Zsigmond, az Arany Oroszlán bérszolgája, a rendelet értelmében hajnalban három órakor felköltötte a numero hatot. Csak kétszer kellett kopogtatni a rozzant ajtón, bévülről már hallatszott a vendég ásítása, aztán egy hatalmas káromkodás. Az istenét emlegette a vendég minden szállodai szolgának. Zsigmond dörmögve huzódott vissza a folyosó sarkába, egy pillanatig még figyelt a vendég kopogására, – ej, hogy egy szelíd, kékszemű, szőke szakállú ember is tud néha káromkodni, este olyan csendesen beszélt, mintha imádkozott volna, az öreg szobaasszonynak majdnem kezet csókolt és kis imádságos könyvet készített az éjjeli szekrényére: hajnalra pedig úgy káromkodik, mint egy pogány. Talán sokat ivott az este az étteremben és a mámor még nem szállott el fejéből, gondolta magában Zsigmond, mert szeretett a vendégei fölött gondolkozni. Az északmagyarországi városkába a kereskedelmi utazókon kívül nagyon ritkán vetődött szállóvendég. Messze a fővonaltól, szinte az isten háta mögött feküdt a városka, se katonaság, se diákság nem volt itt, a kasszirosnők sorban elszökdöstek az Oroszlánból, éjjelenként többnyire maga a gazda bóbiskolt a kassza felett. Zsigmond élete tehát meglehetősen egyhangúan folyt az Arany Oroszlánban, három gyermeke, meg beteg felesége volt valahol messze Budapesten, napokig olvasgatta a gyerekei levelét, ha azok néha reágondoltak. Így mult el élete.

Meglehetős ijedelem fogta el, mikor néhány perc mulva, miután félálomba merült a rongyos szőnyegen, kardcsörgés hangzott fel a köves folyosón és egy erős kéz nehezedett a vállára.

– Zsigmond, elutazott már a numero hat? – kérdezte egy boros hang mély dörmögéssel.

Sefcsik, a városka rendőrbiztosa állott Zsigmond előtt. A fehér pakfonggombok a köpenyegen elhomályosultak az éjszakai hidegtől és a rendőrbiztos vastag bajuszán friss hó fehérlett.

– Most készül elutazni a társaskocsival – felelt Zsigmond és ijedten nézett a hatos számú szoba fele.

– Majd résen leszünk – felelt Sefcsik. – El kell fognom őt.

Zsigmond megrendült. Az Arany Oroszlánban még nem fogtak el senkit, a rendőrbiztos csupán a meleg boráért szokott megjelenni a szállodában. Ilyenkor komolyan, megfontoltan hallgatta a tulajdonos panaszát a hűtlen kasszirnőkről, néha visszacipelt egy kisasszonyt az állomásról és a szűk kamarácskában hol megverte, hol megölelte a menekülő leányzót. Sefcsik sohasem fogott el senkit.

– Mit tett a numero hat? – kérdezte Zsigmond és az álom elmulott szeméből.

– Körözve van… Életveszélyes ember… Lehet, hogy szükségem lesz magára, Zsigmond, kéznél legyen – mondá Sefcsik és a szeme izgatottan ugrált. – Mindenesetre jó volna megnézni, van-e forgópisztolya a vendégnek.

– Majd megnézem – vállalkozott Zsigmond és szintén nagyon izgatott lett e téli hajnalon, midőn csupán két bécsi utazó aludt még az Oroszlánban s az egyiknek horkolása időnként, mint valamely másvilági hang hasított végig a szellős, hosszú folyosón.

Sefcsik a hóna alá vette kardját, lábujjhegyen ment le a kőkockákon. Zsigmond a hatos számú szoba ajtajához lapulva hallgatódzott. Aztán megkereste azt a rést az ajtón, amely csaknem minden szállodai szoba ajtaján feltalálható, honnan a személyzet a nászutasokat szokta megfigyelni, – ha ugyan vannak ilyenek az Oroszlánban. A szőke, Krisztus-fejű vendég az asztalnál ült és töltőtollal levelet írt. Izgatottan, gyorsan, remegő kézzel huzogatta alá a fontosnak vélt sorokat, – Zsigmond a kilincsre tette a kezét és az ajtó nyikorogva engedett. A vendég oly hevesen fordult hátra, hogy Zsigmond nem merte átlépni a küszöböt.

Egy másodpercig farkasszemet néztek egymással, a vendég és a bérszolga.

Zsigmond volt a gyengébb fél. Nagyot csuklott és szinte könyörgő hangon szólalt meg:

– A tekintetes urat el akarják fogni.

A szőke ember megmerevedve ült a helyén. A gyertya lángja hosszan huzózkodott az asztalon, a papiroson fénylett a tinta.

– Tehát jól hallottam a rendőrök zörgését! – mondta.

Zsigmond betette maga mögött a szobaajtót és lassú léptekkel közeledett a numeró hathoz. Az a fejét az asztal lapjára ejtette, mintha meghalt volna.

Zsigmond most alaposan szemügyre vette emberét. Vékonydongájú, fehérbőrű fiatalember volt, alig harminc esztendős, a keze finom és kékeres, az ujján olcsó, halálfejű gyűrű és szürke ruhája nem a legfinomabb. A cipője duplatalpú, nehéz téli cipő és a tavaszi felöltőcske olyan árván, magányosan lógott az ajtófogason, mint egy akasztott ember.

Zsigmond nagy, vörös kezét a numeró hat vállára helyezte:

– Mondja, mit tett, maga szerencsétlen?

A szőke ember gyorsan felemelte a fejét.

– Nem tettem semmit.

– Nekem megmondhatja – szólott Zsigmond atyai hangon. A biztos úrnak majd tagadhat kedvére, de nekem az igazat mondja. Miért körözik?

– Köröznek? – jajdult fel a vendég. – Istenem, szegény feleségem!

– Bizony, körözik. A biztos odalent várja, elbujva, amint beszáll a társaskocsiba, a kocsis a városházára hajt a lovakkal. Ott aztán vasat tesznek a kezére, a lábára, megmotozzák és bezárják.

– Jaj! – felelt a vendég. – Jaj, a gyermekeim!

– Holnap jönnek a csendőrök, mert szerdai napon mindig jönnek. Azok csak a goromba emberek. Puskatussal verik, aki kezükbe kerül. Pofoznak jobbról-balról. Belökik a vonatba, a lábára lépnek a csizmájukkal és olyan helyen ütik, ahol nem marad folt az ütés nyomán: a gyomrán.

– Jaj! – mondta az emberke. – Miért is jöttem ebbe a városba!

Zsigmond legyintett:

– Most már mindegy. A biztos odalent várja az udvaron. Legalább nekem mondja el, hogy mit tett? – szólott Zsigmond és megnyomkodta a vendég sovány hátát.

– Azt mondják, hogy sikkasztottam…

– Hát nem igaz?

A numeró hat egy percig hallgatott.

– De… igaz – mondta, a két kezébe temetve arcát.

Aztán hirtelen megragadta a Zsigmond kezét:

– Már harmadik hónapja bujkálok, se éjjelem, se nappalom, egy percnyi nyugovásom. Nem is bánom, hogy elfognak, hisz a pénzem is elfogyott. Mikor a kardot csörömpölni hallottam, elbúcsúztam a világtól, gondoltam, a fejembe lövök. De maga bejött jó ember… Engem Pestre visznek innen, mert ott történt az a dolog. Aztán legalább láthatom vasárnaponként a feleségemet, meg a gyermekeimet. Beeresztik őket a rabokhoz néha.

– Miért tette? – kérdezte Zsigmond.

A szőke emberke fájdalmas vértanúsággal nézett Zsigmondra, majd előkelően legyintett:

– Nem érti ezt maga, egyszerű jó ember! A játék, a nők!… Nagyon szerettem játszani.

Zsigmond elgondolkozott.

– Vegye fel a kabátját! – mondta csendesen. – Van itt egy hátsó ajtó, amely az udvaron át a szomszéd utcába vezet. Ha menekülni akar, siessen.

A numeró hat gyorsan hátraugrott, a tavaszi kabátkát előkapta a fogasról, kis bőröndjét a hóna alá csapta:

– Merre, merre? – kérdezte.

Zsigmond az ajtót csendesen kinyitotta. A folyosó hideg és homályos, csak egy gyertyaláng pislogott benne. A bécsi utazó vígan huzta a maga nótáját.

– Erre – mondta Zsigmond és tologatni kezdte a vendéget.

A szőke emberke azonban nem mozdult.

– Nem – mondta bágyadtan. – Hová mennék? Pihenni szeretnék. Lefeküdni, aludni, megnyugodni. Gyerünk a biztos úrhoz.

Zsigmond vállat vont, lassú léptekkel a grádicshoz ment és tenyeréből tölcsért formálva, lekiáltott a sötét földszintre:

– Biztos úr, a vendég szökni akar!