Az udvarmester naphosszan vadászcsizmában és bőrzekében járt, legfeljebb alkonyattal ért rá felhúzni a frakkját, mikor az őszi eső már oly életuntan hullott a kastély felett, hogy a legöregebb bécsi táncosnők is eszébe jutottak borotválkozás közben, – késő őszre járt, cinkék, derek, hideg napsugarak laktak a fehér nyírfákon, a bágyadt nap korán aludni tért, mint egy szívbeteg ember, a hold megvilágította az elhagyott sétányokat, mint a szenvedés, az álomtalan pihenés a halni készülő ember éjszakáját, éjfélfelé hosszadalmasan kongatott az óra az istállók homlokzatán, csak a tisztek szobája felé volt világosság, egyik egyedül sakkozott, a másik francia regényt olvasott és a szebb részleteket megírta egy hervadt grófnénak Pozsonyba, akitől örökséget remélt… A gödöllői őszi éjszaka ijesztően hosszú volt, szinte láthatókká vállottak az ablakokból az erdőn nyargalászó szellem-lovasok, akik ködöt, hideget, fagyot füstölgő fáklyákkal járták be éjjelente az erdőt és bő köpenyegben ment át az erdőirtáson egy bujdosó lovag, mint az életre kelt magyar titokzatosság.

Elise körülbelül délelőtt tíz óra tájban szokott kilovagolni az erdőre. Addig leveleket írt és olvasott; Bécsbe, az urához, Nápolyba, beteg testvéréhez és néha Bajorországba indult levél, amelyre aranypiros pecsétet nyomott, mielőtt kezéből kiadta volna. Zizegő, fehér papiroson karcsú, hajszál betűk, mint a repkény növése, fonódnak egymáshoz lilaszínben; a császári korona mellé, amely a boríték hátán volt aranynyomásban, sohasem felejtette el odaírni, hogy Gödöllőről kelt a levél és így már erdők illata, hosszú magányoknak ábrándossága, egyedül töltött őszi napnak zamata érződött a levélen, mielőtt a címezett megnyitotta volna… Olykor egy későn nyilt virágfejecske is segített tovább adni a hírt a levélbe préselten, hogy Magyarországon hosszú és gyönyörű ősz van. A felelősségteljes, zajos, fontoskodó udvari élet messzi száll, mint az ég alján a fellegek, amelyekről nem tudhatni, hogy füstből vagy bánatból vannak-e szőve. A nápolyi királyné elolvashatta a levelekből, hogy Elise boldogsága egy kis csermely az erdőn, amely ismeretlen, kedves vándor módjára fut át a tájon, mindig jókedvű, friss és érzelmekkel teli, mint azok a szépfürtű, tiszta és halk utazók, akik egy estére megjelennek valahol egy setét vidéki fogadóban, a kedvükért felgyulladnak a lámpások, csendesen nevetnek, egyikük egy sohasem hallott dalt énekel és reggelre tovább mennek, mint tegnapról mára a nefelejtsek a patak partjáról: kik voltak, álruhás királyok vagy bolondos színészek? A porfelleg a hintójuk mögött, mint a mese vége elborítja a valóságot. A Bécsbe küldött levelek elmondták, hogy a magyarok nagyon jó emberek, áldott a nézésük, zeneszó a hangjuk, a szívük pedig oly nyilt és jószagú, mint országuk szabad mezőségei; a kunyhók és paloták kéményeiből egyenesen száll a füst az ég felé, mint a fohászkodás. Ábrándvilága egy nem mindennapi, sőt sajátságos női léleknek kelt útra e levelek alakjában az udvari futár táskájában, aki pontban délben indult el Gödöllőről.

Elise akkor már messze járt a kastélytól; fehérbóbitás, a tiszta élettől és álmokkal teli éjszakától cukrászsütemény finomságú orcájú frájok hajoltak ki a kastély ablakán, hogy hosszadalmasan nézzék a szilvás-szekeret. Egy fiatalos kedvű zöld vadász fütyörészve ballagott el a tájon, a délelőtti ködben nyugtalankodó varjak magosan szálldostak a fák fölött, mintha valamely nagy esemény történt volna náluk éjszaka… A kis vadászház égett le az erdőn és romjai most is füstölögnek, mint a szénégetők kemencéje az erdővágás fölött. A nagyvilág eseményei, a távoli földrészek szenvedései, vonagló emberi szívek, háborúk és nagy szerencsétlenségek mind eltörpültek e napon Gödöllőn: hogyan történhetett, hogy az elhagyott, lakatlan kis vadászház meggyulladt és leégett?

Korompai csendőrőrmester hozta az első hírt. Az udvarhoz tartozó emberek töltöttek éji szállást a vadászházban, Wallmöden gróf, udvari tiszt paripáját megfogták az erdőn, míg a grófnak nyoma veszett. Ezenkívül női ruhákat, divatos kalapot, cipőt és felöltőt is találtak a szarvas-aggancsos előszobában, amelynek bútorzatát megkímélte a tűz. Elise már korán reggel kilovagolt a meglehetősen távoleső vadászházhoz, ahol zivatar jöttével nem egyszer meghúzódott és a nyított ablakból nézte az erdő fölött háborgó villámlást és hallgatta a mindentudó záporesőt. A spanyol ruházatú udvari kurir e napon Elise levelei nélkül indult el a kastélyból, midőn delet ütött a nagy óra.

*

Estére bizonyossá válott, hogy Wallmöden, Elise udvartartásához beosztott kapitány, aki éjjelente egyedül szokott sakkot játszani, valamint V. Ilonka udvarhölgy, akit a «párjavesztett» néven emlegettek a trécselésben: eltüntek. Valamely kalandos körülménynél fogva, amely most már soha sem fog kiderülni, őszi éjszakán a kis vadászházban találkoztak és a vadászház leégett, benne az ifjú nő és hallgatag férfiú. Vajjon szerelmesek voltak egymásba vagy csak a kiösmerhetetlen véletlen sodorta egymáshoz a végzet percében a szerencsétlen ifjakat?

Wallmöden oly száraz és mozdulatlan férfiú volt, mint merev olajfestményű őse valamely csehországi lovagvárban. Vízszínű szeme, keskeny, szenvedélymentes arca, kikeményített válla arra látszék teremtve, hogy a harmadik hintóban helyet foglaljon, fehér köpenyegben álljon három lépésnyire és szőke, macskabajusza alól kimért és rövid szavakban válaszoljon a hozzáintézett kérdésekre. Talán nem is gondolkozott soha, csak sakk-figurái társaságában. Bizonyosan nem tudta, hogy mi a tennivaló, amikor éjnek idején kigyulladt feje fölött a tető. Felhúzta a keztyűjét és begombolta a köpenyegét. Talán arra gondolt, hogy tavaszkor őrnagy lehetett volna, ha nem kerül fatális helyzetbe.

V. Ilonka udvari hölgy már inkább közelebb volt a konyha- és szolgaszemélyzet érdeklődéséhez. Az udvarhölgy, aki néhány hónap előtt került a császárné környezetébe, mindig bánatos és halk teremtés volt, aki nyilvánvalóan egy nagy sebbel a szívében végezte tennivalóját. Kemény és síma szőke haja volt, amelyet rizsporral hintett be. Világos, szinte felhőtlen kék szeme volt, amelyről a fantázia sem meri elképzelni, hogy tud setétet villámlani vagy felhők mögé rejtőzni, mint a tavaszéjben ölelkező növények. Szabályos orra, összeszorított ajka, redőtlen arca: képmása elszegényedett leányok arcának, akik a spanyol etikett fenn állása óta mindig ott álldogálnak valahol a császárné környezetében és szobájuk bezárt ajtaja mögött szenvedélyes csókkal halmoznak el egy arcképet, mialatt olyanokat gondolnak, amelyet szájon kiejteni nem lehet. Reggel hűvös, hidegvíz-illatos orcával jelentkeznek a szolgálatra, holott éjjel azt álmodták, hogy pávák és egy férfi vállán, térdén foglalnak helyet, rikoltanak és lehajtott fejjel várják az ostort. Ilonkáról tudnivaló volt, hogy egy érettebb rablólovag, szakállas előkelő úr szerelmét bírta, aki a nemrégen elmult hadjáratban életét vesztette. Így «párjavesztett» névvel emlegették őt a mesemondók és a takarító szobalányok nem egyszer találták nedvesen Ilonka párnáját.

Mily különös lehetett az őszi éjszaka, amely a két hallgatag embert az erdei ösvényen összehozta és a csillagtalan setétség biztosan mutatta az utat a titokteljes vadászház felé? Hogyan símultak egymáshoz a hideg szívek és kezek, amelyek eddig csak az önző, egyedülvaló gondolatokat ismerték igaznak és boldogítónak? Mit mondanak egymásnak a vadászház csendjében, midőn a meghalásra egymásra találnak, a hideg, szenvedélytelen szemek egymásba kapcsolódnak, udvari hölgy és udvari tiszt talán a szolgálat nehézségeiről beszélget az utolsó éjszakán?

A csendes éjben sem közel, sem távol nem zavarja beszélgetésüket senki, a róka és őz messze jár a vadvér-szagú háztól, talán épen életük történetét kezdik elmondani, mennyit szenvedtek és nyitott szemmel töltöttek számos éjszakát, mit gondoltak, midőn reménytelenül hullott a hó és szélhámos tavasz kocsizott az ablak alatt, midőn egyszerre felcsap a láng a tetőn és ők szégyenkezésükben nem találják meg az utat, hanem inkább szemérmesen meghalnak?

*

Elise másnap korán kelt és hosszú levélben számolt be az eseményről nővérének, a nápolyi királynénak. Miután az őszi napok mind zordabbak lettek Gödöllőn és a legéett vadászház környékén mind szomorúbb lett a délelőtti lovaglás, a fatetők felett a köd úgy füstölgött, mint a kapucinusok kriptájában a füstölő, Elise parancsot adott az udvarmesternek, hogy frakkját végleg felöltheti, Budára mennek ezután.

Az udvar őszi itt mulatását csupán két egymás mellett lévő sírdomb jelentette a vadkacsa hideg szárnyán közelgő hópelyheknek. Ez volt «párjavesztett» Ilonka története.