Egyszer Alvinci Eduárd császári és királyi kamarás különös, kísérteties és hosszabb időre gondolkozásos estvét töltött régi barátnője, madame Louise házában.

A kis belvárosi palota földszintjén kényelmes szobát bérelt Alvinci egy negyedszázad óta. «Korunk hőse», – mint élete delén gyakran nevezték a híres férfiút a hirlapírók és szerencsejátékosok: oly babonás volt, mint egy indiai áldozár. Ötezer esztendős bálványok, Buddha szobrocskái és messze napkeletről való szent tárgyak voltak körülötte a régi szerelmi-szobában. A Louise asszony palotája fenntartásához más előkelő öregurak módjára némi segítséggel járult Alvinci, csinos bérösszeget fizetvén a szobáért, ahol évenként néhányszor megjelent, hogy a mult idők karcsú frakkjain, rózsaszínű arcú hercegein, rókavadászain, eltünt lovagjain elgondolkozzék. (Néha egy-egy hölgyismerőse is megzavarta ábrándjaiban; Alvinci ezért a belvárosi házba mindig frakkba öltözötten lépett be és sohasem mulasztotta el parfőmmel behinteni a kabátja selyembélését. A hölgyek olykor a jelen idő boldogságait, ifjonti örömeit hirdették mosolyukkal és szavukkal, Alvinci ellenben komolyan, meggondoltan ült karosszékében; nagy fekete szivarját olyan óvatosan és figyelmesen szívta, mintha a szivarozás volna már minden öröm életében; és ahány pohár vizet megízlelt, ugyanannyi aranyat helyezett a vizestálcára. Kezet csókolt a fehérkeztyűnek, vagy a kócsagtollnak, vagy az elbájoló kis cipőnek, – amennyit a nőkből hatvannégy éves korában érdemesnek tartott szemügyre venni, – aztán lassú léptekkel, felgyűrt kabátgallérral klubjába ment estebédjét elkölteni (nem egyszer az elfogyasztandó ó-bort is a kabátja zsebében hozván).

Ekkor tavasz-est volt és Alvinci, mielőtt Louise asszony palotájába betért volna, kis sétát tett a városban. Szakállas, alig deresedő tatáros fejét most is megnézték a nők a Váci-utcában és a Dunaparton; s amint elsuhantak mellette, egynémelyik fátyola, kalapkája, mozdulata, fejtartása, szeme, mosolya azt a gondolatot ébresztette Alvinciben, hogy ezek ismerősei, akik fiatalkorában együtt utaztak vele a vörös postakocsin. Ám azóta megkomolyodtak, a templomot látogatják, a muzsikában a klasszikus zene kedvelői lettek és a vigadói álorcás-bált erkölcstelen mulatságnak mondják, – mint ahogy a nők többnyire öreg szüleikre, vagy serdületlen gyermekeikre gondolnak, amint elhagyták az ifjúság titokzatos kis utcait és szívdobogásuk megszünt.

Alvinci unottan hallotta a szokásos megjegyzéseket a háta mögött, amint hatvannégy éves koráig ezt megszokta:

– Mint a valóságos ördög, oly csúf – mondta egy haragos szájú asszony a barátnőjének.

– A legszebb férfi Magyarországon – súgta egy belvárosi kisasszony az édesanyjának.

Alvinci sohasem fordult meg, bármilyen megjegyzést mondtak a füle hallatára, okos ember nem kíváncsi. Alvinci pedig a legokosabb ember volt Pesten. Most pedig azon gondolkozott, hogy nemsokára meg fog halni. A homályba borult budai hegyek nagy messzeségből látszódtak, mintha tegnap óta eltávolodtak volna a Duna partjairól. Szinte mendegélni látszottak a hegyek a tavasz-estben, mint széles vállú vándorlegények. A folyó hidegen, idegenkedve ment medrében és elbujni látszott a partokon leskelődő lámpások előtt, – a Margitszigetnél kezdődik már a másvilág, ahová komolyan és megfontoltan kell megérkezni.

Alvinci olyan hidegnek érezte a szívét, mintha jeges hallotti-kezek szorongatnák, könnyedén elszédül, «mindig gondoltam, hogy tavaszkor halok meg, mint az apám és anyám is Sárosvármegyében», – mormogta a szakállába és haldokló nemes lovagként emelte meg a kalapját és bólintott a fejével egy szikár öreg asszonyságnak, aki újdonsült pesti lakos korában a hercegprimásnak bemutatta és barátságába ajánlotta.

Az öreg hölgy tétovázva nézett a bandukoló Alvinci Eduárd után. Talán meg akarta szólítani s megkérdezni, hogy van, mit csinált azóta?… De hisz harminc év óta nem beszéltek egymással.

Madame Louise fehér háziruhában fogadta a vendégét és a télikabátot lesegítette róla, a karosszéket előretolta, felső világítást rendezett és csendben, anyáskodva dohogott:

– Mindig mondtam, hogy nem uraknak való a séta. A szegény ember sétáljon, akinek nincs egyéb mulatsága. Takova gróf sohasem sétált, a boldog emlékezetű velszi herceg is beteg volt a vadászat után. Bizonyos korban az embernek nyugodtan kell már ülnie a karosszékben, eljön a borbély, gondosan kiválogatja a nagyon fehér szálakat a szakállból, csak akkor fecseg, ha kérdezik; közel lépnek a nők és megsimogatják az embert, ha erre engedelmet kapnak, nem szabad nekik sem vígnak, sem szomorúnak lenni, sem a lábukat, sem a kezüket mutogatni, karbafont kézzel ülni, mint a nőneveldében és legfeljebb a hajukat bodoríthatják, mert az nem árt senkinek…

Amíg így beszélt a jóságos madame régi barátjához, Alvinci Eduárd azt érezte, hogy meghalt.

– Talán az emésztése sincs rendben, nagy jó uram, attól szoktak lenni a zavarok – folytatta a madame.

Alvinci mozdulatlanul, mint egy halott keleti fejedelem ült helyén, akinek elmulását titkolják a birodalom népei előtt.

És ekkor az ajtó kinyílott és egy bébé-kalapos, rózsaszínű, fodros kisasszonyka surrant be a szobába. Az álla hegyes és kíváncsi, az orra ábrándos, mint égbe néző szeme… Keresztülsietett a perzsaszőnyegen és a szőnyeg virágait nem taposta lába. A csipkés napernyőjével köszönt a halottnak és nyomtalanul eltünt a falban, a nagy álló óra mögé lépve.

– Egy! – mondta valamely láthatatlan helyről a madame.

Strucctollas, előkelősködő, feszes feketeruhás dáma sietett be, mintha a színpadra lépne, ahol már várja házikójában a súgó és int felé kezével.

– Kettő, – hangzik és a strucctollak elvonulnak a falban.

Gyujtogató szemű, érzékiségét nem titkoló menyecske, mozgékony orrú, setéthajú lobban fel a setétségben, piros kalapja, mint a gyufa lángja, a keztyűjén át perzsel az ujja és a cipő sarkának állása: mintha férfiak homlokára tenné a lábát, amíg kancsalító szemével a mellkasban dobogó, vergődő szívet figyeli…

– Három, – szólalt meg a túlvilági hang és az álló óra, mint egy gyümölcsfának a törzse, elrejtette maga mögött a szevillai táncosnőt is.

Aztán kopófalka, hangtalan csaholással rontott el Alvinci lábai előtt, piros frakkos lovasok nyargaltak tova dobogás nélküli paripákon, a róka tán a Váci-utcába futott és e kísértet-csapat most tovább üldözi? A társaság mögött, az emlékezés lengőfátyolával kalapkáján lovasnő nyargal, aki leszökken a nyeregből a halott látására, közeledik hozzá, mint egy szegény vándorlóhoz az út mentén, de aztán felismeri és bánatosan, lassan elfordítja az arcát… Alvinci utána akar nyulni a kezével, de már ellobogott a fátyol.

Most halottakat visznek furcsa kis kocsikon, kék kötényes, inges gyerkőcök tologatják a szekérkéket, versengnek egymással a kocsitolásban. Mikor a targoncák Alvinci elé érnek, a koporsók fedele felpattan és ábrándosan feküsznek a halott nők, szőke és barna hajuk a vállukra van fektetve, a kezük imára kulcsolva, a lábukon atlasz-cipő és a fehér ruhájukon zöld repkény.

A gyerkőcök egy szempillantás alatt tovább gurítják a kis kocsikat és vörösre főtt tengeri rákok, furcsa halak és csigák ragadnak a gyermekek sarkába.

Öreg, boldogtalan külsejű apák jönnek be az ajtón és botjukra támaszkodva ballagnak, mint a nyugalmazott hivatalnokok, lehajtott fejű anyák lépkednek, szabályosan, mint a percmutató.

Most ő jön… Még nem is látja, de már érzi a közeledését, szinte a lépésnek a kopogását is hallja, mint a rab börtönében menyasszonya lépteit.

Bús nő, hervatag virág, – «hervadt egyetlen rózsám», – susogja a halottnak a szája, – gyengéden őszülő haja, mint a gond a beteg gyermekekért, a rongyos cipőcskékért, foltozni való ingecskékért; a szeme nyugodt, elcsendesedett tükörű, mint a tóé, amelynek környékén nem járnak emberek; a keze kicsiny, dolgos, ráncos, mintha mindig hamupogácsát tartana a tenyerében vándorútra menő kis fia részére és az ajka hidegvíz-illatú, mintha érzelgősség nélkül, megnyugvással mesélné a gyermekeknek esténkint, hogy: «apátok volt a legszebb férfi Magyarországon»…

– Hitvesem, Leonám! – mondja a halott.

Alvinci talpraállott, a szobában sötétség volt, a távolban, egy messzi utcában egyhangúan gurult a postakocsi és a szél, a nyitott ablakon át olykor idáig ragadta a postakocsis kürtjének hangját.

Télikabátjába burkolózott és a kalapját szemére húzta:

– Elrontottam a gyomromat – gondolta keserűséggel. – A lazac mostanában már nem élvezhető.