H. G. Wells, aki Rudyard Kipling után manapság legjobb élő regényírója Angliának és a háborúellenesek egyik vezére, legújabb regényében (A szenvedélyes barátok lehetne a regény magyar címe) problémát fejteget: a férfi és nő közötti viszonyról kimutatja, hogy nem lehet e két nembeliek között sem barátságról, sem házasságról szó anélkül, hogy az egyik fél rá ne fizetne az összeköttetésre. Úgy tudom, hogy az ellenséges szigetországban egy esztendő alatt huszonöt kiadást ért e komoly, nagy, tartalmas regény, amelynek stílusa és berendezése vetekedik a Cooperfield-del, minden idők legjobb angol regényével. Wells már nem a régi fantasztikus regényíró, akinek «Időgép» című regényét Magyarországon is sokan olvasták. Wells megkomolyodott, azaz talán közelebb lépkedett a piros, eleven élethez, a társadalmi problémákhoz, a szociális eszmékhez. Az idős Wells nőkön és férfiakon töri a fejét. Egykor, ha majd vége lesz a háborúnak, «A szenvedélyes barátokat» – ha elkészül addig a fordítása – nagyon sokan olvassák Magyarországon.1) Kár, hogy a fegyverek zengésében a regényíró szelíd, szépséges lelkületű muzsája is hadiruhába öltözött és a szigetről, amelynek termékei közül legszívesebben az irodalmi exportot fogadta az európai olvasó, a fegyverek csörgésében ijedten menekülnek a könyvek, a nagyszerű angol regények, tudományos művek. Az irodalom, különösen a nemzeti államokban, egy szívvel-lélekkel összenőtt a nemzeti öntudattal, hogy elválasztani nem lehet a harci indulattól, katonáink szenvedélyes rohamaitól, a vereségtől vagy a győzelemtől. A nemzeti államokban az irodalom és művészet mind a nemzeti öntudat szolgálatában áll. Azért születnek az írók, a könyvek, a színdarabok, hogy a nemzet jelleme, bátorsága, készültsége, létezése erősödjön, növekedjen.

Vajjon nemzeti állam vagyunk mi, Magyarország?

*

Gondolkozás nélkül így lehetne felelni a kérdésre:

– Igenis, mi vagyunk a legnemzetibb állam Európában, mert nekünk egyetlen exisztenciális alapunk, történelmi multunk, jövendőbe vetett reménységünk az, hogy magyarok vagyunk. A magyarság fennállása, ereje, büszkesége abban rejlik, hogy idegenül, rokon, testvér nélkül élt és megmaradott tömérdek közönbös idegen, sőt ellenséges nemzetek között. Semerre egyetlen barátunk, sehol igazi jóakarónk, még csak komoly pártfogónk sem akadt a gazdag és nagy nemzetek között, amelyeknek fejlődését, gazdagodását, előbbrehaladását, megizmosodását segítettük évszázadokon át, őrködvén harcrakészen, könnyű karddal, elszánt karral a kontinens keleti részein, hogy Európát megvédelmezzük az ázsiai bajoktól.

Egyedül voltunk, mindig egyedül, önfentartó harcainkban, küzdéseinkben, rettentő nemzeti válságainkban. (Álmodozó, kedves tudós bácsik kitalálták, hogy messze, északon a tenger mellett laknak rokonaink, a szerencsétlen finnek. Tehát még a tudósok fantáziája sem tudott a magyarság részére mást kitalálni, mint egy olyan szegény rokont, aki nálunknál is szerencsétlenebb, boldogtalanabb. Mintha a leégett szegény emberhez messziföldről jött atyafi csatlakozik, akinek csizmája sincs. A csizmátlan finnek talán vállalják is a furcsa rokonságot, hisz ez atyafiság mellett nincs mit veszteniök.)

Tehát történelmi szenvedéseink, csalódásaink, vereségeink és végtelen számú bajaink mind arra predesztinálnák a magyarságot, hogy boldogtalanságában önmagában keresse az erőt, a vígasztalódást, a jövőben való bizakodást. Hosszú századok elhagyatottsága, keserve, dacos zordonsága után bizonyosan tudatára ébredhetett a nemzet, hogy csak egyedül önmagában, a saját szívében, karjában, erejében bizakodhatik. Tehát mi nemzeti állam vagyunk. A humusznak élünk, amelyből születünk. Hegyeink, völgyeink, folyóink, történelmünk, nyelvünk, hagyományunk: magyarságunk az életfeltételünk. Amint hűtelenek lennénk az ősi multakból sugárzó energiához, amint elfelejtenénk, hogy nemzeti irodalmunk, dalunk, művészetünk nélkül többé nem vagyunk már magyarok, hanem akár portugálok: a nemzet megszünne.

Minden megmérhető, elgondolt és matematikus körülmény szorgalmazza, hogy Magyarország legyen a legnemzetibb állam. Magyarabb, kiméletlenül sovénebb, dühösen nemzetibb, mint bármely fajtája a világnak. Indiánabb az amerikai indiánnál, lengyelebb a legszegényebb lengyelnél, székelyebb a székelynél.

*

Miután pontosan megállapítottuk, hogy nemzeti államiságunkban összpontosulnak azok az erők, amelyek a multban, a jövőben biztosítékai a magyarság fenmaradásának: nézzük a valóságot, nyitott szemmel vizsgáljuk meg a mai magyar életet, midőn egy rettenetes háború minden erőt megpróbáló birkózásában ropognak a magyar izmok.

Az irodalomról kár volna beszélni. Utóvégre minden nemzetnek olyan irodalma van, amilyent megérdemel. Jelenleg semmiféle irodalom nincs, mert mielőtt a puder, francia piperecikk vagy lyoni selyem meghalna a közszükségletben, az irodalom már akkorára rég kiterítve fekszik. Hazánkban a könyv még mindig a legnagyobb luxus-cikk. Valóban rendkívüli jó termésnek kell lenni vagy derék kártyajárásnak, hogy Magyarországon az új könyveknek vevője akadjon.

Ellenben itt vannak színházaink. A város közönsége szereti a mulatságot, a lármát, zenebonát. A színházak mindig jól aratnak Budapesten. Az egyetlen komolyan jövedelmező foglalkozás a színházasdi.

Miért nem magyarok tehát színházaink?

A boldogtalan Nemzeti kapui továbbra is zárva maradnak, bár a miniszter kilátásba helyezte megnyitását.

A többi színházak pedig mindent játszanak, csak nem nemzeti öntudatot sugárzó darabokat. Az elmult évek színházi műsora mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a színháznak többé semmi köze sincs a kulturához, de a magyarsághoz még kevésbé. Épen olyan üzleti vállalkozás, mint bármely esti vagy éjjeli mulatóhelynek a létezése.

Most azonban a mulatóhely megszokott nemzeti közönyét azzal tetézte, hogy idegen, teljesen idegen «művészetet» vonultat be Budapestre. Idegennyelvű szinészek jelennek meg a deszkán, ahol minden talpalattnyi helyre szükség volna, hogy onnan teli torokkal kiáltsák, felejthetetlenül hangsúlyozzák magyarságunkat. Remélem, hogy az új alakulásba még se egyeznek bele a pestiek. A fejére ütnek a mulatóhelyek tulajdonosainak, a fekete selyemsapkára. Talán még sincs most szükség idegen színészekre, midőn a mieinket se tudjuk eltartani.

Az ország helyzete, jelene olyan, hogy Budapest vezet hangban, példában, divatban. A nemzeti ideál mécsvilága halkan éldegél valahol a messzi szép vidéken, széles Magyarországon. És ahol még él, létezését a zsinóros ruhának és a töltött káposztának köszönheti. Öntudatunkat, büszkeségünket, reménységünket már régóta csupán politikai alapon véljük beváltani. A politika most hallgat. Vajjon mikor jön el ennek a nemzetnek az ideje, boldogsága, öntudata? Mikor fújjuk le vállunkról a színes idegen madarak szemétjét? Mikor tudjuk meg végre, hogy egyedül, végtelenül egyedül vagyunk mi magyarok a nemzetek összességében?

Amíg a Wells-regényt forgatom a férfi és nő lehetetlen, önző, igazságtalan viszonyáról, mindig országunkra és egy másik országra gondolok. A nő megfojtja, tönkreteszi a férfit az angol regényíró szerint. Vajjon nem a mi nemzetünk az a férfi, aki elpusztul furcsa házasságában?

*

Ködbe, homályba borul a téli Budapest, a fasorok, ligetek, paloták mélyen alusznak a szürke égboltozat alatt. A világháború zengése nagy messziségből hangzik el Budapestre, – olykor úgy látszik a város furcsa kedvén, közönyös hangulatán, hogy már nincs is háború. Budapest a háborút is megszokta és folytatja régi, mindennapi életét. Olykor átvonuló katonacsapatok lépései döngenek az éjféli utcákon. Az alvó város a másik oldalára fordul, «szegények!» gondolja tán magában és másnap gondtalanul, üres lélekkel űzi különös mulatságait, szórakozásait. Csoda-e, hogy messzi Hispániából Rómába vágyódik a sebesült légionárius? Igazán meddő fáradozás öntudatot, dacos, büszke magyar lelket verni ebbe a városba, ahonnan nemcsak a zengő háború, de az igazi, a szenvedő, a fájdalmas Magyarország is messzire esik.

(1915.)