A magyar ellenzék vezérei új emberek és új társadalom eljövetelét jósolják a képviselőházban, amely társadalom napirendre tér fölöttünk, itthonmaradottak fölött, ha nem viseljük magunkat az új kor kivánalmai szerint. Bizonyos, hogy e nagyszabású kortársainknak, a magyar pesti Mirabeauknak most is igazuk van, – hisz születésünk óta mindnyájan reménykedünk az új idők eljövetelében s minden valószínűség szerint a következő esztendők nemesebb, tartalmasabb lelki áhitattal, ízesebb testi kenyérrel, az utópikus álmokhoz közelebb fekvő érzelmekkel látják el a társadalmat, mint közelmult sivár korunk, midőn derekabb férfiaink napról-napra halogatták, hogy kivándorolnak az országból.

A boldogtalanok és szegények országa szép hazánk. Az álmok országa, ahol mindenki mást álmodott, mint amit a holnap megvalósíthat. Tüzes ambiciók, nevezetes elmék, nagyszerű tulajdonságok pusztultak el részvétlenül. Az emberi butaság és korlátoltság gonosz fölénnyel diadalmaskodott. Mindenki a forradalmat várta, a lelkek forradalmát, amely majd felgyujtja a bedeszkázott agyvelőket. A forradalom helyett jött a háború, a lövészárok, a magyar katona világraszóló dicsősége, a váci huszárok rohamozása, az uzsoki öreg népfelkelők bajonett-harca, a magyar baka megdicsőülése Szerbiában, a galiciai vár éhinsége, megvakult tüzérek kezébe a tapogatozó botocska, az öreg Désy Zoltán halálmegvető bátorsága, itthon a rossz kenyér, a posztócsaló, az árvagyermek, a gyászruhás hölgy, a féllábú katona: ez következett az időben, miután a Váci-úton a proletárok már felgyujtották a benzines hordókat.

Minden új lesz a háború után. Az emberek, az asszonyok, a gyermekek, a tollak, amelyeket választáskor a kalap mellé tűznek; a világfelfogás; magánéletnek, kényelemnek, pénznek túlértékelése, amely egy dögvészt vagy háborút nem látta országban idővel kifejlődik; a polgári karosszéknek imádata s a tyúkleves az ebédlő asztalon; nők selyemharisnyája, férfiak beteges előretolakodása a közpályákon; az üresfejűek lármás érvényesülése és a tehetségek hátraszorítása; az ostoba gőg és megvetés, amellyel az Andrássy útján vagy Kisújszálláson érdekelték egymást a magyarok; a pénznek mindenhatósága s a büntetőtörvénykönyv dicsekvésre méltó, elismerést kiváltó megkerülése a vagyonszerzés útján; a családi tisztességtelenség és leánykereskedők, uzsorások, félkézkalmárok furcsa megbecsülése, amely országunk fővárosában lábrakapott; a nők operette kedélye és szegény lányok epedő tekintete a meggazdagodott ringyó kocsija után; a férfiak megkomolyodása, elgondolkozása az elmult háborún és a csalásnak dühös üldözése, mert az ellenség valódi, gyilkos golyókat lőtt a mellekbe, míg itthon hazug szavakat, frázisokat, elvetemült, körmönfont gyalázatokat szőttek az írók, politikusok, vezérek: – minden megújhodik e bibliai megpróbáltatások után.

Nagyon kiváncsi vagyok már a féllábú káplárra, aki végigverekedvén a háborút, először nem kap kenyeret Magyarországon!

*

Egyelőre csupa istenfélő, istent megismerő katona jön hazafelé a csatamezőkről. Olyan szelidek, mint a bárányok. Elmentek, mint komor, mélyhörgésű bikák, élesre fent csatabárdok, a szívben menydörgő keserves káromkodások: és mint szentéletű, réveteg lelkű, halálosan elcsendesedett, kézlegyintéssel vagy főbólintással mindent elintéző férfiak térnek vissza. A srapnell vonítása még a fejük fölött hangzik, midőn éjszakánként felriadnak a kórházi ágyon; a borzalmas tél, mint dermedt kisértet álldogál álomtalan szemük ablaka előtt; a lövészároktól két lépésnyire érzik még magukat s ha elszenderednek, a gépfegyvert hallják messzire kattogni s golyók fütyülnek különös, hizelkedő hangon a fülük mellett, mintha mindig azt mondanák: «fiú», fiút keresnének.

A harag és az ökölbeszorított felindulás, amely az augusztusi katonavonatok mozdonyainak vérvörös szemébe végigrohant a magyar tájakon, mint rosszalkodó kiskölyök elaludt fekhelyén, síró szemére szorítván ökleit. Már elmult a homloktüzesítő, szivetrázkódtató dühös indulat, amellyel a bajonett az ellenség szíve táját kereste.

Megtanultuk a kitartó, szigorúan önfegyelmezett háborút, a takarékoskodást az emberpusztító orkánban, a jaj-nak elnyelését és Isten nevének nem hiábavaló emlegetését. A hadviselt katona megannyi megkomolyodott, megbocsátó, bölcs férfiú, aki a szenvedésekben, nélkülözésekben, a mindennapi vendégeskedésben a Halál terített asztalánál elsősorban az életnek túlságos fontosságát elfelejtette. (A régi, rossz világbeli regényekben az oroszlánvadászt látták ilyennek a fiatal kisasszonyok, aki biztos magasságból, fakoronájából lövi a sivatag királyát. Vajjon hová törpül az oroszlánvadász hősiessége a székely bakák bicskarántó, puszta kézzel fojtogató rohamozása mellett?)

A harctéri katona oly ismeretségben van a halállal, mint a kórházi orvosok, akik megszokottan, felindulás nélkül végzik teendőiket a haldokló körül. Ifjú koromban sokszor gondolkoztam az orvosok lelkivilágán, akik véleményem szerint a parlamentair szerepét töltik be a halál és élet mesgyéjén. Vajjon, mikor arra kerül a sor, hogy maguk is meghaljanak, mint annyi sokan, akit gyógyítani próbáltak, akinek pulzusát, szívverését hallgatták, lehelletét megvizsgálták: a meghalást bizonyosan úgy ismerik már, hogy a haldoklás egyes momentumai többé nem újszerű dolgok előttük; mintha már sokszor-sokszor végigmentek volna azon az uton, amely a költői kedélyek szerint tamariska-bokrokkal van szegélyezve és félreeső, mellék-utacskája egy nagy kertnek, ahol az élet majálisa folyik; a táncban, énekben, zenélésben, szerelmeskedésben elfáradt lovagokat és hölgyeket az orvosok a szomorú bokrok között a sötét vasajtóig kisérték, amely felnyilott a delikvens előtt, de maguk kivül maradtak és visszatértek az ünnepélyre, – gondoltam magamban régente, ha télszagú, zuzmarás bajuszú, öreg falusi körorvost láttam leszállani szánkójáról vagy a professzor aranykeretű pápaszeme fürkészve tapadt azon férfiú szemébe, akit legjobban szerettem. A halál bölcsészei voltak ők a képzeletemben, akiket atavisztikus gyöngédséggel tiszteltem, hisz a leghatalmasabb urasággal, a halállal vannak mindennapi ismeretségben, mint más ember a kisasszonyokkal.

A harctéri katona, aki fekete-veres országutakon, elesett bajtársakon át gázolt, látott maga körül elhalványuló homlokokat, szemeknek sajátságos végső tekintetét, különös torokhangok hallatszottak utána az erdőszélről és nyugtalanító nyögések maradtak el mögötte a pusztaságon, míg ő maga mind előbbre ment, közvetlen közelségébe a halálnak, épen olyan sajátos, rejtelmes lelkű lény polgári világunkban, akit e percben csak fürkésző tekintettel vizsgálhatunk, mint aki valamely nagy veszedelemből, égő házból, mély folyam örvényéből, gyilkosok kése elől megmenekedvén, itt áll előttünk, mintha mi sem történt volna vele. Mintha már kezet fogott volna a halállal mindegyik és érezte volna a másvilági ember markának kemény szorítását. Ők már tudják, hogy milyen a halál, van-e szakálla, hangja, teste, – vagy csak egy végtelen melódia ő, amely a fülekbe hangzik, mint hosszú vonónak huzása a kifeszített hegedühúron, amelyet láthatlan kéz stimmel a messziségben, – vagy egy furcsa elborulás csupán a halál, amely a legvígabb kedélyállapotban, gondtalan, életvéget nem gondoló, befejezést nem hivő, szinte az örök életet sejtő embert meglátogatja, mint augusztusban (1914-ben) hirtelen elborult a nap a Duna fölött csónakomban, a partok elcsendesedtek, különös, hűvös barnasága lett a folyónak, a fecskék lankadtan ereszkedtek alá és a visegrádi várrom fekete, halottas-házként állongott a hegyormon: a napfogyatkozás szörnyű, szívverést csöndesítő borulata vonult a tájon:… ilyen a halál? Gyermekkoromban az orvosok nem feleltek tudákos kérdéseimre és most hallgatnak a katonák is, akik az életbe visszatértek a másvilágról. Mintha Dániel próféta rejtélyes kinyilatkoztatása volna minden szó, amelyet a harctérről visszatérő katonák szájából hallunk. Keveset beszélnek, nem türelmetlenek, nem panaszosak, sem haragosak, sem bánatosak, mosolyognak a féllábúak, amint a menetszázadot látják a kórház ablakából és jajszó nélkül üldögél helyén a vak katona. Valamely furcsa, nagyszerű embertipust látunk magunk előtt, amelyről eddig fogalmunk sem volt. Mintha a holdból jöttek volna ők valamennyien, akik a hosszú háborúból vissza-visszatérnek. Mintha tökéletesen elfelejtették volna régebbi, velünk együtt folytatott küzdelmes polgári életüket! Mintha már nem törődnének az itthoni életnek ezer kellemetlenségével, apró szekaturájával és anyagi gondjaival, amelyek egykor előttük is akadályokként álldogáltak. Mintha egy másik, ismeretlen világból jönne a harctéri katona, ahol mindennek leszállott az értéke, az életnek, szerelemnek, pénznek, előrehaladásnak, egy Utópiából jön a katona, ahol mind megjavultak az emberek, mert rájöttek, hogy nem érdemes rossznak lenni, nem érdemes szomorúnak, sem jókedvűnek lenni, semminek sem hangosan örvendezni, vagy oktalanul búsalkodni, csupán szelid, csendes, megadó mosollyal bizni az Istenben, az örök Jóban, az élet Végtelenségében.

«Mindnyájan zarándokok vagyunk!» – mondta nekem egy katona, aki kilenc hónapig volt a csatában és azelőtt talán sem a «zarándok» szót, sem értelmét nem tudta. Hol tanulta? Limanovánál egy apáca szájáról vagy nyakig eltemetve hóban a Kárpátok között?

*

Azt hiszem, hogy jelen időben még nem törődnek valamely túlságos mértékben a harctéri katonák azzal, hogy lesz-e választójoguk a háború után. A politikai dolgok jelentőségét elfelejtették, mint a kényelmes ágyat vagy polgári jólétet. Bizonyosan köszönettel vették volna a nemzet köteles elismerését, de hogy nem kapták, azon sem búsulnak. Egyelőre más dolguk van, mint azokkal törődni, akik az országhatár megvédését rájuk bizták, de voksot nem akarnak adni. Majd, ha egyszer valamennyien hazajöttek, ha mostani álmodozó, másvilági hangulat lemulik róluk, a hősök és a szentek emberfölötti kedve, ismét emberek lesznek, rossz vagy jó emberek, kicsiny szenvedélyekkel, igazságtalanságokkal, bántalmakkal törődő emberek: ha eszükbe jut, egyetlen rohamozással beveszik az alkotmány sáncait, mint a gorlicei magaslatokat.

A régi hősök – szinte a gyermekkor messziségéből – úgyis megbuktak mind e háború alatt. Megbukott a régi társadalom, amely most a háborúban végképen összekeveredett; megbuktak az «urak» és «parasztok»: többé tán sohasem halljuk e szavakat; megbukott a szolgabirák országa, a kortesek tanyája, az agitátorok ostoba lármája; megbukott a ficsúr figurája a vármegyén vagy a pesti aszfalton; a párbajhős, a krakéler gavallér; a tiszteletreméltó uzsorás és a gazdag leánykereskedő; a «jó üzletember», akit csaláson kaptak és a nagykeresetű ügynök, aki jövedelmező üzleteket szállított; megbukott az erkölcstelenség, a könnyelmű asszonyok kócsagtollas kalapja, amely után irigyen nézett a szegény munkásleány, a léha szerelem és a szerelmi bánat s öngyilkosság. Új világ jön a régi helyén. Milyen lesz? Vajjon milyen hely adódik ebben a féllábúaknak és félkarúaknak? Csakugyan rákerül a sor, hogy a mankót lecsatolják lábukról s úgy verekedjék ki helyüket? Mélységes titok a jövő társadalom képe, csak annyi bizonyos, hogy a gazságoknak körülbelül végük van.

A katona még messze jár. Még dolga van. Győzelmet kell befejezni. De közeleg az idő, mikor elindul hazafelé és felocsudik háborús kábulatából.