Összerezzenve fordul hátra és elpirul a hangos imádságért, megpillantván István grófot, ki dideregve állt egy szekrényhez fogózva s szemeiben könyek csillogtak.

A bibliai legenda ismétlődött, Apolka vizet fakasztott a fénylő, piros erekkel befuttatott szürke kövekből.

– Az istenért, mit csinál? – kiáltott fel halálos aggodalommal. – Hogy mert fölkelni? Ezért most én kapok ki az orvostól. Lássa, milyen engedetlen! De ilyet tenni! Szent isten, az ablak is ki van nyitva.

Csípős, nyirkos őszi levegő özönlött be s a betegen nem volt semmi felső ruha. Hirtelen hozzá ugrott s visszavezette a szobájába olyan szeretetreméltó duruzsolással, mint egy kedves fecsegő mama az ő elégedetlen gyerekét.

– Menjen! Milyen bánatot szerzett most nekem. Nem is tudom, mit csináljak magával? Támaszkodjék hát a vállamhoz, hiszen olyan gyenge, hogy nem tud menni. Lássa, lássa, mit tett.

A beteg pedig nem bánta ezeket a szemrehányásokat; mosoly jelent meg viaszkszínű arczán. Olyan boldog volt, de olyan boldog, hogy őt valaki szereti. Ilyen se történt vele még soha.

Apolka visszafektette az ágyába, a beteg megfogta a kezét.

– Ülj te is ide. Nem, nem a székre, ide az ágy szélére.

– Leülök, de csak úgy, ha megigéri, hogy elalszik, mert az orvos azt mondta, hogy aludnia kell. Oh, istenem, ha megfázott.

– Nem lesz kutyabajom sem. Nem akarok meghalni. Tudod-e, mit tesz az? Ha én nem akarok meghalni, szeretném tudni, ki kényszeríthetne rá? Dolgom van, most már dolgom van a világon, te miattad.

Az ablak-üveget egy fehér pillangó verdeste kívülről.

Hess. Mit keresel itt? Mit kéredzkedel be? Tán valamit hoztál?

Az óra kisértetiesen ketyegett a falon. A pillangó pedig csak egyre kopogtatta kopott szárnyaival az ablakot.

– Én miattam? – kérdé a leányka bágyadtan, haloványan és bársony tekintete rémülten siklott végig a beteg arczán.

– Úgy van, miattad. Komolyan akarok veled beszélni. Már eddig is hiba volt tőlem, hogy halogattam, mert mi lett volna belőled, ha például meghalok, ha teszem azt, lelőtt volna az a gazember… Vagy hova is beszélek. Oh, hát nem vagyok én futó bolond? Álmodtam valami bolondságot és most összekeverem a valósággal. Magam vigyázatlansága okozta a sebemet, mert ügyetlenségből sült el a fegyverem, de betegségem alatt azt képzeltem a lázban, hogy lelőtt valaki.

– Mindent tudok – szólt a leányka tompán.

– Ne beszélj, ne beszélj! No hát mi az, amit tudsz?

A leány lehajolt, megcsókolta azt a fonnyadt, aszott kezet. Ebben volt a felelete.

– Jó, jó, hát mindent tudsz. Ugyan eredj, ne csókold a kezemet, mert megütlek.

S csakugyan ütésre emelte fel a kezét, de bizony csak megsímogatta vele azt a gyönyörű állacskáját. Följebb már nem bírta emelni.

– Bontsd ki a hajadat, Apolka. Az egyik varkocsot aztán add ide, terítsd szét a paplanon, hadd gyönyörködjem benne, hadd babráljam. Így ni, de ki ne nevess… Azután beszélgessünk, mert nagyon fontos mondani valóm van, nagyon fontos.

Hiszen éppen ettől fázott Apolka.

– Meg kell állapítani a jövődet, férjhez kell menned, punktum.

Szavak tolakodtak fel a leány vonagló ajkaira, de nem bírta elmondani. Leesett a feje, mint egy letört liliom-virágé.

– Ugorj csak fel, fiam és csengess – folytatá a beteg, – hogy jőjjön azonnal Pamutkay.

Csengetni sem kellett, hiszen ott pikettirozott az előszobában Pruzsinszkyval; rögtön bejött.

– Ezredes! – szólt hozzá István gróf, – fogasson be kegyelmed azonnal és hozzon Zsolnáról egy fiskálist.

– Melyiket?

– Mind egyforma ördög – felelte a várúr és a sok beszédtől kimerülve dőlt a fal felé.

Úgy aludt el, hogy az Apolka haját a kezében tartotta; az aranyszálak csillámlóan folytak ki az ujjai közül.

Mély, üdítő álomba merült. A lány kötött mellette kis kosárkájával az ölében, melyben ott volt a pamutgombolyag, a gyűszű és a szabadító fegyver, az olló. És elgondolta, hogy nem jobb volna-e, míg a beteg ember alszik, hozzá nyúlni ahhoz a fegyverhez, elvágni vele azt a szép hajkévét, hogy föl ne ébredjen, ott hagyni a markában emlékül és elmenni, elfutni innen, amerre a két szeme viszi és a két lába bírja. Hiszen nagy a világ, csak elférne benne valahogy, de hát mit szólana hozzá ez a szegény beteg, aki csak őt szereti. Talán bele is halna.

Érezte, hogy nem hagyhatja el álnokul, csalfa módon, hálátlanul, hanem inkább megmondja a szemébe őszintén, hogy nem tud, nem akar a felesége lenni. Úgy van, megmondja. Már miért ne mondaná meg? «A macska fél, nem én» – ismételgette magában a bátorító mondatot. «Behúnyom a szememet és megmondom neki, történjék velem akármi.»

Hanem mikor aztán arra gondolt, hogy Pamutkay már valahol Zsolna felé jár, vagy tán már vissza is fordult és hozza magával a fiskálist s hogy a fiskális bizonyosan az ő jövendő sorsával van összeköttetésben, – szorongató érzések marczangolták. István gróf furcsa ember. Hátha rögtön ideparancsolja a káplánt, mihelyt az ügyvéd megjön és meglesz az esküvő. Vajjon lesz-e ereje ellentmondani? Lesz, lesz! – kiáltá egy hang a szívéből, egy buzgó, érczes hang, mint a harangé.

A beteg sáfrányszínű selyem paplanján apró ördögöcskék tánczoltak, pajzánkodtak, vigyorogtak az Apolka szeme közé: Hahaha, hahaha! Ne henczegj, Apolka, mert gyáva vagy. Elfakadsz sírva és nem fogsz mondani semmit. Bizony semmit.

Hosszú órák mulva ébredt fel a beteg és enni kért. Apolka el akart sietni, de nem bocsátotta.

– Csak maradj te itt, mert únnám magamat nélküled. Majd behozza a szakács vagy a kulcsárné, vagy a leánykáid. Igaz, mit csinálnak a leánykáid?

– Tánczolni tanulnak.

– No az szép lesz, szeretném őket látni.

– Majd ha jobban lesz.

– Nem; mindjárt most ebéd után.

Egy kis csirke-becsináltat evett és egy pohár vörösbort ivott meg.

– Most pedig hozz nekem hamar egy szivart!

– Nem hozok.

– Parancsolom neked – mondá haragosan.

Apolka a lábával toppantott:

– Nem kap s vége.

A beteg nagy szemeket meresztett rá s aztán nyöszörgő, szelíd hangon szólt:

– Hozd ide, kérlek alássan, a tükröt, hadd nézzem meg magamat, én vagyok-e Pongrácz István, hogy így mertek velem beszélni.

– Bizonyára ön Pongrácz István, a hatalmas Pongrácz István, de most a doktor parancsol és az nem engedte meg. Mit szólna nekem a doktor?

– Ejh mit a doktor! Hiszen mondtam már, hogy lefejeztetem a gazembert; nagyon megkínozott.

– Hálával kell lennie iránta, ő gyógyította meg.

– Jó, hát hálával leszek a kedvedért, de adj akkor egy szivart.

– Nem.

– De ha nagyon kérlek.

– Akkor se.

– Ne légy olyan zsarnok, kis férgecském.

Végigment a gyerekes könyörgések minden skáláján, de szivart még sem kapott. S ez az eset, hogy egyetlen-egyszer nem történt meg az akarata, egészen félénkké, szelíddé tette. Ezentúl semmit se követelt, hanem bizonyos félénkséggel fejezte ki a legtermészetesebb kívánságait. Mert, mint a betegek rendesen, minduntalan kívánt valamit.

Ahogy az Apolka kis udvarhölgyei eljárták fehér ruhában a tánczot, az az ötlete támadt, hogy a kedvencz paripáját, a «Waterloo»-t szeretné látni. Hozzák fel neki a Waterloot ide a hálószobájába. Hasztalan próbálták lebeszélni, hogy a paripa nem szereti a garádicsokat. Azután Pruzsinszkyt kívánta és Kovácsot, kikkel a gazdaságról és a vagyoni viszonyairól beszélgetett, mindenféle rózsás terveket eregetve a jövendőkre nézve.

– Szeretnék gazdag lenni – sóhajtá, – nem magamért, hanem e miatt a kis zsivány miatt, aki nekem szivart sem adott. Hidd meg Pruzsinszky, ő miatta. De hiszen majd meglátjátok. Még ma meglátjátok. De miért is ne lehetnék én még gazdag? Hozd ide csak fiam, Apolka, a «pénzügyminisztert», hadd lássuk, mit operált azóta.

Apolka elszaladt a negyedik szobába és elhozta a «pénzügyminisztert», az egyetlen komoly faktort, akire István gróf anyagi helyzete javításánál számított.

Egy üvegedényben, melyben valamikor befőttek lehettek, volt a pénzügyminiszter bezárva, t. i. egy keresztes pók, kinek az volt a hivatása, hogy a hólyaggal betapasztott üvegben remete-életet élve, unalmában hálót kössön s abba az üveg aljára szórt kilenczven parányi papirkoczkából, melyek mindenikén egy szám volt felírva, felhúzzon spekulativ észszel ötöt, amit aztán Zsolnán vagy Trencsénben a lutriba lehessen tenni.

István gróf megnézte a pókot, ki az üveg felső részére szőtte a finom hálóját, melynek láthatatlan szálain nagy himbálózást, futkározást vitt végbe.

– Szorgalmasabb is lehetne – motyogta. – Még csak két számot húzott fel a lusta kutya.

Valóban, mindössze két kis papir-koczka fityegett alá a hálóból.

E pillanatban kocsirobogás hallatszott künn.

– Pamutkay uram érkezett meg a fiskálissal – vélte Kovács uram.

– Hadd jöjjenek be – szólt felvillanó szemekkel a beteg s eltolta egykedvűen a pók üvegpalotáját a mediczinás üvegek közé. – Hídd be kérlek, Pruzsinszky, a káplánt és Bakrát is… Legyetek itt mindnyájan. Mert fontos lépés az, amit most akarok elkövetni, illő, hogy mindnyájan tanui legyetek. Te pedig, Apolka, ülj ide mellém a székre. De mért sápadtál úgy el, miért reszketsz? Valami bajod van, férgecském? No, ne ijeszsz meg, mosolyogj, hiszen mosoly való most, majd meglátod.

– Hát nem látja, hogy már mosolygok.

De nem volt már ideje se mosolyogni, se reszketni, a mosolyt, a rémületet egyszerre elfujta a meglepetés, megnyilott az ajtó és belépett rajta Pamutkay uram, elől bocsájtva Trnowszky Miloslavot.

Az ám, a Miloslav az, – ha nem álom. De már azért sem lehet álom, mert a bajusza is nagyobb, a szakálla is megnőtt, úgy, hogy már mégsem a régi Miloslav, akit az álom rajzol, hanem egy másik, csinosabb.

Apolka rögtön megösmerte, csupa láng lett az arcza, fel akart ugrani, de azért mégis csak ülve maradt, mohón falta a kedves, ismerős vonásokat a szeme, de azért mégis behúnyta. Csak a szive ugrált, dobogott olyan hangosan, hogy megijedt, talán mások is meghallják, leszorította a kezével, meg akarta állítani. No iszen jóval kezdett ki. Lehet is a szivet megállítani! Józsua is csak a napot tudta.

Ezenközben előre tuszkolta Pamutkay a jöttet, bemutatván őt illőképen.

– Dr. Tarnóczy Emil köz- és váltó-ügyvéd.

A fiatal ügyvéd meghajtotta magát és csak most pillantotta meg Apolkát, sietve lépett hozzá.

– Jó napot, édes húgocskám! Ejnye, de megnőttél!

A gróf különös szemeket meresztett rá, félkönyökre emelkedve. Apolka halkan, elfátyolozott hangon felelte:

– Régen láttuk egymást, nagyon régen…

Volt valami fájó szemrehányás ebben a csengés nélküli, szürke hangban.

– Úgy? – kérdé a beteg a leányka felé fordulva. – Valami ismerősöd a fiskális, Apolka?

– Rokonok vagyunk – felelte helyette az ügyvéd. – Közeli rokonok, együtt töltöttük a gyermekévek egy részét.

– Hát úgy is jól van. Üljön le, kedves fiskális. Melyik Tarnóczyakból való ön?

– Az ötforintosakból – felelte az ügyvéd mosolyogva.

Valóságos rémület ült ki a főúr arczára.

– Csak talán nem…

– Nem, nem – sietett az ügyvéd felvilágosítani. – Nemes ember vagyok, azelőtt Trnowszkyak voltunk.

– Hála istennek! (Nagy kő látszott leesni a szívéről.)

– Az a nevünk volt, ami Apolkáé, de a megboldogult atyám megmagyarosította.

Apolka élénken kiáltott közbe:

– Hát meghalt a szegény Gáspár bácsi? Istenem, nem is tudtam. Engem nem is értesítettek…

S egyszerre megeredtek szemeiben a könnyek. István gróf fitymálólag intett a kezével.

– Ugyan ne pityeregj. Ha meghalt, meghalt. Mi közöm nekem az atyafiaidhoz, nem szeretem, ha a szemedet rontod miattuk. Hát kedves fiskális, tudja-e, miért hívattam? Ámbár iszen nem is hívattam. Jobb szerettem volna, ha Pamutkay uram valami öregebb embert hoz. Mert az öreg róka mindig többet tud, mint a fiók róka. De ha már itt van, maga is jó.

– Parancsoljon velem a méltóságos gróf.

– Irt-e már maga valamikor instáncziát a királyhoz?

– Irtam.

– No az derék, akkor hát tudja a módját, mert képzelem, hogy sok hókusz-pókuszszal jár.

– Ügye válogatja, gróf úr.

– Hát arról van szó – mondá ünnepélyesebb, emeltebb hangon, Apolkára mutatva – hogy én, szentmiklósi és óvári gróf Pongrácz István, ezt a leányt a magamévá fogadom, ősi nevemet reá ruházom és a többi, meg a többi. Érti-e a fiskális úr?

A jelenlevők ajkáról a csodálkozás elnyomhatatlan moraja szakadozott fel. (Oh te nemes lélek! – kiáltott fel Pruzsinszky, szemeit az égnek fordítva.) Az ügyvéd arczán egy felhő húzódott, csak az Apolka pattant fel székéről örömteljesen s térdre vetette magát a gróf ágyához, úgy csókolta a nagy lelógó kezeit, ahol érte, majd az egyiket, majd a másikat.

– Mivel érdemeltem én meg ezeket, mivel, mivel?

A beteg kiszabadította az egyik kezét és megsimogatván vele a fejét, szeretetteljesen mondá:

– Keljen fel, Apollónia grófné. Csak semmi érzékenység, semmi érzékenység…

De bizony mégis elfakadt Apolka sírva a nagy örömtől. Ezt a megoldást meg se merte volna álmodni, mert nemcsak a veszedelemtől szabadult meg, hanem még grófkisasszony is lesz belőle. Ez már csakugyan sok volt. Kicsordult a szíve, nem bírt tovább vele, oda borult egész önfeledten az ügyvéd nyakába.

– Látod, látod Miloslav, milyen jó az isten.

– Micsoda modor ez, Apolka? – kiáltott rá ingerülten a gróf. – Nem szeretem, ha csak egy perczre is elfeledkezel ezentúl, hogy ki leszel.

Az ügyvéd hamvas barna arczát elöntötte a pír s némi hevességgel emelkedett fel székéről:

– Méltóságos uram, mindenekelőtt sziveskedjék engem kihallgatni.

– Hát beszéljen, amicze. Hiszen éppen azért hivattam, hogy beszéljen.

– Amit én akarok mondani, ahhoz nem kell annyi tanu.

– Az ördögbe is, mit akarhat mondani? Nos tehát, menjetek ki, Pruzsinszky! Apollónia, menjen be ön is a szobáiba.

– Nem, ő itt maradhat.

Mind eltávoztak, csak a leány maradt.

– Hát már most mit akar?

– Azt akarom tudtára adni méltóságodnak, hogy nem csak mint ügyvéd vagyok itt.

– Hanem?

– Hanem mint kérő is.

– No, no – kérdé a gróf csodálkozva – és mit kér?

– Az Apolkát.

– Az Apolkát és mi végre?

– Hát feleségül – felelte egyszerűen.

Apolka a kezeivel fedte be az arczát. Azt hitte, mingyárt összeomlik ez az egész nagy vár a fejük felett ettől az egy szótól, szakadt is már a bolthajtás és hullani látszott a vakolat… A beteg pedig felugrott dühösen, meg akarta ragadni torkánál fogva az ügyvédet, de visszatántorodott az ágyba.

– Hát megbolondult maga? – rikácsolá. – Honnan veszi azt a vakmerőséget?

Tarnóczy egy csöppet sem ijedt meg, egykedvűen játszott a kalapja pántlikájával.

– Egyszerűen szeretem őt, ez az én bátorságom forrása és azt hiszem, ő is szeret.

– Az lehetetlen! – hörögte Pongrácz Isván. – Felelj neki, Apolka!

Apolka leejtette a gyűszűjét és elkezdte keresni mindenfelé, mintha nem lenne annál most fontosabb dolog a világon, az ágy alá is lehajolt, nagy sopánkodva: Ugyan hova is gurult? Ej, ej, te csúf gyűszű!

– Hát te nem felelsz, Apolka? Hagyd a pokolba azt a gyűszűt, ne bujkálj most utána! Hiszen csak nem ment el az eszed! Itt hagynál engem, kis férgecském? (és egészen elérzékenyedett, meglágyult a hangja). Egy fiskális vegyen el? Oh, dehogy adlak, dehogy. Ha adlak, egy herczegnek adlak. Az se valami apró oláh vagy német herczegnek, legalább is egy Esterházy legyen, aki a kezed után nyúl. Még az is köszönje meg. Hát még se felelsz, Apolka?

Bizony nem jött ki annak a torkán egyetlen hang se, csak egyre kereste azt a gyűszűt a lesütött szemeivel a padlón.

– Apolka, – szólítá meg az ügyvéd fájdalmas, szívbe lopózó hangon – hát csakugyan nem szeretsz többé? Légy bátor, mondd meg az igazat.

A leányka megrázkódott, fölemelte azt a szép fejét és így szólt megdicsőülve, szinte mámorosan:

– Szeretlek, mindig szerettelek. Mindennap te rólad gondolkoztam, felhőtől, fecskétől neked üzengettem.

Miloslav édesen, boldogan bólingatott:

– Felhőtől, fecskétől mindennap megkaptam.

– Szamárságok! – mordult bele István gróf. – Ebből semmi se lehet. Gyerekkori szerelem, ostobaság, olyan, mint a márcziusi hó. Igen sajnálom, hogy effélével fárasztotta magát. Pamutkayt jól össze fogom szidni, amiért éppen önt hozta ki a zsolnai ügyvédek közül, pedig annyi van, mint a tarka kutya. De ön tán nem is ügyvéd?

– Az vagyok, atyám halála óta, de Pamutkay úr nem hibás, hogy elhozott, magam ajánlkoztam neki, minthogy beszélni akartam önnel, gróf úr és hazavinni innen a menyasszonyomat…

Olyan vakmerőség volt ez, hogy most már mulattatni kezdte Nedecz urát. Az ördögbe, hiszen ez egy eredeti ember! Érdekes objektum. Szép história fejlődhetik, ha ez így megy.

– No, ebből ugyan semmi se lesz, ön kosárral megy haza.

– De hiszen hallotta méltóságod, hogy szeret.

– Az mindegy, én oda nem adom, punktum.

– Uram, – szólt az ügyvéd a szenvedélytől fojtott hangon, – Magyarországon törvények vannak.

A főúr ajkán gúnyos mosoly szaladgált.

– Persze, persze.

– És nincsen joga visszatartani; ön se apja, se gyámja.

– De igen is, visszatarthatom. Ő nálam haditúsz. Csak cserébe van egy más hölgyért. Elhozta ön magával azt a hölgyet?

– Úgy? Haditúsz?

És most az ügyvéd mosolya lett irónikus. Úgy látszik, ösmerte a túsz történetét.

– Igen, most haditúsz, nemsokára pedig gróf Pongrácz kisasszony lesz. Tehát távozzék, fiatal ember, azt tanácslom.

Tarnóczy makacsul rázta meg a fejét.

– Egy tapodtat se, uram, leány nélkül. Gyere, Apolka, fogd a kezemet. Kövess!

S oda lépett a nagy üvegszekrényhez támaszkodó leányhoz, ki olyan fehér volt, mint azok a porczellán edények bent az üveg alatt.

– Nem jó vége lesz ennek, domine – figyelmezteté a főúr kedélyesen. – Mire való az a nagy lelkesedés?

De Tarnóczy nem tágított. Átölelte félkarjával a leány nyakát és úgy vonszolta az ajtó felé. Apolka bizonytalanul tett egy-két lépést, mint az alvajáró, majd visszafordult s megtört fényű tekintettel mintegy bocsánatot kért a betegtől:

– Ne haragudjék rám. Nem tehetek máskép. Szeretem. Az övé vagyok.

Pongrácz fölvetette a fejét az őrültek idegbántó száraz kaczajával s aztán kivett a vánkosa alól egy fehér csont-sípot és belefújt.

Az éles süvítésre villámhirtelen megnyílt két láthatatlan tapéta-ajtó s mindeniken két-két alabárdos vitéz toppant be szinte észrevétlenűl.

– Testőrök! – parancsolá nyugodtan – fogjátok el ezt az embert és vessétek tömlöczbe. Az életeddel játszol érte, Makovnyik!

Makovnyik és társai rávetették magukat az ügyvédre, hiába tiltakozott az a személyes szabadság ilyen eklatáns megsértése ellen, hiába ütött szét ökleivel az alabárdosok közt, ámbátor Makovnyiknak olyan pofont adott, hogy valami érnek kellett megpattanni a halántéka táján, mert a bal szeme tele lett vérrel és kijebb ugrott, de azért mégis legyűrték a markos ficzkók s Apolka minden könyörgése daczára elhurczolták abba a börtönbe, ahonnan évek előtt báró Behenczy Károlyt szöktette meg Estella.

A dulakodás robajára előrohantak a várbeli urak. Pruzsinszky a roskadozó Apolkát kisérte át a szobáiba, Pamutkayra pedig a gróf förmedt rá:

– Szamár kend, ezredes. Hozzon hamar másik ügyvédet.

A jó úr tehát szép csendesen kifordult az ajtón, felült újra az urasági bricskára, de most már okosabb volt, mert mingyárt két ügyvédet hozott Zsolnáról, akik elkészítsék a kérvényt a királyhoz az Apolka adoptálása iránt.

* * *

Minden kis város bizonyos vonásokban egyforma, van egy híres prókátora, akinek az eszét csodálják, van egy legszebb háza, amelynek falai fönséget, méltóságot látszanak lehelni a járókelők előtt, vannak kikapó asszonyai, vannak szépek és hozzáférhetetlenek, van egy gazdag kereskedője, akinek vagyonáról beszélnek, van egy gavallérja, akinek az öltözködését, modorát utánozzák s ha nagy volt, még halála után is él egyes mozdulataiban, amint a sétabotját lóbázta, amint kalapjával köszönt a hölgyeknek. S éppen úgy megvan a hatása emberöltőkön át, mint egy szónoknak, vagy szinésznek, szokásai, formai allürjei, sőt még az arczfintora is tovább élnek.

Minden kis város, akármilyen iczi-piczi legyen, még ha Zsolna is, egy egész bevégzett világ, ahol minden megvan, ami az öt érzéket foglalkozásban tartsa. Az események, tragédiák, konfliktusok igen kicsinyesek, de épp oly idegizgatók. Hogy például Malinák János városi tanácsos nem kapott meghívót a főispáni bálra, az volt olyan esemény, mint a porosz király inzultálása a franczia követ által. Szegény Malinákné, majd hogy meg nem bolondult szégyenletében. Ennél csak a Pongrácz hadai tettek nagyobb szenzácziót. Az Apolka eltünéséről már nem is beszélt senki.

Azóta csak kisebb rangú dolgok történtek. Klivényi irnok elítélése (rajtakapták valami enyves dolgon és most ott csücsül ő kelme a trencséni tömlöczben), Tarnóczy Gáspár halála (egyébiránt nem nagy kár érte) s Emil fiának a leköszönése a városi hivatalról.

Bizony bolondot tett, mert polgármesterségig is fölvihette volna, olyan becsületes, derék fiú. S még azt mondják, hogy az alma nem esik messze fájától!

Emil megkapta a vagyont és ügyvédi irodát nyitott, elhatározván, hogy amint a gyászév letelik, fölkeresi kis unokahúgát és feleségül veszi. Még egyre emlékében éltek a kerti idillek, még egyre melegítették a szívét azok a bogarakért, növényekért kapott csókok. Minden nyiló növény, minden röpködő bogár ezekről beszélt neki… Hej, de nehéz volt azt az egy évet bevárni. S még más dolog is aggasztotta. Az öreg Blázy, akivel közölte a tervét, ráijesztett ezekkel a szavakkal:

– Nehéz lesz azt, öcsém, abból a várból kihozni.

– Talán hallott valamit a bácsi?

– Hallottam egyet-mást, éppen azért mondom.

– Jó, jó, de csak nem sárkány őrzi, mint a mesékben?

– A sárkánynak hét feje volt, azért volt veszedelmes, Pongrácznak ellenben az az egy feje se jó, ami van, azért aztán még veszedelmesebb a sárkánynál. Bolond embert nehéz kapaczitálni.

– No én mégis kihozom azt a leányt egy év mulva.

Hanem alig egy pár hónapra a Gáspár halála után, halálosan megbetegedett Trnowszky Péter is. Mintha csak azt gondolná magában: Utána megyek annak a gazembernek a másvilágra, hogy ott is üldözhessem, bosszanthassam.

Trnowszky rosszullétének gyorsan híre futott, meg annak is, hogy délutánra magához hivatta Kurka ügyvédet (Kurka volt a leghiresebb prokátor Zsolnán), mert végrendeletet akar csinálni. Tudni vélték azt is, hogy mi lesz a végrendeletben. Némelyek szerint kibékül halálos ágyán testvéröcscse szellemével s minden vagyonát Emilnek hagyja, mások szerint a Maticza örökli az egészet. De a legvalószinűbb verzió az volt, hogy a világba szórt Trnowszky Apolka lesz az általános örökös. Maga az öreg állítólag már pedzette is a környezetének:

– Ugyan ne sírjatok, bolondok. Tudom, hogy úgy sem sajnáltok. Szép fehér kezecskékbe kerül itt a gyeplő, semmit se féljetek!

No, ha így lesz a dolog és bár csak így lenne, micsoda parthie lesz abból a leányzóból!

A becsületes Emilt nagyon megijesztette ez az eshetőség. A rosszhirű apák gyermekei, ha jók, sokkal érzékenyebbek a többi jó embereknél, mert ő nekik megsúgja az ösztönük, hogy a szüle hibáit is expiálni kell s hogy ő róluk emiatt jobban lerí minden szenny.

Szinte belesápadt abba a gondolatba, hogy ha Apolka örökli Péter nagybácsi vagyonát, mely jóval nagyobb volt a Gáspárénál, akkor talán hozzá se megy, nagynevű nemes urak versenyeznek a kezéért, de el sem veheti, hivatkozni se mer régi szerelmére, mert az egész világ kapzsinak tartaná. «Persze – fogják mondani – előkereste a hamupipőkét, mert már rajta van a lábán az arany papucs. No ez is csak olyan czudar jellem, mint az apja.» Még talán az Apolka is azt hinné.

Pedig Tarnóczy Emil nemes érzésű ifjú volt, tele idealizmussal, aki úgy nézte a világot, mintha éppen most kelt volna fel az Arthur király kerek asztala mellől, mintha csak az imént koczczintotta volna össze a kupáját Lancelot lovaggal.

Hiszen persze, minden csak hiuság, ostobaság, az élet, a világ, a törekvés, a tudás, a pénz és minden, de igazán minden. Csakhogy ezek az ostobaságok és hiuságok nem egyformák. Az élet például olyan ostobaság, amelyhez mindenki ragaszkodik. A többi apróbb ostobaságok közül azonban kiki az egyéni izlése szerint választ. Egyiknek abban telik a kedve, ha gazdaggá lesz, egy másik arra dolgozik, hogy okosnak tartsák, másik a hatalom után fut. Van olyan csacsi is… akarom mondani van olyan ember is, aki abban találja az ambiczióját, hogy ő jó. Találkoznak egyéniségek, akik a földi boldogság összes eszközei közül a «csász. és kir. kamarás» czímet szeretnék. Sőt ennél is nevetségesebb alakban hegyeződik ki a hiuság. Ösmertem egy urat, aki arra volt hiu, hogy az ő sógora megveszett. Éveken át beszélte mindenkinek a kutyaharapástól támadt veszettség fázisait, amint azt megfigyelte rajta, hozzátevén nem minden kevélység nélkül: «A tulajdon sógorom volt.» Egyszóval mindenkinek van egy főbolondsága, a mellékbolondságai mellett. A Tarnóczy Emilé az volt, hogy ő talpig becsületes.

És az is volt. Egyenes, nyilt, jóakaratú, tiszta lelkű, nemes érzésű. De ezzel nem elégedett meg; nem érte be, hogy ő valóban becsületes, hanem annak is akart látszani. S ez néha kényelmetlen feladat, mert épp olyan könnyű nem lenni becsületesnek és mégis annak látszani, mint becsületesnek lenni és nem látszani annak.

Tarnóczy, mihelyt neszét vette a végrendelet-csinálásnak, átszaladt a kollegájához, Kurkához s minthogy pár nap előtt vesztette el tifuszban Róza nevű hajadon leányát, mindenekelőtt meleg szavakkal fejezte ki részvétét a kedves kisasszony halála fölött, mire a hires prókátor szeméből kibuggyant a köny.

– Köszönöm, kedves kartás úr. Igazán jól esik. Meghalt, meghalt. De hát mit tesz az? Hiszen nekem fáj, nagyon fáj, de a világ azért tovább megy.

Kivette a zsebkendőjét, megtörülgette a szemeit, de azok újra átnedvesedtek. Kezeivel az ablakra mutatott, melyen át láthatók voltak a jövő-menő furmányos szekerek, káposztafejekkel megrakva, kofák a kosaraikkal, csintalan menyecskék enyelegtek a kapuájtókban a budetini katonákkal. Egy ember egy hordót gurított maga előtt a piacz felé nagy énekszóval.

– Lássa, az emberek élnek, járnak és nevetnek. Ők semmit sem tudnak arról. Rá se gondolnak. Fogadni mernék, hogy az a hordós ember ott nem is ösmerte a Rózát. Olyan nehéz a szívem, kolléga, olyan nehéz, pedig nincs igazam. Nincs, nincs. Mert mi az voltaképen, hogy Róza meghalt? Hát meghalt. S minden egyéb maradt rendjében. Pedig úgy szeretném, ha valami nagy szög kiesett volna a világ küllőiből, hogy valami történt volna. Mert szamár vagyok, hogy ilyet szeretnék. Miféle jogon? Hiszen Napoleon is meghalt. Az volt a nagy eset! Jézus Mária, csak kimondani is sok. Napoleon meghalt. És mégis meghalt. De Kurka Róza! Ugyan bizony! Hát nem mindegy az ennek az országnak, hogy él-e, vagy meghalt? Hát micsoda egy Kurka Róza? Semmi. Az már más, ha egy Deák Ferencz hal meg. Micsoda katasztrófa, micsoda csapás százezreknek, millióknak és mégis meg kell benne nyugodni. De Kurka Róza! Az csak bliktri, kartárs úr. Az csak olyan, mintha egy morzsa leesik az ember tenyeréről és megint földdé lesz.

Igyekezett magát elnyomni, legyőzni. Az emberi állat küzdött a filozóffal és legyőzte a filozófot, zokogva borult az asztalra, amiért az a morzsa leesett a tenyeréről…

– Bocsássa meg, Kurka úr, hogy talán szomorítottam, de egy különös ügy hozott ide.

Ügy! Ügy! Az «ügy» szóra felemelte fejét az ősz ember, hosszú, nehéz lélekzetet vett, mint a harcsa, ha pálinkás kenyeret tesznek a szájába. Rózáját eltemette a földbe, magát pedig eltemette az ügyekbe. Nagy könnyebbülés volt ez neki.

– Beszéljen, kartárs úr.

– Ön ma délutánra, úgy tudom, Trnowszky Péter nagybátyámhoz van elhíva végrendeletcsináláshoz.

– Hm, igen. De nem látom át, mit segithetnék én ott önnek?

– Oh, nem is azért jöttem, Kurka úr. Én nem törődöm a végrendelettel.

– No, no. Hisz ön esetleg örökséghez juthat ezen a réven.

– Az kevésbbé érdekel, hogy én kapom-e, vagy más valaki. Ha valami óhajtásom lenne, az nem oda vág, hogy melyikünk kapja, hanem, hogy melyikünk ne kapja.

– Ugyan? – kérdé Kurka úr kiváncsian. – Ki lenne a kitagadott, ha öntől függne? No persze, mindjárt eltalálhattam volna, hogy a Maticza.

– Nem, a Trnowszky Apollónia lenne az.

– Ah! – szólt meglepetve a vén ügyvéd. – Az a boldogtalan árva leány. Isten ellen való vétek lenne. Tehát ön is, kartárs úr? Igazán csodálkozom. Nagyon, de nagyon csodálkozom. Mit vétett önnek szegényke? Hiszen persze akadémikus diskurzus az egész, mert se nem tőlem függ, se nem öntől függ, hanem egy harmadik személytől, akinek minden dolgát egész életében egy negyedik személy súgta… Ez a negyedik személy…

– Csak nem ön volt?

– A negyedik személy az ördög volt. Én reám, bár fiskálisa vagyok, sohasem hallgatott, hát most se fog. De önt nem értem, kartárs úr, hogy miért tenné ezt a gyermekkel, ugyan miért?

– Mert el akarom venni feleségül.

– Ön? A Trnowszky Apollóniát? És mégis őt zárná ki az örökségből? Hát azt hiszi, hogy most már értem önt?

– Mingyárt meg fog érteni. Ha unokahugom kapja a nagybátyám vagyonát, akkor ő gazdagabb lesz nálamnál, de nem attól félek, hogy nem jön hozzám (ámbár az is megeshetik), hanem félek a világ nyelvétől, hogy pénzeért vettem el, ha hozzám jön. Nos, én azt a leányt még ma meg akarom kérni feleségnek.

Az öreg prókátor gondolataiba elmélyedve játszott a kabátja csont-gombjaival.

– Hát én nekem ahhoz mi közöm van?

– Azt is előadom egymásután; most hallottam a vendéglőben, hogy a nedeczi gróf gazdatisztje, bizonyos Pamutkay, azért jött, hogy ügyvédet vigyen a várba a beteg grófhoz, ahol Apolka is tartózkodik.

– Bolond egy világ – dohogta az öreg Kurka, – azelőtt a haldoklók a jövő világra gondoltak és papot kivántak, most az itteni világon jár az eszük és bennünket hivatnak.

– Pamutkay is önhöz készül, hallottam, amikor mondta, azért siettem annyira, hogy megelőzzem.

– Engem akar kivinni?

– Önt.

– Nem mehetek.

– Éppen arra jöttem kérni, hogy helyettesítse magát általam. Ez a véletlen úgy hullott le nekem, mint a mennyei manna. Okvetlen beszélnem kell Apolkával. S a várba bejutni, kivált a belső szobákba, mondják, nagyon nehéz. Tegye meg nekem ezt a szivességet.

– Hm – morgott az öreg, – jó, jó, én nem bánom, de hátha valami főbenjáró ügy, valami zsíros falat. Hát mindenekelőtt tisztázzuk az eszméket, kartárs úr; mi lesz a honoráriummal?

– Legyen a honorárium az öné.

– Hova gondol? Én becsületes ember vagyok, gentleman vagyok. Hogy mer ön engem megsérteni? Hanem felezzük meg a honoráriumot, kartárs úr.

– Jó, ha így akarja.

E pillanatban kopogtattak kívülről az irodaajtón.

– Tehát a fele. Ebbe maradunk. Szabad!

Pamutkay uram volt a jött s miután Kurka úr nagyfontosságú, sürgős teendők által volt akadályozva, Tarnóczy Emilt ajánlotta maga helyett, kit aztán, amint láttuk, el is vitt Nedeczre Pamutkay.

De még aznap este visszatért Zsolnára Pamutkay, meghált a nagyvendéglőben és korán reggel újra beállított Kurkához, hogy jőjjön azonnal Nedeczre.

– No, no. Hát Tarnóczy nem volt ott?

– Ott volt, de mind kevés.

Kurka csodálkozott. Kevés? Egy fiskális semmihez sem kevés. Nem olyan az, mint mikor ökröt ütnek le taglóval, vagy a bőrét nyúzzák, hogy még egy szelindek kellene hozzá, vagy még egy mészároslegény. Az ügyvéd akár egy egész vármegyét meg tud nyúzni egymaga.

Még jobban álmélkodék azonban, mikor a bricskát, amin ültek, a temető-utczában megállíttatta Pamutkay a Flóris János zöld sorompós háza előtt s odaszólt a kocsisnak:

– Menjen be, János, a tekintetes úrért.

S ezzel átült a kocsis mellé az első ülésre, hogy az érkezőnek helyet adjon.

Kurka úr apprehenzivus képet vágott:

– Hát nem vagyok én elég önöknek?

– Mind kevés, kérem alássan. Ha nagyobb volna a kocsi, még egy csomó ügyvédet vinnék magammal.

– Az ördögbe! – dünnyögött Kurka úr. – Miféle ügylet lehet az? Nem tudja, tisztartó úr?

– Bizony, nem szolgálhatok vele.

Miután Flóris ügyvéd úr is elhelyezkedett egy Deák-köpenyegbe burkolózva, megindultak. De Kurka úr kiváncsisága csak nem tudott lelohadni s mert Flóris kollégával úgy sem beszélgethetett (Flóris kolléga süket volt), folytonos kérdezősködéssel nyakgatta útközben Pamutkayt, úgy is szokása lévén sokat kérdezni és keveset felelni.

– Tehát a Tarnóczy kollégát is ott találjuk?

– Nem gondolnám – felelte Pamutkay rejtélyesen.

– Úgy? Ő már végzett?

– Igen, ő már nem lesz ott.

Kurka úr egyre kiváncsiabb lett, az első kortyok még csak nevelték a tudás-szomját.

– Úgy? Már visszajött? Persze, csinos honoráriummal. A gróf gavallér ember, jól fizet, ugyebár?

– Túlságosan is – morogta a tisztartó.

– Tehát meg van elégedve Tarnóczy?

– Meg vagyok győződve, hogy kevesebbel is beérte volna.

– Hm. És nem tudja véletlenül a tisztartó úr, hogy mi volt a honorárium? Nagyon lekötelezne e közléssel, mert…

Pamutkay uram zavarba jött, kelletlenül vakargatta vastag, vörös, kálvinista nyakát és szörcsögtette pipáját, látszott rajta, hogy tudja, csak nem akarja elárulni.

– Majd megmondja ő maga annak idején. Mire való az a nagy kiváncsiság?

Kurka úr egy kis burnótot szítt fel szelenczéjéből, aztán bizalmasan hajolt a tisztartóhoz, hogy a kocsis ne hallja:

– Őszinte leszek. Azért szeretném tudni, mert a fele engem illet, úgy egyeztünk meg.

Pamutkay meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék:

– Jól teszi, ügyvéd úr, ha az egészet neki hagyja.

Erre azután Kurka úr elkezdett pattogni, hogy minek nézi őt a tisztartó, tékozlónak-e, vagy bolondnak, de Pamutkay uram ezután is hajthatatlan maradt.

– No, én bizony mégis azt tanácslom.

Valami átláthatlan homályt, valami különöset szimatolt a Kurka úr orra s minél tovább haladt oknyomozó elmélkedéseiben, a körülmények latolásában és a szálak összeszedésében, még csak inkább nőtt a homály.

Pongrácz István gróf egyedül fogadta a két ügyvédet, Apolka se volt most bent. Kurtán végeztek. A gróf előadta szándékát Apolka adoptálására nézve s megkérdezte őket, megcsinálják-e a kérvényt, igen, vagy nem? A sok beszédnek nincs értelme – mondá.

Mindketten vállalkoztak. (Flóris úr a magával hozott tubussal fogott el minden szót.) A ravasz várúr kiváló üzleti érzékről tett tanuságot (de iszen van annak elég esze), azt kérdezvén tőlük:

– Nos, hát melyikük csinálja meg olcsóbban?

Mire a két ügyvéd, szégyen ide, szégyen oda, elkezdett lefelé liczitálni, ami alapjában igen mulatságos jelenet volt és jó kedélyre hangolta a beteget. Végre is Kurka úr annyit engedett, hogy már szinte ingyen volt, még talán a bélyeg-költség se futja, mert Kurka úr többet tudott, mint Flóris úr (Kurka úr már azt is tudta, hogy a vármegye leggazdagabb kisasszonyát teszi most kontesszé – majd meglesz ennek a jutalma más oldalról), tehát Kurka úrra lett rábízva az adoptálás keresztülvitele, az okmányok beszerzése és a kérvény fölszerelése.

Kurka úr különös beszélő kedvében volt, szeretett volna még csevegni a klienssel, egyetmást kikérdezni tőle, különösen az érdekelte, hogy Tarnóczyval mi történt, de a várúr aláírván a felhatalmazást, ridegen bocsátotta el őket. Odalent az udvaron már várta a friss fogat, mely visszavigye. Puszta, kihalt volt az udvar, mint egy elátkozott váré; sehol egy élő lény, csak egy vizsla őgyelgett a kút körül és Pamutkay állt a kocsi mellett.

Elbúcsúzván tőle, lépésben indultak meg a lovak a kapu-ívezet alatt; de amint a bricska derékig kibukkant a kapu alól, egyszerre valami csillámló tárgy pottyant a Kurka ölébe, mintha az égből hullana le.

Fent az emeleten egy nyitott ablak csapódott be.

Kurka hirtelen a fényes tárgy után kapott, hát egy kis ezüst gyűszű volt és a kis gyűszűbe belegyömöszölve egy keményre összehajtogatott papirdarab.

Kibontogatta óvatosan, föltette pápaszemét és a következőket olvasta a finom női írásból:

«Tarnóczy Miloslav börtönbe van vetve, itt ül a várban. Jólelkű emberek kéretnek a kiszabadítására.»

– Ehol ni, – dünnyögte Kurka úr magában, – kezdem már érteni Pamutkayt.