Valamikor sokat elmulattattak a halottak, akikhez műveimet írtam.

Amint a nagyon tisztelt és irigyelt költők a hold leányaihoz, éjszemű szenyórához intézik verseiket, olyanformán küldtem én kigondolásaimat falusi temetőkben összekulcsolt kézzel fekvő régi daliákhoz, női rokonokhoz, akik az atyafiság és jószív nevében fiatalkori esdekléseimnek engedtek. Mindig volt egy finomkodó, porcellánnadrágos Samuel úr vagy épen: Maximillián valahol az emlékezésembe, akinek a régies és szentimentális történeteket előadtam, amilyenek akkoriban eszembe jutottak. A köszvényes gavallér megelégedetten bólintott a túlvilágról vagy a ravatalról, ahol utoljára láttam őt feküdni papucsban és szalonkabátban. (Vajjon igaz volt-e az ábrándos Bikics aggodalma, aki mindig elfehéredő ajakkal tette le a fuvolát, amikor eszébe jutott, hogy tetszhalottként temetik el; napokig borusan üldögélt a kályha mellett és a szemét nem vette le a völgyi temetőről. Vajjon hány ember, hány barát vagy rokon ébredt fel ott a föld alatt és a mende-monda szerint megette kezét?)

Ilyenformán irogattam egy Julia nevű nőhöz, akit egyszer öltözködni láttam gyermekkoromban, aztán többé soha; mikor a falun ismét tudakozódtam utána, jelentették, az úrnő meghalt. De az én számomra tovább élt fehér válla és térde, fekete haja és szeme, amely olyan volt, mint Zrinyi Ilonáé Barabás festményén. E bizonyos Juliához határtalan forró vágyakat küldtem, mindazt tudomására adtam, amit fiatal éveimben az egész női nem iránt éreztem. Kezébe veszi könyvemet a lugasban és elmereng, gondoltam még sokáig. Hőseim ezidőtájt az ablakon és kéményen át közlekedtek, hadd derüljön mosoly a szomorkás ajakra.

Írtam a télhez, őszhöz, lobbanó nyárhoz, mint azok a mostani fiatalemberek, akik egyetlen verssort sem írnak le, hogy valakinek ajánlanák. Laurájához Petrarca nem ragaszkodott jobban, mint fiatal írókoromban egy lelketlen, kocsikenőcs-szagú, elszánt, barázdás homlokú kvártélyos-asszonyhoz, akinél szobácskát béreltem és reménytelenül vártam, hogy egyszer megdícséri elbeszéléseimet, amelyeket asztalára csempésztem. (Hosszú idő multán kiderült, hogy az elbeszélések írójának nevét feleslegesnek vélte elolvasni és megjegyezni.)

Színésznők, feketék és szőkék, városiak és falusiak, búcsújárók és istentelenek, érettek és hűvösek, mint a téli alma a padláson, fiatalok, mint az első bűn a paradicsomban, csalékonyak és megcsalottak, az igazmondás és a kábító hazugság hívei, pórnők, oly egészségesek, mint a régi metszeteken, izraelita és római katolikus úrhölgyek, akik különböző babonákat míveltek az imakönyvekkel… hozzájuk is írtam dalaim, amíg azt hittem, hogy valaki bizonyosan elolvassa majd könyvemet és nagyjelentőségű leend gondolata olvasás alatt. Egy tucatszor szánkázott a behavazott országúton a kalendáriumbeli emberke (amint a rajzoló elgondolta januáriust), amíg észrevettem, hogy a nők többnyire szimulálják az olvasást, a nyomtatvány közül a divatlap érdekli őket leginkább és legfinomabb, legjobbszagú célzásokat sem becsülik meg annyira a költői beszélyben, hogy miatta és emlékezetünkre egy szalagot kössenek fel a kontyukra. Máskor ily napon, mint a mai (évfordulón), mindenféle babonákkal voltam telve. Ügyeltem, hogy az első szavam egy női név legyen. A mosdóvizembe bűvös szert öntöttem, amely megvéd a rossz szemektől. A kezemmel megtapintottam a régi himzést és csupa magábaszállott áhítat volt az októberi nap reggele. Apák és anyák ködös alakja surolja odakint a küszöböt, a nyiregyházi ősz ligetének és kertjének hervadt virágporát hozta szárnyain a dongó, amely az ablakon brugózik, elhalt testvérkék fehérszoknyás alakjai mutatkoztak, mint az üvegszekrényben a furcsa emléktárgyak, kék kövek, kínai istenek, ebédnél disznótor-zamata volt a hideg bornak, valahol már huzogatja is kemény, fekete bajuszát Kiss Dániel, aki majd pohárköszöntőjét mondja és bajuszából emléket hágy… Bánatos, hosszú léptekkel közeleg egy drága úrnő a nyirfasorban és a virágbokrétát háta mögé rejti. Félve nézem a hunyorgó délutáni napot; várj még nap, te lusta szolgalegény, takarítsunk be mindent a mezőkről, ami vetésünk nyomán termett, vigyük haza a reménnyé válott reménytelenségeke és a nehéz kalászokat; az élet cifra kavicsait, hazugságait, mézeskalács-szíveit is rakjuk fel a kocsira, mielőtt végleg bealkonyodik. El ne felejtsük a drága monogrammos zsebkendőket, inget és hajszálat. Ne hiányozzon egyetlen kis hangjegy sem a nótából, amelyet egész életünkön át mormogtunk magunkban. A lepréselt falevelek, elhervadt virágok, víg esztendők és bús napok, torok és kétségbeesett séták, nászok és egyhangú panaszok, lopott könnyek és féltett csókok, tünődött lábnyomok és heggedt sebek, borzalmas éji órák és szentanyám áldása, Jeromos nagybátyám faragott sétapálcája és az «ő» arcképe: amit az életből ajándékba kaptunk, minden továbbra is velünk maradjon. Ezért várj még te mámoros öreg ember, piros őszi nap ott a látóhatáron. Még egy csókot a kedvesünktől, még egy virágot a lakomásasztalról, még egy kézszorítást a hű baráttól!…

Ilyen volt régen ez emlékezetes őszi nap.

*

Ma reggel ezt a nevet mondtam először:

– Janek!

Mily favágósan, kopogósan és lelketlenül hangzik e név, nem is tudják azok, akik teli torokból ordítják a versenytéren.

Ahelyett, hogy azt mondtam volna: Ilonka vagy Viola, azt beszélte álmos nyelvem: Janek. Bizonyosan valami haszontalanságot álmodtam az elmult őszi lóversenyekről. Elég szomorú dolog, hogy már csak ilyesmivel álmodik az egykori költő.

Aztán lehajtottam a fejem és arra gondoltam, akire kellett volna gondolnom ily ritka napon. A nőre, vagy mondjuk, a hölgyre, akinek szeme, mint bolygó csillag vezérli a lépteket. Hisz a legtöbb férfiú, amíg katonaköteles, nem tagad meg önmagától egy kis gyengédséget, egy hizelkedő kéz módjára simogató női vonatkozást, egy színes lepke módjára repkedő asszonynevet. Csak nézzétek meg a bivalybőrcsizmás vitézeket, valamint a bársonykabátos pesti uzsorásokat, mindegyik gondol valakire, amikor eljön az ideje, hogy lehunyja a szemét. Nincsen olyan embervakarcs, aki nem hinne, bizakodna, óhajtozva reménykedne egy nő megváltásában. És te, francia mezők nedvének és ó-magyar boroknak hive, szenvedélyek rabszolgája és a köd gyermeke: valóban elpártoltál volna Ilonkától és a többi Lonkától? «Janek»-ot emlegeted, mikor a reggeli fohászkodásnak ideje ködösen kongatja az órát a városligeti fasor tornyában? Bilincs van a szíven és vasbékó a bokán, amely a magány tömlöcének falához láncol, mint a régi vármegyeház börtönvirágát? A felleg mindig csak síró esőt és panaszkodó szelet hoz feléd a messzi égi tájakról? A holdsugár reménytelenül sétál ablakod alatt és sohasem kívánkozol a helyre, ahol kis gyertya fénye mellett az élet apró örömeit ugráltatják, mint a gummibabát a gyermekek? Az éjféli óraütés nem hozza emlékezetedbe, hogy szerelmes emberek szenvednek a falon túl és boldog öngyilkosságra készülődnek? A hajnali víz nem juttat eszedbe nőket, akik tükrök előtt ülnek és hosszú hajukat fésülgetik? A kalapodon koppanó falevél vajjon nem azért hullott reád, hogy visszaidézzed a régi őszöket, a hazug nőket és csodálatos sétákat?

«Janek», mondom konokul és örülök, hogy odakünn hideg őszi eső nedvesíti a háztetőt.

*

Nőknek, öreguraknak, papoknak és gazdag kártyásoknak miután elegendőt írtam az elmult években, vajjon kihez intézem mostanában műveimet?