyuri összerezzent, megfordult. Ki kiáltott? A hang közelről látszott jönni, de se közel, se távol nem volt senki, pedig nagy darabot lehetett belátni. Újra hallatszott a segélykiáltás rekedten, tompán, mintha a föld alól jönne. Most már világos volt, hogy a mély hasadékból kiált valaki.
Gyuri szaladni kezdett a hasadék mentén.
– Itt vagyok! – kiáltozá. – Ki vagy? Mi baj van?
– Itt vagyok, – szólott fel a mély hasadékból az előbbi hang – segíts rajtam, ha keresztény lélek vagy.
Gyuri lenézett a hasadékba s egy kabátos alakot látott az alján guggolni, de csak keveset láthatott az emberből, mert a laza talajnak egész a szélére lépni veszélyes lett volna.
– Ez nevezetes! Hogy jutott oda?
– Beestem tegnap este – nyöszörgött a kabátos ember.
– Hogyan, már tegnap este? És nem tud kijönni?
– Lehetetlen, mert nincs mibe fogózni, ha megkapaszkodom valamely cserjében, kiszakad a földből tövestül s minduntalan visszaesem.
– Terringette! Ön kutya állapotban van! És senki sem ment azóta erre?
– Nem jár erre senki. Már el voltam készülve a legborzasztóbbra, midőn felhangzottak a fejszecsapások a közelben. Oh, hála neked én Istenem! Segítsen rajtam jó ember, aki ott fent van, akárki legyen is, meg fogom jutalmazni.
– Nagyon szívesen. Oh, hogyne. Csak a módokon gondolkozom. Ha talán leeresztenék egy hosszú fát, fel tudna-e rajta mászni?
– Nagyon el vagyok gyengülve az álmatlanság és éhség miatt – felelte a mélyből a sok kiabálástól érczevesztett elgyötört hangon.
– Ah, szegény ember! Várjon csak!
Eszébe jutottak az almák, amiket reggel Mravucsánné rakott a zsebébe.
– Halló! Vigyázzon! Egy pár almát dobok le addig is, míg valamit kifőzök.
Sorba kiszedegette az almákat és behajigálta a hasadékba. Egyszerre megijedt. Jaj, közte van a Veronkáé is. Hátha megharagszik.
– Megtalálta?
– Meg. Köszönöm.
– Ne egye meg, kérem, azt a pirosat, mert nem az enyém.
– Nem fogom megenni.
– Ön, úgy látszik, a műveltebb osztályból való.
– A glogovai plébános vagyok.
Gyuri meglepetve tántorodott hátra. Szent Isten: a glogovai plébános! Nem hallhatott volna semmi csodálatosabbat a világon.
– Majd mingyárt segítek, tisztelendő úr, csak egy kicsit várjon.
Nosza, szaladt vissza a kocsihoz, mely veszteg állt lent a völgyben, a jobbról-balról emelkedő terméketlen, árkos hegyoldalak között. Úgy nézett ki onnan a vidék, mint egy kettéhasított mákfejnek a belső része. Egész a kocsihoz nem kellett mennie, amint meghallhatták a hangját, rákiáltott Jánosra:
– Szedd le gyorsan a hámot a lovakról és hozd utánam, a lovakat pedig kösd valami fához!
János szót fogadott, de nagy dörmögéssel, fejcsóválással. Sehogyse tudta eltalálni, mi történhetett, mire kell a hám? Hallott ugyan valamikor olyanforma mesét a fonóban, hogy a Fatépő Gábor két medvét fogott egyszer a szekere elé az erdőn. Csak tán nem ilyesmire kell a hám?
Mindegy. Kell, amire kell. Vitte vállán az úr után a hasadékhoz. Ott aztán a két hámot összekötötték egybe, a kisafa-szíjaknál fogva s leeresztették a mélységbe.
– Fogózkodjék bele, plébános úr! Mi meg ketten, János, húzzuk fölfelé!
Úgy tett a pap, ahogy Gyuri mondta: megfogózkodván végső ereje megfeszítésével az így meghosszabbított hámba és bár most is omlott lába alatt a hasadék meredek fala, mégis szerencsésen kikapaszkodott a föld felületére.
De hogy nézett ki! Csupa por, csupa piszok, arczán a keservesen átélt éj dúlása, amihez hozzájárult a kimerültség és éhség. Nem volt azon szegényen emberi ábrázat. Mi (t. i. én és olvasóim), kik fiatalon láttuk utoljára, hiába keresnők szép, hamvas puha arczát, borostás képű férfi volt már, gesztenyeszín haja fehér szálakkal fölverve; – hosszabb keresgélés kellett, míg egy-egy ismerős vonást ragadott ki a szem. Csak egy volt a régi, a jóság és szelídség, mely e sovány, komoly, igazi papi arczot mintegy beragyogta.
Meg volt lepetve, mikor egy finoman öltözött fiatal urat látott maga előtt. Valóságos csoda itt a glogovai erdő szélén!
– Ah, hogyan háláljam meg jóságát? – kiáltá ama bizonyos páthoszszal, melyen rajta van a prédikáló-szék szaga.
Egy pár lépést tett a vízér felé, hogy abban megmosakodjék, de lába megcsuklott s éles fájdalmat érzett derekában.
– Úgy tetszik, megütöttem magam esés közben, nem igen tudok menni.
– Támaszkodjék rám, kedves tisztelendő úr! – biztatta Gyuri. – Szerencsére a kocsim nem messze van. Te pedig, János, vágd ki addig nyujtónak ezt a kis fát, míg mi lassan megyünk.
Már az igaz, hogy lassan mentek; a pap a ballábát nem bírta jól emelni, minduntalan megbotlott a földből kimosott fagyökerekben, melyek keresztül-kasul fonódtak mindenfelé, mint a szultán névaláírása; – úgy látszik, alul a föld alatt még érintetlen az erdő. – Itt fent azonban az egykori nagy fák helyén törpék uralkodnak: a hályogmogyoró meg a kányafa, két nyomorult cserje, két kis útonálló. Az egyiknek legalább szép fehérvereses virágja van, lóbázza is kevélyen a lecsüngő fürtöket, de a másik egészen csak arra való, hogy az embernek alkalmatlan legyen járás közben.
A kocsi messze állt, ráértek odáig beszélgetni, néha meg is kellett pihennie a papnak, volt elég szék, elég fatönk az úton.
– Csak egyet mondjon meg tisztelendő úr, hogyan került ide éjjel, egyedül?
Elbeszélte, hogy a húgát várta tegnap, ki a nevelőnőért ment a távolfekvő vasúti állomáshoz. Miután nem jöttek meg időre, nyugtalanság, türelmetlenség fogta el estefelé s mint akárhányszor tette, kisétált az erdei ösvényen eleibök. Ment, ment, mindig tovább, fokozottabb aggodalommal kémlelve a dombokról az utat s figyelve, amint beesteledett, nem hall-e távoli kocsizörejt? Egyszerre eszébe jutott, hogy hátha a Pribalszky-malomnál letértek a hosszabbik, de szebbik útra, mely Uhlyavnán keresztül visz Glogovára? Veronka (úgy hívják, kérem, a húgomat) rajong az árnyas erdei utakért. Igen, így lesz, bizonyosan így lesz. Azóta már régen otthon vannak, míg ő itt aggodalmaskodik. Legjobb tehát menten visszatérni s szerencsétlenségére, hogy minél hamarább otthon lehessen, egy kurtább gyalogútra tért. A sietség ördöge bajba vitte, a sötétben valahogy félrelépett és belezuhant a hasadékba.
– Szegény kis húgocskám – sóhajtott fel – mennyit szenvedhet most miattam.
Gyuri mindenáron kedélyesre szerette volna fordítani a pap bús hangulatát.
– Ej, majd megvígasztalódik a kisasszony, jót állok érte s a tisztelendő úr is kiheveri, ha egyet alszik rá. Két-három nap mulva úgy fog föltűnni, higyje meg, mint egy mulatságos kaland.
– Mely azonban könnyen végződhetett volna a legborzasztóbb halállal, ha önt nem küldi a gondviselés.
– Bizonyára köze volt hozzá a gondviselésnek. Eltört a tengelyem az úton, anélkül nem jöttem volna e helyre.
A pap elérzékenyülve emelte tekintetét az égre.
– Ha száz évig élek, sem felejtem el gyöngéd szívességét, nevét imáimba foglalva. De, óh én háládatlan, hiszen még nem is kérdeztem a nevét.
– Wibra György.
– A beszterczei híres ügyvéd? Istenem, ilyen fiatal! Örülök, uram, mert egy derék emberrel szoríthatok kezet, kit egész Besztercze magasztal, de százszor jobban örülnék most, ha egy szegény vándor diák állna előttem az előkelő úr helyett, mint megmentőm, akit megjutalmazhatnék illő módon. De hogy rójjam le hálámat önnel szemben? Tudom, el nem fogadna tőlem semmit…
Gyuri ajkai körül ravasz mosoly hasadozott.
– Kérdés! Tudja-e, hogy az ügyvédek nagyon kapzsik?
– Ah, szóljon, szóljon! (Bizonytalanul, gyanakodva nézett a szeme közé.) Igazán? Nem tréfál velem?
Az ügyvéd nem felelt mingyárt. Némán tettek egy pár lépést föl a dombra egy villámhasított vad körtefa felé, melynek irányában állott a kocsi.
– Hát igen, – mondá aztán elfogódott, majdnem remegő hangon, – valamit szivesen elfogadnék.
– Csak, kérem, beszéljen tartózkodás nélkül!
– Eszembe jutott, hogy valamije van a kocsimon.
– Az ön kocsiján?
– Amiről ön nem tud és amivel engem boldoggá tenne.
A pap mohón odanyujtotta mind a két kezét.
– Bármi legyen is a világon, ím, az öné.
Egy fél percz se kellett, ott voltak fent a körtefánál.
– Amott áll ni, a kocsim!
A pap odanézett, egy piros napernyő szúrta meg a szemét legelőbb, alatta egy kis fekete szalmakalap, fehér margaréta-virágokkal és még lejebb egy tündöklő arcz. Minden olyan ismerős volt előtte, az ernyő, a kalap, a margaréta-virágok és az arcz.
Összerázkódott, mintha álmot látna, azután felkiáltott, az ügyvéd karját megragadva:
– Istenem, az én Veronkám!
Az ügyvéd szelíden mosolygott, meghajtotta fejét a lelkész előtt s kezeit esengve tette össze.
– Illetőleg az ön Veronikája, – javította ki magát a pap jóságos hangon, – ha ő is úgy akarja.
Ekkorra már Veronka is felösmerte bátyját, leugrott a kocsiról s gyorsan fölfutott hozzá, vidám kiáltással:
– Itt vagyok. Nincsen semmi bajom. Jaj, mennyit aggódhattál. De a kocsink az eltört. Jaj, ha láttad volna a lovainkat. De még mi minden nem történt. Madame Kriszbayt is elhoztam.
A pap megölelte. Örült, hogy az ő bajáról nem tud semmit. (Milyen derék ember ez a Wibra, hogy nem ijesztette meg a gyermeket.)
– Jó, jó, kis szivecském, majd mindent elbeszélsz egymásután.
De Veronka egyszerre akart mindent elmondani, a kocsi összezúzódását Bábaszéken, a Mravucsánék vacsoráját (igaz, a Mravucsán bácsi tiszteltet), a mai út részleteit, a smaragd-függő elvesztését és megtalálását…
A plébános, ki lassan-lassan érteni kezdte az összefüggést, enyelegve szakítá félbe.
– Hát a becsületes megtalálónak adtál-e valamit?
Megütődött a váratlan kérdés fölött; elhallgatott, mintha egy pergő rokka kerekébe bele tesz valaki egy dorongot.
– Nem, nem. Hogy gondolod ezt? – felelte gyanutlanul, zavartan. – Hiszen nem illik, de ő nem is akart semmit.
– Csodálom, mert tőlem már bekövetelte.
– Lehetetlen – hüledezett Veronka, félszemmel Gyurit fürkészve. (Valami különös, megnevezhetetlen gyanú kezdett a szívében támadni.) – És mit kér? – tette hozzá elfátyolozott hangon.
– Biz az sokat kér.
– Sokat? – dadogta elhalványodva.
– Kéri vissza a fülbevalót, amit talált, de gazdájával együtt, – mondá ünnepélyesen. – És én már oda is adtam neki!
Veronka lehajtotta fejét, mintha a nyakánál letört volna, arcza kigyulladt, mint a fáklya, keble lázasan emelkedett, orrczimpái mozogtak… Jaj, mingyárt eltörik a mécses!
– Hát semmit se felelsz? Jól tettem-e, hogy odaadtalak? Mi? Felelj hát, Veronka!
Gyuri is hozzálépett, csendes, bátortalan hangon kérte:
– Veronka kisasszony, esedezem, csak egy szót!
Félénken hátrált a korhadó körtefa alá, melynek egyik vihartört gallya lecsüngött szinte a földig és némileg eltakarta.
– Jaj, úgy szégyenlem magamat, – rebegte elhalón, – de úgy szégyenlem…
Nem szólt egy szót se többet, egyetlen szót se, – csak zokogásra fakadt hirtelen. Egy szélroham jött most a Brána felől, megrázta derekasan a vén fát, mely aztán engedelmesen ráhintette fejére, ruhájára a halványpiros virágait, talán a legutolsókat, amiket vén napjaira még hozhatott.