Budapest az epidemiák városa. (Hiába rázza a fejét tisztelt Sartory Pál úr.) Nemcsak hogy idelátogat minden ragályos betegség: tifusz, pestis, kolera, nóna és nem tudom mi, hanem a szembetegségek is bizonyos epidemikus jelleggel lépnek fel. Ha a párbajok áramlata kezd jönni, akkor egyszerre csak összevész mindenki mindenkivel s amerre a szem lát, mindenütt kettesével lépkedő férfialakokon pihenhet, kik qua szekundánsok járnak nagy gesztusok közt az utczán. S az emberek felismerik az arczvonásaikról, mi járatban lehetnek; kitérnek nekik, mint a minisztránsokkal a haldokló emberhez siető papnak. Ha az öngyilkosság áramlata jön, akkor egyszerre csak kezdik az emberek főbe lőni magukat tömegesen, szinte minden ok nélkül. És ez ellen hiába czikk és tárcza. Ami egyszer passzió, hát passzió. A levegő fejleszt ki bizonyos hajlamokat, lázakat. Hogyan? Miért? Senki sem tudja. Úgy van – mert úgy van. Egyszer például mindenki elkezd Gerbeaudhoz járni és valóságosan verekszenek a székekért; a következő évadban meg már senki sem megy Gerbeaudhoz – pedig, esetleg, jobb a konyhája. Ez mind epidemia.

A tavaszszal pedig mi történt! A lapokban igen gyakran lehetett olvasni eltünt emberekről, akiket a család keresett, de meg nem talált se élve, se halva. Eltünt egy trencsénmegyei fakereskedő, aki két napra lejött Pestre. Most nyoma veszett. Kevéssel rá egy idevaló bankár tünt el csudálatos módon, mintha a föld nyelte volna el. Hasztalan kutatott utána a család, rendőrség. Aztán eltünt egy ügyvéd. Azt nem is igen keresték. Az semmi. Elvitte az ördög elevenen.

Aztán úgy husvét táján a Boborék utczájában a boltossegédeknek feltünt, hogy már napok óta nem látták az «öreg agancsost». Ugyancsak ezt az észrevételt tették a «Zöld pásztorhoz» czímzett kávéház törzsvendégei. Bobor minden hétköznap odajött egy órára, megivott egy kupicza szilvóriumot és elolvasta a lapokat. Ide járt Sartory Pál és Schmitt kapitány is. Hamarabb el lehetett volna hinni, hogy egyszer fogja magát a természet és meg nem virrad, mintsem hogy Bobor Károly ne jőjjön el. Hát mi lelhette az öreget?

Okvetlenül meghalt.

Csak ez az egy volt valószínű, mert azt már a «Zöld pásztor» pinczérei se gondolták, hogy Bobor Károly meg nem halhat – annyira ritkaság, hogy valaki a halált elkerülje.

Sartory Pál ellenben bizonykodott, hogy ha meghalt volna Bobor Károly, ő okvetlenül kap parte-czédulát. Ezen aztán összedisputáltak és elhatározták, hogy megnézik otthon.

Elmentek hát a Boborék lakására, ott a cseléd nyitott nekik ajtót (egy szepességi német leány), ettől kérdezték meg, hogy otthon van-e az ezredes úr?

– Nincs. Elutazott.

– Hová utazott?

– Nem tudom. Semmit se tudok. Csak azt tudom, hogy nincs itthon vagy négy napja.

– Hát a méltóságos asszony?

– Az itthon van. És éppen vendég van nála.

– Kicsoda?

– A Zrinyi méltóságos úr…

Sartory Pál és Schmitt kapitány összenéztek és így szólának:

– No hát akkor nem megyünk be, fiam, hanem mondd meg a méltóságos asszonynak, hogy itt jártunk tudakozódni az ezredes úr után.

A dolog hetekig lappangott így, hanem közbeesvén elseje, miután az ezredes nem jelentkezett a nyugdíjáért, a bajtársai felkeresték s az ezredesné kinyilatkoztatta, hogy nem tudja, hova lett a férje. Egyszer reggel kiment a városba, semmit se szólt s nem jött haza ebédre; azóta nem is látta.

– Tett-e a rendőrségnél följelentést?

– Minek? A rendőrség nem talál meg semmit.

– Hát mit gondol?

Az ezredesné vállat vont.

– Fogalmam sincs.

– Vannak-e valahol rokonai, akikhez elmehetett?

– Nem hiszem. De onnan is irnia kellett volna.

Ezekre a kérdésekre százszor és százszor kellett ezeket a feleleteket megadnia a következő napokban, mert «Az eltünt ezredes» czím alatt megjelent másnap a Bobor rejtélyes eltünése a lapokban, különbözőkép kiszínezve s azontúl nem volt nyugta a szép Bobornénak a reporterektől.

A dolog nagy port vert fel, mert már a negyedik-ötödik ilyen eset volt rövid idő óta. Mégis csak furcsa! Az orvosok azonban tudományos képet vágtak ehhez is. Tudunk mi erről. Ez is egy betegség, epidemia és ritkán fordul elő. Bizonyos vándorlási ösztön (a latin nevét is mondták, de elfelejtettem), a peregrinatio egy neme, mely a macskáknál szokott leginkább előfordulni. Elmennek, elbujdosnak minden ok nélkül. Aztán megint visszajönnek hónapok, évek mulva. Hol voltak, senki sem tudja. És ez néha az embereknél is jelentkezik, példának okáért a peregrinusnál, ami egy lelki kényszer, egy titkos parancsoló erő, mely az agysejtekből és az idegekből veszi eredetét. De ami jelentkezik az egyeseknél, az mint betegség előfordulhat csoportokban s a ragályosság szimptomáinak kizárása nem birna az alaposság föltételeivel.

A lapok azonban nem fogták föl ilyen tudományosan a kérdést s mivelhogy egy hódító szép asszonyt hagyott itt az ezredes, a kujon reporterek szivesen időztek e thémánál s igyekeztek azt minden oldalról megvilágítani, nem hiányozván a gonosz czélzások sem. A közönség, ez a falánk ezerszájú inyencz-szörnyeteg, mohón falta be a hireket s a klubokban és szalonokban megindult a tömérdek trics-tracs.

– Mégis furcsa, hogy az asszony nem tett jelentést a rendőrségnél.

– Azt mondja, nem tud semmit.

– Vajjon?

– Különös, hogy nem is valami nagyon búsul.

– Hatvannyolcz esztendős volt.

– De legalább mutatná.

– Éppen az szól mellette, hogy nem mutatja. Ha valami bűn volna benne, majd mutatná.

– Oh, jaj, nem lehet az asszonyi ravaszságot kiismerni.

Mindent beszéltek össze-vissza, pro és contra a rossz nyelvek és a jó nyelvek, végre az ügy úgy megdagadt, hogy a rendőrség is megmozdult – ámbár az előbbi eseteket se birta kisütni. A gúny ostora pattogott felette már hónapok óta. A detektivek izzadtak, káromkodtak: Beniczky Lajos esete óta nem történtek efféle dolgok. Különböző verziókat találgattak ki. Hogy Somoskeőy jár itt és lopkodja el sorra az embereket, ebben az ártatlan formában kedélyeskedvén a rendőrséggel. Olyan kificzamodott elme is akadt, amelyik így kombinált: Az öreg ezredes veszélyes katonai titkokat tudott, hát nem lehetetlen, hogy muszka ügynökök megkerítették és elvitték egyenesen Szent-Pétervárra. Úgyis egészen az a genre volt, ami Valsin-Eszterházy.

Végre be kellett avatkoznia a rendőrségnek is és a szép asszonyt kihallgatták. Semmi ujat se mondott. Egész vallomása ebből állt:

Boborné: Április 10-én egy mulatságban voltunk Rózer Jánosnál, aki királyi tanácsosságát ünnepelte. Ott maradtunk messze éjfélutánig s én egész tizenegy óráig aludtam másnap reggel. Mikor felkeltem, kérdezősködtem a férjem után. A cselédleány azt felelte, hogy már egy óra előtt kiment.

Rendőrkapitány: Nem történt valami Rózeréknál, ami tisztelt férjét felizgathatta volna? Vagy egyéb olyan körülmény, amely alkalmas a kutatásnak támpontot adni? Adja elő, méltóságos asszonyom, részletesen ama mulatság lefolyását.

Boborné: Valóban aligha történt olyasmi. Férjem csendesen mulatott és kártyázott.

Rendőrkapitány: Kivel kártyázott?

Boborné: Schmitt kapitánynyal játsztak piquetet.

Rendőrkapitány: Férje nyert, vagy vesztett?

Boborné: Említette hazamenet, hogy vesztett.

Rendőrkapitány: Mennyit vesztett?

Boborné: Emlitette, hogy tizenegy forintot.

Rendőrkapitány: Nyugodt hangulatban volt hazamenet?

Boborné: Kedélyes volt.

Rendőrkapitány: Nem történt a lakománál valami kellemetlen epizód?

Boborné: Sőt ellenkezőleg. Mindenki pompás hangulatban volt. Ami elképzelhető is. Az öreg Rózer már rég vágyott valami kitüntetésre s most gróf Zrinyi Miklós megszerezte neki a királyi tanácsosságot. Úszott a boldogságban az egész család. Rózer úr hálából egy toasztban jelentette ki, hogy összes tőkéin a Zrinyi-féle bankrészvényekből vásárol.

Rendőrkapitány: Ez jelentéktelen körülmény. Kik voltak még ott?

Boborné: Zrinyi gróf, Patacsics, Alapi, Juranics a nejével és még a szigetvári lovagokból néhányan, aztán Schmitt kapitány, Sartory a leányaival és néhány öreg asszony, akik mindig ott szoktak lenni.

Rendőrkapitány: Még egyre kérem szives válaszát. Nem talált valami hátrahagyott levelet, czédulát vagy valami jelt?

Boborné: Nem.

Mindössze ennyi felvilágosítást adott a szép asszony – ez nem több a semminél. A kos szarvában sincs nagyobb sötétség, mint amilyen a Bobor-ügyben volt. A rendőrség a legügyesebb detektivjeit mozgósította, de hasztalanul. A lapok hir-éhes rendőri reporterei nap-nap után csak azt hallhatták: nincs eredmény.

Felbosszankodék erre a «Pesti Gunár» czímü napilap rendőri reportere: Perényi Miksa és szemtelenül, még bent a rendőrtanácsos szobájában felcsapta a borzas czilinderét a fejére, az ajtóból kiáltván vissza:

– No hát majd kisütöm én, ha az urak semmit sem tudnak.

S amit Perényi Miksa megmond egyszer, az vas; csak amit megír, az nélkülözi néha az úgynevezett «minden alapot.» Erre a nagy elhatározásra egyébiránt ösztökélte a hagyományos gyűlöleten kívül, mely a rendőrség és a sajtó közt van, Rózer Nep. János királyi tanácsos úr azon közzétett hirdetése, ki barátjáról biztos hirt hoz, száz arany jutalmat kap.

Vékony kis emberke ez a Perényi, olyan arczczal, mint a kakadué és olyan lábakkal, mint a batláé; az orra görbe egy kicsit, de a szimatja van olyan, mint Lecoq úré a Gaborieau regényében, esze pediglen ki van köszörülve s hajlékony, mint a legfinomabb penge.

Rögtön hozzálátott feladatához. Legelőbb megszerezte az ezredes arczképét, aztán a színtért vette szemügyre, ahonnan meg kellett indulnia titokzatos útjára. Boborék az aradi-utczában laktak egy kétemeletes sárga házban. Ez egy hosszú, piszkos utcza rossz kövezettel, eldugva az Andrássy-út mögé. Kietlen, alig épül, kereskedelme nem fejlődik. A nagy oligarcha mindenben veszedelmes. Az Andrássy-út, mint a czápa a kis halakat, föleszi a közelében levő utczák élénkségét, forgalmát. Itt minden csöndes és kisvárosias.

Hogy a fonalat megtalálhassa, mindenekelőtt azt kellett volna tudnia Perényinek, hova ment Bobor hazulról, vagy legalább hova indult. De erre nem volt semmi adat. A szomszédos szatócsboltokban nem tudták útbaigazítani, bár némely dolgokat mégis megtudott: hogy az ezredes szűk anyagi körülmények közt van, hogy gróf Zrinyi Miklós igen gyakran tölti ott az estéit és hogy erről sokat beszélnek az aradi-utcza vénasszonyai.

Ily viszonyok közt Perényi egy feltevésre vetette magát. Szuggerálta, mintha ő lenne Bobor, aki megindult otthonról, ment-ment egy darabig, de minthogy rossz volt a kövezet s hozzáképzelte, hogy az ő lába is köszvényes, mint a Boboré, a legelső nyílásnál átcsapott az Andrássy-úti aszfaltra. És ha ez a feltevés helyes, akkor önként következik, hogy a legelső kocsiállomásnál beleül egy droskéba.

Szép májusi délután volt, az Andrássy-úton özönlöttek a liget felé az emberek. A nagy urak fiakkerekben, a kisebb urak gyalog; öröm ilyenkor sétálni; – az egyfogatúaknak nem volt keletük. Azoknak csak a tél jó és az eső. A droskék kocsisai utálják a napfényt és úgy tartják a napot, mint a legnagyobb ellenségüket. Most is ott ácsorogtak a kocsisok, ostoraikat kézben tartva, viháncoltak, megjegyzéseket tettek a járó-kelőkre és szidták az emberiséget, amely úgy van alkotva, hogy a csizmája elkopik, de a lába nem. E kocsisok egyébként jó megfigyelők és tudnak a szemekből is olvasni. Mihelyt Perényi Miksa feltünt a látóhatáron, egyszerre ösztönszerűleg megmozdult valamennyi.

Perényi Miksa csakugyan hozzájuk igyekezett; villámhirtelen szétfutottak, hogy levegyék az abrakos tarisznyát sovány gebéjük fejéről. Képzelhetni, milyen kellemetlen érzés az a szegény állatnak.

– Ne fussanak hát szét, – szólt rájuk Perényi Miksa – sőt inkább gyüljenek össze mellém. Ide, ide, aki nagy borravalót akar!

Hát ki ne akarna nagy borravalót? Mind oda kullogtak, bár kétkedéssel, mert az ilyesmiből soha se szokott pénz kijönni, hanem valami sületlenség. És Perényi Miksa se nézett úgy ki, mintha aranyak potyognának ki a rosszul becsukott markából.

Miksa ur kivette zsebéből az öreg ezredes fényképét és így szólt:

– Ki vitte ezt az urat maguk közül?

– A vén katonát? Vittük mi már ezt mindnyájan. Mondhatom, komisz fráter. Mindig elkéri a tarifát.

– Jó, jó, de melyikük vitte utoljára?

Hárman is akadtak, akik utoljára vitték, három vagy négy hét előtt. A napra persze nem emlékezett egyik sem.

Hát itt most már a napszaka fog határozni – gondolta magában Perényi és kivallatta őket, hogy hány órakor vitték. Kettő délután vitte, csak a 138. szám mondott délelőttöt.

– Maga az én emberem, – szólt Perényi – meg tudná-e mondani, hová vitte?

– A *úton szállt ki és bement egy házba.

– Nem tudja hányadik szám?

– Nem.

– Meg tudná mutatni?

– Azt hiszem.

– No hát, menjünk.

Perényi beleült a kocsiba s kisvártatva a kijelölt háznál voltak.

– Ez az – mondá a kocsis.

– No, elviheti az ördög, mert ez átjáró. Bizonyosan tudja, hogy ide ment be?

– Ide ment be és innen jött ki, azután kifizetett és elküldött.

Perényi bement az illető ház udvarára, melynek közepén bazár van különféle gyermekjátékokból s köröskörül czipészek, aranyművesek, olasz narancsárusok boltocskái. Perényi a fejét vakarta. Itt minden további kombináczió lehetetlen. Vizsgaszemei azonban csakhamar fennakadtak egy invalidus katonán, akinek egy széke volt odatámasztva a falhoz az egyik udvari bolt mellett. A szék karján egy táblácska fityegett egyszerű betűkkel: «Molnár Istvány, a sadovai csatában megsebesült szakaszvezető»; ott hevertek a szék mellett keféi és suvikszos skatulyája. A járó-kelők poros czipőit egy-két krajczárért szokatlan ügyességgel tudta fényesekké tenni. Ott ült a széken egykedvűen és nézte a jövő-menők lábait – egyébre nem volt gondja; konokul meg volt benne gyökerezve, hogy az emberi testben legfontosabb a láb – mit, ha tekintetbe vesszük, hogy Sadovánál jelen volt, nem is lehet tőle rossz néven venni. Ellenben, ha tekintetbe vesszük, hogy az ő egyik lába fából volt – mégis tárgyilagos és önzetlen álláspontnak vehető.

Perényiben remény csillant meg az invalidus láttára. A katona megnézi a katonát, kivált a szakaszvezető az ezredest. Hátha ez látta Bobort, hova ment be.

Megszólította tehát a rokkantat, mutatván neki a képet:

– Nem látta-e, bácsi, valamikor ezt az óbestert?

– Elégszer.

– Járt ebbe a házba?

– Ide jár szegény feje.

S kezével egy zálogházas boltra mutatott az udvar balszögletében.

A reporter arczán diadalmas mosoly jelent meg s amint egész alakja visszatükröződött az aranyműves kirakatából, szinte kedve jött odakiáltani a rámosolygó énjének: «Makszi, te neked sok eszed van!»

Egy kubaszivart adott a vén katonának s aztán benyitott a zálogos boltba, hol a rácsozattal elkerített helyen, mindenféle lim-lom között, zöld házi sapkában egy öreg zsidó ült, mint papagály a kalitkában. Kívül a rácsnál egy csinos fiatal férfi állt, akinek, úgy látszik, valami házasságot ajánlott, mert mellesleg ezzel is foglalkozott.

– Lássa, maguk keresztények mind ilyenek. Azt mondják, nem házasodom, mert szegény vagyok. Nevetséges, hogy egy «gój» esze mikép jár. Hisz éppen azért kellene házasodni. Mert a fiatalság egy tőke, das muss man eskomptieren. Az agglegénység nagy pazarlás. Megérdemli a sequestrumot. A zsidónál ritkaság az agglegény. Nincs is. Mert a zsidó okos, tudja, hogy mitől döglik a légy.

A papagályfejű, ki, mialatt ezt a házassági szakoktatást tartotta, egy smaragdgyűrű vésetét vizsgálta nagyító üvegen, most észrevette Perényit:

– Mi tetszik, uram?

– Egy fontos dologról szeretnék önnel beszélni – mondá Perényi, mintegy kilökve szemeivel a fiatal urat.

Az vitte is mindjárt az irháját. A papagályfejű rákiáltott:

– Gondolkozzék, tisztelt úr. Az öreg Salamont mindig megtalálja, tisztelt úr! Az öreg Salamon mindig itt ül nyolcztól nyolczig. És ön, tisztelt úr, mit parancsol?

– Én Perényi Miksa vagyok.

A papagályfejű csak a szemével pislantott, hogy jól van.

– Reménylem, ismer engem?

– Nincs szerencsém.

De már erre kipattant a kevélység Perényiből.

– Micsoda, maga nem ösmer engem? Maga nem ismeri Perényi Miksát? A nagy Max Perényit. Piha! Szégyelje magát. Maga egy ordinári ember. Maga becsületes zsidónak tartja magát és nem ismeri Perényit? Hát érdemes maguk közt kiválni és felkapaszkodni?

A papagályfejű elunta a haszontalan beszédet és közbeszólt:

– Hát visszavonom, amit mondtam. Mondjuk, hogy ismerem.

De erre még nagyobb tűzre gyuladt az önkéntes detektiv.

– Micsoda, maga ismer engem és le nem kapja a fejéről a zöld sapkát? Mikor a reporterfejedelem áll maga előtt s a hatalmas «Pesti Gunár» nevében jön, amely előtt reszketnek a miniszterek. S maga, egy közönséges pondró, még a zöld sapkáját se veszi le?!

– Hát inkább leveszem, csak térjünk a dologra – mondá az öreg türelmetlenül.

A reporter pszichologiával dolgozott: a megfélemlítésre és a felülkerekedésre volt szüksége, mert tudta, hogy az ilyenfajta emberek gyanakodók és hallgatagok. Itt is kivette a képet zsebéből és így szólt:

– Nézze meg ön ezt az öreg katonatisztet és mondja meg nekünk (Perényi mindig e fejedelmi többest használta, oldala mellé képzelve a «Pesti Gunárt» is), mikor volt itt utoljára és mi járatban volt. Vigyázzon, öreg, úgy feleljen, hogy akként fogja a «Pesti Gunár» vagy lesujtani a pokol katlanáig, vagy fölemelni a csillagokig, amint jól vagy nem jól informálja.

Az öreg zsidó gondolkozott egy perczig, hogy érhet-e az valamit, pénzre átszámítva, amit ő mondhat; azt határozta, hogy az semmit se érhet, hát elmondta:

– Ez az úr sokszor megfordult üzletemben. Sokszor volt pénzre megszorulva és ilyenkor elhozta vagy az ezüst szelenczéjét, arany lánczát vagy egy-egy női ékszert, amelyre néhány forintot kapott. Ismertem évek óta mind a tárgyait. Mert pontos ember s a hónap elsején rendesen kiváltja, amit hónapközben behordott. Azt hiszem, nemsokára jönnie kell már.

– És mikor volt itt utoljára?

– Vagy egy hónap előtt – felelte a zálogház tulajdonosa. – Igen sajátságos esetem volt vele. Lelkemre mondom, most jut csak eszembe. Egy gyémántos melltűt hozott, azt mondta, a nejéé és amellé az ezüst szelenczéjét is elhozta. «Ma sok pénzre van szükségem, Pick.»

– Rosszkedvű volt?

– Vidám volt. Nevetgélt. Mondta, hogy mulattak az éjjel és hogy kártyán is vesztett, azért hozott be két tárgyat. Kérdeztem, milyen összegre volna szüksége. «Vagy harmincz forintra», mondá ő. Megnéztem a melltűt és azt feleltem: «Adhatok rá ötszázat.» A becsületes öreg tiszt megzavarodott: «Megbolondult maga, Pick, hiszen az ezüst ára lement és a tűn kevés az arany». – «De a gyémánt – mondám én – a gyémánt csinos darab». A katonatiszt rám meresztette a szemeit és összeszidott: «Maga egy nagy szamár, Pick, maga tönkre fog menni, mert látja, az nem igazi gyémánt.» Mire én ujra megvizsgáltam a tűt és kimondtam, hogy az éppen olyan igazi gyémánt, mint amilyen igazi Pick én vagyok és ha nem hiszi, hát nézesse meg akármelyik aranyművessel a világon. Az én öreg tisztem szó nélkül, zavartan rohant ki erre a boltomból, magával vivén a tárgyait és azóta nem tért vissza.

A reporter szíve nagyot dobbant: «Makszi, jó nyomon vagy.» Hálásan veregette meg az öreg vállait:

– Maga derék ember, kedves Pick úr, de még egyet mondjon meg nekünk: hová mehetett innen?

– Alkalmasint egy ékszerészhez.

– Talán ehhez, aki itt az udvarban van?

– Valószínű.

Perényi most már a vizsla szenvedélyével rohant az átellenes ékszerészhez. Ott megnyílt előtte az egész perspektiva. Az ékszerész emlékezett az ezredesre, aki egy gyémánt-tűt hozott hozzá megbecsülés végett.

– És mennyire becsülte ön?

– Nyolczszáz forintra.

– És mit szólt erre az ezredes?

– Elsápadt és káromkodott. – «Az lehetetlen,» dadogta. – «A tű a feleségemé és én tudom…» De én csak jobban tudom, feleltem, mert a gyémántot és a tűt én készítettem gróf Zrinyi Miklós számára ezer forintért. Az ezredes felbődült, mint egy vadállat és kirohant üzletemből, még a szarvasbőrkeztyűit is itt felejtette.

Minden világos kezdett lenni Perényi előtt. Denique: keresd az asszonyt és keresd a szeretőjét. Most már megvan a szál, a biztos szál. Bobor kétségtelenül Zrinyihez ment, vagy segédeket küldött Zrinyihez, de Zrinyinél kell keresni a további fejleményeket.

Kifizette az utczán várakozó egyfogatút, aztán betért egy kávéházba és levelet írt a szerkesztőségbe.

Tisztelt szerkesztő úr! Nyomában vagyok a Bobor-féle ügynek. Roppant érdekes részleteket szedtem össze. Csak késő este jöhetek be, amikorra harmadfél hasábot kérek. Az ezredesné leleplezve. Óriási szenzáczió. Hallatlan rekord. A rendőrségnek nagy pipa. Jó volna plakátokat nyomatni. Gróf Zrinyi Miklós is bele van a rejtélyes ügybe keverve. Most megyek hozzá a bankba. A felfedezett nyomok követését nem tudom félbehagyni. Előleget tessék a segédszerkesztőnél hagyni.

Perényi.

A levelet elküldte egy hordárral a «Pesti Gunár» felelős szerkesztőjéhez, maga pedig kettőzött léptekkel loholt a Nádor-utczai Zrinyi-féle bankba, magához az elnökhöz küldvén be a névjegyét.

Zrinyit régi kedves emlékekbe ringatta a Perényi név, szögrül-végrül rokonság is volt a Subicsok (amint hajdan a Zrinyieket hívták) és a Prinyiek közt (amint hajdan a Perényieket hívták), legott bebocsátotta tehát Perényi Miksát, de a belépő alak nagyon fölébresztette a gyanúját.

– Önöket Prinyieknek hívták azelőtt? – kérdé fürkésző tekintettel.

– Nem, Kohn-oknak – felelte Perényi Miksa nyájasan.

– Úgy? Hát mit akar?

– Én a «Pesti Gunár» reportere vagyok, méltóságos úr.

– Szép, szép, de mit akar?

– Én, kérem alássan, önkéntes detektiv vagyok és a Bobor ezredes eltűnését kutatom lapunk érdekében. A «Pesti Gunár» eddig is a legjobban értesült lap volt és ezentúl is az lesz.

– Még mindig nem tudom, mit akar?

– Meg akarom találni a Bobor ezredes urat. És bizonyos dolgokra jöttem rá, amik előttem nyilvánvalóvá teszik, hogy csak a méltóságos gróf úr igazíthatna engem útba nemes czélom eléréséhez.

A gróf ajkain szatirikus mosoly játszadozott.

– Tehát azt hiszi ön, hogy általam találja őt fel?

A reporter szemtelenül vigyorgott.

– Igen, mert megtudtam, hogy a méltóságos gróf úr egy gyémántos tűt tetszett ajándékozni Bobor ezredesnének. (Zrinyi szemöldei összevonódtak, mire az ügyes Perényi rögtön áttért más hangra.) Mert a méltóságos gróf úr nagy gavallér és az ezredesné gyönyörű asszony, bizony isten megéri. (Zrinyi szemöldei még jobban összevonódtak, Perényi egy harmadik hangot keresett.) Hát úgy áll a dolog, kérem alásan, hogy az a marha ékszerész elmondta az ezredesnek és az ezredes erre némileg felhevülve, ide jött kellemetlenkedni a méltóságos gróf úrhoz.

– Ön, úgy látszik, sokat tud, – szólt közbe a gróf hirtelen elhatározással – most még tehát azt akarná tudni, hogy hol van Bobor ezredes?

– Igenis, kérem alásan.

– Hát mindjárt meg fogja tudni.

Ezzel egy csengetyüt nyomott meg a gróf és belépett némán két alabárdos: Josipovics Mihály és Kántor Márton, két termetes vitéz, egy ölnél magasabb mindenik.

– Verjétek lánczra ezt az ember-vakarcsot és vigyétek le.

Perényi hadonászott, rúgott, karmolt, harapott, kiabált, de a két óriás vasmarka csakhamar úgy lenyomta, hogy meg se mocczanhatott, egy előszobában hirtelenesen megvasalták, aztán egy melléklépcsőn levitte ölben az egyik vitéz a pinczébe, ahol odalánczolta egy a falba épített vaskarikához. Volt ott több vaskarika is és több fogoly is. Tarkítva voltak, a fal mellett egy fogoly és egy Wertheim-kassza; megint egy fogoly és megint egy Wertheim-kassza.

Nagy homály volt benn, csak fenn egy kis nyíláson szűrődött be némi világosság a vakudvarról. Perényi nem bírta eleinte felismerni a tárgyakat s csak valami alaktalan tárgy mozgásának tünt fel, midőn fogoly szomszédja nagy lánczcsörömpöléssel hozzálépett, hogy magát bemutassa:

– Bobor ezredes vagyok.