– Nálam vagy huszonöt botot lehet kapni, vagy egyebet. Menj isten hirével, öreg!

Szinte megkönnyebbült, ahogy a nagy Blázy embere távozott. Egész délután dudorászott, még fütyült is. A várbeliek egyre mondogatták: «Valami víg dolog lehetett abban a levélben, amit az urunk kapott.» Senkinek se beszélt róla, még Pruzsinszky előtt is eltitkolta, pedig, ami már régen nem történt, azzal hivatta Pruzsinszkyt, hogy «ma egy kis víg napot csapunk, czimbora.» Ittak egész estig, a nagy ezüst billikomokból, az apród nem győzte hordani a bort a pinczéből, István gróf, mint hajdan, széles kedvbe gurult, behívatta este a papot, Bakrát és Pamutkayt s mindnyájuknak chorusban kellett énekelniök:

Maga István gróf is dalolt és verte a taktust a dallamtalan, groteszk nótához… Bizony, még meg találja hozni az eszét ez a pompás nedű!

Egyszerre aztán, mintha valami húr pattant volna meg benne, a legjobb kedvéből sírni kezdett, megölelgette az embereit egyenként, összecsókolgatta s kiosztogatván közöttük az ezüst serlegeket emlékül, leszaladt az udvarba, onnan a várkertbe és leült a méhesbe az ott felállított köpűk közé, mintha maga is köpű lenne s ott ült egész kivirradtig, merev szemekkel bámulva a holdat, a Gönczölszekérnek fénylő, sziporkázó kerekeit.

Egy csöppet sem aludt s még se volt álmos, sokat ivott s még se volt részeg. Korán reggel elküldte Sztrecsót Lapusnyára, hogy hívja el az odavaló asztalost, Matyej Györgyöt. Hozza el magával az összes szerszámait.

Jött Matyej György nyomban, még a reggelijét is ott hagyta, szokva volt a főúr szeszélyeihez.

István gróf nyájasan fogadta, megkinálta tokaji borral, éppen azt ivott ő maga is. «Jó-e?» kérdé az asztalostól. «Jó lehet – felelte – mert kicsivel adják.» Erre aztán földhöz vágta a kis szilvóriumos poharat István gróf és egy öblös ezüst serleget töltött meg, azt nyujtotta oda.

– Hát miért hivatott a méltóságos úr?

– Nem kicsi dolog az, Matyej György. Olyat még te nem is csináltál.

– Csináltam én már mindent a világon, még kalodát is.

– No hát csinálj nekem, Matyej György, egy diófa koporsót, másfél öl széleset, másfél öl magasat.

Matyej György elbámult, a szája nyitva maradt.

– Hiszen ez olyan lenne, mint egy hombár, mint Noé bárkája.

– Semmi közöd hozzá. Te jó mester vagy, hát megcsinálod. A diófa megvan hozzá, minden megvan hozzá. Addig el nem mozdulsz egy tapodtat sem, míg meg nem csinálod.

Matyej hozzálátott a munkához, szakadatlanul faragott, gyalult a kocsiszinben, senki sem birta eltalálni, mire rontja azokat a pompás diófadeszkákat. A várúr hol-hol lement megnézni, mennyire haladt már, látszott, hogy érdekli, a mit csináltat.

A többi idő alatt hallgatag volt, fel s alá járt a szobában, vagy kikönyökölt az ablakon s minden arra menőt felhivott a palota-termekbe s megajándékozta valamivel; a vásárosokat, ismeretlen utasokat, neki az mindegy volt. Szétosztogatta a fegyvereit, tőreit, kardjait, a kedves csecsebecséit. Pruzsinszky nem győzte szemrehányásokkal:

– Az Isten szerelméért, István, mit csinálsz? Nem értem a dolgot.

Ravaszul mosolygott, de ebben a mosolyban volt valami titkolódzás, valami elrettentő utógondolat.

– Hej, sokat nem értesz te a világon, Pruzsinszky.

Utóljára is úgy segített a dolgon Pruzsinszky, hogy őröket állított fel egy két puskalövésnyire a vártól, akik irgalmatlanul elkergessék a közeledőket.

A harmadik napon azok, akik benéztek a kocsiszin hasadékain, elborzadva kezdték suttogni, hogy egy óriási koporsó készül odabent, amelyikbe belefér az összes várnép. Már össze is van állítva, most politurozza Matyej György. Megfagy a vér az emberben, ha rátekint. No gyerekek, már ez félig sem tréfa, ebből ez egyszer nem jó lesz.

A Pruzsinszky fülét jókor megütötte a koporsó hire, lement leselkedni s amint meggyőződött a valóságról, egy mukkot se szólt többé, csak elsápadt, felment a szobájába, összecsomagolta a könyveit, ruháit, minden holmiját, aztán benyitott István grófhoz, azzal a jelentéssel, hogy testvéröcscse halt meg Lembergben, hát el kell utaznia azonnal.

– Jobb volna, ha üzennél neki.

– De hiszen meghalt.

– Nem tesz semmit – szólt kurtán a főúr és megint fölvette a rejtélyes, megdöbbentő mosolygását.

Pruzsinszky egy kis kölcsönt kért az útra, István kikeresett minden fiókot, kifordította minden zsebét és végre felajánlotta neki a pókot, aki most már az ötödik numerus kihúzásán dolgozik. Ezzel bizony lehet pénzt csinálni, kivált Lembergben (ott van a legjobb lutri), csak egy kis szerencse kell hozzá.

De Pruzsinszky nem fektetett a pókra valami különös súlyt, inkább arra kérte Pongráczot, adja oda neki a zafirokkal, rubintokkal kirakott mentelánczot, amit a cseresznyefa-szekrényben látott egyszer, ami a híres Pongrácz Péteré volt.

– Hát jól van, – szólt megvető kézlegyintéssel, mintha a naivsága miatt nézné le – hát jól van, te csacsi, ha te azt többre becsülöd a póknál.

S odaadta neki a lánczot, aztán megveregette a vállát és így szólt:

– Mikor jösz vissza?

– Egy pár nap mulva.

Hogy im Pruzsinszky odább állt, nagy bolhát eresztett a többiek fejébe. Hm, a patkány menekül. A lengyelnek esze van és orra van. A lengyel megérzi a veszedelmet, mint a béka az esőt. S az a koporsó, jaj, az a koporsó aligha van hiába megrendelve.

A következő éjjel elpárolgott Bakra s a vár katonái, cselédei közül is kereket oldottak néhányan. Valami rejtélyes veszedelem lógott a levegőben. A környék összes kuvikjai oda jártak éjjelenként a kastély előtti jegenyefákra; péntekre való éjjel, éjfélkor az anyatyúkok elkezdtek kukorékolni (minden jó lélek vessen ilyenkor magára keresztet), a Waterloo kancza ugyancsak azon az éjszakán egy gödröt kapart maga alatt az istállóban, első ballábával. Jaj, fusson innen, aki futhat!…

Pénteken reggelre azt parancsolta a várúr, hogy nyergeljék fel neki a Waterloot, látogatásokat akar tenni a környéken. Mindenki csodálkozott. Már másfél éve nem mozdult otthonról. Sápadt volt, beteg volt s úgy jött ki a beszédje tompán, fahangon, mintha egy pinczéből szólana ki, mintha valaki más volna az ő földi hüvelyébe elbujtatva. Pamutkay, aki látta a gödröt, amit a Waterloo ásott, sírva intette, óvta: «Ne üljön fel, uram, arra a kanczára, mert nem jó vége lesz, ne tegye, ne tegye.» De csak mégis felült, mintha nem is hallaná, amit körülötte beszélnek; intett Makovnyiknak, hogy kövesse a másik lovon, aztán sarkantyúba kapta a Waterloot s elszáguldott, mint a nyíl; a gyönyörű kancza negédesen hányta-vetette a hosszúkás fejét, szemkáprázón rakta a négy vékony lábát.

– Ezt se látjuk többet – sóhajtott utána Pamutkay. – Üres nyereggel jő haza a paripa, fogadni mernék rá. Úgy nyom, úgy fojtogat valami rossz előérzet.

Legelőbb Glébára nyargalt Pongrácz István, ahol Forget őrnagy lakott, a hajdani csatajátékokból a kommencziós ellenfél. Az öreg őrnagy el nem bírta képzelni, miért jött. Honnan ez a nagy szerencse?

– Hát búcsúzni jöttem önhöz, őrnagy, ahogy illik egy gentlemanhoz, mikor messze útra indúl, még egyszer kezet fog a régi ficzkókkal, szomszédokkal, akikkel együtt élt.

– Ej, ugyan van jó dolga, hogy utazik? És hová utazik?

– Sehova. Csak éppen, hogy egy kicsit meghalok.

– Mikor lesz az még!

– Az holnap lesz.

Az őrnagy nevetett, belenézett az arczába és jól oldalba ütötte:

– Nem látszik meg magán a facies hippocratica. Nem szép, hogy így megijesztgeti a jó embereit, valami jobb tréfát is faraghatott volna a megpihent eszével azóta, ahogy látott. Ezer esztendeje, hogy nem beszéltünk együtt.

– No, vagy négyezerig ezután se igen beszélünk.

Ezzel választ se várva, megrázta Forget kezét melegen és újra felült lovára, hogy útba vegye Podzameket, ahol Starvich báró lakott az év ezen szakában; a nyár egy nagy részét Morvaországban szokta tölteni az osztrák birtokán.

Starvichtól épen úgy búcsúzott, mint Forgettől, de e nagyfejű, hirtelenszőke emberke is csak az István gróf egyik új hóbortjának vette a látogatási ürügyet s még ő panaszkodott, hogy ezt az életet már nem képes tovább kiállni ezzel a két különböző birtokával.

– Ha Morvaországban vagyok, ott Kossuth-kutyának neveznek, ha itt vagyok, «vörös német»-nek csúfolnak.

Starvichtól átlovagolt az Ordódyakhoz, Motesiczkyakhoz, ez utóbbiak megmarasztották ebéden s ott olyan csendesen viselte magát, olyan összefüggésben beszélt, hogy ezt jegyezte meg róla Motesiczky Erzsébet, Vereczkey Pálné: «Ez az ember csak néha bolond». Igaz, hogy vissza is vonta elváláskor, mert István itt is így szólott:

– Az isten áldjon meg benneteket. Azért jöttem, hogy még lássalak egyszer. Holnap már üt az én órám.

Babonás fantaszta Pamutkay uram, mert ló, lovas ép-egészségesen tértek haza estefelé. Itthon sürgöny várta; arról értesítik pesti rokonai, hogy a főrendiház bizottsága kiadta személyét a kopogtató törvénynek: minthogy nemsokára bíróság előtt fog állani, küldenek neki egy kitűnő ügyvédet, aki már holnapután ott lesz Nedeczen.

István gróf egykedvűen gyűrte össze a sürgönyt és legott megírta czeruzával a választ: «Van nekem kitűnőbb ügyvédem annál, aki már holnap itt lesz Nedeczen.»

Átadta Pamutkaynak:

– Küldje el, ezredes, korán reggel a távirdára, hogy ne fáradjon a prókátor, akit rám akarnak sózni. Az ördög pörlekedjék a holta után…

Egész jó kedvvel ültek vacsorához. Pongrácz beszédes volt, tréfálgatott, politizált, mint ahogy minden közönséges eszű magyar ember teszi borközi állapotban a világ eleje óta. S voltak helyes, találó megjegyzései, például, hogy teljes paritás csak akkor lenne, ha «azok» is felakasztanának tizenhárom tábornokot a magukéból. Pamutkay, Kovács nem győztek csodálkozni. Nem látszik ezen annyi elmezavar sem, mint a körömfeketéje. Isten különös csodát mívelt vele, világosságot öntvén a közelgő homályba. Mondták is odakünn egymásnak: «Bizony, bizony, még ember lehet az urunkból.»

Bár lefeküdni küldé kiséretét, ő maga alkalmasint nem aludt, be sem húnyta szemeit azon éjjel. A kulcsárné, aki alatta lakott, legalább azt beszéli, hogy egész hajnalig hallotta a lépéseit.

Már hajnalban talpon volt, bezárkózott Matyejjal a kocsi-színbe és felszegezték a koporsóra a Pestről érkezett betűket. Sokáig kopogott kisértetiesen a kalapács. Rettenetes volt azt hallani. Óh, istenem, kinek a nevét verik rá!?

A roppant szepegés csak akkor lohadt le egy kicsit, mikor kijött Pongrácz István a színből egykedvűen, majdnem vidáman s elrendelé, hogy a Waterloot fel kell nyergelni. Adják rá a legszebb szerszámot a régiek közül, amik fenn vannak a fegyvertárban, gyöngyvarrottas kantárt, színezüst zablával, meggyszín bársony nyerget, brokát takaróval.

Míg a paripát nyergelték künn az udvaron, ki okos szemeivel gyöngéden, engedelmesen nézegetett a gazdájára, felszólt Pongrácz István a kedélyesen pipázgató torony-őrhöz.

– Fújd meg a kürtödet: gyülekezzék a nép! Lesz még ma itt látni és hallani való.

Ahogy aztán kész volt a paripa, hozzá ment, megsimogatta, saját kezeivel nemzetiszín pántlikát font a sörényébe, megcsókolta a lámpásos homlokát. «A viszontlátásig, pajtáskám!» s oda intette a vártán álló őröket, akiknek a puskája mindig meg van töltve:

– Lőjjétek le! Egy, kettő, három!

Két lövés eldördült, a kancza felágaskodott, fájdalmas vihogást hallatva, aztán összeesett vonagló teste s két patakban kezdett folydogálni piros vére, az a sokat érő nemes angol vér, betöltvén apránkint nagy darabon a kikövezett udvar mélyedéseit.

A lövések zajára rémülten futottak szét a várbeli fehérnépek, a szolgálók, az Apolka apró hölgyei bebújtak az ágyak alá, zugokba, kuczkókba, csak Apolka maga mert előjönni hófehér reggeli ruhában s még a nagy vértócsától sem ijedt meg, mely karmin-pirosból át kezdett változni granátszínbe, odalépett a grófhoz vakmerően, megfogta a kezét.

– Már megint mit csinál, IV. István! Ej, mit csinál. No jőjjön fel hamar, jőjjön, úgy akarom.

Szelídség, édesség volt a hangjában most is, vadakat megfékező varázs, még a lábacskájával is toppantott, hogy úgy akarja, de István grófra nem hatott most, rárivallt majdnem durván:

– Menjen fel a szobájába, kisasszony, azonnal. Össze vannak-e már csomagolva a holmijai? Vezesd fel, Makovnyik!

Apolka elpityeredett erre a hangra, hisz azelőtt mindig csak gyöngéden szólt hozzá, először életében magázta most; szép piros ajkait összeszorította, érezte, hogy a hatalma elveszett ez ember fölött, most először kezdett félni tőle, úgy elszorult a szíve, úgy megkábult a feje, hogy ha Makovnyik nem támogatja, útközben összeesik. Pedig inkább örülnie kellene. Hisz ma van a szabadulás napja. Várta és mégis fázott tőle. Pedig ugyancsak ragyogó pompában bukkant ki a naptenger a «Semiramis» mögül. Aranyból van a tányér, de mi lesz rajta szervirozva?

– Hozzátok elő most a koporsót! – parancsolá Nedecz ura.

Négy kozák czipelte ki rudakon a Matyej művét; hátborzongató volt arra csak nézni is; félelmetes alkotmány, nagy, mint egy óriási szószék, felül egy fekete kereszttel, az oldalán faragott koponyákkal, közbül ezüstös betűkkel kiverve ragyogott:

ITT ÜL ÓVÁRI ÉS SZENTMIKLÓSI
Gr. Pongrácz István
WATERLOO NEVÜ LOVÁN.
BÉKE PORAIKRA!

Monstrum egy gondolat. Az öreg Kovács elájult, mikor megpillantotta és elolvasta a feliratot. Csak Matyej dörzsölte a kezeit megelégedetten. Tetszett neki, hogy bámulják az alkotását.

– Emeljétek bele a lovat, ha majd végkép lefut a véréből.

A várúr arczán volt bizonyos kifejezetlen gyönyör, szinte szürcsölte lelkével az őt körülálló közönséges emberi lények meghökkenését. Átszellemült, valami magasztos páthosz dolgozott benne, egy jól eső, tüdőt tágító érzés, mint a költőben, mikor megfogamzott gondolatait formába önti. Talán arra gondolt, hogy milyen legenda lesz ebből valamikor… az unokáiknak fogják mesélni az aggastyánok.

Mikor beemelték a szegény állatot, hat ember is alig birta, alázatosan kérdé Sztrecso István, hogy rászegezhetik-e a fedelet?

– No persze, te marha! – szólt boszusan. – Hát még a lovas?…

Azzal megfordult s kevély, katonás léptekkel sietett fel a szobáiba, magára vette a legszebb díszruháját, oliva-zöld dolmányát a mogyoró alakú arany gombokkal, sáfrányszín nadrágját ezüst paszománttal, sárga szattyán csizmát arany sarkantyúval. Ujjára húzta a nagy családi pecsét-gyűrűt amit eddig az óralánczán viselt. Az órát kicsapta a zsebéből. Ki az ördög méricskélje ott az időt, ahova ő most megy – annyi van ott abból!…

Amint öltözködött, valami neszt hallott. Összerezzent. Ki jár itt? Csak nem a halál? «Ej, csak akkor jön az, mikorra én rendelem.» Bizony nem a halál volt, hanem az Apolka egyik leánykája, ki éppen ide menekült félelmében a lövés után és az István gróf közelgő lépteire a diván mögé bújt. Ott kuksolt szegényke reszketve, dobogó szívvel, sápadtan. Látta, hogy öltözik, haját megfésüli, bajuszát kifeni, azután kinyitja átellenben a fekete szekrényt («Patikának» nevezték a várbeliek), ahol mindenféle alakú üvegek álltak, mindenféle folyadékokkal megtöltve, abból kivesz egyet és kiiszsza. Uram, én teremtőm, ha most benézne a diván alá…

De nem nézett be, hanem jó szerencse, elhagyta az öltöző szobát, átment a nagy termen, hálószobájába és becsöngette az apródját.

– Hídd ide Pamutkayt, Kovácsot, Apolkát, a kulcsárnét, Makovnyikot, a káplánt és a nőcselédeket.

Csakhamar összejöttek valamennyien.

– Húzzátok az ágyamat egészen az ablakhoz, hogy lássam, mi történik odakünn.

Mindnyájan bámulták, ragyogó öltözékében még szinte csinos, daliás volt, összedúlt vonásain elszántság és dacz ült, szemei csodálatos tiszta fényben ragyogtak, homloka égi nyugalmat lehelt.

– Csak nem akar a méltóságos úr lefeküdni?

– De igen. Meg fogok halni.

– Hiszen nem is beteg méltóságod.

– Azt én jobban tudom.

Az ágyat az ablakhoz húzták, Pongrácz belefeküdt, de előbb az agátköves kardját is felkötötte, csak a kalpagot helyezte maga mellé egy kis szekrényre.

– No így, most jó lesz. Húzd ide a székedet, Apolka és meséld el, mit álmodtál az éjjel. Te pedig, kis apródom, modd meg a toronyőrnek, jelezze, ha porfelhőt lát a Nedecz felé vezető úton.

– Jelezte már.

– No annál jobb.

– Kegyelmed pedig, Kovács uram, nézze meg, hogy megjött-e már a lapuchnyai banda.

– Megjött.

– Rendelje őket ide a szomszéd szobába, hogy kéznél legyenek.

Kovács uram kiment, koczogtak a szegénynek a térdei ijedtében.

Pedig senki sem hitte, hogy beteg a gróf, mindenki szeszélynek tartotta. Egy új változata eszelősségeinek, hogy most halni készül. Hiszen éppen az a borzasztó, hogy mikor az ilyen csendes őrültnek kitanulják a szokott hóbortjait, egészen ujjakat, frisseket csinál.

Hanem amint aztán látták, hogy elkezd az arcza lassan-lassan átváltozni, ónszinűvé, szederjessé, azután olyanná, mint a föld, koronkint vonaglik a belső kíntól, egyszerre megszállt mindenkit a rémület és Apolka elfakadt sírva.

– Ne sírj, kis hadi zsákmánykám. Ne okoskodj. Nézz ki csak az ablakon! Látod-e, kik jönnek?

Maga is félkönyökére emelkedett s úgy nézte az érkező három kocsit. Az egyikben Estella ült Lengeffyvel, a másikon a szenátorok, a harmadikon Blázy és Tarnóczy. Egyenkint meg lehetett őket ismerni.

– Ki kell nyitni a kaput előttük! – mondá síri hangon Pamutkayhoz.

Apolka semmit se látott, el voltak borulva a szemei könyekkel, csak azt az egyet látta, hogy István gróf rosszul van.

– Fáj valamije?

– Nagyon fáj, – hörgé.

– Hamar, hamar orvosért! – kiáltá Apolka.

Nem felelt, csak a fejét rázta; ugyancsak azt tette, mikor a káplán hozzá lépett:

– Feladjam a halotti szentséget?

– Nem szükséges, nincs semmi bűnöm. Amit én kívántam az Istentől, abból ő nem teljesített semmit, amit ő kivánt tőlem, azt én mind teljesítettem.

Összerázkódott és arczczal a párnákba feküdt, mialatt az egész teste rángatódzott. Hosszabb idő mulva, mintha csillapodnék szenvedése, fölemelte fejét, szemei megnyiltak, de már hólyagosan, befelé fordulva a kék karikáikkal.

– Hadd szóljon a lapuchnyai banda! – mondá.

A lapuchnyai banda rázendítette halkan a Rákóczi-nótát, mire a fejével integetett, hogy igen szép; egy fél perczig figyelmesen hallgatta, majd oda inté Pamutkayt:

– Lóháton akarok lenni a másvilágon, Pamutkay, tegyenek egy koporsóba a lovamra. Tudom, hogy úgy egyenesen nem lehet, de nem tesz semmit, ha rézsut is. Megértette, ezredes?

Pamutkay intett a fejével, hogy megértette, a könnyek végigfolydogáltak a hosszú szakállán.

– Nagy gyerek maga, Pamutkay!

Teljesen eszénél volt, mindent látott, mindenre figyelt. Homlokáról csurgott a verejték. Apolka törülgette a keszkenőjével.

– Te jó vagy, hadi zsákmánykám – susogta szelíden.

És újra behúnyta a szemeit. Perczekig feküdt nyugodtan, mintha semmije se fájna, mintha álmodnék. Azonban hirtelen felriadt s bizonyos mohósággal kiáltott a kulcsárné háta mögött álló nőcselédekre, béres asszonyokra:

– Gyertek ide, vén asszonyok s igazítsátok el kezemet, lábamat, ahogy lenniök kell. Ti már értitek ezt. Hamar, hamar, mert nem akarom, hogy holtom után babráljatok rajtam a piszkos kezeitekkel.

Azok odasiettek és gyöngéden tették össze kezeit a mellén; aminthogy azután úgy is maradtak örökké.

Egyet se mozdult többé. A szemeit még kinyitotta egyszer, halkan, elhalóan susogta:

– Tedd össze te is kezeidet Apolka és imádkozz!

A zenét elhallgattatták künn, Apolka összetette kis kezeit és imádkozni kezdett: «Miatyánk, ki vagy a mennyekben»…

– Megfulok, – hörgé – nyissátok ki az ablakot.

Az ablakot hirtelen föltépték. Szűzies napfény ömlött be akáczfa-illattal s velök egy alamuszi darázs osont be szemérmetlenűl röpdösve az ágy fölött, rejtélyes, méla döngéssel.

Még egy fél mondat az imából, midőn egy mélyet sóhajtott a gróf, feje leesett, szemei fölfordultak. A sóhaj belevegyült az ima halk szavába és együtt összefonódva szálltak az égbe mind a hárman: az ima, a sóhaj és Pongrácz István lelke.

Pamutkay föléje hajolt, kezét a szívére tette. Az nem dobogott többé.

– Az utolsó várúr meghalt! – mondá tompán, ünnepélyesen.

A jelenlevők mélyen megilletődve térdepeltek az ágyhoz, a káplán imádkozott az áhitatos csöndben. Csak az Apolka fájdalma tört ki zavaró szavakban, míg a halott kezét egyre csókolgatta, őt magát életre hítta erőszakkal:

– Csakugyan meghaltál? Igazán nem élnél, apám helyett nekem aki apám voltál. Oh nézz rám még egyszer! Szólj hozzám valamit! Lehetetlen az, hogy többé ne szólanál.

Hiába csoszogtak-kopogtak ezalatt künn idegenek, senki sem vetett reájok ügyet, senki sem kiáltott szabadot, pedig ugyancsak türelmetlenkedtek már, kivált Lengeffy uram. Végre is rácsábította a vele született kiváncsiság, kinyitá az ajtót csikorgás nélkül, nagy óvatosan s látván, hogy bent sokan vannak, belépett méltóságteljesen, mint egy Bánk-bán, kezén vezetve Estellát, nyomukban a szenátorok, Blázy és Tarnóczy.

Senki sem vette tekintetbe a bejövőket, amin felette megütközék Blázy, gyöngéden megérintve a Kovács uram vállát:

– Mi történik itt? Hol találjuk a méltóságos grófot?

Kovács gépiesen mutatott az ágyra.

– Ott fekszik.

– Csak nincs valami baja?

– Nincs. Meghalt.

Blázy az ajtónak tántorodott a meglepetéstől és olyan fehér lett, mint a fal. Tarnóczy azonban se nem látott, se nem hallott, szelesen rohant Apolkához, szenvedélyesen átölelte és meg akarta csókolni.

Az kifejtette magát a karjaiból, ránézett tiltón, de mégis gyöngéden, bánatosan:

– Nem, nem most, Miloslav. Ez a nap nem az örömé. Egy halottat csókoltam. Hátha sértené őt most mingyárt az élőtől kapott csók…

Csak Lengeffy nézte Nedecz mozdulatlan urát közömbösen, ily szavakat ejtvén:

– Oh, mily rettentő a halál keze.

Mylordok, ladyk, im okuljatok,

E por tegnap még parancsolt…

Mylordok és ladyk nem lévén jelen, hogy okulhattak volna, csak Estella tette a következő észrevételt:

– Jó, jó, de mi lesz most már én velem?

* * *

Pongrácz Istvánt eltemették, nem úgy, amint ő kivánta, híres fekete kanczáján ülve, – hanem csak gyalogosan és egyedül, ahogy a többi ősök feküsznek a csöndes varini sírboltban.

A temetésen, sőt már előbb is, azt sugdosták az emberek, hogy mérget ivott volna, hogy az egyik kis leányka látta is, de a család nem óhajtotta a bonczolást. Nem okvetetlenül szükséges mindent megérteni. «István különben is mindig érthetetlen marad.»

Bolond volt-e valóban, vagy csak játszotta néha a bolondot, azt magam sem óhajtottam teljesen eldönteni. Hadd maradjon ez is titoknak. Elfér a többi között.

Egyébiránt meglehetős hűséggel beszéltem el, amit róla hallottam. A mese folyása nem az én érdemem. Alig komponáltam valamit-közé. Hanem hogy hozzá mertem nyúlni e szokatlan, groteszk tárgyhoz, az teljesen az én hibám. Tudom, hogy különös az, de szeretem a különöset…

És most már, midőn olvasóimtól búcsút veszek, még csak azon tépelődöm, nem felejtettem-e ki egyet-mást? Talán a Tarnóczy esküvőjéről kellene még szólanom valamit?

… Ejh, hiszen benne volt akkor egész terjedelmében a «Vágvölgyi Lap»-ban. Még az Apolka öltözékét is leírták. Ha jól emlékszem, szürke útiruhát viselt, orgona-virágos szalmakalappal.