Apolka félt. Még soha se látott halottat és a nénire gondolt, aki most halva fekszik, de a lelke elröpült. Úgy érezte, hogy amint lép, mindenütt mellette huzódik egy árnyék és az is lép egyet: a néni lelke. Ösztönszerűleg oda kapaszkodott a férfi karjába.
– Így, így – mondá az irnok lágyan – ragaszkodj hozzám, hiszen már nekem sincs senkim. A Zsuzsanna itt hagyott. Jó asszony volt, türelmes asszony volt, de úgy látszik, mennie kellett, hát elment. Talán, ha tartóztatom szegénykét, ha orvos lett volna kéznél, ha megboldogult apád életben van, ki tudja, talán maradt volna. Egyébiránt mit tudnak az orvosok? Semmit se tudnak. És végre is, mit ért volna Zsuzsannának a maradás? Semmit. Szinte azt mondhatom, hogy jól járt és ha meggondoljuk a dolgot, Apolka, még talán te is jól jártál, mert… mert…
A leányka karját közelebb szorította magához és megállt a Wurda-ház előtt, mint aki valami fontosat mond, titokzatos lassu szavakkal.
– Mert, látod, azelőtt semmit sem adhattam, nem volt semmim, de most már, ha akarom, nevet adhatok neked.
Apolka, bár nem igen figyelt a szavaira, mintegy ösztönszerűleg meghökkent s szinte akaratlanul kérdé:
– Mit tesz az, nevet adni?
E pillanatban a Wurdáék kőrisfáján, melynek ágai áthajlottak a szomszéd utczába (ahol Klivényi lakott), egy halálmadár kezdte kiáltozni borzalmasan: «kuvik, kuvik». Az irnok a ruháján keresztül is érezte, hogy a leányka reszket. Lehajolt hirtelen és egy követ vett fel a földről, aztán a fára hajította:
– Hess, gyalázatos! Ne ugass! Hiszen már elvitted!
De a leányka nem a kuviktól reszketett, attól az előbbi egy szótul fázott, annak a rettenetes magyarázatnak az előszelétől, ami következett.
– Hogy mit tesz az: nevet adni? Hát az azt teszi, szivecském, hogy valaki légy a világban. Hogy állásod, rangod legyen. Mi vagy te most? Egy porszem, egy semmi, akit eltaposhatnak. De ha én nevet adnék neked, akkor volnál nemes Klivényiné és az már valaki. Hát érted-e már?
– Nem értem, bácsika – dadogta a leány, – mert hiszen csak a felesége lehetne Klivényiné.
– Hát persze. Hiszen éppen arra gondoltam, kis bolondom, ha már te veszed ki a szájamból.
– De az nem lehet… nem lehet – rebegte fojtott, elhaló hangon.
– No ugyan miért? – pattant fel az irnok. – Beszélj őszintén.
Egy hangot se volt képes Apolka kiejteni, melle zihált, levegő után kapkodott.
– Hát mégse szólasz? Akarom, hogy felelj…
– Hát azért, bácsika, hát azért, mert én még nem vagyok nagy leány. Hiszen még én kicsi vagyok és… és…
– Értelek, azt akarod mondani, hogy én meg öreg vagyok. Persze, hogy persze. De iszen én ezentúl is csak apád maradok, te kis csacsi. Apád, aki rólad gondoskodik. Miattam azt szeretheted, akit akarsz, én csak a nevemet adom, én csak egy áldozatot hozok neked… Jó lesz-e igy?
Egy-két lépést mentek szótlanul, éppen a halottasház kerítéséhez értek már, a néni árnyéka még mindig ott lépkedett, ott suhogott a leányka balján.
– Nos, jó lesz-e? – kérdé újból Klivényi türelmetlenűl, míg elől Kubikné a kapuajtócskát nyitogatta, – mi a feleleted, Apolkám?
– Ez! – kiáltott fel hirtelen elhatározással.
De már akkor kirántotta karját a Klivényiéből s rohant, rohant lélekszakadva az éjszakában. Kip, kop! dobogtak a kövek kis czipői alatt, a merre futott.
Az irnok alig birt szóhoz jutni meglepetésében. – Megállj, megállj! – ordítá azután. És ő is utána iramodott. De poczakos teste nem volt a futásra berendezve, meg-megállt kifújni magát, biztató szavakat hangoztatva utána:
– Hiszen csak tréfáltam! Semmi se igaz. Becsületemre mondom, nem igaz. Gyere vissza, kis rozmaringom!
Majd ujra szaladt egy sort és ujra kiáltá: «Hiszen csak tréfáltam, nem igaz semmi sem!»
A karcsú alakot elnyelte a sötétség, sehol se látszott, sehol se hallatszott már semmi nesz. Ki tudja, hol fut már! Vagy talán meghúzódott valahol a kapuk alatt, a sövények mellett.
Hallgatódzott minden felhivása után. Mély csend volt. Semmi válasz sem jött, csak a Trnowszky Péter udvarából felelte gúnyosan egy kakas: kikiriki!
* * *
Rebernyik János, a Blázy polgármester úr hajduja, vidra-fogásra indult az éjjel. Ő találta meg Apolkát elájulva a Vág partján. Mikor fellocsolta, a leány rimánkodott neki, hogy hagyja beugrani a Vágba.
Rebernyik azonban nem engedte.
– Nem hagylak, kis lányom, mert én keresztény katholikus ember vagyok s ezt a vallásom tiltja. Te tán lutheránusnak néztél engem? Nem, nem, haza jösz velem. Jobban szerettem volna egy vidrát vinni haza, de így is jó. Hogy nem jösz? No azt szeretném én látni! Hát tudod te, hogy kivel beszélsz? Rebernyikkel, a hatalom emberével.
Elvitte erővel a városházára és a polgármester úr szobájában terített Apolkának ágyat a hajdúköpenyegekből.
Mikor aztán reggel a mai vásár miatt a szokottnál is valamivel korábban döczögött be hivatalos helyiségébe a polgármester, ezüst gombos botjával ütögetve maga előtt a földet és garádicsokat, hogy előre érezzék, ki jön, bezzeg felette elcsodálkozék vala, hogy valaki fekszik a diványon. Talán valamelyik szemtelen korhely irnok? Hanem, amint jobban odanézett, látta, hogy ilyen gyönyörű irnokot isten még nem pingált erre a világra; de meg a csapadékos, nedves perkál szoknyácska is kilátszott lent a pokrócz alúl. A formás, keskeny lábacskák egymáson keresztbe téve pihentek. Az egész szobát betöltötte a szűz, üde test kilehelése, a frissen szűrt tej illatához hasonló.
A polgármester becsengette Rebernyiket és halkan kérdé:
– Ki az ott, te? Nem merem felkölteni.
Rebernyik aztán elbeszélte, hogy az bizony a Trnowszky doktor árva leánykája, az Apollónia, hogy s miként találta meg és miként akarta magát elölni a Vágba.
A polgármester lelkiismerete megmozdult: «Egy kicsit könnyelműen vettük a sorsát», mormogta, majd megdicsérte Rebernyiket:
– Derék ficzkó vagy, öreg, hogy megmentetted. Ne, itt van egy szivar!
Kihúzta a tárczáját, de szivarjai közt hiába keresett kurtát, hát egy portorikót volt kénytelen adni, de hozzátette: «Ilyet a király se szí».
A beszélgetésre felnyitotta szemeit Apolka. Nagy, fényes szemek voltak azok, mosolygók, frissek, édesek, mint a hajnal, arczán fényes, szelid pir ömlött el, mint a hullámokból kelő Aphroditeén, – mert ő is a hullámokból jött ragyogó álmok közül. A «tegnap» csak egy régmult volt, messze az álmok mögött. S amint a rózsás álmok oszlottak, szálltak, még ott csillámlott visszaverődésük arczán, ajkai körül; csak midőn végkép elillantak, kapcsolódék össze hirtelen a «tegnap» a mához és Apolka elkezdett egyszerre hangosan sirni.
A polgármester odaült hozzá s gyöngéden kikérdezte élete sorját. Apolka mindent elmondott őszintén. A becsületes öreg úr meg volt hatva és fel volt háborodva.
– No, semmi az, – vigasztalá. – Minden jóra válik, még ma gondoskodom, hogy elhelyezzelek valahová, valami becsületes emberekhez, ahol jó dolgod lesz. Tudsz-e dolgozni?
– Senki se tanított – felelte szomorúan.
A polgármester nagy fejvakarások között vette a kalapját, botját (mint mindig, ha halaszthatatlan dolga volt).
– Hát csak maradj itt, míg nem intézkedem. A Rebernyik majd reggelit hoz a kávéházból. Én meg addig nyakamba veszem a várost.
Lement mély gondolatokba merülve, kavargó tervekkel fejében, a piaczra. Az úri vendéglő előtt néhány úr sörözött és a budetini tisztikar. A honvédparancsnok megszólította. Éppen panaszkodni kezdett, hogy milyen furcsa eset történt vele, egy szép leány hogy akarta magát a vizbe ölni, akit most már el kellene helyeznie, (így van az, ha az embernek nincsen családja; mingyárt magamhoz venném), mikor egyszerre csak óriási csapat gyerek, asszony és ember kezd futni Budetin felől a piacznak, őrült lármával, jajveszékléssel:
– Jaj, jön a muszka! Jön a muszka!
– Megbomlottatok! – kiáltott rájok a polgármester.
– Nyakunkon az ellenség! – csörtetett most elő egy városi hajdú és jelenté: – Egy egész tábor jön!
S valóban e perczben a toronyban is elkezdte félrekongatni a harangot a vén toronyőr, Hrubcso Pál.
A polgármester bosszusan intett fel neki a kendőjével, hogy hagyja abba.
– Nem szégyenlitek magatokat, szamarak! Bizonyosan egymást bolondítjátok el.
Egyre több-több ember jött futva, némelyek batyuban czipelve hátukon a holmijukat, síránkozó nőket szétszórt hajjal, megrémült gyermekeket, mankóval szaladó aggastyánokat lehetett látni. A gyolcsosok, vargák és mézeskalácsosok, akiknek a budetini úton voltak a sátraik, kezdték portékáikat nyakra-főre behányni a ládáikba.
– Nézzen csak oda, polgármester uram!
S im, a fölkavart porfelhőből csakugyan kezdett kibontakozni egy magyar ruhás vitéz, ágaskodó paripán, kivont villogó karddal. Utána valaki egy zászlóval s a háttérben beláthatatlan barnaságban gomolygott valami tömkeleg. Ágyúszekerek nehéz, tompa dobaja lüktetett messziről…
A honvédparancsnok felkiáltott:
– Macska legyek, ha ez nem az én rokonom, gróf Pongrácz István, a hadaival!