Az emlékezet.

Éjszaka jön, mikor úgy csörög a szél, mint a lószerszám másvilági paripákon; a fatáblák mögött haldokolva távolodik a hold a felhők köpönyegei mögé; orgyilkosok, kormosképű rablók, kést szorongató vándorlegények óvakodó lépésétől reccsen meg a grádics, hogy a tolvaj ijedten megáll; a gyertya fekete kanócában ifjúkori szemeket látni, amelyeknek tulajdonosait egykor megaláztunk, megbántottunk; a görcsös kezek alig tudják távoltartani a nyakra kívánkozó hurkot… Ő ott áll az ágy lábánál és fekete köpönyegében mozdulatlanul néz ránk, mint egy Dante-fő. Közönségesen: álmatlanságnak hívják.

*

Álmatlan éjszakákon utazom.

Valamelyik éjszakán Bécsbe mentem, mint régi atyámfia, aki követ volt és Felső-Magyarországról a diétára utazott, Pozsonyba, egy kőhajtásnyira Bécstől. Ha az öreg élne, most tán delegátus lenne, újra utazhatna a kocsiján a szakácsával, a pincemesterével, a kenőasszonyával, a muzsikusával. És gúnyosan bólongatna a töltésen vágtató vonatnak, ahol éhes, fáradt emberek egymás fején ülnek. Milyen jó lett volna fogadalmat tenni, hogy életünkben sohasem ülünk vonatra, mint a régi emberek! Manapság arra szokás megesküdni, hogy a repülőgépre nem szállunk fel.

Ez a fentebb említett rokonom két dologról volt nevezetes. Meghallotta bármily messziről is a kincsásók munkáját. Megmondta az ágyában fekve, hol ásnak a határban rejtett kincs után az unatkozó parasztok. Ugyanezért egy télen kiásták a saját kamaráját. Másik nevezetessége volt: az utazás. (Végül is holtan hozták haza a lovai a gyékényes kocsin; a hold világított és hazáig egyenesen, holtan ült.) Ismert minden csárdát és korcsmárosnét a bécsi úton. Tisztában volt vele, hol kapni a legjobb pörköltet, hányas termés fekszik a pincében, kinek a leánya a korcsmárosné, mi a háziszolga neve. Még Bécsben is kiösmerte magát. Tudta, mikor csapolnak a kulmbachi serházban, a Burg tövében, amely csapolásból a császárnak is visznek egy korsóval, mellé einspennert. Eligazodott a Rothenthurm-gassze körüli borpincékben. Lakáscímek voltak a fejében, ahol barátságos nők fogadták az idegent. A főhercegnőknek köszönt az utcán, azok visszabólintottak. A bécsi magyar iparosok dalárdájában a basszust fújta, ha épen dalestély volt. Olcsó keztyűket hozott ajándékba. Kezet fogott az udvari múzeum portásával. Egy öreg inas egyszer szemethunyt, mialatt az öreges ember próbaképen behemperedett Mária Terézia hatalmas ágyába Schönbrunnban. Ha pénze elfogyott, volt akitől kölcsönkérjen. Keresztapja volt egy meidlingi kertészné gyermekének. A korcsmáiban esztendős távollét után is helyén találta a pipáját. Egyszer aztán a császárhoz is meghívták.

Vasárnap volt és udvari kurir ment érte a Fehér Farkasba, a vámhoz. Rokonom frakkot húzott, köcsögkalapot tett a fejére és elindult a futárral. Útjuk a csatornán vezetett át. Azon a régi hídon, amelynek közepén egy nagy Mária-szobor őrködik, éjjel-nappal mécsekkel megvilágítva. A hídon hirtelen nagy szél kerekedett, amely leragadta rokonom cilinderét. Repült a köcsögkalap, egyenesen a csatornába. A fekete víz csendesen meghintázta a kalapot, aztán vinni kezdte.

Rokonom a csatorna partján a kalapja után futott és kiáltozással hívta fel az emberek figyelmét szerencsétlenségére. Amíg egy őgyelgő hajós nagynehezen megértette, hogy rokonomat a császár várja, amíg csónakot oldott, amíg evezni kezdett, a cilinderkalap elmerült a csatornában.

Még ha nem lett volna vasárnap és a boltok nyitva lettek volna, rokonom akkor se vehetett volna nyomban új kalapot. Olyan nagy feje volt, hogy csináltatni kellett külön a kalapját! Így nem tehetett egyebet, mint nyakába vette a várost és hajadonfejjel futott egyik ismerősétől a másikhoz kölcsön-kalapért. A verejték patakzott a homlokán. Elképzelte a császárt, amint türelmetlenül kinyitja az előszoba ajtaját.

– Ejnye, hol késik az a magyar?

Az ismerősöknek mind kisebb fejük volt, mint rokonomnak. Próbálgatta, rángatta a kalapokat. Némelyik csak a fejebúbját fedte, a másik úgy állt a fején, mint a cirkuszban a dummer Augusztén. A delet is szaladgálással töltötte, pedig jó ebéd várta a Piros Almánál. A korcsmárosnénak megigérte, hoz valami emléket neki a császártól. Már csaknem összeroskadt a fáradtságtól, amikor benyomult Riedlhez, – a mostani nagyapjához, aki szintén kávéfőző volt. Riedlnek akkora feje volt, mint rokonomnak, s mint tisztes bécsi polgárhoz illik, kéznél volt a köcsögkalap. Délután négyet vert az óra Szent István tornyában. A császár már elhagyta a Burgot. Vadászni ment. Sohase jutott többé eszébe hivatni a kalapnélküli magyart. Némelyek szerint meg is haragudott, ugyanezért rokonom elveszítette népszerűségét Bécsben, ahol tengett-lengett, reménykedett. A korcsmárosnék kiadták az útját, a keztyűsök elhúzódtak az asztala mellől, végül a policáj is érdeklődni kezdett. Rokonom testben, lélekben megtörve utazott haza, ahol azt mondták:

– Úgy kell a kutyának. El akarta adni a hazát.

*

Most megint Bécsbe készülődnek a magyar követek. Delegációs ebédet ad Szemere, a külügyminiszter, a Magyar Ház gazdája; ámde még se jut mindennapra nagykanál; hol esznek akkor a követeink? A bécsi korcsmáknak mostanában rossz hírük van. A bécsiek Budapestre járnak jólakni. A híres konyhákat hiába keresné rokonom, ha feltámadna. Még a sör is elfogyott, pedig az öreg Dreher él.

Tervezték, hogy pesti vendéglőst visznek magukkal, aki majd főz, mialatt a követek tanácskoznak. Lehet, hogy így is jó lesz. De mégis csak leghelyesebb visszatérni az öregek, a régi utazók példájához, akik kényelmesen, tengelyen tették meg az útat, senki se ült az ölükben a vonaton Pesttől Pozsonyig, legfeljebb szépleány. Az élelmiszert nem egyszer eleven állapotban vitték magukkal. A disznót kocsin, az ökröket hajtották hozzáértő emberek. A városvégi fogadóban a magukkal hozott szakácsné állott a tűzhelyhez. A saját borukat itták, az otthoni lisztből dagasztottak, a maguk tányérján ettek. Az ejtőzés közben fogpiszkáló mellől nézegették a sok plundrás osztrákot, aki a városban szaladgál.

Az igaz, hogy mostanában országos veszedelmet jelentene az éhes osztrákok amúgy is alig fékezhető írigysége, még keményebben összeszorítanák öklüket a zsebükben, de a követeink legalább nem koplalnának idegenben, midőn hazánk ügyeiben tanácskoznak. Csak hadd füstöljön az a magyar kémény Bécsben, ropogjon a láng a hízó alatt, elég gazdag még ez az ország, hogy a delegátusait ellássa élelemmel a hideg osztrák földön.

Ámbátor szép álom, illetőleg álomtalan éjszaka fátyolképe mindez. Abból a huszonegy korona napidíjból, amelytől a delegátus szeme kopog, nem lehet valami nagyon nyújtózkodni. Száz év előtt önkéntes honleányok, buzgó nagyasszonyok siettek volna a magyar követek segítségére; akkor még primitív volt az érzés, mondják korunk gyermekei. Most megnyugszunk, hogy már többet is szenvedett a magyar ezeresztendő alatt, mint a követek éhségét.

Aztán ha a szél elfújná valamelyiknek a kalapját, – az is csak úgy járna, mint régi rokonom, pedig mondom, ő volt az egyetlen magyar, aki jól kiismerte magát Bécsben.

(1917.)