A legtáncosabb életben is előfordulnak esztendők, hónapok, midőn a szív és a kedv elcsendesedik, hogy az óra ketyegését hallani a mellényzsebben. Az ajtó még félig betéve, a farsangi éjbe kihallatszik a dévaj muzsika, a nagybőgő helyeslőleg mormog, mint egy romlott öreg ember, a háztetőkön a hó úgy világít, mint az alsószoknyák fodra, pirosat lehelnek a félrevonult párok az erkély fagyos ablakára, – de a báli vendég már beburkolózik egérszagú nagy bundájába a szánon, mint a végrehajtó, midőn falusi körútra indúl, a szív alig hallhatólag dobog és a magosságból hideg, téli halálra emlékeztető csókok hullanak az arcra kósza hópelyhek alakjában, mint megöregedett, régi szeretők távolból küldött üzenetei. Nagybotos, e kis beszély hőse, elfáradtan, fásultan utazott falura a nagyvárosból. (Fiatalabb éveiben ily hangulat hatása alatt fogadta meg az öngyilkosságot – másnap reggel, a borotválkozó tükör előtt, – ekkor jutott csak eszébe, hogy a legszebb nők meleg vassal göndörítik andalító hajfürteiket a fül és a nyak tájékán, csupán ilyenkor gondolt arra, félig megfagyottan, mint egy őszi veréb a fán, gunnyasztott ablakok alatt, amelyek mögött nők csókolóztak. Öregebb lévén, most már csak annyi energiája volt, hogy egy bizonyos hídra gondolt, amelyet útközben valahol elér s a híd leszakadhat, ha épen úgy akarja.)

A francia cipősarkok még tovább lejtenek a tánc-zene ütemeire, a nők arca sokatigérően pirul és hajuk leng, mint az árvalányhaj, valaki erre jöhet, hogy leszakítsa: Nagybotos már falura vonult, elsőnek, hogy utolsó ne legyen a társaságban, akit a kékkötényes legények legurítanak a lépcsőn. Falun angyalokkal ismerkedett meg. Angyalkával és a mamájával. Egy régi urasági házban – «Le comte de Turgenjev» regényeiből volt ez kimetszve – kettecskén éltek, mint az őzike lépked a tehén mellett az erdőn. Nagybotos – tél volt – mindenféle kártya-kunsztokra tanította őket, kemény papirosból figurákat vágtak ki és Miklós napján bábszínházat játszottak, elszavalta a Kakasülőn című monológot és míg Angyalka a zongorához ült, a mamának a legújabb tánclépéseket megmutatta, amelyeket a télikertben egy négertől tanult. Majd szánkázni mentek és a falun túl Angyalka átvette a kocsistól a gyeplőt és a téli tájon csengetve repült a szán, mintha víg karácsonyi estére igyekeznének egy barátságos házhoz. Újév táján Nagybotos segédkezett a gazdasági számadásoknál, – valahol egy csontkeretes pápaszemet talált a háznál és midőn ezt homlokára tolta, öreg ispán, Mártonfalvi bácsi úgy megijedt, mintha a harminc év előtt elkövetett póstarablásról fakgatná Nagybotos. A jószagú és kedves befőtteket a pákosztos cselédek miatt egy könyvbe írta és esténkint arról beszélt a hölgyeknek, hogy amint kitavaszodik, egy széltől hajtott vízmerítő szerkezetet kell felállítani a vetemények között. Ezenközben özvegy Majornokiné, született Fehér Krisztina és leánya Angyalka, oly alaposan beleszerettek Nagybotosba, hogy a csöndeslelkű férfiú, aki pedig már csupán a jócselekedeteknek kívánt élni és beteg parasztokat gyógyítani, ijedten járkált a befagyott folyó partján… «Ahová még betettem a lábam, ott bajt csináltam. Milyen szerencsétlen vagyok!» gondolta magában. És a tájat kémlelte, mintha azt számítgatná, hogy merre fog elmenekülni.

A faluban egy csárdásné volt. Göndörhajú és piros arcú, mint a megelevenedett népdal. Piros hárászkendőjéből néha fürkészve nézte Nagybotost, amint az úton elhaladt. Egyszer – falusi honoráciorokkal serezett Nagybotos a fogadóban – hátulról megérintette a nyakát.

– Mint a vadkacsa farka, – mondta a hajára.

Nagybotosnak néha eszébe jutott ez a megjegyzés. Midőn a hölgyek már külön imádságot fogalmaztak, amelyet esténkint elmondtak Nagybotosért és Mártonfalvi bácsi sem merészelte hangosan szidni a zsidókat az udvar közepén, (hátha van egy rokona Nagybotosnak, aki ezért megharagudna) az asszonycselédek kezet csókoltak és dédelgetve megsimogatták a csizmaszárát, – Nagybotos elhatározta, hogy elkezdi az új életet. Néhányszor hirtelen felnézett a fogadó ablakára, midőn a korcsmárosné ott magában dudolgatott, majd egy estve, midőn a kutyák a vastagon omló havat összetévesztették a vándorlegénnyel, Nagybotos hátulról a csárdába került, cigányokért küldött, akik egymás hátán jöttek a mély hóban, a csárdásnét maga mellé ültette:

– Nagyon hasonlít valakihez, akit egyetlenegyszer, igazán szerettem, – kezdte falusi gavallér módjára a széptevést.

A csárdásné szórakozottan ingatta szőkés-barna fejét.

– Tán azt is Jucinak hívták? Az uraság is úgy hazudik, mint a többi férfiember.

(De többé ezt már nem mondotta ezen az éjszakán. Nagybotos derekasan kitett magáért. Éjfélfelé az asszony beleegyezett, hogy megszöknek és elmondta, hogy a Sajó parton, – ahol született – mindig kis gyermekeket látott a vízben leánykorában. És most nincsen gyermeke. N–s is kijelentette, hogy többé nem jár az elhalt menyasszonya sírjához, legfeljebb egyszer Jucival együtt látogatják meg a halottat.

Másnap, midőn az ünnepnapi ebédre ballagott Nagybotos, Juci sápadtan, kisírt szemmel állott az ablaknál: «megvert az uram» – sóhajtotta, – az ebédlőben Angyalkát találta. Karcsú, hosszú lábszárú, barna lány volt Angyalka. Azt remélte, hogy Nagybotos majd megtanítja lovagolni. És együtt ügetnek a nyárfa-sorban, mint ez a Tavaszi hullámokban olvasható. Setét szeme komoly szemrehányással tekintett a férfiúra.

– Ugyebár tudod, hogy a világon csak téged szeretlek egyedül? – kérdezte és a férfi vállára helyezte a tenyerét.

– Gyermek vagy még…

– Maholnap tizennyolc éves vagyok. Komoly nő voltam mindig. És most is komolyan akarok veled beszélni. Tudod, hogy az anyám egész éjjel nem hunyta le a szemét, kétségbeesetten sírt?…

– Szegényke.

– Ha még egyszer beteszed a lábad ahhoz a némberhez, ahol az éjjel voltál, velem gyűlik meg a bajod.

Az özvegy ágyban maradt és csak a félig nyitott ajtón át vett részt a vidám, hangos társalgásban, amely az asztal felett keletkezett. (Nagybotos bankócsináló-prést keresett Mártonfalvi úron és az öreg ispán makacsul védekezett.) Ebéd után Nagybotos hosszú ideig szótlanul üldögélt a beteg mellett, míg Angyalka az ispánnal kártyázott és hangosan csapkodta az ütéseket. Alkonyattal a folyópartra ment és azon gondolkozott, hogyan juthatna el a legközelebbi vasuti állomásra. Gyors, könnyű léptek hangzottak fel a fagyos havon. Hosszú bundában, muszka-sapkában, mint egy regényhősnő, a ház felől Angyalka sietett.

– Tudom, hogy azt tervezted most magadban, hogy elhagysz minket. Az anyám a temetőbe kerülne. Magamról nem beszélek, fiatal és erős vagyok. Te nem fogsz elmenni.

– Gyermekem.

– Elhatároztuk, hogy néhány hetet Budapesten töltünk. Az anyám ugyanis azt gondolja, hogy itt hiányzik neked a fővárosi élet lármája, zajgása. Majd színházba megyünk veled. Ha akarod, bálba is járok a kedvedért. De otthon is maradhatunk a szállodában.

Nagybotos a falu végén lakott egy régi kertiházban és az ablakából varjakra szokott lövöldözni. Ezen az estén valaki háromszor is megzörgette az ablakot. Majd egy forró, gömbölyded asszonytenyér oly sokáig nyugodott az ablaküvegen, hogy végül leolvadt a zuzmara. Nagybotos a setétben hallgatva üldögélt. Midőn később az ablakhoz ment, már csak egy asszonyláb nyomai látszottak a kerti úton, a havon.

– Arra ment el a szabadságom, – gondolta magában.

A holdfényben messzire látszottak a lábnyomok. Mintha a végtelenségbe mentek volna… Túl a dombokon és a határokon… Valaki elment erre, aki ide akart jönni, meleg szívet, puha tenyeret és ábrándos kis játékot hozott a képzeletében, amelyben, mint egy kis színházban, Nagybotos jeladására már játszani kezdett a zenekar. A kárpit azonban nem ment fel. Valaki egy falusi háztető alatt ködmönszagu télben narancsfákkal álmodott és kinyújtotta a kezét a drága gyümölcs után.

Nagybotos meghatottan nézte az eltávolodott lábnyomokat. Egy falusi nőicipő – nyomai magos sarokkal ellátva, mint a nagyravágyás, és gombocskákkal, mint a cifra élet utáni kívánság – mendegélt át a kerten.

– Bizonyosan rózsa van a harisnyakötőjén – gondolta magában Nagybotos.

*

Jucit reggel a vízmerítő-léknél kifogták. Csak húsz éves volt, – mondták a falusiak.

Angyalka megcsókolta Nagybotos homlokát:

– Derék ember vagy. Jól viselted magad. Most már akár megtakaríthatjuk a pesti utazást.