Virágvasárnaptól kezdve mindig állnak szakértők a Lánchídon, a középső bástyánál, akik a Duna folyását ellenőrzik. Vagy különben mi egyéb tennivalójuk volna azoknak a nőknek és férfiaknak, akik a híd közepén váratlanul megállnak, abbanhagyják az utat Pest és Buda, vagy az élet felé és fertályóráig mozdulatlanul nézik a nagy vizet? Nem egyéb ez, mint ellenőrzése a folyamnak. Nem fordított-e irányt vagy egyéb szélhámosságra nem vetemedett? De az is meglehet, hogy némelyik ember minden esztendőben másnak, újnak látja a Dunát. Egyszer tán utálatos, dermesztő a sárga tavaszi folyó. De már egy esztendő mulva selyemágynak is láthatni a Dunát, amelybe belefeküdni a legnagyobb boldogság. Bizonyosan a hullámok változtak meg. Ezek a hullámok a boldogság erdejéből jönnek, hol télen hó alakjában szolgáltak tánchelyül a hold tündéreinek.

A lánchídon ácsorgott egyszer Cukkermandel kisasszony. Az öreg Cukkermandel leánya, akinek apja kirabolta Pesten először a keresztényeket, azután a zsidókat. Harminc palotát vett, de szállodában lakott, mert attól félt, hogy otthonában meggyilkolják. Cukkermandel kisasszony már ennélfogva is úgy unatkozott, mint azok az embeker, akik mindig a vonatot várják, de soha sem utaznak el.

Ekkor épen egy vizihullát kergettek a Dunán. Mária Valéria ilyent még soha sem látott.

Egy nyitott szájú, veres ruhás csecsemő volt az üldözött, aki duzzadt pólyáiban úgy úszott, mint egy dinnye a folyó sodrában.

Voltak olyanok, akik az utast már a Margit-hídnál észrevették. Ezek a dologtalan emberek a part mentén követték a csecsemőt, mintha lelkük üdvössége függne tőle. A hídon lassítottak az omnibusz-kocsisok, a járókelők kihajoltak a híd korlátján, egy kopottas kabátú, másvilág-szürke arcú fiatal nő váratlanul felsikoltott… Talán egyszer ő is, egy régi, szélvészes éjszakán elindított egy kis pasasért, gyöngéden fektetve a habokra… Ezüstfejű öregúr a társadalmat szidta, vénasszony rongyaiban sápítozott, szabadságos katona kihajolt a fedezékből a kis muszka után. Divat úr felsóhajtott… «A nők»… mondta és rókaképű emberek megálltak útjukban a vasút-miniszterium felé, amíg a csecsemő méltóságteljesen, mint egy kis hajó elúszott a híd alatt. A nap sütött, mert husvét volt Pesten. A tornyokban harangoztak. Mintha a kis utazó tiszteletére szólaltak volna meg a budai tornyokban függő, rácasszonyhangú harangok. Pestről átmorog az István-kupola nagyharangja, mint a polgármester, aki a kis husvéti királyt fogadja üdvözlő beszéddel. Fiuk és lányok megálltak a budai parton, mintha elfelejtették volna további mondókáikat, amelyekre a tavaszi nap tanította őket. A kis koldus-fajzat veres rongyaiban a Duna vízében megragadott minden érdeklődést.

– Hátha még menyasszony-ruhában úszna valaki a Dunában, – gondolta Cukkermandel Mária Valéria.

Minden szem a köpönyeges rendőrre meredt, mint egykor Toldi Miklósra, aki egy csónak orrában állott és hosszúnyelű csákánynyal igyekezett elfogni a csecsemőt. A dunai rendőr ügyes ilyen fogásban, mert erre tanítják. De a kis utas, még ügyesebb volt, mert bizonyosan nagyon imádkozott valaki, hogy a hivatlan idegen háborítlanul érjen el a Fekete-tengerig. Midőn harmadszor is utána nyúlt a rendőr a csákánynyal, a veres pasasér megunta a játékot s lemerült a Dunába. A partról, a hídról, a harangokból, a felhőkből már csak a néma nagy vizet nézték a szemek.

– Így fogok meghalni holnap, – gondolta Mária Valéria kisasszony.

S egy napig – szép halála felett gondolkozván – nem unatkozott.

És ha egyszer mégis öngyilkos lenne egy dúsgazdag, finom kisasszony a városban, jussanak eszünkbe a kis vizihullák, akik ismeretlenül, megszabadulva úsznak el Pest alatt. Talán ők hivogatják maguk után az öngyilkos nőket.