Künn a kapunál oda szólt a tisztelgő strázsának:

– Nini, Makovnyik! (Makovnyik József káplár volt a strázsálók egyike). Egy zsák rózsakrumplit rendeltem a faluból. Ha valaki elhozná, át ne vegyék, míg én nem látom. Mert a multkor is megcsaltak.

– Értem, kérem alássan.

– Várjanak meg vele, vagy ha nem akarna várni az illető, jőjjön el holnap reggel.

– Igenis értem.

Piczi sarkantyújával megszúrta a Fecskét és elvágtatott. Még utána nézett a szép teremtésnek a strázsa egy kicsinyég. Makovnyik hamiskásan sodorgatta a bajuszát: «Uraknak való maszlag», aztán elnyelte az út pora, mely a délutáni napfény szikrázó morzsáival összekeveredve, fehéres, csillámló föllegnek látszott. Ki-kibukkant néha a ló és úrnője alakja, de csak halaványan úgy messziről, mint egy tejben úszó légy.

Estella megállt a legszélső falusi háznál; egyetlen ablaka volt, kék szegélylyel körülfestve s rozmaring-cserép volt benne.

Aláhajlott lován és bezörgetett:

– Itthon vagy, Ancsura?

Csinos, kaczkiás paraszt menyecske dugta ki a pirospozsgás arczát.

– Itthon vagyok, «nagyasszonyka». (Ez volt az Estella titulusa.)

– Hát az urad itthon van-e?

– Az uram fát fürészel az erdőben.

– No az jó – felelte Estella, leugrott a lováról és bevezette a kapuajtón az udvarra.

– Kösd be ezt a lovat az istállóba, de szaporán, Ancsura, nincsen veszteni való időnk, aztán gyere a szobába és vetkőzz le.

A lovat bekötötte Ancsurka mihamar, de a vetkőzés furcsának látszott előtte. Lesütötte a szemeit és zavartan nézett maga elé.

– No, szamár. Hiszen nem vagyok én férfi!

– De mikor mégis szégyenlem magam.

– De lásd, én is vetköződöm. Ruhát akarok veled cserélni.

Ez aztán felbátorítá s még inkább két fényes arany, amit Estella a markába nyomott. Egymásután hullottak le a szoknyák, egyre jobban szépült az egész formás alakja, minden szoknyával nyert. Az üde, egészséges női test illata, vagy a rozmaring virágé, betöltötte az egész szobát.

– Az ingvállat is levessem?

– Persze.

– Jaj, de legalább ide ne nézzen, nagyasszonyka.

Mikor átöltöztek, Estella lett a paraszt menyecske (ejnye, de helyes egy jószág) s Ancsura lett az úriasszony.

– Már most hozd elő a kordován csizmádat is, meg a kislingelt nagy fehér gyolcskendődet, hadd kössem be a fejemet!

– Teremtő istenem, mi lesz ebből?

– Semmise, te bohó. Átmégysz azután a kamrába és megtöltesz egy hosszú zsákot krumplival. De indulj is, egy-kettő-három, szaporán.

Indult volna, de a hosszú úri szoknyában nem tudott mozogni, minduntalan megbotlott, elesett, olyan ügyetlen lett a munkában, mintha egész életében kávén élt volna, utoljára is maga Estella rakta meg a zsákot krumplival, aztán fölhajította könnyedén, mintha csak egy kásmir sál lenne, a vállára (pehely volt ez az ő aczél izmainak) és megindult vele ruganyos, hetyke léptekkel a vár felé.

– Pochválem pan Jézis Krisztus – köszönté a strázsát a kapunál.

– Mindörökké ámen, édes hugom – felelte az egyik őr – nincs itthon a «panicska», kilovagolt, de azt üzente, hogy várd meg.

A csintalan Makovnyik még bele is kötött:

– Hopsza, valami hernyó van a hátadon – s ezen ürügy alatt egyet csípett a habfehér vállán, amelyről a zsák miatt mélyebben lecsúszott az ingváll.

A menyecske nem jött zavarba, visszafelelt nagy dévajkodva, kaczkiásan ringatván a derekát mozgékony csipőin.

– Ha kend hernyó, én akkor macska vagyok, ha kend csíp, én karmolok. Nézze meg az ember, milyen csúf nagy hernyó!

Ezzel eltünt a kapuboltozat alatt, a két emberből álló strázsa pedig járt a magasra emelt lándzsákkal tovább is fel s alá, nézegetve alant a varini kéményeket. Legjobban füstölt a paplaké. Vajjon mit főzhet most a tiszteletes asszony? A vidék álomra látszott készülődni. A kihült, szelid tekintetű égbolt éppen csakhogy még mosolygott, honnan pedig még egy órával előbb tánczoló szikraszemerkék szóródtak szét az erdőkre, a barna falusi szalmafedelekre. Az alkonyat tompa nyugalma közelgett nesztelen lépteivel s a nap bágyadtan, aléltan ereszkedék a hegyek czikk-czakkos kék palánkja mögé. Nem volt az már az az előbbi izzó, tündöklő égitest. A melege nélkül, a fénye nélkül az is elvesztené a tekintélyét. Olyan haszontalan czifraság volna az égen, mint egy vándorló tojássárgája…

Jó félóra mulva újra mutatkozott a menyecske a boltíves kapu alatt, hol buzogányok, csáklyák és bőrvedrek lógtak a falakról. Künn a varini toronyban megkondult az esteli harang. Talán szándékosan ezt a perczet várta, mikor a strázsa imádkozik és rá nem ér incselkedni.

– Nem jön még az «asszonyka», bátyikák? Mert már nem várhatom tovább.

– Hát csak eredj isten hirével, fiacskám. Hátrahagyta az asszony, hogy gyere el reggel.

Szive hangosan dobogott a félelemtől. Jaj, ha valamelyik megtapogatja a zsákot!

Már künn volt, szabadabban lélegzett fel s nekibátorodott léptekkel ereszkedett le a várkaputól a keskeny gyalogösvényre, mely mogyoróbokrok és páfrányok között levezetett a Roch-erdőbe. Szeretett volna sietni, de a zsák nehéz volt, még neki, az akrobatanőnek is. Csak bent az erdőben, a fenyők közt, eresztette le lihegve, fujva.

– No gyere ki már. Oh, de borzasztó nehéz vagy.

A megoldott zsákból Behenczy Károly bujt elő. Legelső dolga volt az összekuszált haját, bajuszát megigazítani, aztán tele szívni tüdejét a málnaillatos erdei levegővel.

– Majd megfultam ebben az átkozott zsákban. No, csakhogy itt vagyunk, de már most hova, merre? Mit gondol a báróné?

Estella a szeme közé mosolygott, míg a kendőjével a verejtéket törülgette felhevült arczáról. Csurom-csap volt a szép rőt haja is.

– Amerre akarod, te czudar. – S tenyerével megveregette, megpaskolta szerelmesen, incselkedően a balpofáját.

Köröskörül mély csend volt. Az erdő költészetet lehelt. Néha egy madár mozdult meg a galyon vagy a fészekben, az erdő füvei között egy gyík suhant s újra csönd támadt. Mintha hallani lehetne a föld páráját… ha nem zavarná a lupuchnai kenderáztatókból idehangzó békakuruttyolás. Az az időpont az, mikor a természet ruhát vált. Kocsonyaszerű vonalak ereszkednek az égből alá lassan, szinte láthatlanul. A legszemérmesebb asszony se tudná annyira észrevétlenül átcserélni az ingét, mint a természet. A szinek jönnek, mennek, illannak gyorsan, mind-mind barnábbnak adva helyet. Mintha egy láthatatlan, óriás kéz a festékeit keverné ebben a nagy tégelyben (amit mi világnak mondunk) s addig vegyítene a fehérbe barnát, barnábbat, legbarnábbat, míg egyszer csak hopp – éjszaka van.

– Gyerünk, siessünk, báróné, mert hátha üldözőbe vesznek.

* * *

És most már térjünk vissza a bolond Pongrácz Istvánhoz. De hát igazán bolond volt-e?

Az isten tudja. Mi nem. Mit tud az ember, hogy itélkezni merjen egy koponya tartalma felett, a maga koponyájának az erejével.

Valóságos szemtelenség volna. A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszünél, egy félrőffel, egy olyan horizonba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hű-hót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.

Megállapodott határozatot akarnának hozni Pongrácz felett, hogy mi van a koponyájában; zürzavar van-e ott, a szerkezetben rendellenesség, vagy vízzel van-e elöntve az agyvelő?

Ugyan, – hát látunk mi oda? Hiszen ti bölcs emberek, nem hogy egy fejet belülről, de egy a fejről levett czilinderkalapot ha megnéztek, de jól megnéztek, (magam tapasztaltam akárhányszor) nem vagytok képesek a falon még körülbelül sem eltalálni, hogy az a kalap a földre téve meddig ér fel – s ti akarnátok meghatározni, mekkora nagy és mekkora kicsiny egy koponya belülről?

Könnyű kimondani könnyedén Pongráczról, hogy a bolondok házába való, de biztosak vagytok-e abban, hogy ma az lenne a véleményetek róla, akkor is, ha ezelőtt négyszáz esztendővel él s húszezer katonája lett volna?

Ugy-e nem? Ugy-e csak annyit lehet megállapítani higgadtan, hogy Pongrácz István egy visszamaradt bölény, egy későn született ember, mint ahogy vannak előre született emberek, akiket szintén hajlandók a bolondok házába küldeni szűkeszű kortársaik.

Íme tehát az a hübnere a ti óriási bölcseségteknek, hogy mindenekelőtt kívántatik pontos, alkalmas időben való megjelenés a világon. Ez a nagy archimedesi pont, ahonnan itélkeztek.

S még jó, aki előre születik – mert azt még megbecsüli egy eljövendő kor és szánón mosolyog felettetek, bolondokon, akik felfogni nem tudtátok, de mit tegyen egy elkésett lény, például a mi Pongráczunk; annak a kora vissza nem térhet tanuságot tenni a józansága mellett. Azért kell az elkésett embert nagyobb óvatossággal tárgyalni, nagyobb kimélettel elemezni.

Éppen lefeküdt volt már későn este és a lábait vakarta az apród, mikor Ferencz diák, hóna alatt a krónikával, azt a hírt hozta, hogy Estella délután kilovagolt és még mostanáig se tért haza.

«Hadd fújja ki magát a szabad levegőn» – gondolta a várúr, eszébe jutván az ebédutáni jelenet s nyugodtan intett a diáknak, hogy olvasson.

De még két-három lapot se fordított, mikor egyszerre csak megkondult a vártoronyban a lármaharang, szaggatottan, féloldalra verten: bim-bum! bim-bum!

Fürgén ugrott ki ágyából a várúr. Ez a veszély szava! A veszély gondolata gyönyörűséget okozott neki, visszaadta kedvét, ruganyosságát. Bezzeg a diák ijedtében még fület se csinált a könyvben.

Egy percz alatt felöltözött s künn termett a gyülekező, megriadt várnép között.

– Mi a baj? – szólott le férfias, csengő hangon.

– Megszökött a rab – hörögte Kovács várnagy.

– Semmi az – felelte a várúr hidegen, nyugodtan, – arra valók vagytok, hogy elfogjátok. Nyolcz «kozák» azonnal lóra üljön és visszahozza.

Egy percz alatt már nyeregben ültek a kozákok. Tetszett a gyorsaság István grófnak, a zaj, a harczias kép az éjben, a megcsillanó lámpások, a fegyvercsörgés, az induló paripák lábdobaja, mindez szinte visszacserélte a vígabb lelkét, jókedvűen petyegetett az ujjaival.

… De hogyan szökhetett meg Behenczy? Ez volt az első fölmerült kérdés. Nosza hamar törvényszéket ülni, vizsgálatot tartani, tanukat kihallgatni. Meg kell gyujtani a fáklyákat. Költsétek fel a káplánt, hadd hozza el a feszületet. Eskü alatt tegyen vallomást mindenki. Jaj a fejének, aki vétekben leledzik.

No ugyan nem volt nehéz az igazságot utólérni, fölismerni. Ott terpeszkedett, mint egy keresztbe tett gerenda a találgatás útján. Az őrök láttak bejönni egy parasztasszonyt, krumplis zsákkal a vállán, a várnagy látott a börtönben egy zsáknyi krumplit szétgurulva, az őrök újra láttak egy asszonyt kimenni teli zsákkal. Hát vagy az történt, hogy Behenczy átváltozott a börtönben burgonyává, de ez nem valószinű, vagy az, hogy őt vitte ki a zsákos asszony, aki nem lehetett más, mint Estella. Olyan világos ez, mint a napfény. Ilyen vakmerőség, ilyen furfang! Maguk az ördögök ringatták annak a personának a bölcsőjét.

– E leányzónál kettős bűntény forog fenn, ezredes – mondá István gróf Pamutkayhoz, megelégedetten simogatván a szakállát. – Egy az, hogy megszöktette a rabomat, hűtlenség és árulás; a másik büntény az, hogy ő maga megszökött.

– Ő nem volt rab.

– De a patvarba, az én tulajdonom volt. Pénzért vettem. Hatszáz forintot fizettem érte. Számítsa csak ki, Bakra barátom, mennyi volna az most hét év multán a kamatok kamataival.

Ferencz diák futott a kanczelláriába a számításokat megtenni, a várúr pedig másik nyolcz kozákot rendelt küldeni az elsők után, hogy ne csak Behenczyt fogják el, éppen úgy Estellát, visszahozván őt poklok-poklából is vasra verve.

– De jól megmagyarázza nekik kegyelmed, Kovács uram, mert ha most valamit elfelejtünk, nincs többé harmadik nyolcz kozákunk utánuk szalasztani.

(Tizenhat veres nadrágos «kozákból» állott az állandó lovasság.)

Majd Pruzsinszkyhoz fordult s barátságosan veregette meg a vállát.

– Tudtam, hogy történnie kell valaminek, éreztem, mert lásd, lengyelkém, már nagyon üres, szintelen volt a világ, egészen elposványosodva. Már azon gondolkoztam, hogy talán elválunk egymástól.

– Már hogy én tőlem? – kérdé a lengyel megriadva.

– Nem, én tőlem a világ.

– Ne beszélj így, István! – hebegte a lengyel elérzékenyűlve – mit csinálnék én nálad nélkül?

– Most már szó se legyen róla, hanem lefekvés előtt igyunk meg egy kupicza bort, Pruzsinszky. Mit szólasz hozzá vén czimbora?

– Hát bánja a szösz!

Bort hozatott a dolgozó szobájába s billikomokat; az elsőt ráköszönté Medicis Katalinra s kiüríté egy huzamra. A második billikommal felköszönté Lengyelországot. Pruzsinszky sirva fakadt a tószt alatt, mint egy gyermek. Istvánnak megesett a szíve rajta s elkezdte vigasztalni.

– Ne bőgj, te vén kappan, mert megharagszom.

– Szegény édes hazám, szegény Lengyelország – zokogta egyre keservesebben Pruzsinszky.

A várúr egy hatalmasat ütött öklével az asztalra és a szemei lázas fényben ragyogtak.

– No csak ne sirj hát… visszaállítom. Ha megharagszom, visszaállítom.

A kabát ujjait felgyűrte s hatalmas izmú ökleit meglóbázta. Ereiben a vér szilajan kezdett nyargalni s halántékai lüktettek. E perczben szentül hitte, hogy csak akarnia kell és visszaállítja Szaniszló kedveért Lengyelországot.

Pruzsinszky a nyakába borult s mennyre-földre esküdözött, hogy ilyen hősi, vakmerő szív még nem dobogott emberi testben I. Napoleon óta.

Igy ittak-iddogáltak egész hajnalig, akkora már egyenkint szállingóztak vissza a kozákok, hogy a szökevényeknek még a nyomát se találták.

– Pedig meg kell keríteni a leányt. Ha a föld mélyéből ásatom is ki. Szamarak vagytok kozákok.

Másnap Ferencz diákot küldte ki, mint kémet. Ferencz diák ügyes ficzkó, beutazza a szomszéd városokat és kiszimatolja, hol vannak.

A lengyel is erővel vele akart menni (gondolta, egy-két görbe napot csinálhat Zsolnán, Teschenben) s tíz aranyat kért a várúrtól kölcsön.

– Nem lehet – felelte István gróf nagy ravaszul. – Hová gondolsz Szaniszló? Ne légy kérlek, olyan könnyelmű. Minden garast össze kell raknunk a nagy czélra, ha vissza akarjuk állítani a hazádat.

Pruzsinszky azonban könnyelmű volt s sok rábeszélés és huzavona után (mert készpénzt nem szeretett kölcsönözni István gróf), akként lett meg az alku, hogy adjon hát legalább öt aranyat – és inkább ne állítsa vissza Lengyelországot.

Ferencz diák és Szaniszló egy egész hétig oda voltak, míg végre meghozták a hirt, hogy Behenczy Estellával Beszterczebányára ment és most ott éldegélnek, mint két turbékoló galamb.

– Nem soká éldegélnek – felelte nyugodtan Pongrácz István. – Irjon, domine, azonnal egy levelet a beszterczebányai magisztrátusnak, hogy a leányzót, mint tulajdonomat, ezen levelemet átadó emberemtől küldjék vissza. A stilusra nézve vegye mintául vitéz elődünknek, Szentmiklóssi Pongrácznak a pozsonyiakhoz írt levelét. Aztán hozza be aláirni.

Kerek, malaczfark módjára kunkorodó, ódon betükkel, vörös tintájú pompás initialéval írta meg a levelet ekképen:

István gróf átnézte az iratot s megelégedetten bólintgatta fejét és csettentett a nyelvével:

– Jó, nagyon jó, hanem még szúrja be ezt: «egyébként kő kövön nem marad Beszterczén, mivelhogy a földdel tétetik egyenlővé.» Legszebb, amice, a világosság, az őszinteség. Nem illik zsákban macskát árulni.

A diák beirta a fenyegető passzust is, István gróf aláirta a nevét; beporozta, ráütötte aztán pecsétgyűrűjével a sigillumot, trombitát tartó kéz, fölötte egy csillag, s személyesen vitte le a már nyeregben ülő Szurinának és Komárnak.

– Adják ezt át kendtek a város polgármesterének, sehol se pihenve.

Egy harmadik lovat is vittek magukkal, egy kis szürke kanczát vezetéken, sárga asszonynyereggel; ez lesz az Estellának.

Érdekfeszülten várta a vár népe, míg visszatérnek; különösen a káplán volt izgatott. Az eléjök is ment titokban, várni őket másnap, egész a zsolnai hidig; mert hát a megtért bárány mindenha becses az úr előtt, illő, hogy a szolga is megbecsülje.

De sajnos, a lány nélkül jövének vissza a követek és csak harmadnapra. A torony-őr messziről tülkölt, mikor a két lovas alakja feltünt a varini úton.

A vár népe kicsődült a kapu elé, maga István gróf is ott várta a követeket.

– Hát a lány hol van? – kiálta eléjök zordonan.

Szurina leugrott a lováról és előadta remegő hangon, hogy megérkezvén Beszterczebányára, átadá a levelet a polgármesternek a városházán, aki is föltevén pápaszemét, elolvasá azt és ezt az üzenetet küldötte:

– Mondjátok meg az uratoknak, vigye szegény fejét valami hideg zuhany alá, ahelyett, hogy ilyen leveleket firkáljon.

Pongrácz István homlokán megjelentek a szokott piros foltok.

– Azt mondta? – hörgé tompán. – Igazán azt mondta?

– Szórul-szóra mondta és sorba adta a levelet a többi uraknak, akik hasukat fogták a kaczagástól. Mi a Komár komámmal nem akartuk ennyibe hagyni és kijelentettük, hogy a lány nélkül egy tapodtat se megyünk, mire aztán ránk rivalt haragosan: «Kikorbácsoltatlak benneteket a városból a hajduim által.»

Szentmiklósi Pongrácz ivadéka felordított, mint a sebzett oroszlán.

– Kikorbácsoltatja az én követeimet! Borzasztó!

Aztán felkiáltott a toronyőrhöz:

– Kongasd meg, Korenyák, azt a vészharangot! Kongasd! Kongasd!

Majd a várnéphez fordult:

– Mindenki készüljön! Köszörüljétek a kardokat, tisztogassátok ki a fegyvereket, az ágyúkat. Reggelre indulunk Besztercze ellen!

Teljes két óráig zúgott a harang, azalatt összegyűltek a katonakötelezett parasztok a környékről.

– Reggelre indulunk Besztercze ellen! Mindenki búcsúzzon el a családjától s hajnalra itt legyen fegyverbe öltözni!

Jaj neked Besztercze! Csak volt, többé nem lesz ilyen nevű város. Megehetik a mappáikat a könyvkereskedők! Szegény könyvkereskedők! (Pruzsinszky fogta fel erről az oldaláról a közelgő katasztrófát.)

Egész éjjel folyt a lázas hadi készülődés, egy lélek se hunyta le a szemét. Maga István gróf ügyelt, tett, rendelkezett, egy perczet se vesztvén. Zaj, elevenség, nyüzsgés verte fel az ősfalak csendjét a lobogó fáklyák fényénél. De készen is lett reggelre minden. A fölkelő nappal végigkigyózott a hadba induló tábor a budetini úton. Ha le nem csapták volna Marst az istenek közül (mert még az se állandó foglalkozás a gonosz földi férgek miatt), bizony élvezete lett volna az égből ezt a hadi népet látni.

Elől maga Pongrácz István lépkedett a Waterloo nevű fekete angol ménen, Zrinyi-nyakú magyar köntösben, kócsagos kalpaggal; villogó kivont kardján pajkosan futkostak a napsugarak.

Mellette balról Kovács várnagy ment széles fringiával, a «Palkó» remondán.

Utánok Mravák Mátyás vitte magasra emelve a Pongrácz-család zászlaját; játszi szellő vigan suhogtatta a finom selymet, hol begöngyölgette, hol kibontogatta negédesen a kéklő czimerpajzs kevély jelvényeit.

A zászló nyomában két apród poroszkált két zömök ponnyn, hosszú, szőke hajuk végighullámzott ezüstpaszomántos dolmánykáikon; kis gyíklesőt viseltek; azonfelül az egyik a várúr kulacsát vitte, a másik a rubinttal kirakott kötésű imakönyvet.

Métóságteljesen kidüllesztett mellel vitte a szép művü ezüst családi buzogányt az óriás termetű Kral Demeter.

Egy filozóf kinézésű szamár egy dobot húzott flegmával. Semmi indulat, semmi harag nem látszott rajta Besztercze ellen.

Mögötte két bocskoros tót ballagott gyalog, póznákra kötött lámpákkal, ezek voltak a lámpa vivők, éjjeli menetek esetére.

Egy szekéren ócska napernyő alatt ült balról a szakács, jobbról a káplán. Szemben velök két röhögő konyhaszolgáló.

Most következett a hires lapuchnyai banda trombitás hangszerekkel. Nyolczan voltak, csinos, fekete zsinórzatú halinákban, újdonatúj bocskorokban, kalapjaik körül madzagra fűzött közönséges csigák képezték a nagyobb díszt.

Jaj, de most kavarog rémséges porfelhő. Még a nap is mintha elbújna félelmében. Jönnek a kozákok! Hogy tánczol a lovuk… hogy csillognak-villognak a patkók. Hát még a lándzsáik! Tizenhat derék, válogatott lovas, egy-egy liliom mindenik. Piros leffentyűs kalpagjuk, piros dolmányuk, nadrágjuk miatt úgy néznek ki messziről, mintha egy csomó pipacs szaladna a buzák között.

Hej, a merre mennek, nyíljatok ki arra muskátlis ablakok!

A kozákok rendjét nyolcz muskétás ágyú váltja fel kis kerekeken, apró hegyi lovak által vonatva; mindenik ágyun egy beszkidi zsivány ül pipával az agyarán. Ez, úgy látszik, a tüzérségi uniformishoz tartozik.

Vidám kurjongatás, ének-szó, röhögés hangzik fel.

Az egyik gyalogos (mert az ágyúk után a gyalogosok masiroznak) egy békát látott a garádban és hirtelen a lándzsájára tűzte, torkaszakadtából kiabálván:

– Az első halott! Az első halott!

Szerencse, hogy messze a vezér, mert el nem engedné ezt a minden komolyságot nélkülöző tréfát.

A daliás Bakra vezeti a gyalogságot, számszerint száz és néhány embert. Itt vonul el az egész nemzeti történelem, az ősök katonái, fegyvernemei. Makovnyik nehéz pánczélba van öltözve, tollas sisakkal a fején, a mellén egy kereszt Bouillon Gottfried korából. Szurina a Mátyás fekete seregéből való, ott a halálfej a kalpagján. A Szlimak János uniformisát Csák Máté valamelyik katonája viselte, a Barinka Gyuró nagy fején egy szinehagyott sárga turbán ül, míg a hosszú kaftán leér a bocskor felkunkorodó hegyéig. A Kovács Pali izmos tagjaira hasított ujjú zöld attila símul. Kontopek Andráson a hajdani kék drabantok habitusa lötyög, – de győzné azt az ördög elszámlálni. Holta napjáig volna mit tanulni ezeken egy jóravaló szabónak.

Ahol a sereg véget ér, két sárga-fekete szekérnek vagyon kezdődése: ezek a kimustrált tölténykocsik, amiket a budetini honvédségtől vásárolt István gróf. A kocsi mindenik oldalán három-három lyuk van kivágva s ezek mindenikéből egy-egy mozsár félelemgerjesztő, sötét torka néz ki.

Minden szekér elé hat ökör van fogva, különös találmánynyal a szarvaikon. Ez egy a szarvra húzott vasgyűrű s abból csillagszerűen apró, éles lándzsák meredeznek. Az ökröket Besztercze kapujánál kifogják s ráeresztik öldöklésre fegyverzett szarvaikkal a lakosságra. De iszen nagy hadi talentum Forget uram, lévén ez az ő találmánya.

Leghátulra maradt az élelmezési társzekér, négy akós pálinkás hordóval, egy garmada czipóval és néhány zsák krumplival megrakva. A krumplis zsákok tetején Pruzsinszky Szaniszló szunyókál hanyattfekve. A kocsi minden lőcsére kívülről egy-egy oldal szalonna van akasztva. Vétek isten ellen, mert a hozzá súrlódó kerekek egész vályút ásnak a becses csemegében s útközben a kutyák egész falkában rohannak és ugatnak az «izletes» jármű mögött.

De azért a menet egészében méltóságteljesen, fönségesen kigyózik a budetini úton. A szűzies napfény nevetve tánczol a kopjákon, lándzsákon s átsiklik enyelegni a karabélyokra, a puskákra, a szél a hadi sisakok tollaival, forgóival pajkoskodik, a buzavetések ijedten futnak, futnak, a fenyveserdők, amerre mennek, azt látszanak huhogni-zúgni:

– Jaj Beszterczének! Jaj Beszterczének!

Míg az anyaföld remegve dobban az ágyúk és lovak dübörgésétől.